Pszicho-história?

„Magánéletéről alig tudunk valamit. A szüleiről és a hozzátartozóiról csak egy-két jelentéktelen adat van a birtokunkban. Egyetlen fiáról, Raych Seldonról tudjuk, hogy örökbe fogadta, de hogy milyen körülmények között, az homályba vész. Nincsenek adatok a feleségéről, csak annyit tudunk, hogy nős volt. Semmi kétség, Seldon ragaszkodott a titokzatossághoz, a pszichohistóriát kivéve. Mintha azt akarta volna sugallani, hogy ő nem is élt, csupán pszichohistorizált."¹

ENCYCLOPEDIA GALACTICA. Hari Seldon szócikk

1. Bevezetés

Hogyan kapcsolódhatnak össze az ábrázolt személyiségjegyek a leírt társadalom lehetőségeivel? És konkrétan: van-e jelentősége az asimovi személyiségleírásnak a jövő- és társadalom-elképzelésének viszonylatában? A következőkben ezt a kérdéskört szeretném röviden körüljárni narratológiai szempontból, az Alapítvány-regények történet szerinti nyitó- (Az Alapítvány előtt), illetve zárókötetének (Alapítvány és Föld) viszonylatában. A regényfolyam² többi tagjára csak utalásokban térnék ki, ezt az eljárást, remélem, meg tudom majd indokolni a fenti két regény „főhősének" részletesebb értelmezésével. A politika fogalmát tágabb kontextusban használnám, egy olyan társadalmi közeget értve alatta, amely a maga szimbólumrendszerével megnyitja a teret az antropológiai szemléletű értelmezéshez. Erre a politikai közegre épülhetnek a regényekben a poétikai funkciók és – ezt a politikai teret épít(het)ik fel a narráció és a poétika eszközei. A politika ez esetben tehát egy olyan viszonyrendszer, amely a társadalmi történések hatalom és tudomány, háború és munka által behatárolt – vagy inkább körülírt – területét próbálja egy koherens szimbólumrendszerbe foglalni. A poétika pedig mindezen jelenségek szövegbe transzformálásának módja – ezen a síkon lehet feltárni azokat a lehetséges párhuzamokat, amelyek a leírt világ és a világ leírásának alakzatai között húzódnak.

Először a „második" szempontból, a poétika szempontjából tekinteném át a regényeket, és ez után kerülne sor az ábrázolt társadalomra. Úgy gondolom, e művek esetén a jelentősebb problémák a politikai dimenzióban merülnek fel, és ezért hasznosabb az ott felvetett kérdéseket a második szakaszban tárgyalni. Mindezek teljességre korántsem törekvő áttekintése után kísérelném meg levonni a (levonható) konklúziókat.

2. A megformálás problémái

A művek „minőségi" értékelése, úgy érzem, kívül esik minden kritikai kompetencián, jelen esetben mégis szükséges reagálni néhány ilyen irányú észrevételre, hogy ez is világosabbá tegye a politikai-poétikai dimenziók elkülönülését, és ennek ellenére – mint az, remélem, majd bebizonyosodik – szükségszerűen fennálló párhuzamait.

Asimov esetében (és a legtöbb science fiction szerző esetében) a bírálatok nem a tézisre (bár erre is akad példa), hanem az irodalmiságra vagy éppen „irodalmiatlanságra" vonatkoznak. A megállapítás persze korántsem új, ez talán a tudományos-fantasztikus irodalom legalapvetőbb fóbiája, a műfaji „gettósodás",³ a „magasirodalommal" való szembenállásának bélyege. Mégis, szemrevételezve a főbb kritikákat Asimowal szemben: 1. eszközként használja szereplőit, a jellemek „papirosfigurák";⁴ 2. nem reflektál a szöveggel a leírás tárgyára; 3. túlságosan „cselekményközpontú", fő szempontja a szórakoztatás. Vagy Lem nem minden rosszindulattól mentes, csípős szavaival:

„...mint Asimovnál gyakran előfordul, az inspiráló ötlet jobb a kivitelezésnél. (...) Asimov aligha kiváló író; csak ügyes tollforgató és ötletes elbeszélő, jó tudományos tréninggel (hiszen a biokémia professzora); de írói magatartását méltán elítélhetjük. (...) az ő számára a sci-fi nem az önkifejezés fő területe, legmélyebb meggyőződéseinek, köztük ontológiai nézeteinek kizárólagos kifejezési eszköze, mint az irodalmi alkotás a hivatott író számára; inkább hobby, szórakoztató kiruccanás, amellyel ráadásul jól lehet keresni."⁵

Ismét csak visszafelé haladva: a szórakoztatás szándéka és képessége kétséges vád, amennyiben az irodalmiság kritériuma nem az, hogy a mű ne legyen szórakoztató. Az pedig, hogy Asimov narrátori pozíciója nem vállalkozik többre, mint arra, hogy az események puszta krónikása legyen, visszavezethető az első vádra, miszerint sem a jellemek, sem az elbeszélés módja nem lépi túl az „ismertetés" funkcióját, túlságosan kiszámíthatóak és racionálisak a cselekvések, melyek így mesterkéltté, sőt gyakran hiteltelenné válnak. A bírálatok egy része valóban megállja a helyét (még ha oly kíméletlenek is, mint Lem szavai), amennyiben regényekről, illetve „szépirodalmi" művekről beszélünk. De könnyebben elháríthatóak, sőt esetlegessé válnak akkor, ha bebizonyosodik, hogy a tárgyalt szövegek nem irodalmi művek.

A következőkben amellett az értelmezési stratégia mellett szeretnék érvelni, hogy az Alapítvány-műveket hasznosabb nem elsősorban szépirodalmi munkákként, hanem társadalomkritikai tézisgyűjteményként olvasni. Ez a szempont persze nem fog „megoldani" semmit, csupán olyan szférába próbálja helyezni a regényfolyamot, melyben egyes kritikák elveszt(het)ik mozgásterüket, más jelentéstartalmak viszont jobban érvényesülhetnek. (Azok a kérdések, hogy mi is tulajdonképpen az „irodalmiság" kritériuma, mitől „lapos" egy szereplő jelleme, éppen megoldatlanságuk miatt nem játszhatnak szerepet a továbbiakban, bár e fogalmak átlátszatlan voltuk ellenére a gyakorlati osztályozásban és tipológiában mégis használatban vannak és többé-kevésbé működnek is.)

Radikális ellenpólusként hadd idézzem G. Gurevics szavait a jellemformálás és a „tézisregény" kapcsolatáról:

„Mi a hős funkciója az ismeretterjesztő fantasztikus irodalomban? Ő a Szem. (...) Jellemvonásokat ki lehet találni a figyelmesen néző hős számára, ezek a vonások azonban semmit sem érnek, passzívak. És az ismeretterjesztő fantasztikus irodalom hősei személytelenek, és egymással kölcsönösen helyettesíthetőek. (...) Az eszmékről szóló fantasztikus művekben a szerző fő feladata az, hogy kifejtse az eszmét, és elbűvölje hallgatóit. Éppen ezért a természetes hősök a Meglepő Előadó és a Meglepett Hallgató. A többi vonás kitalálható, de ezeknek semmi közük a dologhoz, csak elhomályosítják az alapgondolatot."⁶

Bár valószínűleg Gurevics megjegyzései sem mentesek minden iróniától, láthatóvá teszik azt a szempontot, miszerint ha pl. (társadalom)elméleti munkának veszünk egy művet, úgy a szereplő valóban csak másodlagos közvetítő a tézis egészlegességéhez képest. Ez persze így – nem igaz. De ismét megkerülve az „árnyaltság" és „személyiség" diffúz problémakörének tárgyalását, Hari Seldon (a pszichohistória megalkotója, az Alapítvány előtt „főszereplője"), illetve Golan Trevize (A Föld „újrafelfedezője", Az Alapítvány és Föld kulcsfigurája) példáján bemutatnám, miért nem rendelkeznek ők irodalmi értelemben vett jellemmel, és hogy ez miért válik irrelevánssá, majd végül mégis igen lényegessé a regények egy bizonyos értelmezése szempontjából.

3. Két(?) ,,hős(?)": Seldon és Trevize

Mielőtt belefognék a fönti két szereplő boncolgatásába, azt hiszem, nem árt, ha röviden ismertetem az Alapítvány-regények koncepcióját, és kiemelem azt a vonását, ami egyáltalán lehetővé teszi a későbbi elemzést.

Tehát szigorúan a belső kronológia szerint: A Galaktikus Birodalom válságban van. Visszaesik a gazdaság, általános stagnálás mindenütt. Hari Seldon matematikus ekkor alkotja meg a pszichohistória elméletét, mint később kiderül, a Császár tanácsadójának (és mint még később kiderül, egy robot) ösztönzésére és segítségével. Az elmélet a társadalmi mozgások történelmi modellezésének matematikai feldolgozásán keresztül alkalmas lesz a jövő hosszú távú megjósolására, és így a Galaktikus Birodalom helyzetének megoldására is. Eddig az Alapítvány előtt, majd az Alapítvány-trilógia során bontakozik ki az a szervezet, amely a Seldon-jóslatra építve (Seldon hologramképe periodikusan megjelenik, és a program elmondja az épp aktuális diagnózist és a lehetséges megoldásokat) működik, egyre nagyobb és hatalmasabb formában, míg arra is képes lesz, hogy összeütközésbe kerüljön a Birodalommal. De emellett még működik egy Második Alapítvány is, az előzővel szemben rejtetten; feladata az, hogy közbelépjen, amikor az Első Alapítvány válságba kerül.

Egy nagyot ugorva a történetben: kiderül, hogy a Galaktikus Birodalom után az Alapítvány sem képes igazi távlatot és értelmet, azaz jövőt adni a Galaxis egészének. Szükség van tehát egy olyan útra, amely felkészítheti az emberiséget saját jövőjére, és arra, hogy elfoglalja a helyét a világegyetemben. Ez lesz Gaia, az egységes értelmi-biológiai szuperorganizmus perspektívája, és Golan Trevize-é lesz a lehetőség, hogy eldöntse, ezt választja-e az emberiségnek.

Most ragadnám meg az alkalmat, hogy a dolgozat elején kiemelt mottóra hivatkozzam. Az idézet két szempontból is érdekesnek tűnik. Egyrészt – legalábbis szerintem – az Enciklopédia-idézetek az egyedüli, kiváltságos helyek az Alapítvány-szövegekben, ahol Asimov egy bizonyos mértékben reagál saját narrátori pozíciójára, nemcsak az időbeli perspektívába helyezéssel, hanem egyes „plusz információk" megadásával is. Ennek a különleges státusznak a tudatában még inkább kiugrik a Seldonról elmondottak programszerű volta, miszerint Seldon személyisége tulajdonképpen alárendeltje, esetleges függvénye volt csupán (még szerinte is!) a pszichohistória általános elméletének.⁷ Másrészt – ami talán még érdekesebb –, ha figyelmesen elolvastuk a regényt (vagy kevésbé figyelmesen, de mindenképpen elolvastuk, hiszen az idézet a könyv vége felé található), észrevehetjük, észre kell vennünk, hogy bár végigkísértük Seldont pár száz oldalon, tulajdonképpen még most se tudunk róla semmit. Mi, akik vele „együtt" találtuk ki a pszichohistóriát, ugyanolyan tudatlanok vagyunk vele kapcsolatban, mint az Enciklopédia évszázadok távlatából visszatekintő krónikása. Ugyanez a helyzet Golan Trevize-zel is, azzal a különbséggel, hogy az ő személyének ismeretlenségére és cselekedetei személyes – múltból eredő – motiváltságának hiányára nem hívja fel a figyelmet egy másik szócikk.⁸ A két főhős, Golan és Hari, megdöbbentő módon alkalmazkodva Gurevics nyilvánvalóan erős teóriájához, elárulja magát: kiderül, hogy a két szereplő valóban kicserélhető. Nézőpontok csupán, nem értelmezők.

Egy bizonyos szempontból ez egyáltalán nem „gond" számunkra, tekintve, hogy már fentebb leszögeztük, a személyiség irodalmiasságának megállapítása túllép egy egyszerű értelmezés keretein. A két szereplő személyisége ekvivalenciájának megállapítása még nem sérti ezt az egyezményt, hiszen nem „milyenségükről" van szó, hanem a rájuk vonatkozó információk mennyiségi összehasonlításáról, és az információk függvényében elvégzett cselekvéseik összehasonlításáról. Itt viszont már akad gond. Egyrészt azzal, hogy az utóbbi meghatározással egy viszonylag formalizált irodalmi személyiség-definíció alakult ki, amelynek léte már eleve kétséges, ha ragaszkodunk az eddigiekhez. Másrészt, ha akár pszichológiai, akár információtartalmi szempontból tekintjük a kérdést, a szereplők szempontja mindenképpen a társadalomban kell, hogy foglaltasson (most hagyjuk az extrém példák lehetőségeit...), és így a főhős is igen fontos indikátora, szereplője és lehetőség-szférája lesz az ábrázolni kívánt társadalomnak vagy társadalomelméleti utópiának. Ebből következően, ha a hős alakja neutrális, ez azt jelenti, hogy a narrátor őt egy lehetséges társadalom lehetséges, létrejöhető tagjának tartja, úgymond a főhős akár bárki lehetne.

És ez már nagy gond.

4. Az ábrázolt társadalom dilemmái

De nem azért, mert ezzel Asimov egy olyan társadalom rémképét (vagy álomképét) vetíti elénk, amelyben mindenki vaslogikával bíró, a saját maga kultúrája által korrektül – és csak néha túlzottan (ez is a kultúrától függ...) –meghatározott egyén, jelentős különbségek nélkül: a történész az történész, a matematikus az matematikus. Hanem pont azért, mert nem ezt teszi, azaz ezzel a személyiségábrázolási technikával a saját maga által megalkotni kívánt jövőképpel ütközik össze.

Asimov ugyanis a jövőt illetően korántsem olyan idealista, mint ahogy ezt igen sokan állítják. A szereplők párbeszédeiből⁹ azonban sokszor ennek az ellenkezője derül ki, de nem abból, amit mondanak, hanem ahogy. (Gondoljunk csak Seldon „leleplező" beszélgetésére, melyet R. Daneel Olivaw-val folytat.)

Az Asimov-regények „társadalomelméleti tézisgyűjteményként" való olvasása tehát ahelyett, hogy megoldaná vagy érvénytelenné tenné a szereplők neutralitását, csupán más szempontrendszerbe helyezi azt, más problémákat indukál. Azonban úgy gondolom, ez a felfogás sok értelemben jelentősebb kérdéseket vet fel, mint ha az „irodalmi" olvasat mellett döntenénk. Egyrészt, ha irodalmi szempontból jutunk arra a konklúzióra, hogy a szereplők sematikusak, „laposak", akkor ez a felismerés azt eredményezi, hogy az inkriminált mű „rossz, értéktelen", mivel poétikailag kidolgozatlan. Ez pedig súlyos elmarasztalás, de korántsem olyan értelmezés, amely a mű inherens struktúrájából próbálná kibontani a lehetséges jelentéseket. Ezzel szemben, ha a hősök személyiségét (vagy éppen annak hiányát) a mű szövege szempontjából, azaz az ábrázolt társadalom kontextusa felől nézzük, egész más következtetésekre juthatunk, olyan ellentmondásra például, mint a fent már említett ellentét az idealista problémamegoldás és a korántsem idealista történelemfelfogás között.

Végül érdemes megnézni, hogy Asimov a jövő politikájának milyen elképzelését vázolja fel az Alapítvány előtti korszaktól Gaiáig, és hogy ebben milyen szerepet kap a személyiség mint politikai és poétikai jelenség.

A regényfolyam egészét elolvasva arra a következtetésre juthatunk, hogy Asimov értelmezésében a jövő egy kiszámítható struktúra, ingadozásaival együtt is megjósolható, tervezhető közeg, amelyben az eltérések csak részleges kihagyást jelentenek az idő egyébként áttekinthető szövetében. Viszont ha részleteiben tekintjük az egyes jövőkoncepciókat (úgymint a pszichohistória általános terve, az Első Alapítvány, a Második Alapítvány, a Második Birodalom, Gaia, Galaxia), észrevehetjük, hogy ezeknek az elméleteknek a tükrében és interakciójában a jövő korántsem olyan kiszámítható, ideális közeg, mint az első olvasatra tűnik. Hiszen a párhuzamosan futó, egymás alternatíváit kínáló jövőképek, bár kétségtelenül gondosan meg vannak tervezve, így együttesen a jövő kiszámíthatatlanságát hivatottak jelképezni. A két fő lehetőségnek, az Alapítványnak és Gaiának (melyről kiderül, terve előbbi, mint az Alapítványé) azért kellett léteznie, mert nem volt biztos, hogy végül melyik is fog érvényessé, meghatározóvá válni a fejlődés számára.

Ezzel szemben zavarba ejtő, hogy a bizonytalanság jelképrendszere egy nagyon is biztos pontból indul ki, R. Daneel Olivaw „személyéből". Asimovnak ebből a szempontból viszont már nagyon is koncepciózus, sőt teleologikus a jövőszemlélete, amennyiben az eltérő lehetséges világokat egyetlen elme össze tudja fogni, sőt bizonyos mértékben irányítani.

És így megint a személyiség problémájához kanyarodtunk vissza, kettős értelemben is. Mert nem elég, hogy egy szintén neutrális szereplő a voltaképpeni irányítója az emberiség jövőjének, ez a szereplő a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető „személy"-nek, hiszen – robot. Asimov hite a racionalitás mindenhatóságában és a személyiség marginális voltában itt tárulkozik fel a legdirektebb formájában, és ezzel a váddal szemben már valóban nehéz lenne „megvédeni" őt. (Még akkor is, ha filológiai forrásokból tudjuk: a robot-koncepció valószínűleg csak a két későbbi, befejező kötet megírásakor született meg, az eredeti Alapítvány-trilógia valószínűleg még nem Daneel irányításának szellemében íródott. Ez egyébként akár egy külön tanulmány tárgya is lehetne, vajon hogy tudta megoldani a szerző a két koncepciónak ezt a hibátlan összeillesztését.)

Két nem túl rózsás lehetőség közül választhatunk tehát: vagy elfogadjuk, hogy Asimov egy teljesen kiszámítható jövőt tár elénk, melynek kivitelezéséhez személytelen személyekre van szükség, és amelyet a legkevésbé sem emberi cél, hanem egy robot akarata irányít; vagy azt az álláspontot tesszük a magunkévá, miszerint bár neutrális-racionálisak ugyan a szereplők, de ez ellentétben áll a jövő kiszámíthatatlan voltával, hiszen Daneel bár elérte célját, de ez emberek nélkül nem lett volna lehetséges. Mindkét értelmezés nagyjából egy irányba mutat, Asimov egyik lehetséges koncepcióját sem tudta (vagy nem akarta) volna kifejteni nem-kiszámítható, nem-racionális és nem-neutrális szereplőkkel. A pszichohistória így egy kissé groteszk módon önmagát kérdőjelezi meg, hiszen olyan „pszichikumokról" szól, amelyek valójában nem is pszichikumok, hanem racionális, döntéshozó gépezetek.

Hogy ez az „áldozat" egyáltalán áldozat volt-e vagy tudatos kompozíciós elv, vagy (nem is olyan) egyszerűen irodalmiatlanság és poétikai kidolgozatlanság, és hogy mindez hova vezet és hogyan befolyásolja magát az olvasást, azt magának az olvasónak kell majd eldöntenie.

Jegyzetek

1. In.: Asimov, Isaac: Az Alapítvány előtt. Móra, 1995. 480. (Kiemelés tőlem – T. T.)
2. A hat alapítvány-regény: Foundation (1951), Foundation and Empire (1952), Second Foundation (1953), Edge of Foundation (1982), Foundation and Earth (1986), és egy titokzatos címfordítási kavarodással: Prelude to Foundation (1988), magyarul Az Alapítvány előtt, majd Forward the Foundation (1993), magyarul Előjáték az Alapítványhoz. A könyvek Baranyi László fordításában olvashatóak, kivéve az Alapítvány és Föld, amely F. Nagy Piroska , illetve az Előjáték az Alapítványhoz, amely Németh Attila fordítása.
3. Lem, Stanislaw: A science fiction szociológiája. In.: A holnap meséi. Írások a sci-firől. Kossuth, 1973.
4. Lundwall jellemzi így Asimov hőseit, az Öszvér viszonylagos összetettségéhez hasonlítva őket. In.: Lundwall, Sam J.: Holnap történt. Tanulmányok science-fiction világtörténetéhői. Kozmosz, 1984., 225.
5. In.: Lem, Stanislaw: Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia. Gondolat, 1974. 193.
6. In.: G. Gurevics: A képzelet birodalmai. Galaktika 31, Kozmosz, 1978. 70.
7. Az asimovi értelemben használt „pszichohistória" természetesen nem azonos a pszichológiai szempontú, az eseményeket a történelemformáló egyéniségek lélektanára visszavezető történeti pszichológiai irányzatnak a közkeletű elnevezésével.
8. Most persze nem olyan múltbéli indíttatásra gondolok, mint hogy „döntöttem, tehát keresek", hanem olyan múltban gyökerező jellemvonásokra, amelyek – akár éppen azt a bizonyos döntést – elősegítették.
9. Érdekes, hogy Asimov szinte kizárólagos eszközként használja a párbeszédet a szereplők gondolatainak ismertetésére, belső monológot például szinte sohasem használ az Alapítvány-művekben.