Tramontana; Beavatás; Lacrimae amicorum; Amor és Psyche; Tigrisjáték
Tramontana
Ha a jambusokból kinézek,
a két kicsi, rácsos ablakon
beesik az ég, a hágó zöld-szürke foltja,
a templomhomlokzat,
s a tér az apostoli nép házaival.
Az öregek a Felső utca
házaihoz lapulva.
A parton só- és fövenyeső.
Asztalomon három fénykép.
Majdnem mindegy, mi dönt le most már:
a tramontana,
a kétezer jambus,
vagy a kalokagathia súlya.
Beavatás
Jelölt,
ki annyiszor hajoltál a rezzenéstelen tükörre,
– sóvár és szűzi az,
magába rejtő, és formába fog –,
most tedd le,
most hagyd a peremen a bénító növényt,
most rázd le lábaidról
a szilárd és termékeny matériát,
most fújd ki teljesen
megtartó elemét a köztes világnak,
s a megosztás, a töredezett valóság jelét:
most vesd le a jelmezt,
mi elfedi vékony tagjaid,
most szállj a kétnemű létezőbe,
most bukj alá,
időre csak, nem tudva, talán
egy megnevezhetetlen időre –
most süllyedsz könnyedén,
egyszersmind súlyosan
a kék-szürke rétegeken át, alább,
mert visszatérés ez
az első és belső közegébe,
alvás ez, mélységes álom,
mély bíbor-fekete álom –
most e közelségben az ősvizekbe merült
érintések zsibongnak –
s amint elindulsz fölfelé, bár öntudatlan,
nem feledésre, de új emlékezésre ébredsz,
felbukván újra már ismered
a lélek formáját, a testet –
a partot kerüld,
maradj a veled azonos, nem-osztott, tiszta elemben,
amely mostanra adatott,
de megkapva már a teljes időt:
a holnap múltját, a jelent,
ússzál, már ússzál
laza izmokkal, lassú karcsapással
az egy és egyesítő,
a tiszta tűz felé!
Lacrimae amicorum
Barátaim, az urna mellé
kilenc üvegcsét rejtsetek,
hamuval jól beszórva:
egyet az Első Nő vegyen,
egyet a Megértés tegyen,
egy a Dámától legyen,
egy: Látott meztelen,
egy: Lássa meg telem!,
egy: Hűség s Értelem,
egy: Vergődjék velem!,
egy: a Tigrishegyen,
egy: Titkozatos verem,
a tizedik: Befejezett Jelen.
Mondjátok: Accipe!,
mondjátok: Fortis!,
mikor odaállok Rhadamanthys elé!
Amor és Psyche
Maaike Zimmermannak, Groningenbe
„Csábította Psychét” a nappali,
„közelebb merészkedett, lassankint
nekibátorodott, s belül került a küszöbön.”
Aztán a díványra heveredett,
„kéjesen elnyújtózott Psyche.”
Amor követte, gyomrában remegéssel,
de Psychének a „csábító alkonyestben”
magasabb régiók felé támadt kedve.
Puha léptekkel, kanyargó farokkal
ugrálnak a lépcsőkön,
a harmadik emeletre.
Az egyik barna, a másik fényes fekete,
gömbölyű mind a kettő,
bajszos mind a kettő,
orruk fitos, talpuk bársony.
Psyche a fürgébb, de „egy pillanat,
s már mellé simul férje is”.
Gyertyát nem gyújtanak, elég
a tágra nyílt fény zöldes szemükben.
Amor és Psyche a filológusnő macskái.
Megjegyzés: az idézetek Apuleius Az aranyszamár (Átváltozások) című művének ötödik könyvéből származnak Révay József fordításában.
Tigrisjáték
„Good morning” – mondta.
A papírzörgésre ébredhetett.
„Szu-prabhátam” – válaszoltam
az előző este begyakorolt köszöntéssel.
Vaksin körbehunyorgott a szobában,
és máris mosolygott. Apja amerikai,
Oroszországból. Izsák fia.
Anyja Sikoku szigetéről.
Most Groningen és Hamburg között,
egy barátja oxfordi házában;
a fiatal szanszkritprofesszor.
„Figyeld csak, most reggel fejeztem be!” –
Bhartrihari versét skandáltam,
ahogy az indusok, énekelve:
„Mit nézzünk legelébb? Az őzszemü leányt, arcán amint vágy ragyog.
Legjobb illat? A nők finom lehelete. S hallgatni legjobb? Szavuk.
Ajkuk bimbaja nedve? Ízre az a jó! Érintenünk? Testüket.
Elmélkedni? Inyencnek ifju szerelem érzése minden napon.”
„Sárdúla-vikrídita” – mondta,
megérezve a vers ritmusát,
„tigrisjáték”. És nevetett.
Az őzön nevetett, vagy a tigrisen?
Vagy a tigris játékán az őzzel?