Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. szeptember – Populáris regiszter / A keresés regénye

A keresés regénye

Hamvai Kornél A prikolics utolsó élete című regényéről

 

Hamvai Kornél A prikolics utolsó élete című regényében mindenki folyamatosan keres valamit/valakit. Élhet akár a 19. században egy bánáti kis falucskában vagy a 20. század végének Budapestjén, lehet magányos és magának való patikus, de akár anyakönyvvezető is, akinek épp tönkremegy a házassága. Közös bennük a vágy, hogy értelmet adhassanak életüknek, hogy valakik lehessenek. Nem tudják azonban, hogy csak úgy lelhetnek rá a teljes boldogságra, ha senkik lesznek, ha fejet hajtanak a számukra megírt sors előtt. Amíg pedig nem fejtik meg a tenyerükbe írt jóslatok valódi (!) értelmét, addig jó pár tévutat kell bejárniuk. Addig mindannyian azt érzik, amit Kisvarga érzett 1958-ban a Castel Felice fedélzetén, hogy a luxushajó/az élet „nem valahová viszi, hanem csak valahonnan". Ugyanezt érezheti az olvasó is, amíg meg nem érti, hogy ezúttal neki is egynek kell lennie a keresők között, hogy a befogadás a Prikolics esetében csak a rejtvényfejtés, a kincskeresés, a kirakó-összerakás stratégiájának alkalmazásával lehet sikeres. De még ez sem elég: ha teljes képet akarunk kapni, akkor – legalább az olvasás ideje alatt – hinnünk kell a babonákban, a jóslatokban, a vérségi kapcsolatok predesztináló erejében.

 

Mendemondák, mesék, sorsok

Ily módon olvasva a regény már erős fenntartásokkal nevezhető „laza novellafüzérnek" (ahogyan Margócsy István Ember embernek vérfarkasa című írásában – ÉS, 2002. február 15. – titulálja), mert kiviláglik a vérvonal mentén épített tudatos struktúra, mely kikerekíti a prikolicsok nemzedékének történetét; a történetet, amely elszakíthatatlanul összefonódik egy kincsesládika rejtélyével. A mű első és utolsó fejezete mintegy keretbe foglalja a prikolicsok életének 122 évét. Kezdődik ugyanis a történet 1876. augusztus 28-án, Szent Ágoston ünnepén, egy viharos, esős estén, amikor a táncos asszony bepördül a Temesvár közeli falucska kocsmájába, s vele együtt érkezik a talány is, illetve extatikus „szereplése" után a halál is. 1998. december 17-én érkezik meg aztán Varga Lidi ugyanebbe a faluba, mikor is megint vihar készül, és bár már a halál is elhagyta a völgyet, a táncos asszony sírjánál eluralkodik Lidin a régi láz, de ez most a beteljesülés extázisa lesz: a falu utolsó prikolicsa megtalálja a kincset, amit a falu első prikolicsa rejtett el. A kör tehát bezárul, és az elbeszélő csak azért idézi fel még egyszer a múltat, hogy végérvényesen lezártnak, elmúltnak tekinthesse:

„A Szar Kéri Tóni foghíjtelke, ahol a Szar halála után leromboltak mindent, sóval hintették be a földet, és száz éven át senki nem építkezett, most szikkadt és száraz volt, mert nem esett rá az eső. A templom előtt kiszélesedő részen megroggyant a Nagy Jani baljós háza, amelyben egykor a csendőr vajákos felesége vérző lábbal, átkozódva sántikált, miután valamelyik Menyhárt kölyök a forgószélbe hajította a faragóbárdját; itt halt meg Petres Gina és az önmagát fölgyújtó Petres Anton, és itt ácsorgott a tetőn Magó tanító megkukulva, amikor benne rekedt a Minden Dolgok Tudása; a homlokzat napsugaras vájatán mintha belülről sütött volna át a nap, pedig csak Petres Anton hajdani tűzhalálának utolsó fénye derengett a tető gerendái közt. A kocsma egyszerűen összedőlt, ahogy Bertalan atya szerette volna látni zajos vasárnapokon, és vele szemben az omladozó templom, ahová évtizedek óta senki nem mert belépni." A történetek összefüggéseit csak a prikolics-leszármazottak érthetik meg, közülük is Kisvarga az első, aki nem sokkal halála előtt felismeri misszióját, és ez a felismerés értelmet ad életének visszamenőleg is; illetve amikor a táncos asszony sírjába zuhanva megleli a Szar Kéri Tóni kincsét, belátja, „hogy mindennek percről percre úgy kellett történnie az életében, ahogy történt, és mindenki másnak az életében is, generációkra visszamenően, mert ha bárhol bármi más irányt vesz, ez a pillanat nem érkezik el". Azt már a prikolics-ős, Keserű patikus is megértette, hogy „az események szálai a saját maga által belátott körön túl is folytatódnak", de a történetet majd csak a dédunoka, Varga Lidi teszi teljessé, akit apja túlvilágról visszajáró szelleme kényszerít cselekvésre. Itt újra vitába kell szállnom Margócsy vélekedésével, miszerint „a szereplőknek már identitása is csupán a nagy történés által határoztatik meg, s ennek belátása nélkül (márpedig ezt a szerzőn kívül senki nem láthatja be!) mindenkinek az önértelmezése bizonytalan marad (»hogy ki a prikolics, nem tudta senki, még az sem tudta magáról, aki az volt...«)." Ahogy már idéztem, Kisvarga a sírgödörbe zuhanva önértelmezése kulcsát megleli, s halála után nem késlekedik, hogy a nagy történést a kezdeteitől részletekbe menően megismertesse lányával („A lányához ment, hogy elmondja, mielőtt titkával együtt szertefoszlik, de túl messziről kezdte; onnan, hogy egy szélviharos nyári éjszakán a kocsmába bepördült a táncos asszony."). Ezek szerint legalább két szereplő birtokolja az öndefinícióhoz szükséges „belátást", és közülük az egyik (Kisvarga), ahogy a regény szövege is idézi, „haloványan sejtette", hogy a történet, melynek titkát neki adatott megfejteni, a prikolicsok története.

Fontos még azt is leszögezni, hogy a Keserűtől elindult prikolics vérvonal némely tagjai csak hordozóivá válnak a farkasvérnek, csak eszközei, nem cselekvői az „írás" beteljesítésének. Ilyen például Laksatics Mária és Varga Kányi. Mindketten szőrrel borítva, farkasbundában jöttek a világra, amit pár hét elmúltával kihullattak, és életük további részében csak az volt a feladatuk, hogy a „kiválasztott" prikolicsokat felneveljék; Laksatics Mária a Kisvargát, Varga Kányi pedig öccse lányát, Lidit. Azt ugyan nem állítom, hogy a szereplők mindegyike bármikor vérfarkassá válhat (ahogy Margócsy véli), de az tény, hogy a szerelmi szenvedély majdnem minden szereplőben prikolicsszerű viselkedést vált ki. Ennek viszont lehet az a magyarázata, hogy hajdanán a beteljesületlen szerelem kínja hozta elő Keserűből a vérfarkast, s szerelmét csak állatként tehette magáévá. Klemm Antal is csak állatiasan tudta Mikes Olgát szeretni, miután már nem „vonyított a szívében a magány", „vadállati hörgéssel nyaldosta, [...] szimatolta a nővért, [...] és hátulról meghágta nyüszítve", és úgy általában „kívánta ezt az őrjöngő kis állatot". Ráadásul Klemm kedvenc történetében Szent Edmund király levágott fejét egy szürke farkas (!) védelmezi az erdő többi vadjától. Azon már meg sem kell lepődni, hogy Kisvarga Lidi anyjának szüzességét „csatakosan, hörögve" vette el, és hogy „farkasdüh ébredt a Varga Lidi szívében", amikor megtudta, hogy van egy másik nő is a férje oldalán, akire ragadozóként vadászni kezd, és akivel „a harcuk, ha ideér, egyenlő lesz ebben a veremben". A férjéért folytatott küzdelem során jut el Varga Lidi addig, hogy „arra vágyott akkor, hogy ő lehessen a prikolics igazán! hogy egyetlen halálos szökelléssel most ráugorjon, és farkasagyara a nyakszirtjét harapja, vérgőzösen rázza fekete pofájában, karma vaskampóival szaggassa róla a húst, foga között őrölje a csontját, és mikor szétmarcangolta és kiköpte, eltűnjön a házak között, aztán feljebb, a város fölötti hegyek erdőiben, ahonnan majd embertestben újra lesétál, mikor felkelt a nap, és nem emlékszik semmire!"

De nem csak az állati szenvedély „öröklődik", gyakran teljes élethelyzetek, életsorsok is megismétlődnek. Kéri Tóniről azt beszélték, hogy megette saját újszülött gyerekét, 160–180 évvel később Klemm Antal pedig elvetélt embriókat fal mennyei eledelként Mikes Olgánál („Klemm Antal kétszer kért a levesből. A kis fura húsgombócokat különösen szerette." – „Másfél-két centis pici babák. Víz és vér. Fehérje és zsír. Ásványi anyagok a porhanyós csontban. Kisimul tőlük a bőr. Jót tesznek a vesének, az asztmának."). Cugfirer Varga Ferit kipeckelt szájjal huszonkilenc napra egy székhez kötözik, mikor ki akarja irtani családját, csakúgy, mint huszonkét éve a Keserű patikust, csak őt azért, mert akkor már kétségtelenül rábizonyosodott, hogy ő a prikolics. A Cugfirert első lekötözése után tizenöt évvel, 1937-ben a nagy földtúró akció után még egyszer kikötözik, csak ezúttal a zsúptetőre, és hagyják, hogy egész éjjel verje az eső. Ám találunk olyan sorsokat is, melyekkel kapcsolatban a természet kifordul önmagából: a feleség elvetéli gyermekét, a szeretőnek viszont – aki nem is állapotos – tej jön a melléből (Varga Lidi – Mikes Olga). A regény(b)en uralkodó abnormalitások ellenére azonban fontos szerepet játszik a hagyományhoz való kötődés. Hogy csak néhány példát említsek: Menyhárt Mika három évig epekedik Laksatics Lídia után, míg a századfordulós szilveszteri mulatságon „megszerzi", aztán hat évet leél még teljes némaságban; Petres Anton, lánya legyilkolása után, három évig vezekel még, mielőtt felgyújtja magát; Varga Lidi és Klemm Antal első találkozásuk után három év múltával látják újra egymást, és szeretnek egymásba; Kisvarga hajóútja Ausztráliába harminchárom napig tart. Három, hat, harminchárom; tipikus meseszámok, és ott van még a legkisebb fiú, aki útra kel (Kisvarga). De muszáj is ragaszkodni a hagyományhoz, a néphithez, hiszen a prikolicsok létéhez elengedhetetlenül fontos az is, hogy higgyenek bennük.

 

Jóslatok, álmok

De miben hisz, mit hisz a prikolics? Legelőször is azt, hogy nem ő a prikolics. Sőt éppen önnön magát kell féltenie a prikolicstól. „Menyhárt Mika attól tartott, a prikolics zörget az ablakon, azután az ajtón, márpedig a prikoliccsal való találkozástól, amit megírva látott saját tenyerében, a halálnál is jobban rettegett; [...] Éppen Bertalan atyánál járt, hogy megkérje: hirdesse ki a templomban, hogy ő, Menyhárt Mika, nem prikolics; sőt éppen ellenkezőleg; hiszen tenyerének vonalaiban is írva lát egy irtóztató találkozást valami tisztátalan lény és egy ártatlan, gyenge lélek között, márpedig ártatlan, gyenge lélekként csakis önmagára tud gondolni, akit hosszá esztendők óta marcangol a kétségbeesés; ezért félnivalója leginkább neki van. – Nem hirdetem ki, mivelhogy prikolics nem létezik – felelte Bertalan atya. Aztán sóhajtva hozzátette: – Sose hittem volna, hogy egyszer ezt fogom tanácsolni valakinek, de most mégis kimondom: bárcsak ne gondolkodnál annyit, Mika." A jóslatok aztán Kisvarga életét is döntően befolyásolják. A jóslat, a jóslaton való gondolkozás, és a jóslat félreértése. Kisvargának ugyanis Mariéne, a boszorkány azt jövendöli, hogy ő csak akkor hal meg „amikor sötétség borul a világra, és Isten dicsőségét zengik az angyalok"; néhány óra elteltével egy gyorsétterem vécéjében üldögélve egy áramszünet és a szomszéd fülkében félelmében hozsannázó amerikai atya okozza a kalandos életű ember halálát, mert tudja, hogy a kártya nem hazudik, a jövendőmondás beteljesedett, meg kell halni, és a halálvágy az egyetlen a földön, ami a prikolicsot elpusztítja. Mariéne, a budapesti boszorkány és annak varázslatai fűzik össze Mikes Olga nővér és Varga Lidi életét is. A jóslat azonban csak akkor teljesül, ha az ember hisz benne, nem gondolkozik rajta. A nővér teljes szívéből hitte, hogy a férfi, aki boldoggá fogja tenni, a varázsszék által megnevezett Klemm Antal lesz, aki „amikor Olgát meglátja, a lába nem érinti a földet, és [...] a foglalkozásának a nyelvhez köze van". Egy évvel a jövendölés után egymásra is találnak a Vidámpark óriáskerekében (nyolcemeletnyire a földtől) az egyetemi nyelvészprofesszorral. Lidi viszont csak félig-meddig hitt a varázslatokban, s azok csak félig-meddig sikerültek – teherbe esett, de elvetélt; legyőzte férje szeretőjét, de addigra a maga számára is elvesztette a férfit; apja szelleme helyett pedig csak Mucorka jelent meg a tudós széknek, neki viszont nem volt mondanivalója Lidi számára.

Istenben viszont kétség nélkül hitt Lidi is, Olga is, Klemm is, ennek azonban még annyi hasznát se vették, mint a félig sikerült varázslatoknak. Olga, amikor életében először templomba ment, „a padba térdepelve zavarba jött attól, hogy Istennek sem gyönyörűségeiért, sem kínkeserveiért hálákat nem adott, akkor pedig hogy jön ahhoz, hogy kérjen vagy kérdezzen tőle valamit"; Klemm Antal az oxfordi New College középkori kerengőjében arra jut, „hogy ő csöndben akar maradni főleg, mivel úgyis akármit mondana, az abszolúte nem érdekel senkit, az Úristent beleszámítva." Aztán „utolsó gondolata Istenhez szállt, akiben kedve telt. Én hiszek, Uram, tebenned, de lássad be, mit sem számít ezen a világon, hogy van-e Isten vagy nincsen." Lidi is, mielőtt elindul szülőfalujába a kincset fölkutatni, azért megy csak be a templomba, hogy szándékát az Istennel közölje, és Szent Rita által megüzenje az Úrnak, „hogy ebben az életben nem akar több esélyt".

A jóslatok mellett még az álmokban hisznek (úgy-ahogy) a vérfarkasok. Kisvarga azután tér haza lányához Ausztráliából, amikor álmában egy rekedtes suttogás azt mondja neki: Gyere át. Ez pontosan akkor történik, amikor Lidi üvöltve elvetéli magzatát a terhespatológia mosdójában, és a csempén szétfröccsenő vérzuhatag, mely a falon lecsorogva Lidi lába alatt gyűlt tócsába, több ezer kilométerrel messzebb, Kisvarga hálószobájának padlójából és falaiból bugyogott elő. Az ólom és a vér „szava" aztán valóban hazaszólítja Kisvargát. Lidi pedig álmában varázsszót kap Istentől, amit ha egyszer kimond életében, bármi teljesül, amit kíván. A tamáskodó Lidinek aztán hiába ismétli el az Isten hetvenhétszer azt, hogy halat, annak kimondását mindig egy következő alkalomra tartogatja; mikor végre elhatározza, hogy hangosan kimondja, „a hülye varázsszava olyan szerencsétlen, hörgő vonításba fulladt, hogy messziről a kutyák visszaugattak".

 

Márton partjelző prófétál

Az álmok azonban nem mindenkinek üzennek ténylegesen. Magó tanító például egy felzaklató hatású álma után rögvest prófétának képzeli magát. A baj akkor kezdődik, amikor a tanító a Nagy Jani házának tetején állva megpróbálja átadni a Minden Dolgok Tudását a falu lakóinak: „– De mit tudsz? –kiabáltak föl neki. – Mindent – felelte. Pedig mindössze azt az egyetlen egyet tudta, hogy mindent tud; hogy mi a minden, azt nem tudta, de úgy számított, hogy különösebb ceremóniák nélkül belefog, és majd a Szentlélek megfelelő sorrendben szájába adja a szavakat." A Szentlélek azonban cserbenhagyja Magót, így a prófétálás elmarad. Ez a jelenet óhatatlanul felidézi Márton partjelző szavait Hamvai első regényéből, a Márton partjelző fázikból. „Pedig néha azon töprengek, hogy ha hittem volna Istenben, biztos kiválasztott volna prófétának engem. Az egyszer biztos. Jött volna álmomban, megállt volna az ágyam fejénél, eredjen, Márton, prófétáljon a nevemben [...] meg se kellett volna mondani, mivel rukkoljak elő, tudtam volna magamtól. [...] Nagy kockázata nincsen, mert akármit jósol az ember, előbb-utóbb úgyis bejön, mindenféle dolog megesik. Minél később, annál nagyobbat néznek, hogy honnan tudta. De mégse megy ez úgy, hogy csak én kijelölöm magam prófétának. Azt hinnék, a levegőbe beszélek." Magó tragédiája az, hogy bár kijelöltetik prófétának, nem tudja mi is az örömhír; Márton tudja, mit kellene prédikálni, őt viszont nem hívta el Isten. Márton istenképe szintén rokon Varga Lidi és Klemm korábban tárgyalt elképzelésével. Az eszme kifejtése azonban itt egyszerűbb, vulgárisabb nyelven történik: „Nem vitatkozok most már magával. [...] Úgyhogy ne mondjon semmit. [...] Most már hagyjon békén [...], hagyjon engem békén! – leéltem hetvennyolc évet, és arra jutottam [...], hogy nincs Isten"

A Prikolics több ponton is kapcsolódik a Márton partjelző-höz. Kisvarga alakja mintha Mártonból fejlődött volna tovább. Márton partjelző, akárcsak Kisvarga, egész életében túlélt mindent („Mennyi alkalmam lett volna, hogy meghaljak. Mindig elmulasztottam, nem is akarattal, csak így jött ki."; „De Kisvarga túlélte, ahogy túlélt mindent hetvenéves koráig, a tűz után nem volt maradása, a városba költözött, huszonhárman haltak meg, amikor kisiklott a vonata, túlélte; első osztályú labdarugó lett, míg egy esős edzőmérkőzésen bele nem csapott a villám, túlélte; ötvennyolcban lezuhant a háztetőről, hatvanban keresztüllőtte magát, túlélte azt is."). Mindkettőjüknek köze van a futballhoz; egy nőhöz, aki oltalmazó istennőjük, akibe minden férfi (és nő) szerelmes, akinél kezdődik és végződik minden történet. Márton így vall az ő Denise-éről: „a világ ugyanis [...], nekem mondhat a Galilei, amit akar, tényleg a feleségem körül forog". De mindkét eszményi nő meg is keseríti férje életét. Tijana, Kisvarga asszonya, azzal, hogy a testét jó pénzért megkaphatja bárki, bár „lelkének szakadékába" egyedül Kisvarga vetheti be magát; Denise-nek viszont a lelke marad megközelíthetetlen Márton számára, és emellett folyamatosan érezteti vele nője, hogy ő mindenkit Márton partjelzővel „csal meg".

Mindezen párhuzamok mellett van még egy alak, aki név szerint is egyezik a két regényben: Gejzlinger. A felületes olvasó még azt is gondolhatja, hogy a Prikolics-beli Gejzlinger tér haza hatvan év után Budapestre, és találkozik régi osztálytársával, Mártonnal. Ezt a feltevést nem is vethetjük el egyértelműen, hiszen Gejzlinger itt is, ott is köpcös, szivarozó figura. Ám ha a dolognak utána nyomozunk, felmerül néhány bizonytalanság: az a Gejzlinger, akit Kisvarga 1958-ban a Castel Felicén megismert, Port Saidban vagy Adenben tűnt el, a Márton partjelző-ben viszont 1965-ben Sopronban volt, és a regény jelenében épp Svájcból tért haza. A két regény ellentétes modalitása itt is tetten érhető, hiszen míg Kisvarga „elkeseredett azon, hogy úgy gondol rá, mint barátjára, csak mert az pár emberi szóra érdemesítette egy ismeretlen vízihulla fölött, azután azon, hogy máris sikerült elveszítenie", addig Márton partjelző szemében Gejzlinger hiába volt osztálytársa, hiába ismerik egymást hatvannyolc éve, „egy kalap szart sem" ér.

Mikes Olga nővér előképét is felfedezhetjük a Márton partjelző-ben, még abból az időszakból, amikor a nővér „őszintén haldoklott". A Mártont ápoló nővér huszonkét éves, minden ok nélkül folyik az ujjaiból a vér, minden, amihez nyúl, véres lesz, és saját bevallása szerint az élete „egy rakás szar". Kisvarga és Márton halállal kapcsolatos gondolatai is összefüggnek egymással. „A kitartásom végtelen, de az életem, az már lassan elfogy" – vallja Márton partjelző; ugyanígy van Kisvarga is, de neki olyan erős a vágyakozása a kincs után, hogy az a síron túl is él, és kiderül „hogy ő a fehérember, akiről gyerekkorában fagyos leheletű históriákat hallott: aki a kincsről túlvilági jelentést hozni kiválasztott szerettéhez visszatérhet". Ahogy pedig a prikolicsot egyedül a halálvágy pusztítja el, úgy hasonló jellegre utal Márton kijelentése is, miszerint „én nem most akarok meghalni, hanem majd ha eljön az idő".

 

A csodálatos halál

A prikolics utolsó életében azonban senki sem sejtheti, mikor jön el az idő. Kisvarga fogalmazza meg halála előtt: „meghalok, a kurva mindenit, bármikor ezelőtt jókor haltam volna meg, de most ez nagyon pechesen jön ki így", és a prikolicsok történetének részesei gyakran igen furcsa módon jutnak a túlvilágra. Kezdődik a sor a táncos asszonnyal, aki 1876. augusztus 28-án bepördül a kocsmába, és se szó, se beszéd, táncolni kezd, míg három óra elteltével egyszer csak végigdől a padlón, és nem mozdul többé. Nem kevésbé enigmatikus a falu öreg bárójának elhalálozása, ő ugyanis szokásos félórás egészségügyi sétájára indult a parkban elterülő puszpánglabirintusába, és „a túlvilágon keveredett ki belőle". Amikor ugyanis keresésére indultak, „az id. báró hangja hívásukra hol közelről, hol távolról, de egyre ritkábban és erőtlenebbül felelt, majd elhallgatott végképp". A holtteste sem került elő soha. Aztán jön Petres Gina, akit apja saját kezével fojt meg, miután meggyalázta; mindezt pedig a falu összes lakója szeme előtt, hogy azok megbocsássák neki gyilkosságait. De a gyerekgyilkosság szégyene nem maradhat titokban (ezt bizonyítja a folyóban megjelenő arckép), és nem is bocsátható meg. Ennek a jelenetnek a zárlata szinte kötelező intertextusként felidézi Kosztolányi Dezső A rossz orvos című kisregényét, csak ott a vétkes szülők jutnak arra a következtetésre, amire a Prikolicsban Bertalan atya, hogy „nincs bocsánat". A nyilvános „kivégzés" után Petres Anton még három évig vezekel, hisz tudja, addig nem halhat meg, míg Ábris atya meg nem hallgatja. „Csakhogy eljött, atyám – mondta Petres Anton. – Most majd meghalhatok." Aztán gyónása után leöntötte és felgyújtotta magát. Amikor pedig a falu haldokolni kezdett, „akkor sorban, mintha a szentbottal vágták volna kupán őket, meghaltak az öregek. Arra való volt a szentbot, valami régen elsüllyedt időben, hogy aki a hatvan évet betöltötte, a szeme közé csapjanak vele, mert már mások élnek őhelyette; most csapkodni nem kellett, hullottak maguktól. A nyolcvanegy éves Csere Kocsis Bandi kezdte a járványt, fölakasztotta magát a csűrben, göcsörtös ujjai közt még lógott a cigaretta, nem is vették ki onnan, és azt mondják, nyári zivatarok után, amikor a tornácon legjobban szeretett dohányozni magában, a sírjából évekig fölszállt még a bagófüst. Onnantól öt éven át csak virrasztottak és temettek." Az már nem is meglepő, hogy Kisvarga környezetében az embereknek a halála sem volt mindennapi. Anyja második férje, Fogarassy festőművész „véletlenül" bennégett a Keserű volt házában; felesége, Tijana az ezüstlakodalmukon egymaga megette a négyemeletes ünnepi tortát, éjszaka kórházba került, és két nap múlva meghalt. Kisvarga maga pedig 1998. szeptember elején egy Burger King gyorsétteremben dolga végzése közben végezte be életét. De még halála után is hatottak a baljós, démoni erők, melyeket születésekor magával hozott erre a világra, hiszen a kórboncnok, Paulovitz főorvos élete legpechesebb napjának bűnbakja lett.

   

A regény tehát a kincskeresés mentén és a vérvonalat követve strukturálódik, és a tény, hogy a prikolicsdédapa által elrejtett kincset végül a dédunoka leli meg, lehet a Reinkarnációs Szövetség ön-öröklés programjának is egy speciális esete. A Prikolicsban így minden mindennel összefügg, és mindenki mindenkivel kapcsolatban van, csakhogy ezt az összefüggést nem ismerheti fel akárki, csak az, aki „írásokat teljesít be". De csak a magányos emberek teljesítenek be írásokat, és az az ember, „aki nem jut eszébe senkinek"...