„dallam s szöveg precíz tükördarája"

Klisék nélkül aligha képzelhető el Parti Nagy Lajos költészete, hiszen fő vonzereje éppen ezek „áthangszerelésében" rejlik. Ugyanakkor klisék nélkül aligha lenne elképzelhető róla szóló írás; nem azért, mintha a kritikai szövegeknek is ez adna szükséges vonzerőt, éppen ellenkezőleg, inkább kényszerről vagy megkerülhetetlen adottságról van szó. Kiterjedt és alapos recepcióval rendelkező szerzőkkel kapcsolatban különösen élesen tapasztalható az a nyomás, amely révén az intézményes-kritikai háttér behatárolja a megszólalás terét és irányt ad az újabb kijelentéseknek. Az igazán érdekes azonban az, hogy bizonyos szövegek esetében ez a tény nem szab korlátokat az olvashatóságnak. Élesebben fogalmazva: bizonyos szövegek annak ellenére maradnak olvashatóak, hogy az intézményes tényezők igyekeznek ezt korlátozni. Ez az a pont, ahol „óhatatlanul" szét kell választanunk a szövegről való megnyilatkozást és az olvasói tapasztalatot (hogy a továbbiakban erőfeszítéseket tegyünk összekapcsolásukra). Hiszen az, hogy a kritikai megnyilatkozásokba automatizmusok férkőznek be, még nem jelenti okvetlenül, hogy az olvasást is ezek fogják irányítani. Az alábbi vázlat ennek megfelelően a kritikai recepció kliséi és saját olvasói tapasztalataim transzparenssé tétele között fog oszcillálni.

Nyelvközpontúság, irónia, töredékesség. E fogalmak köré szövődik az a háló, amelynek segítségével az értelmezők többsége igyekszik megragadni Parti Nagy költészetének lényegét. A költőnek elsősorban a nyelvvel van dolga, a megfelelő nyelv meg- és kitalálása elsőrendű feladata. A nyelv olyan gyúrható anyag, amely megmunkálásra vár – hangzik a szerzői önértelmezés. Ennek egyik kísérőjelensége a hagyományos lírikusi szereppel való leszámolás: a költő már nem vátesz és még kevésbé nyelvművelő. Azt, hogy ez a szerepváltás mégsem jelenti a költészet halálát, maguk a versek bizonyítják. Mára a depoetizálás eljárásai általánossá váltak, a fennköltség azonban nem veszett el – legfeljebb átalakult. A nyelvi esetlegességeket felszínre hozó beszélő tudatosan vállalt dilettantizmusa révén csalja vissza a versbe a fennköltet. A kritika közhelye, hogy a Parti Nagy-versek költői énje, miközben a „fentebb stílt" próbálja utánozni, mindinkább a nyelvi dilettantizmus partjai felé sodródik. Gyanúsan nagyszerű és zseniálisan amatőr sűrűsödik nála egymás mellé az olyan sorokban, mint „a nyak körül a szél elsálladoz" (Köszöntyű), „Hazám, te szép vezérfonál, / ne hidd, hogy elveszítelek!", vagy „Az én hazám kopott kabátú, / de nékem zizzenő dzsoging" (Szívlapát). A (fiktív) dilettáns verselők (Tsúszó Sándor, Virág Rudolph) költeményeiben a versszöveg egészét uralni látszik ez a tendencia (Aviatikus vers Keés Aranka Máriához; A dublini vegyszeres füzet).

Ez a költészet a nagy erejű költői képekkel operáló versbeszéd és a fűzfapoétika ügyetlenségei között cikázik. Varázsa éppen ebben a kettősségben és átmenetiségben rejlik. Az olvasó kétféle (egymással csak látszatra ellentétes) mozgást érzékel egyszerre. Egyfelől lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a lírai én nem képes uralni a nyelvet, hogy az folyamatosan kicsúszik felügyelete alól. Nem vagy nemcsak abban az értelemben, ahogy a közkeletű kortárs vélekedés állítja: a nyelv tropológiai terheltsége folytán uralhatatlan jelrendszer. A beszélő nyelvi inkompetenciáját nyelvi hibák, tévesztések, elmaradt határozóragok, ügyetlenül összeeszkábált mondatok leplezik le. Különös módon azonban éppen ezek a jellegzetességek ruházzák fel sajátosan erős poétikai töltéssel a szövegeket. Az olvasó ugyanakkor folyamatosan érzékeli egy rendkívül felkészült implikált szerző jelenlétét, aki szemben a lírai énnel uralni látszik a vers nyelvét. Ez a „fölénye" gyakran az olvasóval szemben is megnyilvánul. Természetesen nem abban a naiv értelemben, hogy az implikált szerző birtokosa lenne olyan jelentéseknek, amelyek az olvasó számára nem hozzáférhetőek, netán uralná a jelentések szétáramló mozgását. A „fölény" sokkal inkább abban a – Parti Nagy-versek többségére igencsak jellemző – olvasási tapasztalatban mutatkozik meg, hogy a szövegek nyelvi leleményei és jelentésgazdagsága az olvasót fokozott koncentrációra késztetik. Parti Nagy versei olyan impulzív szövegek, amelyek sűrűn adagolják az utasításokat az olvasónak, akivel – ha az olvasás természetes lendületét nem akarja megtörni – nagyon könnyen előfordulhat, hogy elszalaszt egyet-egyet. Ilyenkor szinte mindig „lemarad" valamiről, ez a valami azonban az újraolvasások során bőségesen pótolható. Tartósabbá és meghatározóbbá teszi az élményt, hogy az újraolvasások alkalmával újabb és újabb nüánszokra bukkanunk, sőt az az érzésünk támad, hogy akárhányszor elolvashatjuk ezeket a verseket, mindig találunk majd bennük valami újat és meglepőt. Feltehetően nem túl eredeti a megállapítás (ettől azért még nem kevésbé igaz), hogy a Parti Nagy-versekbe bele van írva a többszöri figyelmes olvasás imperatívusza, s az újraolvasások mindegyike újabb élménnyel kecsegtető, felfedező olvasás lesz.

A fenti észrevételek tágabb összefüggésbe is rendeződhetnének, hiszen Parti Nagy Lajos költészeti törekvései korántsem tekinthetők elszigetelt jelenségeknek. A szándékolt félreütések, rontások, a felül- és alulstilizálás játéka, a rétegnyelvek és közhelyek alkalmazása, a beszélt nyelv hibáinak kifigurázása egy manapság nagyon markáns poét(ik)ai vonulat ismérvei. Parti Nagy verseit azok roppant precíz megmunkáltsága teszi e tendencia kimagasló darabjaivá. A szavak gondos megválogatásával és a versek megszerkesztett jellegével nem áll ellentétben a nyelv roncsolására irányuló szándék. A szótöredékek, szilánkok, roncsolt szavak, elcsépelt frázisok elferdített beépülése a versnyelvbe, kiegészítve az olyan újonnan teremtett szavakkal, mint „elszódalolt", „szájkifére", „aranykalászvegasz" oly módon aktivizálják a hangtestükhöz tapadó szemantikumot, hogy ezzel egyszersmind teljesen relativálják a konvencionális/újszerű oppozíció hagyományos ellentétét. Pilinszky szerint a költészet lényege, hogy „a nyelv konvencionális jelentése ellenében kell kimondania valamiképpen az egyszerit."¹ Parti Nagy költészetének hajtóereje nem kis részben pontosan ennek az „egyszerinek" a kimondására tett erőfeszítésekből származik. Az egyik ilyen lehetőséget a konvencionális elemek ironikus túlhajszolásában fedezhetjük fel. Kiragadott példaként említhető az implikált szerzőnek az a – komikus hatást sem nélkülöző – igyekezete, hogy mindenáron eleget tegyen a rímelés követelményeinek. A .tiszta" rím konvenciójának való megfelelés elkoptatott rímeket („farkas/Barkas") és leleményes megoldásokat („szeszélyből / Júeszéjből") egyaránt eredményez. De találunk meghökkentően értelmet zavaró (vagy inkább a jelentésadás folyamatát felfüggesztő) példákat is: .alkonyi felhők füstös taraján / életem lángolt Karajan" (Őszológiai gyakorlatok). Az olvasó elvárásaira játszik rá, amikor a rímhívó szót egy látszólag oda nem illő követi: „De a kamra setétjéből, mint valamely kiváltság, / Pindari láng-ajakával előpattant egy jelenség..." (Befordulám a kamrába).

A Parti Nagy-versek nyelvhez való viszonyában (s ezt a rímelési technika is alátámasztani látszik) egy sajátosan ellentmondásos kettősséget fedezhetünk fel. E kettősség zavarba ejtő jellege abból fakad, hogy amíg a nyelv eredendő rögzíthetetlenségéből és tovaillanó mivoltából adódóan eleve kiszolgáltatottnak és esetlegesnek mutatkozik (mi több, fennkölt művisége révén erre még rá is segít), addig nemigen tudunk szabadulni attól az érzéstől sem, hogy a versek (többségük legalábbis) mindig az éppen megfelelő szót állítják a befogadó elé, kizárva minden esetlegességet. Az elmozdíthatatlan gránittömbként meredező költői szó kikerülhetetlen módon szembesít a nyelvvel, illetve a nyelviség tapasztalatával. Ez a líra – látszatra legyen bármilyen habkönnyű – a szavakkal való küzdelem jegyeit viseli magán. A nyelvre való odafigyelés jellegzetesen későmodern vonása Parti Nagy Lajos poétikájának. Episzmogás, lévén a költés mozzanatához tartozó, akár rejtve is maradhatna az olvasó előtt, ha nem lepleznék le az olyan – akár jelentéktelennek tűnő –átírások, mint az alábbi. A Szódalovaglás (1990) egyik Petőfi-allúziója így hangzik: „itt van az ősz itt van ujjé / s szép mint mindig énekem / istentudja hogy mi okból / jövök haza a kioszkból / s húzgálom a zörgő avarban / mint kiskocsit az életem". A Grafitnesz Őszológiai gyakorlatokjában a vers harmadik és negyedik sora ekképp módosult: „isten tudja hogy mivégből / jövök haza a büféből". A változtatás jelentéktelennek mondható (a „büfé" szerepeltetését feltehetően a kontextushoz igazodás motiválta), inkább maga a gesztus érdekes. A változtatás, az átírás ténye nemcsak az önkorrekcióra való hajlandóságot és hajlamot fedi fel, hanem – s főként ezt tartom fontosnak – az éppen megfelelő szó megtalálására tett erőfeszítéseket példázza.

„A mindenkori nyelvi elrendezettség másként is lehetséges kontingenciája² és a költői szó egyszeri megismételhetetlensége közti ütközést leginkább ott nyílik lehetőségünk szemrevételezni, ahol a versszöveg a kulturális idegenséggel való szembesülés elkülönböződésének tapasztalatát viszi színre. A nyelviként értett idegenség a kötet több versében is szóhoz jut (Egy bőrönd repülő, Löncsölő kislány, A dublini vegyszeres füzet stb.). Ezekben a versekben alteritástapasztalat megképződésének nemcsak a földrajzi-kulturális elválasztottság, hanem az időbeli distancia is okozójává válik. Utóbbi esetben befogadó elidegenedését a jelentés hozzáférhetőségének feltételeitől mindenekelőtt az az effektus váltja ki, melynek során a nyelvnek egy feltételezett korábbi állapota íródik bele a vers – egyébként jellemzően kortársi intonációja – szövegébe. „S mert örökírót nincs hol venni, Merlin, / tinten penődöm, síkos fájn liner, / helyére szánkál minden elkevert rím, // hideg szonettem, íme itt hever, / s csak vár a Grálra imbisz és gigerlin, / hogy jön Babits, s bepólyál berliner." (Merlin, gerlever) A szándék, hogy a szöveget a szavak szótári jelentésének azonosítása révén dekódoljuk, s az értelmet ennek alapján tegyük hozzáférhetővé, itt kudarcot vall. A szöveg ellenállást fejt ki az értelemrögzítés műveleteivel szemben, s ez bizonyos fokú elmozdulásra, helyzetváltoztatásra készteti a befogadót, akinek figyelme ezáltal a vershangzásra terelődik. Mindez legalább két következményt von maga után. A hangforma előtérbe kerülése egyrészt azt eredményezi, hogy a szöveg fokozottabban rá lesz utalva az olvasó általi megszólaltatásra. Azt is mondhatnánk, hogy az idegen „elsajátítása"³ az olvasó hangkölcsönző aktusának köszönhetően történik meg. Másrészt pedig az akusztikai összetevők jelentésképző szerepének felismerése egyfajta (nyelv- és költészet)történeti olvasást is eredményezhet. A versnyelv szemantikája ilyenkor a hangtestekhez tapadó történeti és etimológiai jelentések mentén szerveződik.

A 'másként is lehetséges' tapasztalata mint az idegenség elsajátításának egyik módozata egyszerre érvényesül tematikai és retorikai szinten a Petőfi Barguzinban című versben. A vers fikcionális potenciálja révén megteremti a költő (egyik lehetséges) utóéletét, ezt a narratívat azonban folyamatosan kivonja az ellenőrzés alól a szöveg stabilizálhatatlan nyelvi-retorikai struktúrája. Az amplifikációs szerkezet a vers utolsó harmadától egy olyan, szüntelenül alteráló nyelvet hoz létre, amely kisiklatja az olvasó elvárásai és tapasztalata közti dialektikus összjátékot.

Rógyina málya, múlatja ríván, bús abaposztó,

tépje a tigris rossz halinád szét, tépje a prosztó,

ágybanipárnád üsse a dárd' át, kardra, pirogra,

mind aki téged jobtvaju máma, az ég lerogyja!

Ám negyednapra csíhatjka ingó kedélye helyre,

s bicikli tolva Lenin ulícán mén munkahelyre,

kis keszeg ember, konkrétan asszony, lejár a sírba,

itt nyugszok tíztől tizenöt háig vasárnap zárva.

Ugyanakkor az is elmondható, hogy – főként a verselési technika révén – megteremti az ismerősség érzetét, s ezzel nemcsak tematikai, hanem akusztikai szinten is Petőfi felől olvastatja magát. A magyar irodalom klasszikusainak ilyen típusú (vissza)olvasása Parti Nagy költészetében nem számít ritkaságnak. Az iskolai klasszikusok nála úgy élnek tovább (gyakorta ferdítésekben, sor- és dallamtöredékekben), akárcsak Petőfi Barguzinban.

Jegyzetek

1. Pilinszky János: A mű születése. In.: uő: Publicisztikai írások. Osiris, Budapest 1999. 37.
2. Kulcsár Szabó Ernő: A különbözés megértése avagy olvashatók-e az irodalom kulturális kódjai? Alföld, 2003/7. 48–64. 60.
3. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. (Ford. Bonyhai Gábor) Gondolat, Budapest 1984. 327.