Kiegyezés
Miféle sunyi lidérc hamuja lappang
a Bakáts téri templom falában?
Fekete kalózlobogót perzselt, majd sajtolt
egy marék porrá az ámok májcirózis.
De világvég virított, két emberöltőt,
az agyvelőben. Üres borosüvegek,
mámor már délelőtt, jogászkodás
dohos tárgyalókban, nyúlszagú kocsmák
silója, és rokkant, nyomtalan rovar-lét:
kitermelte a bűnt a cápaszájban.
Fekete szem, fekete homlok, megakadt
fekete agy. Ezt hagyta rám, ezt az erjedő
pokolgépet. Ébren, álomban feketeség.
Csókban homorú örvény. Évek, vastag,
ürülő évek. Fekete ejakuláció.
El-elnéztem hatévesen, a havi egyetlen
látogatáskor. Ellenőrzőm lapozza tíz párnás,
firtató ujj. Talmi pecsétgyűrű egy dubrovniki
bazárból. Egy nincstelen hűbérúr gyanúja
és fegyelme a másnapos, vérágas szemek
árkaiban. Pedig akkor, mindig az ő
szemében akartam emberré gyorsulni.
Ecsetnyi fekete pamacs lóg ki bal orrlikából.
„Jól van, fiam.” Egy démon dícsér, vagy sértve
hümmög, miközben rajtam újra meg újra
megreped egy tojáshéj. Vagdal, és én
így szöknék a magasba. Hengerel, és én így
melegszem vissza anyámhoz. Hideg-meleg
hidegből gyűjtöm a nyálam, hogy maradjon
nedvem a rövid, száraz búcsúzáshoz.
Kérdez. Fekete, mint a fáradt kátrány.
Felelek. Fekete, mint egy múmiabelső.
Kérdez. Fekete, mint a legmélyebb másvilág.
Ha nevet: mintha mosolyt vérezne egy
fekete bég. Mintha egy isten undorodna meg
éppen az embertől. „Vigyázz, fiam”, morajlik
fekete hangon. Három halál a nevetése.
Csak fű alatt hagyja magát megölelni. Léte
fekete láp, szemétdomb, gyászlobogó.
Hetven kiló vakság hatvanöt évre.
Tudom, ötvenhat május elsején fogantam a
Kamara-erdő füvén. Semmi esélyem nem
volt nem-lenni három abortusz után.
Felszínre szürcsölt a föld a megvetett
vagina savas smaragdpáráin át.
Ül, fogad havonta. Szürke feje a
cigarettafüstben. Petyhüdt, foltos
tobozmirigy. Nem bírom kikaparni a
némaság sarából. Lassan vetődve
emészti önmagát, mint a lomha cseppkő.
Úgy hordta s lángszórózta rám némaságát,
mint egy gerilla. Csak a másvilági rögeszme
fűzte hozzám, ehhez a horpadt horizonthoz.
Idegen apámnak csak pusztulásom
felel. Bennem lakik ő, mint a vírus.
Mellékes vaköröm volt, hogy anyaméhben
hasadoztam. Még jó, hogy árnyam hűti
a földet, ahol ő járt rideg lobogással.
Még jó, hogy kettő vagyok, s van miből
megmaradnom legalább egy alakban.
Rám hagyta, kifutó modellnek,
ezt a félmúlt, fölösleges arcot.
Már az ő foga fekete, sárgás reteszsora
körül is félmúlt, fölösleges volt.
Se nő, se isten nem tartotta számon.
Az ő apja még nem okádta
a nevetést. Ott még nincs vetélés,
izzó üszök, szégyen korma a szájszögletekben.
Nem hitetlen ürülék, nem rajongás
vágóhídja a dermedt, rokkant arcmező.
Ott még hangavirág, vasárnapi kirándulás,
bazárban lőtt mütyűr, mályvalehellet az arc.
Nem pöffent még szét a kudarcban.
Kínok nyomában kicsi görbék. De egyetlen
vonás sincs kizsigerelve, nyársra húzva.
Ha ő nincs, előbb tudom meg, ki vagyok.
De ő nemzett, mielőtt elhussant volna innen.
Aztán köpött rám. Emlékeztettem arra a
hibás gerjedelemre. Nemzett és köpött rám.
Nekem meg közben fölhólyagzott az életem.
Rohadt, fölösleges. Rohadt, fölösleges.
Megmérgezi, más létre téríti, akit elé sodor
a jóság huzata. Vagy kinyírja egy pókcsípés
mosollyal. Az a döglött sikoly, az az
irgalmat hajhászó, túlsúlyos sárkánynevetés.
Ezt hagyta rám. Hogy utódként fetrengjek
a földön, megbüdösödött napokban, vizekben.
Hogy folytatódjon bennem a senki. Tudjak
szopni, szeretni. Szivatni. Hogy
elfeketedjek bebarangolt évek almán.
Nem bírlak behozni, megelőzni. Míg vékonyan el
nem porzok innen csikorgó rák-fohászban,
szellőztethetem rettentő kamráimat.
Fekete poklot sír belőlem a teremtés,
amíg apám van. Amíg apám örökre van.