Mátyás király New Hontban

    A Döbrögi gyereknél tett látogatását követően a Comité szétszéledt, hogy tagjai a közelítő éjszaka holdfényes csendjében erőt gyűjtsenek a másnapi ütközethez. Mert ebben már nem babra fog menni a játék, hanem a szabadság maszlagjával megetetett polgárok lelkének visszahódítására. Király elvtárs optimista volt, a többiek kevésbé, de azért becsületszóra megfogadták, hogy kitartanak a végsőkig. Terpitkó elvtársnak még Petőfi is eszébe jutott. „Ott essem el én a harc mezején”– nyilatkozta ünnepélyesen, ami hajlott korát és fájós térdét tekintve máris megjósolható volt. „Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül”– tette hozzá Bolyki elvtárs, s ez úgy meghatotta Király elvtársat, hogy önkéntelenül is kibukott a száján a Comité új jelszava: Világszabadság! Sirotka elvtárs persze ezúttal sem állta meg, hogy egy kicsit meg ne tépázza az önbizalmukat.

    – Azért New Hont nem a világ közepe – szólt közbe ingerülten.

    Király elvtársnak nem tetszett ez a defetista hozzáállás.

    – A világ közepe ott van, ahol én vagyok – vágott vissza nem kevésbé határozottan.

    – Mért, ki vagy te, a Jézus Krisztus? – morogta Sirotka elvtárs.

    Önérzete azonban Király elvtársat pajzsként védte az efféle mérgezett nyilaktól.

    – Az nem. De én vagyok Mátyás király.

    Hogy a vita el ne mérgesedjen, s a döntő csata előtt ne ossza meg őket, végül is ebben maradtak. Hiszen, végül is, mondta később a nyomozóknak Terpitkó elvtárs, volt ebben valami igazság, ha nem is történelmi, de legalább személyes és New Hont-i. Ha őt, például, nem Terpitkó Gyulának hívnák, hanem, ne adj Isten, Petőfi Sándornak, akkor a dolog előbb vagy utóbb az agyára menne, s vagy elkezdene úgy viselkedni, mint Petőfi Sándor, vagy gyorsan megváltoztatná a nevét. A nyomozó ellenvetésére, hogy Király elvtársnak mért éppen most ment az agyára a neve és nem korábban, Terpitkó elvtárs úgy vélte, erre nyilván most érett meg a helyzet, s az egészben a személyes és történelmi tragédiák fatális összjátéka a ludas. Az biztos, hogy Király elvtárs nem akart semmi rosszat. Életében először mindenkinek, még az ellenségeinek is, jót akart.

    Király elvtárs hiába szokta meg az évtizedek során, nehezen viselte Sirotka elvtárs örökös kötözködését. Most is felizgatta magát, mint egy éretlen kamasz, s barátai távozását követően hiába bújt rögtön ágyba, nem jött álom a szemére. Alighogy eloltotta a villanyt, hangokat kezdett hallani. A hangok előbb a fürdőszobából jöttek, majd a konyhából, majd a végén már mindenfelől, mintha valakik gyűlést tartanának a házában. Felgyújtotta a villanyt. A szobában rajta kívül nem volt senki. A fürdőszobában sem. A konyhában sem. Csak hangok voltak. A suttogásig halk, testetlen hangok. A hangok az ágy alól jöttek, meg a szekrényből, meg a vízcsapból, a fürdőkádból, a vécécsészéből, a vázákból, a fal repedéseiből. Zsongott a ház, mint egy méhkas. Király elvtárs rémülettől összeszorult szívvel rohangált egyik helyiségből a másikba. Az előszobában belepillantott a falitükörbe, s földbe gyökerezett a lába. A tükörből Mátyás király nézett rá. Mátyás királyon halványzöld pizsamakabát volt, boxeralsó, a lábán elnyűtt papucs, de a fejét babérkoszorú övezte, s a bal kezében az országalma pihent. A látomás nem tartott tovább villanásnyi időnél. Utána a pizsamakabát fölött Mátyás király feje kicserélődött Király Mátyáséval, az országalma eltűnt a kezéből, s a hangok is megszűntek. Visszafeküdt az ágyába, mielőtt azonban elszenderedett volna, valaki nagyot rikkantott az utcán, éppen az ablaka alatt. „Világszabadság!”– kiáltotta az illető, és a harsány jelszó végigcikázott az éjszakában kelettől nyugatig, mint a villám. Kellemetlen, rikácsoló hangja volt a csendháborítónak, mint valami vásári kikiáltónak, aki a portékáját jóval az értékén felül szeretné rásózni valamelyik balek vevőre. Király elvtársnak nem tetszett ez a hang. Nem volt őszinte, a pátosz is hiányzott belőle, úgy hangzott, mint amikor néhány évvel ezelőtt a szocializmus megátalkodott, de gyáva és képmutató ellenségei kórusban szavalták, hogy „Örök időkre a Szovjetunióval”, s hiába tudta ő is meg mindenki, hogy ezt egy pillanatig sem gondolják komolyan, hamisságukat nem lehetett rájuk bizonyítani.

    Király elvtárs kipattant az ágyból, és szélesre tárta az ablakot. Az utcán se széltében, se hosszában egyetlen emberi lény sem mutatkozott. Az illető vagy kereket oldott, vagy elbújt valamelyik fa mögé, s ott röhögött a markába. A legvalószínűbbnek mégis az látszott, hogy Király elvtárs csak álmodta az egészet. Ekkor azonban a háta mögül hallotta ugyanezt a hangot, méghozzá egészen közelről. Villámgyorsan megfordult, de a hang gazdáját újra elnyelte a föld. Kirohant a konyhába, de senki... „Ahmed?”– kérdezte olyan hangosan, hogy talán még Bonzó is hallotta a szomszéd házban. „Ahmed?” – kérdezte újra, s ez a hang kísértetiesen emlékeztetett annak a csirkefogónak a hangjára, aki az előbb még a világszabadságból űzött csúfot. Meleg éjszaka volt. A meleg teheti, gondolta Király elvtárs, más esztendőkben ilyentájt, augusztus második felében, már hűvösebbek az éjszakák. Aztán, az éjszaka hátralevő óráiban már senki sem háborgatta nyugalmát. Ennek ellenére álmatlanul hánykolódott még sokáig, mert hirtelen gyötörni kezdte a megoldhatatlannak tűnő feladat, hogy mit kezdjen a televíziókkal, ha azokat valahogy sikerül visszakönyörögnie a Tábornoktól és a Kövérembertől.  Mert többé egyiket sem volt kinek visszaadnia. A Novobuv feloszlott, az Árpakalász SC országos hírű birkózószakosztálya úgyszintén. Magához nem vehette a készülékeket, mert az most már tolvajlás lett volna. Az egyetlen becsületes megoldásnak a megsemmisítésük kínálkozott. Valamiképpen meg kell győznie a Tábornokot is, a Kövérembert is, hogy más kiút nincs. Amúgy is ingyen jutottak hozzá, ajándékba kapták, mintegy kölcsönbe. Király elvtárs most már aggódva tekintett a másnapi ütközet elébe, mert attól tartott, hogy amire készül, az meghaladja erejét és szónoki képességeit.

    Reggelre azonban visszatért az önbizalma, mert amíg aludt, valami csoda történt vele, amilyen csodák csak az Ezeregyéjszaka meséiben esnek meg, és hát, úgy látszik, azonkívül még New Hontban, ami szintén eléggé keleten van, legalábbis nyugatról nézve. Éjszaka még Király Mátyásként aludt el, s lám, mire fölkelt a Nap, Mátyás királyként ébredt, ami nem csekélység. Soha olyan biztos nem volt még benne, hogy ő Mátyás király, mint ezen a verőfényes nyári reggelen. Azelőtt is ő volt New Hont uralkodója másfél évtizedig, csak akkor nem Mátyás királynak hívták, hanem Király elvtársnak az akkori – mára letűnt – idők szellemének megfelelően. De ezek csak külsőségek. Nem az a lényeges, hogy valakit elvtársnak szólítanak-e vagy felségnek, hanem a lényeg a lényeges, mindig a lényeg. A lényeg pedig, függetlenül a külsőségektől, az volt, hogy ő Mátyás király, ahogy egy trombita sem lehet skót duda, jóllehet mind a kettő akkor szól csak, ha megfújják. Mekkorát fog majd nézni a Tábornok! Meg az az együgyű Kövérember! De még talán Bolyki elvtárs és Terpitkó elvtárs is! És végre talán Sirotka elvtárs is magába száll.

    De Bolyki elvtárs késett. Terpitkó elvtárs is késett. Meg Sirotka elvtárs is késett. Olyan sokáig késtek, hogy lassan délelőtt lett, aztán dél. Ők pedig még mindig késtek. Mintha összebeszéltek volna, hogy késni fognak, és így teszik próbára Mátyás király türelmét. Csakhogy aki Mátyás király türelmét próbára akarja tenni, annak nagyon korán kell kelnie. De mivel Mátyás király türelme is véges volt, egyszer csak úgy elfogyott, hogy morzsák sem maradtak belőle. Akkor Mátyás király fölhívta Sirotka elvtársat. Sirotka elvtárs telefonja azonban néma volt. Fölhívta Terpitkó elvtársat. Terpitkó elvtárs siránkozott, hogy az éjszaka megint tele ment vízzel a térde, nem tud menni sehová. Akkor fölhívta még Bolyki elvtársat is, de Bolyki elvtárs helyett Bolyki elvtárs undok felesége vette föl a kagylót, és közölte, hogy Bolyki elvtárs elutazott, mert meghalt valamilyen rokona Ipolyságon. Bolyki elvtárs undok feleségének undok hangjából világosan kitűnt, hogy amit Bolyki elvtárs undok felesége azon az undok hangján a telefonba mondott, valószínűleg szemenszedett hazugság. Ezzel szemben az igazság az, állapította meg keserűen Mátyás király, hogy Mátyás királyt valamilyen ismeretlen okból cserbenhagyták. Azok hagyták cserben, akikben a legjobban bízott. De így volt ez Mátyás király elődjének, Király elvtársnak az idejében is. A világ változik, az emberek nem.

    Fölkerekedett hát egy szál maga, a fejét szalmakalappal védte a tűző naptól. A szalmakalapra, amely hajdan a hűtlen fiáé, Bálinté volt, a padláson akadt rá még a nyár derekán, csodálkozott is nagyon, hogy került az oda. Eltűnődött, vajon Mátyás király is hordott-e szalmakalapot, s egyáltalán: a szalmakalap föl volt-e már találva akkor, s ha igen, egy király mutatkozhat-e szalmakalapban a nyilvánosság előtt. Hruscsov elvtárs, például, nem szégyellte, de Hruscsov elvtárs nem volt király, ő a néptömegekből választódott ki, s némi szerencse is kellett hozzá, hogy a kiválasztódás roppant körülményes és hosszadalmas procedúrája során Sztálin elvtársnak nem jutott eszébe kitekerni a nyakát, mint más, kevésbé szerencsésen kiválasztódott elvtársakét. Mátyás királyt egy kicsit feszélyezte, hogy e pillanatban inkább Hruscsov elvtárshoz hasonlít, mint Mátyás királyhoz, s így akaratlanul bár, de megtéveszti az utca emberét. Ámde a hajdani Mátyás király is, amikor éppen fölkerekedett igazságot szolgáltatni, nemegyszer bújt álruhába, s ilyenkor ő is bizonyára a saját alattvalójának tekintette magát, ami hát meglehetősen faramuci dolog. Nem volt ezzel másképpen a New Hont-i Mátyás király sem.

    A Tábornok messze lakott, de New Hontban a messze is közel van, ahogy más, nagyobb városokban a közel sokkal messzebbre esik, mint a messze New Hontban. Mátyás király ezt úgy képzelte el, hogy ami New Hontban egy méter, az New Yorkban egy kilométer, tehát ott az egy kilométer nem is számít távolságnak. Ezen megint csak el lehetett rágódni egy keveset.

    Már csak két utcasaroknyira járt a Tábornok házától, amikor olyan cégtáblát pillantott meg, amilyet a város lakói az évszázadok során még sosem láthattak. Pedig New Hontban a kiegyezést követő fellendülés idején még kupleráj is működött a Kandúr Rozi házában. Igaz, csak amolyan kamarajellegű, mert hiába volt rá nagy igény, a szemérem és a konvenciók akkor még erősebbeknek bizonyultak. Ilyen cégtábla azonban még a kupleráj fölött sem éktelenkedett. Ez pedig itt majd kibökte Mátyás király szemét. A cégtábla szövege máskülönben példásan tömör volt, sárga alapon nagy rikító vörös betűkkel ennyi állt csak rajta: SEXSHOP. A Nap is odatűzött, mintha kedvét lelné ebben a csúfságban. Amikor Mátyás király legutóbb erre járt, itt még Jakubovics elvtárs trafikja állt, és kellemes dohányszag csapta meg az arra járók orrát. Most vajon milyen szag lehet odabent?  Mátyás király, mielőtt belépett volna a sexshoppá átlényegített trafikba, megvárta, hogy a szembejövő asszonyság elhaladjon mellette. Az asszonyság hegyes pillantást vetett a piros harisnyákkal és lila bugyikkal dekorált kirakat előtt ácsorgó Mátyás királyra, aki nem bánta volna, ha néhány pillanatra most láthatatlanná válik. Aztán mégis besurrant az üzletbe, és köszönt:

    – Világszabadság!

    Jakubovics elvtárs megkövülten állt a pult mögött, és valami köszönésfélét makogott. A trafikot csak nemrég alakíthatták át pornóbolttá, mert a falak őrizték még a tegnapi dohányillatot. A pult üveglapja alatt azonban pipadohány és szivardobozok helyett különböző színű és méretű műanyag és üvegfalloszok meredeztek, s kínálgatták magukat szemérmetlenül a betévedő érdeklődőknek, akik közül, ezek szerint, a gyöngébbik nem képviselői sem hiányoztak. A falloszok mellé Jakubovics elvtárs még mindenféle mütyüröket is kiállított, a kapitalista képzelet különféle rothadó bomlástermékét, amelyeknek a rendeltetéséről Mátyás királynak a leghalványabb fogalma sem volt. Ennek ellenére a látványuk szinte megdelejezte őt. Mintha egy másik planétára csöppent volna. Pedig máskülönben minden a régi volt. A helyiség ugyanolyan kicsi volt, mint azelőtt, a berendezése is a régi időkre emlékeztetett, és Jakubovics elvtárs sem fiatalodott meg a sok meztelen magazin hatására. Viszont látszott rajta, hogy roppant nagy zavarban van, még Mátyás királynál is nagyobb zavarban.

    – Tessék csak bátran körülnézni – mondta félénken. – Kabinjaink még nincsenek. Talán majd az ősszel...

    Mátyás király nem értette, miféle kabinokról karattyol itt ez a vénségére meghülyült jóember.

    – Kabinok? – kérdezte rosszallóan. – Mi az, uszoda is lesz itt?

    Ettől meg Jakubovics elvtárs jött még nagyobb zavarba, mert nem tudta, hogy a felséges úr most tréfálkozni méltóztatik-e, vagy pedig fenyegetődzni. Mátyás király körbepislantott a polcokon. Először csak szégyenlősen, villanásnyi időre, de másodjára már megnövekedett a bátorsága, s alaposabban szemügyre vette a közszemlére kitett matériát. A matéria jórészt pornóújságokból állt, de az egyik polcon látott úgynevezett videokazettákat is, amelyeknek a létezéséről New Hontban egyelőre inkább csak hallottak. Az újságok címlapjáról és a kazetták fedeléről csupasz, nagy mellű nők meredtek rá csábító tekintettel. Mindegyik nőnek akkora melle volt, mint a pozsonyi pincérlánynak. Mátyás király találomra levett egy újságot a polcról, és belelapozott. Amit látott, az a legelborzasztóbb képzeletet is felülmúlta. Jakubovics elvtárs, hogy a feszültséget valahogy feloldja, elmagyarázta, hogy amit Mátyás király olyan kigúvadt szemmel néz, az az úgynevezett orális szex, az pedig amott az úgynevezett anális szex. New Hontban is csinálják mind a kettőt, de az emberek itt még titkolják, mert a nyugati kultúrának ide még csak az előszele csapott be. Mátyás király elengedte a füle mellett Jakubovics elvtárs szakavatott hablatyolását, mert a figyelmét már egészen más kötötte le. S mondhatni, ez még az előbbinél is jobban megdelejezte. A férfiak méretes hímvesszeje és némelyik hímvessző formája, jobban mondva formátlansága. Az egyik férfinak a makkja, például, kampószerűen legörbült, úgy, hogy ha megfordítanák, föl lehetne rá akasztani egy télikabátot. Mátyás király meg volt döbbenve. A saját hímvesszejének képe jelent meg előtte, amely ugyan egyenes volt, mint a puskacső, viszont még férfiasságának aranykorában sem érte el az itt látott példányok hosszának háromnegyedét. Rövid faszom van, gondolta kétségbeesve, és szégyenében csaknem sírva fakadt. Hogy ő erről egész életében mit sem tudott, s most, vénségére kell az igazság keserű poharát kiürítenie. Jakubovics elvtárs is megsejthette, hogy Mátyás királyt valami rágja belül, mert gyorsan témát váltott.

    – Azért dohányárum is van – mondta mintegy az erkölcsösség irányába billentve kiskereskedői profilját. – Tudja, kérem, ez egy kombinált üzlet.

    Na, ettől sem lett Mátyás királynak jobb kedve. Visszatette a fülledt magazint a helyére, majd zsebkendővel megtörölte a kezét, mert úgy érezte, hogy lapozgatás közben az ujjaira is ráragadt egy-két csepp az áradó erotikából. Aztán szigorúan Jakubovics elvtárs szeme közé nézett. Jakubovics elvtárs olyan jámborul és annyi jóindulattal állt mellette, mint egy jóságos nagyapó a játékboltban.

    – Mennyi mocsok – állapította meg Mátyás király szomorúan. – Mondja, Jakubovics elvtárs, nem szégyelli magát? Hiszen maga párttag volt?

    Jakubovics elvtárs összerezzent. Megfáradt, öreg ember volt. Mátyás királynak az jutott eszébe, hogy Jakubovics elvtárs egész életében ilyen megfáradt, öreg ember volt, már húsz évvel ezelőtt is, amikor nem pornóújságokat árult, hanem a postán körmölt. Fiatalon megőszült, aztán úgy maradt.

    – Kérem – hebegte. – Szégyellni szégyellem egy kicsit, nem is tagadom. De valamiből nekem is meg kell élnem.

    – Ez igaz – mondta Mátyás király, és egyik pillanatról a másikra hevesen sajnálni kezdte Jakubovics elvtársat, aki jóhiszeműen, de felelőtlenül odanyújtotta kisujját a kapitalizmus ördögének, s az tüstént magával ragadta örvényébe. – Nem baj – mondta aztán. – Hamarosan itt lesznek a szovjetek.

    Jakubovics elvtárs legyintett.

    – A szovjetek? Azok ugyan nem lesznek itt többé.

    – Majd meglátja – erősködött Mátyás király. – A szovjetek még sosem hagyták cserben a barátaikat.

    – Nem vásárolna mégis inkább valamit? – kérdezte Jakubovics elvtárs. – Mondjuk Gertrúdot. Ők nagyon népszerűek, de van még egy utolsó példányom belőlük.

    – Micsoda? Kik népszerűek? – hüledezett Mátyás király.

    – A Gertrúd az egy felfújható guminő. Lenkét és Juliskát már elvitték.

    Mátyás király látta már, hogy semmi keresnivalója többé ezen a mocskos helyen. Jakubovics elvtárs se nem jóságos nagyapó, se nem megtévedt, szenilis vénember, hanem egy cinikus, parázna kalmár, akit a Comité az elsők között fog felelősségre vonni.

    – Van itt hátsó kijárat? – kérdezte ridegen.

    – Az, sajnos, nincs – mondta Jakubovics elvtárs.

    – Arra kell kimennem, amerről jöttem?

    – Arra.

    Mátyás király most döbbent rá, mekkora könnyelműség volt csak úgy bekíváncsiskodni ide. Eszébe juthatott volna, hogy majd valahogy ki is kell jutnia innen.

    – Megnézné, hogy jár-e valaki az utcán? – fordult Jakubovics elvtárshoz már-már könyörögve.

    – Szívesen – mondta Jakubovics elvtárs, de elkésett, mert éppen abban a pillanatban, amikor elindult volna az ajtó felé, új vevő toppant be. Mátyás királynak még megijedni sem maradt ideje. Mintha kést szúrtak volna a szívébe. Az új vevő ugyanis nem más volt, mint a Tábornok. A Tábornok sem örvendezhetett annak, hogy éppen Mátyás királyba botlott, mert egy pillanatig mereven megállt az ajtóban, mint akinek szintén kést szúrtak a szívébe.

    – Nocsak, nocsak – dünnyögte aztán, s gunyoros fény villant meg a szemében. – A párhuzamosok állítólag találkoznak a végtelenben. De hogy éppen magát látom itt, az még ennél is nagyobb szenzáció. Mit vásároltunk, jóuram?

    – Semmit – kezdett felocsúdni rémületéből Mátyás király. – Éppen magához tartottam.

    – Hát ez nagyszerű – lelkendezett a Tábornok. – Akkor hát megspórolt egy kis fáradságot. Jakubovics úr megkínál bennünket egy kis jeges teával, én pedig közben állok rendelkezésére. Ugye, Jakubovics úr?

    A züllött trafikus készséggel bólintott, s Mátyás királyt és a Tábornokot átkísérte egy másik helyiségbe, amely egyszerre lehetett lakószoba és raktár. Közben sűrűn szabadkozott a zsúfoltság és rendetlenség miatt, de hát hiába, egy induló vállalkozás mindig sok bajjal és kényelmetlenséggel jár. A padlón mindenféle ládák és dobozok hevertek, s Mátyás királynak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ezek a ládák és dobozok csupa erkölcstelen matériát rejtegetnek. Az sem lehetett kétséges, hogy a kanapéra kiterített lapos, rózsaszínű gumianyagból lesz időről időre Gertrúd, amikor felfújják. Az is lehet, gondolta, hogy a vén gazember éjszakánként paráználkodik vele, bár talán mégsem, mert akkor nem akarta volna rásózni az előbb. De az is lehet, hogy van saját babája is a ruhásszekrényben, s ezt már elhasználta, azért szeretne túladni rajta. A falon viszont kicsike kereszt függött, egy másik helyen pedig Szűz Máriá-s olajnyomat, ami viszont arra vallott, hogy Jakubovics elvtárs talán mégsem olyan elvetemült kéjenc, amilyennek a boltban mutatja magát. Amitől viszont Mátyás király végképp összezavarodott, az egy miniatűr, öklömnyi Lenin-szobrocska volt az ágyneműtartón más szobrocskák: egy zöld kismacska, egy ugyancsak zöld, bőgatyás csikóslegény és egy fehér porcelánkrokodil karéjában. Ezek úgy fogták közre Lenint, mint tanítványok az utolérhetetlen Mestert. Fölöttük a falon Nagy-Magyarország 1910-es közigazgatási térképe függött az akkori vármegyék sokféle színű mozaikdarabjából összerakva, mintegy a letűnt történelmi idő keretébe foglalva ezt a tengernyi összevisszaságot.

    – Ez az én kis szerény otthonom – büszkélkedett Jakubovics elvtárs, mialatt vendégeit a dobozok és ládák között az asztalhoz vezette. – Mindjárt hozom a teát – mondta, s Mátyás király háta mögött kinyitotta a szekrényt, ahonnan csészéket és kiskanalakat vett elő. Mátyás király a szekrény felé pislantott, de rögtön el is kapta a tekintetét, mert úgy rémlett neki, hogy a szekrény belsejében színes bugyik és kombinék halmozódnak nagy, bazári rendetlenségben. Vajon nem érez-e néha kísértést, hogy használja is őket, tűnődött el Mátyás király. Éjjel-nappal ilyen holmik között botorkálni magányosan, megözvegyülve... S némely tárgyaknak mágikus kisugárzása van, kiváltképp az efféléknek.

    – Nos – szakította meg merengésében a Tábornok –, miről lenne szó, Király elvtárs?

    – Ne szólítson Király elvtársnak. Szólítson csak Mátyásnak.

    – Jól van, kedves Mátyás. Tehát?

    – Kedves Mátyásnak se szólítson. Csak Mátyásnak.

    – Jól van, Mátyás. De most már tényleg térjünk a tárgyra, mert sürget az idő.

    Na persze, könnyű ezt mondani. Mátyás király úgy látta jónak, ha nem mindjárt a szarvánál ragadja meg a bikát, hanem előbb exkurziót tesz a múltban, s a dolgozó nép hajdani szenvedéseire emlékezteti a Tábornokot, hogy az ne üljön már olyan magas lovon, mintha ugyan nem a dolgozó nép bizalmának köszönhetné ő is a magas rangját. A dolog tehát nem azzal kezdődött, hogy a kapitalisták föltalálták a televíziót. Az már egy későbbi fejlemény. A Tábornok nem biztos, hogy értette, mire céloz, mert valahogy furcsán hunyorgott, mintha piszok ment volna a szemébe. A dolog úgy kezdődött, hogy a dolgozó nép, előbb a hős Szovjetunióban, később másutt is, lerázta a rabigát, amit a kapitalisták akasztottak a nyakába. Ez történelmi tény. A kapitalisták ettől szerte a világban megrettentek, és föltalálták az atombombát, hogy megijesszék vele a dolgozó népet. A televíziót csak úgy mellékesen találták föl. Csakhogy a dolgozó nép vezetői is elbízták magukat. A kevélység bűnébe estek, elkezdték tömjéneztetni magukat, fölakasztottak néhány rendes elvtársat, akik figyelmeztették őket a hibáikra. Sirotka elvtárs, például, még most sem érti, hogy ez nem volt helyes. Ő még most is akasztatna. Azt sem érti, hogy sarkaiból a világot New Hontból is ki lehet fordítani, csak elszántság, akarat és kitartás kell hozzá. Meg hit. Na persze, nem vakhit, mert abból csak bajok származnak.

    Ekkor Jakubovics elvtárs behozta a jeges teát.

    – Akkor hát mi a teendő? – kérdezte a Tábornok, s úgy nézett Mátyás királyra, mintha kételkedne a beszámíthatóságában, holott az egész városban tudták, hogy a Tábornok az, akinek az idegeivel valami nincs rendben.

    – Újra kell kezdeni a történelmet – mondta a miniatűr Lenin az ágyneműtartóról a zöld kismacska, a bőgatyás csikóslegény és a porcelánkrokodil karéjából. Mátyás király csupán megismételte a szavait, ha a Tábornok esetleg nem hallotta volna, s a Szűzanyára pillantott a falon, aki nyilván egyetértett velük, mert sokatmondóan hallgatott, s ajkain még sokatmondóbb mosoly bujkált. Mátyás király elégedetten nyugtázta, hogy, úgy látszik, ezúttal az egyház sem emel kifogást egy igazságosabb szocializmus megalapítása ellen. Csak a dobozokban és ládákban honolt síri csönd. A műanyag falloszoknak nyilván nem kedvezett az imént beharangozott történelmi fordulat.

    – És hogyan képzeli a történelem újrakezdését, Mátyás? – faggatódzott tovább a Tábornok.

    Lenin helyett most a Szűzanya szólott a falról:

    – Előbb mindenkinek magába kell szállnia – ismételte meg a Szűzanya szavait Mátyás király, s Leninre sandított. Lenin a pöttöm fejével biccentett. A falloszok még az előbbinél is mélyebben hallgattak.

    – És aztán? – követelődzött a Tábornok.

    – Söpörjön mindenki a saját portája előtt – hallatszott a kanapé felől egy tompa, bágyadt női hang.

    – És az mit jelent? – érdeklődött a Tábornok.

    – Az azt jelenti, hogy az ajándékba kapott színes televíziót visszaadjuk jogos tulajdonosának, a dolgozó népnek.

    – Miféle televíziót? – kérdezte a Tábornok.

    – Hát a magáét.

    – És melyik dolgozó népnek?

    – Dolgozó nép csak egy van.

    – És az hol van? – tudakolta a Tábornok színlelt kíváncsisággal.

    Hát ez az! Éppen itt volt a bökkenő. A dolgozó nép tulajdonképpen mindenki, s egy szem színes televíziót mégsem lehet mindenki között szétosztani. Másképpen festene a dolog, ha a Tábornok mindenki lenne, ha a Tábornok lenne az egész dolgozó nép, de az igazság az, hogy a Tábornok csupán egy szem dolgozó nép a tömérdek dolgozó nép közül.

   – Egyetlen megoldás lehetséges csupán – morfondírozott Mátyás király. – A televíziót meg kell semmisíteni.

    – Kinek a televízióját? – kérdezte elboruló tekintettel a Tábornok.

    – A magáét. Innen most elmegyünk magához, és baltával fölaprítjuk a televízióját.

    – Miért?

    – Mert ez így igazságos. Az a televízió nem a magáé, hanem a dolgozó népé.

    – Az én televízióm az enyém – jelentette ki a Tábornok harcias hangon.

    De most már Mátyás királynak is fogytán volt a türelme.

    – Hát ide figyeljen! – mondta. – Azt a televíziót én ajándékba kaptam a hatvanadik születésnapomra. Azt a televíziót én a dolgozó néptől kaptam ajándékba, de mivel a dolgozó nép még több más televízióval is megajándékozott, s mivel minek nekem annyi színes televízió, azt a színes televíziót, ami most a magáé, azt én ajándékoztam magának. De én már tudok valamit, amit akkor még nem tudtam. Hogy a dolgozó nép nem azért kedveskedett nekem ajándékokkal, mert annyira szeretett engem, hanem azért, mert ráparancsoltak. A saját zsebükből, a saját meggyőződésük ellenére fizették ki ezeknek a kacatoknak az árát. Ezekhez a televíziókhoz a múlt hibáinak és bűneinek mocska tapad. Éppen ezért, ha újra akarjuk kezdeni a történelmet, ha tiszta lappal akarunk indulni, a bűnös múltnak ezeket a kísérteteit meg kell semmisítenünk.

    A Tábornok kényszeredett, vicsorgó mosollyal hallgatta Mátyás király papolását, majd a végén így szólt:

    – Maga, úgy látszik, megbolondult, Mátyás.

    Most újra az olajnyomatos Szűzanya sietett a megszorult Mátyás király segítségére.

    – Add meg a dolgozó népnek, ami a dolgozó népé – adta Mátyás király szájába a megfelelő igét.

    A Tábornokot ezek a biblikus szavak nem hatották meg, sőt, nem átallt most már fondorlatosabb eszközökhöz sem nyúlni.

    – Az én televízióm sosem volt sem a magáé, Mátyás, sem a dolgozó népé. Az én televíziómat én magam vettem a saját pénzemből, s aki hozzá mer nyúlni, arra a Bundás kutyámat uszítom rá.

    Mátyás király a hazudós embereket még abból az időből megvetette, amikor ő is hazudós volt, s ezért ő tudta a legjobban, hogy egy jól kifundált hazugsággal szemben az igaz beszéd annyit sem ér, mint a béka brekegése, s hogy az a hasonlat a sánta kutyával csupán a becsapott ember önámító vigasza. A hazug emberen, ha ügyesen hazudik, ritkán találni fogást. Nem volt ez másképpen most sem. Most a Szűzanya sem lépett közbe. Lenin sem, gumi-Gertrúd sem. Mátyás királynak be kellett látnia, annyi év elteltével aligha tudná bebizonyítani, hogy a Tábornok televíziója az a televízió, amit ő ajándékozott oda neki.

   – Na, Isten áldja, Mátyás – mondta a Tábornok. – Javuljon meg. – S úgy eltűnt, mintha sosem járt volna erre, Jakubovics elvtárs förtelmes boltjában.

    Jakubovics elvtárs ült le a helyére szánalmas ábrázattal, mintha ő maga lett volna a rászedett dolgozó nép.

    – Nem szabad haragudni rá – vigasztalta a végtelenül vigasztalan Mátyás királyt. – A Tábornok beteg ember. Mindent azonnal elfelejt, amire nem akar emlékezni. Valami súlyos trauma érte a múltban, de arra sem emlékszik, hogy mi volt az. Egyszer beszélt nekem erről. Tulajdonképpen, azt hiszem, szerencsés ember. Bárcsak én is el tudnék felejteni minden rosszat, ami az életben ért.

    – Hát igen... – mondta Mátyás király, de nem tudta, hogy mit akart ezzel mondani. – Valamit azért mégiscsak vennék magától.

    Erre a jó hírre tüstént fölragyogott Jakubovics elvtárs arca.

    – Tessék csak bátran kérni.

    – Megvenném azt a Lenint.

    Jakubovics elvtárs nagyot nézett.

    – Lenint? Milyen Lenint?

    – Azt a kicsit ott, az ágyneműtartón.

    Jakubovics elvtárs diszkréten, félénken elmosolyodott, éppen csak úgy, nehogy Mátyás király félreértse, és netán azt higgye, hogy kineveti őt.

    – Az nem Lenin – mondta. – Az Mefisztó.

    – Mefisztó? – ámult el Mátyás király. – Egész idő alatt azt hittem, hogy Lenin.

    – Bizonyára a szakálla miatt – sietett Mátyás király segítségére Jakubovics elvtárs.

    – Igen, a szakálla miatt – bólintott Mátyás király.

    Most Jakubovics elvtárs is úgy tett, mintha tüzetesebben venné szemügyre a szobrocskát, méghozzá innen, az asztal perspektívájából.

    – Igaza van – mondta. – Innenről szemlélve tényleg olyan, mintha Lenin volna. Távolról Lenin, közelről Mefisztó.

    Ez tetszett Mátyás királynak.

    – Távolról Lenin, közelről Mefisztó – ismételte meg Jakubovics elvtárs szavait, s ellenállhatatlanul kacagni kezdett. Jakubovics elvtárs pedig vele nevetett. A következő pillanatban már egymást túlharsogva hahotáztak. Mátyás király még az utcán is csuklott a nevetéstől. Jókedvét az sem rontotta el, hogy nem tudta eldönteni, merre induljon. A Kövérembert kellett volna fölkeresnie, de nem jutott eszébe, hogy hol is lakik a Kövérember. Elfelejtette. Az utcákat mintha összevissza cserélték volna, mialatt ő odabent a Tábornokkal vitatkozott. A hazafelé vezető irányt is elfelejtette. Ennek pedig már a fele sem volt tréfa. Visszament a boltba.

    – Hazakísérne, Jakubovics elvtárs? – rimánkodott.

    – Szívesen – mondta a trafikos. – De mutassa az utat.