Keresztmetszetek

H. Nagy Péter annak a generációnak a tagja, amely a ’90-es években jelentkezett az irodalomtudományban, illetve a kritikában, és teoretikus megalapozottságú belátásokat hasznosító tanulmányaival hívta fel magára a figyelmet. De lehet-e generációról beszélni? Van-e olyan elméleti bázis, amely összeköti ennek a nemzedéknek a tagjait?

Ha generációról vagy nemzedékről ejtünk szót, óhatatlanul valamilyen időbeli centrum köré szervezzük azokat a látásmódokat, melyek más szempontok felől nézve erőteljes széttagolódást mutatnak. Egyfelől tagadhatatlan, hogy a ’90-es években induló fiatal irodalmárok jelentékeny hányada a „kortárs” teóriák (recepcióesztétika, dekonstrukció, feminizmus, diszkurzusanalízis, újhistorizmus stb.) következtetéseinek alkalmazásával keltett feltűnést. Másfelől viszont ezek a nyelvjátékok csak igen nagy jóindulattal hozhatók közös nevezőre. Ezért a magam részéről nem elméleti bázisról, hanem inkább az elméletekhez való reflektált viszony kölcsönösségéről beszélnék. Tíz év távlatából persze látszik, hogy a kritikát befolyásoló előfeltevések különböző, akkor még tervezhetetlen kifutási lehetőségeknek nyitottak utat. Az átrendeződés személyi vonatkozásai anomáliákat eredményeztek (az egyetemi diszkurzusok akkori leértékelői közül sokan ma egyetemen oktatnak, míg a tudomány szempontjából ígéretes és igényes értekezők hagyták el a pályát). A hatástörténet azonban bizonyossá tette, hogy e „generáció” elméletileg ténylegesen képzett tagjai (tehát nem egésze) nélkül elhúzódott volna a modernség poétikai formációinak és kánonjainak átértékelése. Mivel itt néhány kiemelkedő egyéni teljesítményről van szó, lehet ugyan „nemzedéket” emlegetni, kérdés azonban, hogy érdemes-e…

A többek által Kulcsár Szabó-iskolának nevezett csoport tagja vagy. Mennyire helytálló ez a megnevezés, hogyan jött létre ez az értelmezői közösség? Mit jelent esetetekben a műhelymunka?

Ha összegyűjtenénk azokat az írásokat, melyek a Kulcsár Szabó-iskoláról tesznek említést, láthatnánk, hogy az ide sorolt nevek – kevés kivételtől eltekintve – cserélődnek. Biztos azonban, hogy e kivételek egyike a H. Nagy jelölő volna. A cserélődés pedig arra utalhat, hogy az iskola nem toborzás eredményeként jött létre. A szó tágabb értelmében véve Kulcsár Szabó Ernőnek rengeteg tanítványa van. Az általa kezdeményezett interkulturális párbeszédekből pedig olyanok is nyilvánvalóan profitáltak, akik esetleg – a szó konkrét értelmében – sohasem voltak a tanítványai. Néhány évvel ezelőtt egyes körökben – az említett iskola kapcsán – szokás volt „hermeneutikai maffiáról” beszélni. Ezek a kinyilatkoztatások abból az alapvetően téves elgondolásból táplálkoztak, hogy valamilyen úton-módon ki lehet sajátítani irányzatokat, tudományágakat stb. Hogy ez miért imbecillitás, azt talán nem szükséges hosszan bizonygatni. Éppen ezért néhány konkrét eseményre utalnék.

1994-ben az ELTE Bölcsészkarán egy olyan önszerveződő (természetesen a tanrendben nem szereplő) műhelyszeminárium indult, melynek budapesti, debreceni és pécsi résztvevői egyetemi oktatók, doktoranduszok és hallgatók voltak. Ebből a kezdeményezésből alakult meg az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály vezetésével. A félévente akár több alkalommal is megtartott, szuper hangulatú monstre találkozókon dolgozatokat vitattunk meg. Ha valaki elkészült egy fontosabb tanulmányával, azt mindenki elolvasta, ketten vagy hárman pedig vállalták, hogy írásban részletesebben is kifejtik véleményüket az adott témával kapcsolatban. Ily módon olyan blokkok alakulhattak ki, melyeknek jelentősége többek között az volt, hogy a bírálatok –egyenrangú félként – egyszerre tudtak megjelenni tárgyukkal. A műhelymunkának ezt a – véleményem szerint igen produktív – felfogását jól visszaadja a kutatócsoport tevékenységének eredményeképpen publikált Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai című nagyszabású tanulmánygyűjtemény. Talán fölösleges részletesebben kifejteni, hogy ezek az összejövetelek a kritikai reflexióknak köszönhetően polemikus hangnemben, ugyanakkor példás diszkurzív keretben zajlottak. Nem kíméltük egymást. Ezekben az években sokkal többet tanultam a kutatócsoport fiatal tagjaitól, mint a kötelező egyetemi kurzusokból. És valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül. Ennek köszönhető, hogy amikor Kulcsár Szabó-iskoláról hallok vagy kérdeznek, nem a kritikavita, nem az intézményesített oktatás, nem a tudományban zajló pozícióharc stb. idéződik fel bennem elsőként, hanem az ÁITK „aranykora”, mely a ’90-es évek második felére tehető.

Mindemellett azt is fölösleges bizonygatni, hogy az iskolához sorolt irodalomkritikusok, -történészek uniformizálása olyan gyakorlat, mely abban a pillanatban érvényét veszti, mihelyt a szövegek értelmezhetősége válik kérdéssé. A Kulcsár Szabó-tanítványok munkájának eredményeit (a régi magyar irodalomtól a posztmodernig) hasznosító, átfogalmazó, újragondoló stb. írásokkal (nem leértékelés!) Dunát lehetne rekeszteni. Ez is jelzi a hivatkozott interpretációk megkerülhetetlenségét.

Több tanulmányköteted jelent meg, a Kalligráfia és szignifikáció (1997), a Redundanciák retorikája (1998) és a Kánonok interakciója (1999) arról tanúskodik, hogy a kortárs irodalom számodra éppúgy az értelmezés tétje, mint az irodalomtörténet kanonikussá vált vagy elfeledett szövegei. A szöveg belső retorikai mozgásainak és a történetiségnek a feszültségei milyen kérdésekkel szembesítettek?

Röviden fogalmazva azzal, hogy az egyikből nem feltétlenül következtethetünk a másikra és fordítva. Elméleti fejtegetés helyett hoznék egy konkrét példát. Első tanulmánykötetemben szerepel egy olyan elemzés Milorad Pavić Kazár szótáráról, melyet érdemes továbbgondolni. Egyfelől koherens értelmezés építhető a szótár tropológiájára, a „kazár” jelölő játékára. Másfelől észre kell vennünk, hogy ez a dinamika a regényben minden esetben valamilyen történelmi tapasztalat függvényében jelenik meg. Emellett a lexikon lépten-nyomon szövegek médiumváltására utal (színszótár, álomfeljegyzések, íráskép stb.). Mindebből következik, hogy a retorikai olvasat aporetikus „végeredményei” szűkösnek bizonyulhatnak, hiszen nem képesek számot adni a jelentésképződés aszimmetrikus, történeti és egyben kulturális feltételezettségéről. Mintha a szerb író regénye kifejezetten arra szólítaná fel a befogadót, hogy tegyen újabb és újabb köröket az irodalom „külpolitikája” felé. Vagyis éppen azokkal a kapcsolatokkal foglalkozzon, melyeknek a poétika és a retorika hadat üzent. Ennek köszönhető, hogy a Kazár szótár olvasója az irodalom „belügyét” elhagyva a kultúratudományok területére tévedhet. Azt azonban, hogy ez nem feltétlenül „eltévedés”, mi sem bizonyítja jobban, mint az irodalomtudomány utóbbi időben végbement fordulata, médiaelméleti irányvétele. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ennek a kérdéskörnek a tanulmányozásához remek kiindulópontot nyújt a tavaly megjelent Történelem, kultúra, medialitás című sokszerzős kötet.)

Úgy látom, Ady költészete meghatározó kérdésekkel szembesít téged. Arra gondolok, hogy az 1999-es tanulmánykötettel (Tanulmányok Ady Endréről) már megkezdett – kollektív – újraolvasás, amelynek Te is részese voltál, esetedben folytatódott: a Kánonok interakciója Ady-tanulmányai és a Lőrincz Csongorral, Palkó Gáborral, Török Lajossal közösen publikált Ady-értelmezések (2002) után a Kalligramnál megjelent Ady-kollázs (2003) is kitartó érdeklődésre engednek következtetni. Hogyan jutottál Adyhoz? Melyek az Ady-értés mai kérdésirányai szerinted?

Talán Baudelaire és Ady az a két költő, akiknek folyamatos (újra)olvasását egyszerűen nem tudom megszakítani. Egyetemi éveim kezdetén az ő verseikről írtam az első szemináriumi dolgozataimat. Érdekes módon ezek a tanulmányok viszont nem jelentek meg sehol. Pedig a Les Fleurs du Mal kötetkompozíciójáról szóló eszmefuttatásom Fried István támogatását élvezte; illetve harmadéves koromban egy, Az eltévedt lovasról írt elemzésemmel első díjat nyertem az Ady Társaság esszépályázatán. Erre a munkámra Balassa Péter és Kulcsár Szabó Ernő egyaránt felfigyeltek. Véleményeik alapján világossá vált számomra, hogy az Ady-kánon újraértelmezése nem mindennapi kihívást jelent. Körülbelül ugyanebben az időszakban Bárdos László megkért, hogy szálljak be Ady kritikai kiadásának munkálataiba. Ennek köszönhetően két irányból is behatóbban kezdtem tanulmányozni az Ady-lírát. Hogy közben milyen kérdésekkel szembesültem, az az említett kiadványokból kiolvasható.

A második kérdésedre a válasz maga az Ady-kollázs. Az eddigi könyveim közül talán ebbe fektettem a legtöbb munkát. Éveken keresztül formálódott, bár a publikált verzió elkészítése viszonylag rövid ideig tartott. (Terveim között szerepel egyébként a kibővítése.) A kötet pesti bemutatóján Kulcsár-Szabó Zoltán úgy fogalmazott, hogy Ady költészete „önnön kánonját megtagadva vagy, még inkább, textualizálva élheti mintegy túl önmagát s bontakoztathatja ki önnön lehetőségeit, és éppen ebben rejlik az irodalmár feladatának rejtélyes történeti összetevője”. Magam is úgy látom, hogy a tét itt már nem valamifajta ideológiai áthelyezéssel végrehajtott rekanonizáció volna, hanem az említett textualitás felnyitása és az ebből következő olvasási dilemmák mérlegelése. A ’90-es évek második felében több, retorikai orientációjú Ady-elemzés látott napvilágot, a fentebb említett irodalomtudományi fordulat azonban azt sejteti, hogy az Ady-értés újabb kérdésirány-módosulása várható. Egyébként Hansági Ágnes írása A hosszú hársfa-sorról (az Identitás és kulturális idegenség című tanulmánygyűjteményben) mintha már fel is villantana ebből valamit, hiszen következetesen fejti fel a líra, az emlékezés médiuma, illetve az én, a líra médiuma kapcsolatok alapján a vers történelemszemléletét a romantika kontextusában.

A mai magyar lírából Kovács András Ferenc költészetét emeled ki, amelyet a „kortárs magyar líra talán legsokoldalúbb teljesítményének” neveztél egyik tanulmányodban. Ha a kortárs költészetnél tartunk, nem állhatom meg, hogy rá ne kérdezzek: mit és miért tartasz jelenleg fontosnak, értékesnek a mai magyar költészetből? Illetve, provokatív módon megfogalmazva: milyennek kellene lennie szerinted a kortárs magyar lírának?

Eladhatónak. Meglehet, ez a válasz első ránézésre furcsának tűnik, de van egy fontos komponense. Többen panaszkodnak, hogy a legfiatalabb irodalom (pl. egy szerző első kötete) nem jut el az olvasókhoz. Kérdés, hogy megpróbálták-e eljuttatni, hiszen azokról a könyvekről, melyeket nem olvas(hat) senki, nehéz kijelentéseket tenni. Másrészt vannak olyanok is, akik azt állítják (s én ezekkel értek egyet), hogy a kortárs irodalom eladható lenne, csak oda kell rá figyelni (lásd Varró Dániel példáját). Mivel az utóbbi időben több, megjelenés előtt álló verseskötet kéziratát és frissen megjelent verseskönyvet volt szerencsém olvasni, átfordítanám a kérdést, és a bizonytalan jövőről ejtenék néhány szót (pár év múlva visszanézhetjük, mi jött be az alábbiakból). A következő, három névre épülő, a Téreyék és Orbán János Dénesék után indulókra koncentráló felsorolás természetesen nem értékhierarchikus.

Két kötet alapján véleményem szerint ígéretes jövő elé néz Mizser Attila költészete. A szakmai gyakorlat külföldön szonettjei meggyőzhetik az érdeklődőket, hogy ennek a lírának lehetnek tartalékai. Ugyanis nemcsak a költészet önreferens természetéről, a kulturális nyelvek és identitások produktív keveredéséről, a kommercializálódott beszédmódok kollázsszerű újrahasznosításáról stb. van mondandója. A formahagyomány és a bemozdított személyes kontextus összeillesztése, a kötet megkomponáltságából származó feszültségek érzékeltetése a több diszkurzus felé nyitott versszövegek kitűnő (és nem utolsó sorban szórakoztató) példáit nyújtja.

Nem tartom kizártnak, hogy Győrffy Ákos idén megjelenő, második kötete sokak tetszését elnyeri majd. A szerző folyóiratokban közölt versei noteszformába rendeződnek, melynek következtében a kompozíció átmenetet képez a líra és a próza között. E látszólag depresszív hangoltságú szöveg – drámai sűrítettségénél fogva – kivételes atmoszférát képes teremteni. Az Akutagava noteszéből figyelmes olvasása során érdemes megfontolnunk, hogy itt nem a költészet egyik hagyományos funkciója (a természetről szóló diszkurzus) tér-e vissza megváltozott poétikai feltételek és kulturális mintázatok között.

Igen nagy szakmai várakozás előzi meg Havasi Attila első önálló kötetének megjelenését. Joggal, hiszen a rendkívül tehetséges fiatal szerző számos kiemelkedő folyóiratközléssel hívta fel magára a figyelmet. Mindenképpen ezek közé tartozik a Prae 2003/3-as számának Weöres Sándor-blokkja élén szereplő Negyven törmedék című verscsokor. Aki e több mint nyolcvanstrófás, heterogén művet olvasta, megerősítheti, hogy itt valóban mozgósítva van mindannak legjava, ami a költői mesterség tartozéka. Havasi Attila egyéb szövegeire tekintve is biztosak lehetünk abban, hogy e korpusz készen áll arra a megmérettetésre, melyet az első kötet publikálása jelent.

E három példa mellé természetesen több is felsorakoztatható volna még (mondjuk az Előretolt helyőrség köréből), azonban ezek is jelzik az alakulófélben lévő legfiatalabb líra ütőképességét és sokszínűségét. Ha a közeljövő pusztán ennek a három kezdeményezésnek a horizontjában bontakozna ki, akkor sem lenne okunk fanyalogni. Az irodalom azonban, mintha specifikuma lenne, ebben az esetben is tartogat még meglepetéseket. Ha másban nem, ez utóbbiban biztosak lehetünk.

Nemrég jelent meg monográfiád Zalán Tiborról Orfeusz feldarabolva (2003) címmel. Melyek a monográfiaírás mai provokációi?

Monográfiát írni nem kis vállalkozás. Az utóbbi néhány évtized irodalomelméleti fejleményei pedig mintha azt sugallták volna, hogy kérdéses is. Ugyanakkor a közelmúltban több olyan monográfia látott napvilágot, amely nagyban hozzájárult e műfaj kódjainak átrendezéséhez. Zalán-könyvem azokhoz a vállalkozásokhoz áll közel, melyek lemondanak arról, hogy az életművek egyetlen kitüntetett szempont alapján közelíthetők meg. E konstrukció tulajdonképpen nem más, mint műelemzések egymásutánja. Olyan interpretációsorozat, amely lineáris ugyan (a fejezetek a Zalán-kötetek időrendjét követik), de az egyes elemek önállósodhatnak (minden fejezet az adott tárgy specifikumai alapján különbözik a többitől), ezért a térbeliség is jellemző rá. Olyan szöveg tehát, melynek monografikusságát nem a téma egysége, nem a szakmai narráció koherenciája, hanem a kontextus felől áramló, változó perspektíva határozza meg.

Úgy vélem, a monográfiaírás rendkívüli módon felerősíti a szelekció kényszerét. Nem ismerek olyan életművet, melynek minden darabja gyöngyszem volna. De olyat sem, melynek „feldarabolási” szempontjai ne lennének kitéve az időnek. Ezért a monográfia hiányt is gerjeszt. A fenti példánál maradva, Zalán Tibor életműve legalább három olyan konfiguráció alapján értelmezhető tovább, melyekről az Orfeusz feldarabolva hallgat (az előszó említi is ezeket: műfaji felosztás, utómodern örökség, kortárs nyelvjátékok). Másfelől elmondható, hogy a még lezáratlan életművek esetében azért lehet szükséges egy-egy monográfia elkészítése, mert az újabb irodalom korszaktudatának, irányzati tagolódásának kialakulása után a kritika diszkurzív sémái automatizálódhatnak vagy kimerülhetnek. Ezt a tapasztalatot rendre alátámasztják a Kalligram Kiadó Tegnap és ma sorozatának kötetei (a frissebbek közül leginkább Bónus Tibor professzionális Garaczi-könyve).

Mindebből a monográfia műfajának egy olyan sajátossága is következik, mely többnyire kívül esett e szövegtípus elgondolásának horizontján. Kérdéses ugyanis, hogy írható-e monográfia semleges, értékszempontokat nélkülöző távlatból. Vannak olyan irodalomértelmezők, akik erre a kérdésre kapásból nemmel felelnének, mondván, a monográfia affirmatív műfaj. Nos, ez az elképzelés az utóbbi időszakban szintén megingott, hiszen bizonyossá vált, hogy a monográfiának nem feltétlenül rögzíthetők az értékinstanciái. Egyetlen példát említenék: Szirák Péter Grendel-könyve példás következetességgel érvel amellett, hogy az író regényei között bizony olyanok is akadnak, melyeknek megszólító ereje – az akkori kritikai visszhanggal ellentétben – az irodalmi változások és kánonmozgások fényében csökkenni látszik. Vagyis egy monográfiának sok esetben magának kell érvényesítenie azokat az értékszempontokat, melyek alapján bemutatja a választott életmű rétegzettségét, és amelyek nem állnak mindenkor rendelkezésére.

Az Ady-kollázs hátulján olvasható kísérőszövegből tudom, hogy jelenleg Szombathy Bálintról írsz kismonográfiát. A neoavantgárd milyen pozíciókkal rendelkezik a kortárs művészetben?

A neoavantgárdról való beszéd ’90-es évekbeli stagnálása után a helyzet megváltozott. A kultúra képi fordulata, a multimediális művészetek és a performanszparadigma valószínűleg egyaránt kedvez a diszkurzus élénkülésének. Most már biztosra vehető, hogy az avantgárd művészetek kontinuitásának elismer(tet)ése, a kiemelkedő egyéni teljesítmények mérlegelése nem pusztán egy, a Magyar Műhely köré csoportosuló értelmezőközösség szimpla belügye, hanem a kortárs irodalom önértése szempontjából – és a művészeti kommunikáció számára is – fontos feladat. Fél évtizeddel ezelőtt, a kortárs líra paradigmáiról írott tanulmányomban még magam is úgy nyilatkoztam, hogy ez a hagyomány már elvesztette inspiráló jellegét. Az Lk. k. t.-nek adott interjújában L. Simon László később joggal figyelmeztetett arra, hogy ez a megállapításom korrekcióra szorul. Hogy ebben a kérdésben a Magyar Műhely szerkesztőjének volt igaza, a hatástörténet támasztja alá.

Itt kell utalnom arra, hogy az a sorozat, amelyben Zalán-monográfiám napvilágot látott, és amelynek felkérésére Szombathy-könyvem is készül (Aktuális avantgárd), nemcsak egyszerűen hiánypótló vállalkozás, hanem elméleti és történeti megfontolások alapján is igazolható, fontos kezdeményezés. A sorozat legutóbbi kötetei, Kékesi Zoltán Médiumok keveredése című, Nagy Pál alkotásairól szóló kismonográfiája és Szombathy Bálint Art Tot(h)al című, Tóth Gábor munkásságáról szóló, impozáns kivitelezésű könyve már olyan kérdésirányok felől beszéltetik tárgyukat, melyek az egész sorozatra nézve irányadóak lehetnek. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az Aktuális avantgárddal szembeni elvárások oly mértékben megnőhetnek, hogy ez komoly kihívást jelent az elkövetkező monográfiák szerzői és a kortárs monográfiasorozatok számára is.

Mindemellett az utóbbi egy-két évben világossá vált számomra, hogy a fentebb említett megváltozott szituáció többek között olyan művészeknek köszönhető, mint Szombathy Bálint, aki nemcsak szövegeivel, akcióival, performanszaival, kiállításaival stb. hívta/hívja fel magára a figyelmet, hanem teoretikus írásaival, kritikáival, népszerűsítő kiadványaival, szerkesztői tevékenységével is. Valóban megérett az idő arra, hogy ez a sokrétű, több szálon futó életmű monográfia tárgya lehessen.

Több tanulmányodban – talán a de Man-i megfogalmazások nyomán is – az „esztétikai ideológia” által marginalizált műfajok állnak érdeklődésed homlokterében. A sci-fi, a fantasy és a cyberpunk elméleti kérdései mentén talán az egész kortárs magyar irodalomfelfogás kritikáját kívánod-e megfogalmazni, egyáltalán: jelen vannak-e a magyar irodalomban az említett műfajok, s képesek-e átrendezni a magas irodalom kánonjait?

A peremműfajok sajátos helyzete talán abból adódik, hogy a funkcióit biztosító alternatív kánonok és a létmódjukat jellemző aktív kánon kereszteződését idézik elő. Vagyis olyan szövegekről van szó, melyeknek akár a legnagyobb az olvasottságuk, de nem feltétlenül rendelkeznek az értelmüket átörökítő kommentárokkal. Ezért – mint mondtad – „marginalizáltak”, ugyanakkor a kulturális identitás szóródását reprezentálják. (Ezt egyébiránt a Prae című folyóirat már évek óta szuggerálja.) Innen nézve maguk e műfajok láthatók el a provokatív terminussal, hiszen képesek viszonylagosítani a nemzeti vagy klasszikus kánonok homogenitását rögzítő szempontokat. Másfelől valóban elmondható, hogy a kortárs magyar irodalomfelfogás (is) hajlamos arra, hogy megfeledkezzen a szóban forgó alternatív kánonok természetéről, ezért óhatatlanul túlértékeli, szembehelyezi velük az amúgy más pozícióban lévő magas irodalmat. Molnár Gábor Tamás egy kitűnő írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a mindenkori esztétikai kánon nem egyenértékű a kulturális elitizmussal; például az amerikai oktatási rendszer elvárásai a modern népszerű kultúra és a technicizálódott elmélet kánonjára támaszkodnak; ezzel szemben „a nagy hagyomány elitista híveinek utóvédharca éppannyira kilátástalannak látszik, mint a megengedő sokféleség és az identitáspolitika szószólóinak ellenkánonokat gyártó igyekezete”.

Idevonatkozó kérdéseiddel kapcsolatban temérdek elméletíró véleményére lehetne hivatkozni. Shusterman Pragmatista esztétikája például igen színvonalas és szimpatikus gondolatmenetben érvel amellett, hogy a populáris művészetnek is vannak esztétikai relevanciái. Magyarországon már több olyan tanszék működik, mely – a kánonok éles szétválasztása és a peremműfajok kedvezőtlen megítélése ellenére – hirdet a témával összefüggő kurzusokat. Ennek a folyamatnak a szükségességét nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Természetesen érdemes azon is eltöprengeni, hogy a kortárs magyar irodalom milyen képet mutat ebből a perspektívából. Tény, hogy egyre több folyóirat próbál kitörni a mereven értelmezett elitizmus hálójából, és szentel figyelmet – hacsak egy-egy blokk erejéig is – a populáris művészet valamely aspektusának. Törvényszerű másfelől, hogy az olyan nagy múltú antológiasorozat, illetve később folyóirat, mint amilyen a Galaktika volt (melynek Dick-számában például Kemény István versei is helyet kaptak), az ezredforduló környékén folytatásra talál (az Átjáró című magazinra gondolok). Mindemellett olyan művek is említhetők, melyek egyértelműen az emlegetett peremműfajok tartozékai, és bizony képesek beleszólni a magas irodalom kánonjaiba, de ezzel a két pólus különbözőségei továbbra is megmaradnak. Győry Attila, aki minden valószínűség szerint a felvidéki magyar próza egyik legtehetségesebb, méltán elismert alkotója, Ütközés című regényével olyan konstrukciót hozott létre, mely ­– nem a sci-fi hagyományából építkező – protocyberpunk műként olvasható, mégsem akként kanonizálódott. (Értesüléseim szerint a szerző a könyv második kiadását fontolgatja, s rendkívül kíváncsi vagyok, hogy az átdolgozás során – melyre a nyelvi megoldatlanságok miatt feltétlenül szükség van – sikerül-e kiaknáznia azokat a narratív lehetőségeket, melyeket a virtualitás és a cyberakció rejt magában.) Hasonló szituációként jellemezném továbbá Jake Smiles 1 linkjét, amely azonban egy olyan művészetfelfogás terméke, mely eltekint a szubkultúrák narratíváinak stabilitásától (a nem sci-fi kontextusú, Gibson-idézetekkel átszőtt cyberpunk alaphelyzeteket – a Győry Attilától sem idegen – ellisi minimalizmusba játssza át). Igen beszédes, hogy az internetes regény több kiadást is megélt könyvformában.

Hadd rekesszem be ezt az eszmefuttatást egy idevágó Shusterman-idézettel, mellyel – véleményem szerint – könnyű azonosulni: „A legnyomósabb és legsürgetőbb ok, ami a populáris művészetek védelmére késztet, az az, hogy túl gyakran nyújtanak (még nekünk értelmiségieknek is) esztétikai élményt ahhoz, hogy az egész irányzatról kijelentsük: értéktelen, dehumanizáló és esztétikailag illegitim.” Hát így vagyunk ezzel (majdnem) mindannyian.

Már több mint három éve Szlovákiában élsz. Kulturálisan, mentálisan, az irodalmi élet tekintetében hogyan látod a szlovákiai, szlovákiai magyar, magyarországi összefüggéseket? Milyen eltéréseket tapasztalsz, milyen hasonlóságokat?

Kezdeném talán azzal, hogy Szlovákiába érkezvén egy olyan inhomogén, egyenetlenségekkel tarkított kulturális közegbe csöppentem, mely többféle értelemben is inspirálóan hatott rám. Ennek általam belátható minden komponensét hirtelen nehéz lenne felsorolni, ezért csak néhány fejleményre utalok röviden.

Grendel Lajos ’94-ben készült helyzetképelemzésében így írt: „Amíg a központ irodalmának a megújulását végigkísérte az elmélet és az irodalomkritikai gyakorlat megújulása, a szlovákiai magyar peremvidéken ellenkező előjelű folyamat játszódott le, az elméleti kutatások megtorpanása és az irodalomkritika szinte teljes elsorvadása. Az új művek irodalomkritikai recepciója elmaradt, s évek óta a leghalványabb remény sincs arra, hogy színre lépjen egy képzett, önálló ítélet alkotására képes fiatal irodalomtörténész nemzedék.” Nos, mikor a mestert egy nemrégiben zajló kerekasztal-beszélgetés alkalmával azzal szembesítettük, hogy ez a jóslat nem jött be, így kiáltott fel: „Hála istennek!”

Valóban, az utóbbi években egyre többen már múlt időben nyilatkoznak arról, hogy az ezredforduló környékén a Felvidéken színre lépett egy olyan, elméletileg is tájékozott fiatalokból álló értelmezőközösség, mely hihetetlen gyorsasággal rendezte át az irodalomról való beszéd diszkurzív terét. Ennek a folyamatnak az egyik közbülső állomása volt a Sambucus Irodalomtudományi Társaság megalakulása, majd bővítése (a rend kedvéért néhány név a jelenlegi tagok közül: Bárczi Zsófia, Beke Zsolt, Benyovszky Krisztián, Csehy Zoltán, Keserű József, Kocur László, Németh Zoltán, Polgár Anikó, Sánta Szilárd, Vida Gergely). A csoport polifon arculata több magyarországi műhelyhez is hasonlítható, azonban olyan szakmai szervezettel, amely mentes lenne a rossz értelemben felfogott rivalizálástól (és a Sambucus ilyen), még nem találkoztam. Ezért is örülök annak, hogy a Társaság Rácz I. Pétert és jómagamat a tagjai közé fogadta.

A közös munka – melybe módom volt bekapcsolódni – egy olyan rendezvénysorozatot is életre hívott, melynek kivitelezése, nyitott párbeszédekre épülő jellege a legsikerültebb magyarországi konferenciákéra emlékeztet. A Somorjai disputa megteremtette annak lehetőségét, hogy európai keretek között vitassuk meg a szakma, illetve a szlovákiai magyar irodalom általunk fontosnak ítélt kérdéseit. Itt kell jeleznem, hogy a rendezvénysorozat Csanda Gábornak köszönheti működését, akinek önzetlen irodalomszervezői tevékenysége összmagyar viszonylatban is példamutató.

Az említett folyamatok felől nézve joggal merül fel egy olyan dilemma, mely a felvidéki folyóirat-kultúra állapotát érinti. Rendkívül elszomorító ugyanis, hogy ezen a tájékon szinte nincs az irodalomtudománynak és a szakkritikának fóruma. Bár a megújult Kalligram teret biztosít olykor elméleti(bb) szövegeknek, ez korántsem elegendő. Néha eltűnődöm azon, hogy vajon mit csinálnak például az egyetemeken eme áldatlan helyzet javítása érdekében. Bár az itteni és a magyarországi intézményrendszer közös ismérve, hogy az egyetemek három legfontosabb funkciója, oktatás – tudományszervezés – adminisztráció közül az utóbbi javára történik egyensúly-eltolódás. Pécsett például a kari vezetés szintjén fogalmazódik meg újra és újra, hogy még a tudományos előmenetel szempontjából is előnyt élvez az, aki pécsi lakos. Ugyanakkor erről a provincializmus által melengetett „tudományképről” derül ki lépten-nyomon, hogy az nem a szakma, a tanszékek, a hallgatók, hanem az amatőrök, a kóklerek és az adminisztrátorok érdekeit szolgáló fikció. (Vigyázat, nem az intézmény egészéről beszélek!) Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a felvidéki egyetemek sem képesek felvállalni a tudományszervezés nyűgét. Mindenesetre egy irodalomtudományi orientációjú folyóiratra (most már) nagy szükség lenne errefelé.

Eddig viszonyítási pontként a Sambucus Társaságra utaltam elsősorban, de természetesen más értelmezőközösségek is alakítják a felvidéki kultúra azon részét, mely látószögembe esik. Ezek közül feltétlenül ki kell emelnem a Magyar Műhely köréhez tartozó alkotókat (Juhász R. József, Mészáros Ottó, Jozef Cseres), akiknek a multimediális művészetekhez köthető tevékenysége évek óta a világ számos fesztiválján talál elismerésre. Az elméleti kritika és a tudományirodalom mellett bizonyosan ez is olyan „műfaj”, amely a határokon túl konvertálható.

Végezetül egy anomáliáról. 2002-ben a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a felvidéki magyar sajtó és a közéleti publicisztika nem áll a helyzet magas fokán. Egy akkoriban, a napi sajtóban közölt, iskolaüggyel kapcsolatos vitaindító cikkemre olyan manipulatív válaszok érkeztek, melyekre azonnal reagálnom kellett. Viszontválaszaim publikálása Magyarországon nem hogy nem okozott volna gondot, hanem közzétételük evidens lett volna, Szlovákiában azonban majdnem bezárultak a lehetőségek. A sajtószabadság radikális megnyirbálása nem igazán arra utalt, hogy ez az ország éppen az uniós csatlakozás küszöbén áll. Másfelől ide kívánkozik, hogy az Új Szó Gondolat című mellékletében megjelent következő írásom, pontosabban a Tőzsér Árpád–H. Nagy-levélváltás hivatkozási alap lett. Úgy tűnik tehát, hogy a vitakultúra szabályainak újragondolása sokak számára korántsem elhanyagolható kérdés. Nincs minden veszve.

Az Iskolakultúra és a Prae szerkesztője vagy, de – úgy tudom – egy új lap ötlete is foglalkoztat. Milyen szerkesztési koncepció híve vagy? Illetve: miért érzed fontosnak egy új folyóirat indítását?

Az említett folyóiratok egymástól teljességgel elütő szerkesztői koncepciókat tükröznek. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai is. A magam részéről azt tartom szerencsésnek, ha mindenki végzi a maga dolgát – külön-külön (ezzel Géczi János, az Iskolakultúra főszerkesztője talán kevésbé értene egyet; Balogh Endre, a Prae főszerkesztője azonban ezt valószínűleg igenelné). Ebből ugyanúgy lesz lap, mintha éjszakákon át egy kerekasztal körül ülnénk és egymás szavába vágnánk. Tudom, ez a munkafelfogás rendkívüli módon emlékeztet az autopoietikus (önlétrehozó vagy önépítő) rendszerek működésére, s valóban éppen az a lényege, hogy lemond a funkciók fölé rendelt instanciáról. Másfelől közelítve a dologhoz, a blokkosítás híve vagyok. Azaz nem feltétlenül úgy kell egy működő lapot elképzelnünk, hogy annak számait átfogja valamilyen előre gyártott hipotézis. Ellenkezőleg, a blokkok szabadon mozgathatók, párhuzamosan szerkeszthetők, akkor találják meg a helyüket, ha a kontextusuk kialakul. Mindez színesíti a lap arculatát, és élvezetessé teszi a mechanikusságnak olykor nagyon is kitett szerkesztői praxist.

Az előző kérdésednél már érintettem, hogy miért lenne égetően fontos egy új folyóirat megjelenése a Felvidéken. Nem szeretnék a történések elébe vágni, de per pillanat úgy néz ki, hogy a terv kezd valóra válni. Ez idáig minden jel arra mutat, hogy az idén olvashatunk egy olyan, szakmailag megalapozott, atipikus, új elméleti-kritikai folyóiratot, amilyen ezen a tájékon még nem volt. Ennek nemcsak személyi feltételei adottak, hanem – úgy vettem észre – a dinamizálódó irodalmi élet is igényli. Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy a Sambucus Irodalomtudományi Társaság nevében ötletgazdaként nyilatkozzam, ám úgy vélem, óriási lehetőséget szalasztanánk el, ha nem ragadnánk meg a kedvező pillanatot. Hogy az elgondolás és a kivitelezés, egyáltalán a kialakított szerkesztői koncepció életképesnek bizonyul-e, arra majd az első szám megjelenése után lesz érdemes visszatérni. Ez tehát már egy következő fejezet. Illetve stílusosabban fogalmazva: szólam, melynek partitúrája most van készülőben…