van elég quality

Parti Nagy Lajos a kortárs magyar irodalom egyik legmeghatározóbb figurája. Neve a regény-, dráma- és versolvasók (ha ez így differenciálható) táborán belül egyaránt jól cseng. Írásművészete mindhárom műnemben új kihívásokkal szembesítette a kritikusokat, elbizonytalanította hagyományos olvasói szokásainkat: újfajta olvasási stratégiákat követelt, kánonformáló szerepe a kilencvenes évek magyar költészetében ma megkérdőjelezhetetlennek látszik. Költői pályájának alakulástörténetében a kritika a fordulópontot a Szódalovaglás c. kötethez köti: „Rendkívül feltűnő, hogy míg Parti Nagy első kötetei nem szolgáltatják ki a jelentésadást szubjektumon túli szövegszervező elveknek, addig a Szódalovaglás már a nyelvből és rájátszásokból való építkezés lehetőségeit összeköti a szövegtörmelékekből és önidézetekből álló távoli részletek kompilációjával, a lábjegyzetelés diszkurzusformájával."¹ Nyolc évvel a gyűjteményes Esti Kréta (1995) után Parti Nagy ismét verskötettel jelentkezett. Az utóbbi évek Parti Nagy-recepciójának középpontjában A hullámzó Balaton, a Sárbogárdi Jolán: A test angyala, a Hősöm tere vagy az Ibusár álltak. Reményeim szerint az újonnan megjelent kötet ismét ráirányítja az értelmezők figyelmét a Parti Nagy-lírára. Az Esti Kréta utolsó ciklusának (Medwendel) szövegei olvashatók a grafitnesz első felében. Az ott megkezdett „verscsinálás" – merthogy Parti Nagynál mindig szerkesztettségről, elsősorban nyelvi munkáról beszélhetünk – folytatódik a grafitneszben, ezáltal kétségtelenül a Szódalovaglással megnyitott poétika uralja a kötetet. Nem eszközként használja a nyelvet, hogy mondandóját közölje, hanem szüntelenül, minden kis szösszenetében a nyelvet teszi próbára, annak terhelhetőségét és potencialitását fürkészi, amit minden egyes újabb kötetével képes fokozni. A társalgási nyelvből, slágerszövegekből, a média nyelvéből építkező líranyelv nem csak rá jellemző jelenség, hiszen a kortárs magyar költészetben találkozhatunk hasonló eljárásokkal, ennek ellenére a Parti Nagy-nyelv összetéveszthetetlenül cseng. (Ékes bizonyítéka Parti Nagy mesterségbeli magabiztosságának, fölényének a Kacat, bajazzó. Részletek egy szőnyegverstanból c. daktilikus és jambikus sorok gyűjteménye.) A költőtárs, Orbán János Dénes úgy véli, Parti Nagy legfrissebb remeke előtt a kritikus mindössze főt hajthat, majd meghátrálni kényszerül: „Következne az értelmezés – nagyjából olyan meló, mint kivágni egy kétszáz éves tölgyfát egy bugylibicskával. Szóval nem a kritikusnak íródott ez a könyv, az irodalom eme derék szolgája megemeli a kalapját, és bizony elrejti kicsi fejszéjét egy ilyen nagy fa előtt."² Igencsak egyszerű dolga lenne a kritikusnak, ha mindössze az említett gesztussal ismerné el a költői erőfeszítést, azt viszont nagyon is jól érzékeli Orbán János Dénes, hogy a grafitnesz nyelve méltó kihívás az értelmezők számára.

Parti Nagy Lajos a Már nem sajog. József Attila legszebb öregkori vesei (1995) című kötetben, mely mindenképpen figyelemreméltó a „ni lett volna, ha" posztmodern alapkoncepciója miatt is, jelentette meg először József Attila 1960-ból előkerült öregkori verseit. Az ismertebb József Attila-versek teljességével szemben a Notesz kihagyásos feljegyzésekből, töredékekből áll. A József Attila-versek képei, motívumai a leggyakoribb szemei a kötet szerteágazó intertextuális hálójának, melyeken „keresztül" a nyelvi humor, leleményesség lép előtérbe: „A Duna csak folyt és Plaza, / folyott le rajta kurd török, lett, / múlt és jövő híg halmaza...", „Hazám, kiírtam már magam , / s ha olykor, dinnyehéj nyomán, / verses lovam megúsztatom, / növeli kéne inkább s román, / s ha épp növeli, félig román, / vagy tán egészen az, / lírám szájában édesül az élet," (Szívlapát), „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis" (Őszológiai gyakorlatok) stb. Parti Nagy egyik kedvelt eljárása egy alak nevébe(n) való írás: Leopold Bloom apja (A dublini vegyszeres füzet), Dumpf Endre (Őszológiai gyakorlatok) vagy a Felvidéken talán hagyományteremtő szándékkal is kitalált Tsúszó Sándor (Aviatikus vers Keés Aranka Máriához). A dublini vegyszeres füzet, mely postai úton került a közreadóhoz, már „eredetileg" is töredék volt, a korpusz olvashatóságát egy titokzatos máig aktív méreg akadályozza, számos foltot ejtve a szövegen. Az említett vegyszer az emlékezet működésmódjára is utalhat, az abból történő szövegdarabok kitörlésére, kiesésére. Az ilyen szerepsokszorozás izgalmas szöveg- és játékteret nyit meg a befogadó számára. A Parti Nagy-nyelv egyik legmarkánsabb jellemzőjét a kritika a nyelvi „dilettantizmus" fogalmával írja körül. Ez a „rontott" nyelv – eleve kizárva a „művészi" nyelv létezését – onnan nyeri el a maga értékeit, hogy elsősorban a magyar líra nyelvén, annak olvasási tapasztalatán keresztül hozzáférhető, vagyis a költészettörténetben jártas olvasó saját olvasói reflexeit is kénytelen új horizontban megtapasztalni. A „rontott" és „magas" irodalom (Ady E., Babits M., Kosztolányi D., József A. stb.) nyelvének egymásba oltása, írása a pátosz, a tragikum és a komikum hármasának szoros közelségét teszi lehetővé. A versek beszélője – akit a nyelv játszik, mely nem annyira grammatika és szemantika, mint inkább hangzás és forma – nem uralja mondandóját. Parti Nagy nem bízik rációban, univerzális grammatikában, folyamatosan destruálja azt, alárendeli nyelvjátékainak: „nem is kell más írás-jelem / tollam s füzem / meg a csillag aki vezem / én csak közbe következem". A versek szintaktikája és agrammalitása elterelik az olvasást lineáris medréből, újraolvasásra ösztökélnek. A szókombinációk, -kontaminációk, -csonkolások és -határáthágások tovább egyénítik a kötet nyelvét, nyitottabbá teszik a jelentésképzést, ellehetetlenítik a jelentés- vagy értelemegész megalkothatóságát. Parti Nagy poétikai eszköztárának katalogizálását Borbély Szilárd végezte el meglehetős alapossággal.³ Az idézettörmelékekből, szilánkokból és forgácsokból építkező költői beszéd, párosulva a hangzás és forma felértékelődésével, néhány vers esetében a Kovács András Ferenc-féle emlékezettechnikához közelít. A megszólalás hagyomány általi meghatározottsága, a tradíció beszédének továbbélése, nem a sokszor félreértett posztmodern tetszőlegesség értelmében tematizálódik a kötet egyik legsikerültebb darabjában: „Ne kábéház, ne virtuália / s ne csak papír légy, légy, te Ház / hol élő és holt szimbióz' időz, / piros, fehér, zöld, híg és mélylila / füstöl szépelg és kosztol, / aranylik, ottlik, és babitslik, / a versek jól tömött staniclik, / nagy dunnazsák a próz', / s tán mégse minden anything, ha goes." (Halk, talmi vers az irodalom házához).

A grafitnesz utolsó harmada, az Őszológiai gyakorlatok ismét a fragmentarizáció mentén olvasható, melynek részletként történő meghatározása egyfelől a folytathatóságot és a továbbíthatóságot, másfelől a lezárhatatlanságot konnotálja. Parti Nagy egy interjúban a töredékes szövegalkotás iránti vonzódásáról vall: „Különben mostanában megint sokat foglalkoztat a töredék, úgy, mint egy magasabb szintű, furcsa átértelmeződése a teltségnek, a kerekségnek. Vagy visszaértelmeződése. Kötetlen műfajú kis szövegekben érezném magamat a legszabadabban. Legjobb lenne laza és nagyon töredékes írásfüzeteket gyártani, lompos és elvarratlan szabadságfüzeteket..."⁴ Az Őszológiai gyakorlatokban megidéződnek az ősz tematikájú költemények: „itt van az ősz itt van ujjé / s szép mint mindig énekem / isten tudja hogy mivégből / jövök haza a büféből", „útra kelünk megyünk a gőzbe / izzadva sírva kergetőzve / csak ami jár csak ami jár / beutaltán fakultatíve" stb. A parodisztikus hatás következtében a versek beszélőjének, Dumpf Endre elmúlásának gondolata elveszti tragikus felhangjait. A perspektíva megfordításával az látható, miszerint Dumpf Endre, az emberi élet talán egyik legkiszolgáltatottabb szituációjában, egy kórházi kezelésen saját szenvedéseit csak az irodalom „kliséin" át képes rögzíteni. Parti Nagy Lajos sokat tud a magyar líra nyelvéről és az új kötetével is bizonyítja, vannak még tartalékai. A Grafitnesz a magyar irodalomban minden bizonnyal megkerülhetetlen könyv.

Jegyzetek

1. H. Nagy Péter: Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról. In.: Kánonok interakciója. FISZ könyvek 3. Budapest, 1999. 59–60.
2. www.ij.nyugatijelen.com/ij/ipdf.pdfhttp://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKAO325&article=2OO3-O623-1012-170MW
3. http://es.fullnet.hu/0111/index.htm