Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. április / Kertész Imre Felszámolás című könyvéről / Auschwitz olvasói

Auschwitz olvasói

   

A Felszámolás a holokauszt és a rendszerváltás könyve. B., az egyik főszereplő élete Auschwitzban kezdődik – ő kivétel, mert ott, a koncentrációs táborban születik, „neve” a combjára tetovált fogolyszám első betűje – és a rendszerváltáskor elkövetett öngyilkosságával ér véget. Legalábbis erről – a kapcsolatos és következményes viszonyról – esik szó Kertész Imrének a kötet megjelenését követő nyilatkozataiban – erős, sőt akár túlságosan is annak tartható olvasási javaslataiban. S nem ez az egyetlen kényszer, amely a könyv olvasását megelőzi és kíséri: nagy várakozást kelt a szerző Nobel-díjas volta, csakúgy mint a megjelenés piaci beharangozása (a kiadó a kereskedői igények láttán az eredetileg harmincezresre tervezett példányszámot megduplázta), nemkülönben az a fülszövegben és interjúkban is visszatérő állítás, hogy az eddigi Kertész-trilógiát (Sorstalanság, A kudarc, Kaddis a meg nem született gyermekért) ez a tizenhárom éven át írt kötet zárja le, tetralógiává egészíti ki. Kifejezetten sokat várunk tehát – az írói és a kiadói szándék értelmében kell is várnunk – ettől a könyvtől, s ez megakadályozza, hogy ártatlanul olvassuk. Ha megfelelő szót keresek saját, ambivalens olvasási tapasztalatomra, leginkább furcsálkodásnak nevezhetem: eleinte nem annyira a sokatmondást, inkább a sokat mondani akarást konstatáltam. A könyv – számomra legalábbis – nem felelt meg a körülötte gerjesztett elvárásoknak, vagy, más előjellel, azt mondhatjuk, ellenállt a kényszernek, túllépett a prekoncipiált kereteken, vagy be sem lépett közéjük. A saját olvasási tapasztalatot azonban – tanulva például abból, hogy utóbb tévedésnek bizonyult, ahogyan a Sorstalanság hetvenes évekbeli kortárs olvasói fanyalogva nem találtak fogást azon a könyvön – érdemes gyanakvással kezelni.

A Felszámolás egyik főszereplője, Keserű a másik főszereplő, B. regényét keresi, miközben B. Felszámolás című darabját olvassa, amelyben Keserű B. regényét keresi. Keserű irodalmi szerkesztő, B. – Keserű szerint – zseniális író. Szerepel még a könyvben Sára, B. szeretője, kedves és melegszívű nő, a férje, Kürti, kissé zavarodott értelmiségi, Judit, bőrgyógyász, B. volt felesége és Keserű volt szeretője, s a férje, Ádám, jómódú építész, valamint villanásnyira a Kaddisból ismerős dr. Obláth, bölcselő. A rendszerváltás előtti és körüli időkből ismerős alakok (szerelmi sokszögeikkel együtt) nem annyira konkrét személyek, mint inkább típusok, vagy mint egy moralitásban, allegóriák, allegorikus figurák: a rendszerváltás és a Kádár-korszak (sokunknak inkább csak szintén olvasmányok alapján) felismerhető funkciójú figurái, akik ebben a kavalkádszerű, csak sokadszorra követhetővé váló műfaj-, nézőpont- és elbeszélőváltogató szövegben mintha ironikussá válnának, s időnként a paródiához is közelítenének.

A könyv nyitó mondataiban egy hagyományosnak tűnő narrátor szólít meg (minket?): „Hívjuk emberünket, a történet hősét Keserűnek”, majd beszél tovább egyes szám harmadik személyben Keserűről, aki 1999 kora tavaszán az ablakából a hajléktalanokat nézi, és sokadszorra kezdi olvasni B. 1990-ben játszódó, Felszámolás című darabjának kéziratát, annak nyitó jelenetét, amelyben Keserű munkahelyének, a kiadónak a felszámolásáról van szó. (Ez felidézi A kudarc elejét, ahol az öreg fog hozzá így kéziratainak olvasásához, s regény a regényben szerkezetét is. A Felszámolás a Kaddisnak mintha folytatása lenne, és telített a korábbi Kertész-művekre való utalásokkal, önreminiszcenciákkal, Kertész-toposzokkal. Ezekre hely hiányában itt nem térhetek ki.) Kiderül, hogy noha B. már korábban öngyilkos lett, előre látta mindezt, előre megírta Keserű történetét, aki azóta is ennek a paradoxonnak a foglya: „Története véget ért, de ő maga itt volt még” (17.). Még két rövid drámarészlet és Keserű kommentárjai után a 25. oldalon idézőjel nyílik, mely a 150. oldalig tart. Ebben a betétben először a színdarabhoz fűzött megjegyzéseket, majd még egy jelenetet találunk, amelynek utolsó mondata – az elbeszélőváltást jelezve – Keserű én-elbeszélésében is megismétlődik („– Ezen én magam is sokat törtem már a fejemet – mondta Keserű. / Ezen én magam is sokat törtem már a fejemet.” [35.]). Keserű saját életéről, B.-ről, B.-hez fűződő viszonyáról, B. öngyilkosságáról és a kézirat kereséséről beszél. Ezt szakítja meg egy, a színdarabból kimaradt jelenet (72.), B. búcsúlevele Sárához (93.) és a külső elbeszélő rövid felbukkanása Judit és Keserű találkozójának leírása erejéig (106.). Az utolsó rész Judit Ádámhoz szóló monológja, melynek végén B. hozzá írott búcsúlevelének részleteit is idézi, illetve egy színdarabrészlet, Judit és Ádám időben korábban játszódó, feltáró beszélgetése, majd a darab vége s a 150. oldal idézőjele. Aztán a színdarab alternatív, szabad verses befejezése, újfent Judit és Ádám szereplésével, s végül visszatér a külső elbeszélő, elmondja, hogyan fejezi be Keserű délutánra a reggel elkezdett olvasást, megértve végre, mi vonzza a hajléktalanokban.

A fentiekből értelemszerűen adódhat egyrészt az, hogy az idézőjelek közti rész B. Keserű olvasta szövege: darabja és jegyzetei, karaktervázlatai, elegyes szövegei (meglétükről Keserű [?] kézenfekvően éppen az idézőjel előtt tesz említést); másrészt az az ennek fényében már nem annyira magától értetődő feltételezés, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő Keserű. Az elbeszélői nézőpontváltások alapján gondolhatnánk egyszerűen csak azt, hogy az adott szövegnek mindig éppen az a szerzője/elbeszélője, akiről ezt első pillantásra feltételezzük: egy külső elbeszélő a kerettörténeté, Keserű az egyes szám első személyű szövegeké, a darabrészleteké pedig B. A helyzet ennél bonyolultabb, részben amiatt – és ez ösztökél erre a találgatásra is –, hogy az idézőjel kezdete nem esik egybe az elbeszélőváltással. Ha ugyanis az idézőjelből indulunk ki, akkor, mivel az az én-elbeszélést is keretbe fogja, Keserű (és Judit) egyes szám első személyben beszélő szereplő(k) B. Keserű által idézett/olvasott szövegében: Keserű a külső keretben azt olvassa, a darabban pedig azt mondja, amit B. neki elő-ír. De ki beszél(teti Keserűt) a külső keretben, egyes szám harmadik személyben? A „valódi” szerző/egy külső narrátor, avagy: B. A szöveg azt állítja, hogy B. mindent előre megírt. De ez kinek a szövege? Keserűé, vagy a B. által előre megírt Keserűé, avagy a külső narrátoré? B. lehet a keretes rész mindentudó elbeszélője is, ekkor B. regénye az a regény, amit mi olvasunk, amely arról szól, hogy Keserű B. színdarabját és jegyzeteit olvassa – regénnyé olvassa, ahogy mi regénnyé olvassuk ezeket a különböző típusú szövegeket. A regény a regényben szerkezet tovább sokszorozódik: mi olvassuk B. regényét, amelyben Keserű B. darabját olvassa és kommentálja. Minden rész lehet tehát B. és Keserű szövege is, bármelyik szövegnek bármelyikük lehet szerzője, szereplője és olvasója is, és tulajdonképpen bármelyik szöveg bármelyik műfajban működhet.

Közben pedig nincs meg a regény, B. regénye. Pontosabban, Judit elégette, Keserű meg nem találja, csak nyomoz utána, míg ezt meg nem tudja. Ezen a ponton válhat érdekessé a narrációs csavarok szerepe abból a szempontból, hogy vajon melyik narrátor, melyik beszélő mennyire szavahihető. Volt egyáltalán kézirat? B. tényleg zseniális író? Vagy csak Keserű, a rajongó olvasó, egy dr. Watson látja annak? Erre utalhat az, ahogyan Keserű B.-ről beszél: elcsépelt kifejezéseket használ („Láttam egy embert, aki a saját törvényei szerint élt.” [53.]). Keserű megbízhatatlan elbeszélő, abban az értelemben, ahogy a Sorstalanságban Köves Gyurka is az: tudatára ébreszt azoknak az olvasói elvárásoknak, melyeknek értelmében nem várjuk, hogy az elbeszélő önmagát rossz színben tüntesse fel; oly módon, hogy kihasználja őket, becsapósan épít rájuk. Mint a krimiben: dr. Watsonról vagy Hastingsről úgy derül ki, hogy nem kompetensek, hogy az olvasó számára éppen az ő elbeszélésükből lesz világos, hogy még csak nem is értik a csodált Sherlock Holmes vagy Poirot agyafúrt lépéseit. De vajon olyan agyafúrtnak tűnne Holmes Watson ügyefogyottsága nélkül is? Amikor Keserű B.-t jellemzi, megfogalmazásaiból saját rossz ízlésére, nem túl meggyőző, séma-romantikus elvárásaira, nem igazán modern nyelvhasználatára is fény derül („Hiányzott az életemből az a fajta művész, akinek a kedvéért az ember voltaképpen a lektori pályára lép. Az elátkozott költő…” [53.]). Keserű patetikusan semmitmondó mondatokat jegyez fel B.-vel folytatott mély értelmű beszélgetéseikből („Utálja nevét, melyet az atyáitól kapott…” [41].), s B. darabjának részletei és verses jelenetei sem különösebben izgalmasak vagy eredetiek, ellenben szintén nem nélkülözik a pátoszt („az élet egy nagy koncentrációs tábor” [72.]). B. alapproblémája sem tűnik lélektanilag teljesen hitelesnek: azt hihetnénk, hogy ahhoz, hogy egész felnőtt életét meghatározza, az a tény, hogy Auschwitzban született, s élete első hónapjait ott töltötte, kevés: ehhez emlékek is kellenének. De B.-t csak Keserű szemével látjuk, Keserű olvassa. Keserűt pedig B. írja meg.

Erre a viszonylagosságra, olvasó és szerző viszonyára koncentrálva sok minden ironikus megvilágításba kerülhet. Így Keserű komor-komoly, néha egy rosszabb egyetemi szeminárium stílusát felidéző bölcsességei, magvas aforizmái nem Kertész körülményes üzeneteiként értendők, hanem szó szerint. „Én, ha az életemet történetként kívánom látni (…), akkor B. történetét kellene elmondanom” (36.), mondja Keserű, aki, ha B. regényének szereplője és olvasója, nyilvánvalóan csak B. történetében, azt elmondva létezik („…a történetébe is belekeveredtem, amelytől azóta sem tudom különválasztani a sajátomat” [52.]), s a többiekkel együtt ezért lesz belőle „B. eltűntével egyszeriben történet nélkül maradt ember” (37.). Keserű lektor, hivatásos olvasó, egyben egyfajta palimpszeszt, akiben „rengeteg könyv alszik” (49.), amelyek közül egy, ifjúkorának legfontosabb olvasmánya ébred fel B. alapművének olvastával, s ezzel „életre kel” benne „egy alak”, egy „komplementer figura” is (53.). Keserű itt ki is mondja, hogy bizonyos szempontból B. az ő képzeletének szülötte, akit ő olvas – vagy ír – az őt író szerzővé, az „írástudóvá”, akitől a „titok” megtudható (120.). („Életbe vágóan fontos volna elolvasnom, mert valószínűleg megtudhatnám belőle, hogy miért halt meg, s talán azt is, hogy ha már ő meghalt, nekem vajon – hogy így mondjam – szabad-e még élnem.” [52.]) Kettejük viszonya tehát távolról sem olyan aszimmetrikus, amilyennek kezdetben látszik. A történet – a kézirat keresésének története – közös művük.

A könyv másik olvasója, Judit el is olvashatja B. kéziratát. Vajon ő miért? Judit Ádámnak azt mondja, a kézirat az ő történetükről szól: „Egy férfi meg egy nő küzdelme. Eleinte szeretik egymást, később az asszony gyereket akar a férfitól, s ő ezt sosem bocsátja meg a nőnek. (…) már-már öngyilkosságba kergeti, s amikor ezt észreveszi, az asszony helyett ő maga követ el öngyilkosságot.” (130.) Mindenkinek a saját történetét mondja el ez az olvasókban életre kelő kézirat. A saját történet pedig ebben a világban a külső – kor- és helyfüggő – körülmények meghatározta saját traumáról és feldolgozásáról szól. Judit élettörténetében ez elsősorban Auschwitz, míg Keserűében elsősorban a Kádár-korszak, másodsorban – B.-n keresztül – Auschwitz. Judit szülei túlélők, ő maga kamaszkorát ennek a traumának az értelmezésével tölti, mígnem arra jut: Auschwitz a „vőlegénye”. B-vel való együttélésétől azt reméli, „megélheti” Auschwitzot (135.). B. viszont „Auschwitz miatt” (130.) nem akar gyereket. Judit utóbb a nem zsidó Ádámot, a polgári biztonságot, a gyermekeket és az Auschwitzról való hallgatást választja. Ezt az életet viszont – noha B. búcsúlevelében Judit számára „visszavonja” Auschwitzot (148.) –, úgy tűnik (legalábbis a színdarab egyik befejezésverziójában), B. kézirata megbolygatja, lévén hogy Keserű, azt mindenáron megszerezni akarván, elárulja Ádámnak Judit Auschwitz-titkát.

B. darabjának utolsó részletében Ádám „Auschwitzcal színezett szerelmi történet”-nek (149.) minősíti B. és Judit viszonyát. Ádám, aki egyébként a könyvben a szokványos értelemben vett normalitás egyetlen képviselőjének mondható, olvas Auschwitzról, s szerinte „mindenki zsidó” (149.). Vagyis azt állítja, hogy az Auschwitzról szerzett tudás tekintetében, és a tekintetben, hogy kinek az öröksége Auschwitz, nincs különbség közte és Judit között: mindketten csak olvastak/hallottak róla, s mindkettőjüké – mindenkié, és „nem visszavonható” (150.).

A holokausztirodalom egyik legfontosabb problémája, hogy – szemtanúk nélkül – hogyan lesz majd átadható a holokauszt tapasztalata az utókor, a későbbi nemzedékek számára. Ezért kérdezheti Ádám – s ez tűnt számomra a könyv valódi, vagy más szóval, aktuális kérdésének –, hogy ki mondja majd meg a gyermekeinek, hogy félzsidók, „ki fog nekik Auschwitzról mesélni?” (150.) A Felszámolás ezzel a helyzettel számol: a szemtanú B. sem valódi szemtanú, hiszen nincsenek emlékei, emlékek híján pedig feldolgoznia vagy elfelejtenie sincs mit. Auschwitz-tapasztalata így rekonstruált, másodlagos, forrásokon alapul, túlélő voltáról való saját tudás nélküli tudomása pedig kényszeressé teszi. Judit így jellemzi: „Bé is Auschwitzot élte itt, Budapesten…”, „az auschwitzi létmód avatott és kizárólagos művésze volt” (135.), „ő a saját életében akarta rajtakapni Auschwitzot, a saját mindennapi életében (…). Önmagán akarta regisztrálni (…) a pusztító erőket, a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust…” (136.). A holokauszt megélési vágyán alapuló élet és önértelmezés a rendszerváltás pillanatában elveszti támpontjait, mert a korszak, melyben a „túlélő” („a totálisan redukált ember”, aki „nem tragikus, hanem komikus, mert nincsen sorsa. Másrészt tragikus sorstudattal él.” [27.]) élni tud, Kertész szerint a totális diktatúra kora: az a közeg, amelyben az „Auschwitz-tünetek” az egyének mindennapi életében tetten érhetők, vagy, pontosabban, amelyben a mindennapi életben tapasztaltak Auschwitz-tünetként is felfoghatók. Auschwitz másfelől a Kádár-korszak (értelmiségének) kollektív tudatában ki nem mondottságában meghatározó: elhallgatott titokként a diktatúra minden szereplőjére (akár érte, akár vele szemben cselekszik is valaki) ráterjeszkedő konspirációs alaphelyzetének eleme.

Ezért találhatja Keserű saját helyzetét B.-éhez hasonlónak. B. allegorikus alapművét elolvasva (nyilván nem véletlen, hogy Keserű interpretációjában a műbeli koncentrációs tábor díszletnek, vagyis járulékos, külső elemnek minősül [56.]) megpróbálkozik valamiféle lázadással (negatív bírálatot ír egy politikai szempontból fontos műről), s miután tíz napra bebörtönzik és megpróbálják beszervezni, szembesülnie kell azzal, hogy nagyobb nyomás, fizikai kényszer esetén nem állt volna ellen. B.-től megkapja a választ arra, hogyan élhet ezzel a tudással a diktatúrában, de arra már nem, hogyan élhet a diktatúra megszűnte után: ezért keresi a kéziratot. Keserű kereséstörténete valamiféle nyugvópontra jut a könyv végén, amikor a hajléktalanokat „történet nélküli”, emlékek és jövő nélküli, a folyamatos jelenben létező embereknek látja (158.), vagyis tulajdonképpen a B.-féle túlélőhöz hasonlónak. Keserű viszont emlékezik arra, ami vele történt, s ez, ennek újragondolása a jövő garanciája. A regény ott végződik, ahol a jövő nyitottá – mert bizonytalanná – válik, s Keserű számára ez az elbizonytalanodás a szabadság elérkezése: megszabadul az előre megírtság kényelmétől és kényszerétől, az előre adott válaszoktól. Olvasása emlékezés volt, emlékeinek újraértése pedig lépéslehetőségeket ad neki. A kézirat eléghet ugyan, az olvasás révén valami mégis történik: nincs meg a regény, amely a konkrét válaszokat megadja, de létrejönnek ennek a hiánynak az olvasatai, amelyek az olvasók ilyen vagy olyan, de nem a B.-féle értelemben vett túlélését lehetővé teszik.

Visszajutunk tehát a kiinduló állításhoz: a Felszámolás Auschwitz és a Kádár-korszak könyve. Egymás mellé tapasztott, egymást átszövő darabokból építkező patchwork-szerkezete alkalmasnak mutatkozik a rendszerváltás és a megelőző két traumatikus korszak leírására. A „ki beszél?” kérdése és a különböző játékok (a nézőpontokkal, a narrátorokkal, az idősíkokkal, az olvasó és szerző, fikció és valóság viszonyával, sikertelennek látszó, egymást váltó műfajok felvillantásával) szerencsésen felélénkítik-fellazítják és viszonylagosítják a témából adódó (sajnos néha túlzottan) sokatmondó komolyságot és pátoszt. A Felszámolás ugyanakkor úgy szól Auschwitzról és a rendszerváltásról, hogy az olvasásról beszél: hőseinek olvasásmódját írja meg. Auschwitz mint általános nyelvi töréstapasztalat – mint minden kulturális tapasztalathoz, egyéni sorshoz és élményhez társuló „színezet” – a szemtanúkat és túlélőket kísérő, illetve a későbbi nemzedékek számára az olvasásban, saját történetük olvasásában jelentkezik.