A Mécs László-jelenség

Mécs László korának valószínűleg legnagyobb közönségsikert aratott költője volt. Kötetei több ezres példányszámban – Összes versei pl. 23 ezer példányban – fogytak el, a legolvasottabb lapok első oldalon hozták verseit, Paul Valéry benne látta a lírai őserő megtestesülését. Két évtizeden keresztül a neve garanciát jelentett, szavalóként tömegeket mozgatott meg, felbomló félben lévő egyleteket, intézményeket juttatott fellépéseivel a válságos időszakon átsegítő bevételhez. A Vigília anyagi nehézségekkel küszködve az ő nevét tűzte főszerkesztőként címlapjára, hogy elkerülje a megszűnést. Személye nagyon korán, szinte első kötete megjelenése után rajongó tisztelet tárgyává vált.

A körülötte kibontakozó kultusz korántsem állt arányban költészete jelentőségével. Kialakulásában azonban nem is kizárólag irodalmi szempontok, hanem jórészt irodalmon kívüli, társadalmi jelenségek játszottak szerepet. Mécs költészete lényegében akkor indul, amikor a csehszlovákiai magyar kulturális élet megkezdi önszervezését, s olyan kérdéseket feszeget, melyek egybehangzanak a kor legégetőbb problémáival. Így értékelésében is sokszor annak tematikai oldala válik dicséretek és támadások céltáblájává, sokkalta áradozóbb dicséretekévé és élesebb támadásokévá, mint ahogy az valószínűleg tisztán irodalmi szempontú vizsgálódás esetében történt volna. A könyveit vásárló, szavalóestjein részt vevő tömegek jórészt ugyanígy, nem elsősorban irodalmi, hanem társadalmi jelentőséget tulajdonítottak a költő megnyilvánulásainak, s ez a szemlélet nagyban hozzájárult a Mécs László tevékenységét övező kultikus tisztelet gyors kialakulásához.[1] A magyar irodalomban Toldy Ferenc kanonizációs tevékenysége nyomán – aki Zrínyi Miklóst nemzeti jelentősége miatt emelte Gyöngyösi fölé – vált hosszú időre egyeduralkodóvá az a kritikai magatartás, mely a költői életművet a nemzet életével való összefonódottságának mértéke szerint ítélte meg.[2] Az irodalmi mű nemzethez való kötődésének kérdése fokozottan hangsúlyossá vált a Trianont követő időszakban, megalkotva ezzel a húszas években néhány olyan irodalmi beszédmód táptalaját, mely markánsan különbözött az addig érvényben lévő nyugatos irodalomszemlélettől (amely – bár itt az élesebb elkülöníthetőség miatt úgy kezelem – maga sem volt homogén). Kialakul – hogy a legpregnánsabb példával kezdjem – az ún. irredenta költészet, melynek gyökerei az első világháború hazafiasnak nevezett költészete képi és tematikai világáig nyúlnak vissza, s mely a konzervatív, a kormánykörök által is támogatott lapok, folyóiratok hasábjain virágzik. Teljesen más ugyan a népi irodalom megszólalásmódja, annyi közös vonást mégis mutat az irredenta költészettel, hogy a népiek szintén a (néppel azonosított) nemzet felé fordulnak nemcsak tematikájuban, hanem nyelvhasználatukat tekintve is. A népivel rokon a Csehszlovákiában induló újarcú magyar irodalom, hogy Győry Dezső árulkodó kifejezésével éljek. Irodalmi programja, célkitűzései az irredenta irodalométól élesen elkülönülnek, nemzetorientáltsága is jóval magasabb szinten, bár nem kevésbé illúziógazdag módon rajzolódik ki. Bármelyik irányt vesszük is szemügyre, a húszas éveket nézve azt látjuk, hogy a társadalomnak az irodalommal szemben támasztott elvárásai a reformkort idéző mértékűvé nőnek. Tverdota György József Attila kapcsán jegyzi meg a húszas évek közéletének irodalomról való gondolkodásáról, hogy „bizonyos értelemben túlbecsüli a nyelvi megnyilatkozások hatásfokát, a kimondott szónak közvetlen és messzemenő valóságos következményeket tulajdonít. A beszédet és írást cselekvés-értékkel ruházza föl.”[3] Ennek az esztétikai felfogásnak a következményeként az irodalmi művek autonómiája elhalványult, a bennük foglalt, élettényekre való utalásként is érthető információkat a befogadó közösség sokszor minden áttétel nélkül képezte le a valós eseményekre, a vers lírai énjét általában habozás nélkül feleltette meg az életrajzi énnek.

Ebben a szellemi beállítottságban megszólalni költőként az elvárások értelmében egyúttal a közösségi megszólalást is feltételezte, ami viszont magával vonta a mű nem kizárólagos irodalmi értékelését. Mécs László ott és akkor szólal meg, amikor minden elmondott gondolat felértékelődik, mert a közösség megmaradása a tét. Irodalmi tevékenysége így befogadói szempontból – akárcsak annak idején Petőfi vagy Ady esetében – azonnal egybefonódik a nemzetért való ténykedéssel, s ennek nevében ismerik el vagy vonják kérdőre bírálói.

Dávidházi Péter a magyar kultuszkutatás alapszövegét jelentő könyvében a kultusz mibenlétének meghatározásakor a következő definícióval él: „A kultusz mint beállítódás bizonyos szellemi vagy anyagi értékek rajongó, mértéket nem ismerő, mindenekfölötti tisztelete, tehát teljes és feltétlen odaadás, mely imádata tárgyát minden szóba jöhető vád alól eleve felmenti; mint szokásrend szentnek tekintett helyek fölkereséséből, ereklyék gyűjtéséből, szövegek áhítatos gondozásából, szent idők megünnepléséből, szertartásokon való részvételből és életszabályozó előírások betartásának igyekezetéből áll; mint nyelvhasználat pedig túlnyomórészt olyan (magasztaló) kijelentésekben ölt testet, melyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésükre nincs mód.”[4] (Kiemelés a szerzőtől – B. Zs.) Tverdota György fentebb említett könyvében a kultusz ismérveként „a magyar nyelvet beszélők körében érvényes egyetemes, feltétlen elismertség”-et[5] is megjelöli. Ez utóbbi megszorítást figyelembe véve Mécs-kultuszról az 1944-es év után már nem beszélhetünk, mivel akkor (némi túlzással) költőfejedelemi trónja szinte egyik pillanatról a másikra ledől, s az alakját, műveit övező rajongást nem a korábbi túlzó tiszteletet helyesbíteni s az életmű irodalmi értékével szinkronba hozni hivatott kritikai megítélés váltja fel, hanem a művei puszta létjogosultságát is megkérdőjelező teljes elhallgattatás. Mécs László neve és művei kihullanak a köztudatból, versei kéziratban terjednek, s így költőként már csak egy egészen szűk körön belül vált ki visszhangot. Ez a meglehetősen szűk kör jobbára a költő korábbi barátait, tisztelőit, rend- és paptársait, híveit foglalja magába, akik a várható meghurcoltatás ellenére is tovább ápolják a költő iránti tiszteletüket, s gyűjtik írásait. Közülük elsősorban Horváth Jordán Jánost kell kiemelni, aki nemcsak összegyűjtötte és rendszerezte a költőre vonatkozó cikkeket, vele készített interjúkat, hanem az 1950-es években börtönbüntetést is szenvedett a nála megtalált Mécs-versek miatt.[6] A Mécshez írt dicsőítő énekek egy része valószínűleg az ő tollából származik. A másik személy, aki a pislákoló Mécs-kultusz talán legaktívabb ápolója volt ezekben az években: Brudi Zsuzsa. Brudi Zsuzsa Mécs mellett titkárnői funkciót töltött be (a költő Pannonhalmára való beköltözése után jobbára távúton), gondozta, gépelte kéziratait, ő tartotta a kapcsolatot a költő iránt érdeklődő nyugati lapokkal és kiadókkal, s mikor 1965-ben először csillant fel a remény egy újabb kötet kiadására, ő látta el Szalatnai Rezsőt versekkel.[7] A Szalatnai válogatta kötet kiadási tervének dugába dőlése után részt vett Rónay György mellett az Ecclesia által megjelentetett Aranygyapjú versanyagának kiválogatásában.

Élő író ritkán válik kultikus tisztelet tárgyává. A tisztelet nyelvi elemeinek kialakulásához és meghonosításához időre van szükség, ezért a kultusz első megnyilvánulásai általában csak a szerző halála után pár évvel jelentkeznek. Mécs László esetében mindez fordítva játszódott le. Személyében az irodalmi riportok szerzői, szavalóestjei tudósítói már 1926-ban, három évvel első kötete megjelenése után az emberek közt járó „fehér reverendás prófétát” tisztelték. Előadóestjein olyan rajongás fogadja „amely csak az Istentől hivatott prófétákat illeti meg”,[8] nem szaval, hanem „feláldozza magát a hallgatóknak”,[9] s a vers mint „bor és kenyér”[10] jelenik meg előadásában. A kultusz nyelve meglepően hamar kialakult s nyelvhasználati hegemóniára tört a szavalóestjeiről írott tudósításokban, a vele készült interjúkban, a költészetéről szóló méltatásokban s a könyvrecenziók egy részében is. A másik oldalon a kritikai mércéhez Méccsel szemben is ragaszkodó szerzők állnak: Babits, Illyés, a katolikus Alszeghy Zsolt és Brisits Frigyes stb. A húszas-harmincas években születő Méccsel kapcsolatos írásokban azonban nem a kritikai nyelvhasználat dominál, hanem egy olyan beállítódás, mely a költő verseit a kritika nyelve által megfoghatatlannak véli. Ez a tendencia összefüggésben van az életrajzi szerző és a lírai én egymásnak való közvetlen megfeleltetésével.

Laczkó Géza az Üveglegenda című kötetről írt recenziójában az emberből, az életrajzi szerzőből indul ki, s oda is tér vissza: „Pap, költő, ember. Ez a hármasság teszi ki lényét. S ez a három egy. [...] Igen, üveglegenda ez az ember. Kristályosan csengő, tiszta üvegbura, amely a hit, a művészet melegét óvóan borul erre a bűnös, gonosz világra. Maga is csoda, s tudjuk, hogy a csoda csodát szül.”[11] Ebben az értelmezésben Laczkó azáltal, hogy kimondottan életrajzi szerzőként kezeli a megidézett költőt (azaz Mécs Lászlót, az Üveglegenda szerzőjét), a hármasságban szereplő költőfogalmat is – a szöveg által létrehozott szerzőre való vonatkoztatás helyett – az életrajzi szerzőre alkalmazza. A Mécs-jelenség egyik megkerülhetetlen problémája pontosan a fenti idézetben mutatkozik meg: ahogy a szavalt Mécs-versek egyre inkább hozzánőnek előadójukhoz, úgy válik le a költőről ugyanazon versek írott változata – Mécs költői mivolta lassan függetlenedni látszik az általa megírt versektől.

Ember–költő–pap hármasságának összekapcsolása azzal a következménnyel járt, hogy közönsége verseiből is a próféta szavát vélte kihallani – tehát elsődlegesen nem irodalomként, hanem kinyilatkoztatásként fogadta megnyilvánulásait –, s ezért reagált a verseket kizárólag esztétikai mércével mérő kritikai nyelvhasználatra mindenkor ingerülten. E mögött a jelenség mögött azonban nem pusztán az Isten üzeneteinek közvetítőjeként fellépő személy tabuvá válása áll, hanem társadalmi tényezők is. Mécs László akkor lép fel költőként, mikor a szlovákiai magyarság önmaga létének bizonyságaként tekint az irodalomra, s így minden verbális megnyilvánulást önmagán túli érvénnyel ruház fel. A költői érték megkérdőjelezhetetlensége tehát egyben a nemzet – nemzetiség – létét is felértékeli. Ezt a felfogást tanúsítja Fábry Zoltán Mécset védő írása is,[12] melyben a költőt a húszas évek Magyarországán érvényben lévő nemzeti-keresztény úzus szellemében támadó Szász Károlynak válaszol. Nemcsak Mécset érzi sértve emberi és költői valójában Fábry Zoltán, hanem a szlovákiai magyarságot is. A későbbiekben Fábry egyébként maga is éppen az irodalmi művet a közvetlen társadalmi tettel összemosó felfogás jegyében fordul a korábban vehemensen védelmezett Mécs László ellen.

A költő példátlan sikereiről beszámoló írások az iránta megnyilvánuló rajongást sokszor személye karizmatikus kisugárzásával magyarázzák. Ezek a cikkek, visszaemlékezések, alkalmi beszámolók rendszerint a költő megjelenését is leírják, nemcsak fiziológiai jellegzetességeit értve ez alatt, hanem azt az öltözetet is, amiben dobogóra állt – a premontreiek fehér-kék ruháját. Csiszár Béla a Mécs Lászlóval készített beszélgetés elején így ír: „Mécs László még nagyon fiatal ember, a harmincon innen. Kedves és szép. A modora lekötelez és a szavaival simogat. Szép ember. Lágy gesztenyebarna haja simul a magas boltozatú homlokra. Tiszta, kék szemei a békét, szeretetet és az életharmóniát építik át a lélekbe. Magas, karcsú; fehér talárját diadalmasan csókolják a testvér-napsugarak.”[13] Szalatnai Rezső még 1966-ban is azzal kezdi Mécs rehabilitációját sürgető írását, hogy felidézi a költő egykori megjelenését: „Elbűvölő szavaló volt, a vers és az ember tökéletesen megfelelt egymásnak. A szép, szőke hajú, kék szemű férfi, a premontrei szerzetesek fehér ruhájában, halványkék cingulussal övezve állott a dobogón, és szavalt, egyetlen ritmusban, mint egy hegyi patak.”[14] A látványt konfiguratív tényezőként kezelő szövegek nem mindegyike deklarálja a fentihez hasonlóan, hogy Mécsről szólva nemcsak a költőről beszél, hanem az előadóról is. Mégis, a két szerep egybemosása mindig ott kísért a sorok között. Az érdeklődés nem kizárólag (sőt, talán inkább nem elsősorban) a versek mögött rejtőző alkotónak szól, hanem a dobogón tündöklő, a költői életművet előadói fényével beárnyékoló szavalóművésznek. A kettő együttese képezi a Mécs-jelenség alapját, azt a szilárd bázist, melyre ráépülhetett a költészete örvén önmagát ünneplő nemzet által megteremtett kultusz. A kultusznak azonban szüksége van olyan eseményekre, megfelelő irányba haladó életútra, kinyilatkoztatásokra, ezt dokumentáló szövegekre, tárgyi relikviákra stb., melyek alapján egy adott jelenség szakralizálható. Mécs esetében a hangsúly a kinyilatkoztatásokon és az életúton volt.

A költő körüli legendák céltudatos építése korán elkezdődött, szóhasználatát és képi analógiáit a vele készített interjúkban, riportokban maga az érintett alapozta meg, ha nem is tudatosan, s ha nem is kimondottan legendaképző célzattal.

A kultusz kialakulása Mécs László esetében háromlépcsős folyamat. Első szintje a költő szövegeihez kapcsolható. Interjúkon, nyilatkozatokon, riportokon kívül ide sorolhatjuk versei egy részét is. Azzal a dilemmával kell itt szembenézni, hogy irodalmi szövegeket irodalmi jellegüket figyelmen kívül hagyva használunk. Csakhogy a kultusz kialakulásának szemrevételekor nem feledkezhetünk meg annak a befogadói közegnek az olvasási szokásairól, amelyik létrehozta, s itt belép a képbe a kultuszépítés második szintje, az a befogadói közeg, amely a befogadáson túl értelmezőként is működött: Mécs első méltatóinak tábora. A költő verseinek egy csoportját – elsősorban a vallomásos verseket – autentikus önvallomásként kezelte, fel sem tételezve – s ha mégis, csak elvétve –, hogy a műveket létrehozó életrajzi én és a versekben megnyilvánuló szubjektum között esetleg távolság feszülhet. Így a költeményekben elhangzó állításokat jobbára az életrajzi én megnyilvánulásaiként olvasta, ugyanúgy, mint az interjúk kijelentéseit. Végignézve Farkas Gyula, Rácz Pál, Semetkay József, Gábor Géza stb. Mécs-írásait, azt látjuk, hogy gyakorlatilag egyenlőségjelet tesznek vers és nyilatkozat közé, így az alapvetően biografikus írások műelemzésként tetszelegnek, a műelemzésként beharangozottakban pedig félreérthetetlenül kimutatható a biografikus közelítés. A sorra születő Mécs-értelmezések egyként parafrazálták az életrajzi szerző és a versek mondatait, az így megszülető variánsokkal létrehozva az ismétlés kultikus gesztusát. A parafrázisokból építkező, az értékelés igényével fellépő, de azt ténylegesen megvalósítani nem tudó szövegvariánsok nyelvhasználata sokban eltért a kritika nyelvhasználatától. Ennek oka nemcsak a kultikus beállítottságban keresendő, mely tárgyával szemben mindennemű fenntartást sérelmesnek vél, hanem az életrajzi szerző lírai énnek való megfeleltetésében is. Így válnak értelmezhetővé a versek a papi tevékenység és célkitűzések felől. Ez az erősen referencializáló olvasói gyakorlat egyszerűen átveszi és összeolvasztja a Mécs-versekben, interjúkban megjelenő szakrális nyelvhasználatot, s parafrázis formájában vetíti vissza versre és szerzőre egyaránt. A módszer legbravúrosabban Gábor Géza Mécs László- tanulmányában jelentkezik. A szerző a mindössze harmincnyolc oldalas füzetecskének csupán az utolsó négy oldalán szakad el a Mécs-versek fráziskincsétől, addig pusztán a prózába átültetett Mécs-parafrázisokra hagyatkozva tekinti végig a szerző addig megjelent műveit.[15] A Mécs Lászlót illető kultikus szóhasználat alapelemeit tehát magában az életműben találjuk meg.

A szerzőre vonatkoztatott, eredetileg tőle származó, s már eredeti formájukban is szakrális nyelvi konstrukciók nemcsak az életműről, hanem az életútról való beszédben is hamar gyökeret vertek. Legtisztább formában a költővé avatás mozzanatairól beszámoló önvallomások és a kortársak visszaemlékezései élnek a kultikus nyelvhasználat adta lehetőségekkel.

Mécs hosszú éveken keresztül dolgozott önéletrajzán, melyből végül csak egy rövid részlet látott napvilágot a Vigília 1971-es évfolyamában. A számára fontos élettényeket, azok sajátos értelmezését azonban már jóval korábban is megfogalmazta interjúkban, vele készített riportokban, barátainak írt levelekben. Korai monográfusa, Farkas Gyula is ezekből az információkból merített. De meglepő a hasonlóság az önéletrajzi jellegű írások és a mások által írt visszaemlékezések nyelvi megformáltsága között is.

A Méccsel kapcsolatos kultikus nyelvhasználat legitimitását – mint már utaltam rá – az életrajzi szerző és a lírai én megkülönböztetésének hiánya teremti meg. A róla való beszédnek fontos eleme az isten általi elhivatottság és a verssel való szolgálat folyamatos hangsúlyozása, mely először a szerző írásaiban jelenik meg. Ezek a – lényegében az ars poeticájával megegyező – nyilatkozatok ugyancsak ötvözik a pap és a költő alakját, s mindkét szerepkör fő funkcióját a nemzet szolgálatában láttatják.

„Én verseimet nem az örök hírnévre való kacsintással írom, hanem balzsamul az emberi szívekre. Én fölcsaptam bárkás, bús Noénak s kongatom a szeretet-harangot! szennyes áron, hófehér hajómon vitorlázom, pengetem a lantot és az emberek gyötört szívére szállnak, szállnak fehér versgalambok. Nem bánom, fenn fog-e maradni nevem az irodalomtörténetben, de én gyógyítani akarok s a kor fájó arcáról letörölni a vért” – nyilatkozta 1926-ban.[16] (Kiemelés a szerzőtől – B. Zs.) Egy Aradi Zsoltnak adott interjúban pedig a következőképpen nyilatkozott: „Az én küldetésemet tulajdonképpen kisebbségi életünk hozta meg. Nekem nem jutott sose eszembe, hogy költő legyek, én egyszerűen hagytam magam vitetni az isteni akarattól. Ez az egyetlen erősségem: engedem, hogy az ő akarata legyen az egyedüli. Nem készültem szavalónak, nem készültem költőnek – egyszer valakinek föl kellett lépnie egy ünnepélyen. Nem maradt más, csak én. Nem akartam. Belekényszerítettek. Ez az egész. Ma se vagyok úgynevezett literátus ember. Csupa élet, amit csinálok....”[17] (Azt az interjút, melyből az idézett részlet is származik, egy hónappal később közli a Pásztortűz is Önvallomás címen, Aradi kérdéseinek, valamint az első és utolsó mondatoknak a kihagyásával.[18])

Ezekben az önéletrajzi vallomásokban a költészet és a szavalás szolgálatjellege a hangsúlyos, s nem a költő személye. A Mécsről szóló írások egy része azonban megfordítja a sorrendet, az élre a költő személye kerül immár prófétai mezben. Lina Linari „érdekes költői alaknak” és „népe prófétájának” nevezi egyazon mondaton belül,[19] Philippe Lavastine a Nemzeti Újság tanúsága szerint  a „teremtés tanújának”, illetve „lépkedő költőnek, aki az Úr ablaka alatt ólálkodik”,[20] Földi Mihály pedig egy, az Üveglegendát bemutató recenzióban írja le a következő mondatot: „Nemcsak Isten fölkent papja Mécs László, de Isten virágos költője is.”[21] Ez a három idézet lényegében találomra kiragadott példa, mert a harmincas évekre a Nyugathoz tartozó és a felvidéki baloldali kritikusok kivételével jóformán minden Méccsel kapcsolatos írásban megtalálható a költő–próféta azonosítás, Farkas Gyula 1929-ben megjelenő monográfiája első fejezetének a címe – „A fehérreverendás próféta”[22] – addigra már állandósult szókapcsolatnak számít. Egybeolvad tehát a lírai szerep és az életrajzi szerző, a könnyű azonosítás alapja (ismételten) mi más lehetne, mint Mécs László papi hivatása.

Mécs költői pályafutása ugyan még 1915-ben kezdődik, mikor az Élet lehozza két versét, első kötete azonban csak 1923-ban jelenik meg. Költővé lényegében kétszer avatják – először Andor József, majd az 1923-as ungvári Petőfi-emlékünnepélyen való fellépésekor a jelen levő tömeg. Költővé „válása” időpontjaként Semetkay József is, Rácz Pál is ezt az időpontot jelöli meg. Az 1923-as, Ungváron is megünnepelt Petőfi-centenárium eleve meglevő kultikus jellegén túl is rendkívüli hangsúlyt kapott, hiszen ez volt (a Madách-megemlékezésekkel egyetemben) az első olyan irodalmi évforduló, melyet a felvidéki magyarság már Csehszlovákiában ünnepelt. A Petőfi-centenárium ünnepségei mind Magyarországon, mind a kisebbségi magyarság városaiban a nemzeti érzés manifesztációjának jegyében álltak.[23] Mécs előadóművészként való – éppen itt és éppen ekkor – megjelenése szimbolikus jelentéssel ruházódik fel, s homályba borítja korábbi nyilvános szavalatait. Holott kassai diákkorától kezdve rendszeresen fellép, eleinte az iskolai önképzőkörben, később, kezdő lelkész korában már nagyobb nyilvánosság előtt is.[24] Mégis, a saját verseit szavaló igricszerep születésének pillanata az 1923-as ungvári Petőfi-ünnepség. Rácz Pál, aki Semetkay Józseffel együtt a költő útjának első egyengetői közé tartozott, Mécs László fellépésének küldetésszerűségét hangsúlyozza: „Egy azonban bizonyos: attól a perctől kezdve, amikor a Petőfi-centenáriumon az ungvári városi színház színpadán – életében akkor először lépett a világot jelentő deszkákra – a Szellemidézést elszavalta, úgy költői, mint szavalói pályafutása küldetésszerűnek tűnt fel.”[25] Pár sorral alább a Gondviselés is megjelenik, mint a költő-szavaló pályájának irányítója. Az írás Mécsre hivatkozva hangsúlyozza a költő által elért hatás öntudatlanságát, az egyéni akarat hiányát, s azt, hogy ebből kifolyólag Mécs saját bevallása szerint soha nem tesz semmit, vele minden csak megtörténik. „Ha ezt az eredeti magállapítást kiindulópontul jelöljük meg, érthetővé válik, hogy Mécs Lászlót a Gondviselés irányítja, és ő ennek az irányításnak csupán csak engedelmeskedik.”[26] Rácznak ez a megállapítása megfelel a költő fentebb idézett nyilatkozatának. Mécs előadói indulásának eme jól megkomponált története még többször visszatér, általában a mondatszerkezetekig menő az analógia az ismétlésekben, így kimerítik a szakrális variáció kategóriáját. Rácz Pál egész kis jelenetet kerekít belőle a Prágai Magyar Hírlap számára Mécs László, a szavalóművész címmel. Ebben leírja a Szellemidézés előadattatásának kalandos történetét. Mint már tudjuk, a megrendezendő ünnepségre hiányzott a Petőfi-vers. Rácz Pál Mécs Lászlót kérte fel a megírására. A költemény el is készült, nem akadt viszont, aki előadta volna. Rácz Pál újra Mécshez fordult kérésével, miután felolvasni hallotta:

„Nincs baj, Lacikám! Már megtaláltam azt, aki ezt a verset el fogja szavalni...

Mohón kapott a szavamon.

– Ki?

Barátságosan öleltem meg.

– Te!...

Mécs rám nézett. Szemében ijedség jegesedett meg. Pár percig szóhoz nem tudott jutni. Csak nézett hol rám, hol a kezében lévő versre. Szíve versére. Végül mégis megszólalt:

– Hogy én?

– Igen, te.

– Az lehetetlen.

– Miért lenne lehetetlen?

– Sosem szavaltam...

– Sebaj. Megtanulsz.

– De... de... az lehetetlen... Ilyet nem kívánhatsz tőlem... Hogy én... De hiszen ez lehetetlen... Hogy én fehér reverendában kiálljak a színpadra, mint egy színész és...”[27]

A dialógus erősen szerkesztett jellege, a poénre élezettség a részlet dokumentumként való olvashatóságát gyengíti, az inkább fikcióként hat. Tudjuk, hogy Mécs László rendszeresen szavalt, kisdiák korától kezdve.[28] Ezt valószínűleg Rácz Pál is tudta. Tudását azonban nem osztja meg olvasóival, számára pont az esemény, a felfedezés váratlansága, rendkívüliségének hangsúlyozása a fontos. Ezt igazolja a cikk záró szakaszának egyik mondata is: „Éreztem, hogy az ungvári színpadon 1922. december 31-én olyan esemény fog lefolyni, amely prófétai útra indít majd egy költőt, hogy szavával meghódítsa a magyar világot.”[29] Ebből a mondatból az is kitetszik, hogy a cikk szerkezetét és retorikáját az utólagos tudás (1930-ban íródott) alakította ki. 1930-ban már javában égett a Mécs-láz, így a cikk szerzője az elmúlt évtized eseményeinek ismeretében az egykori (egyébként valóban megdöbbentően sikeres) fellépést az eleve elrendeltetettség, a sorsszerűség titokzatos ködébe vonja.

Amennyiben a dramatizált történetet mégsem fikcióként olvassuk, hanem az esemény hiteles dokumentumaként kezeljük, úgy a költő lányos ódzkodását látva feltételezhetjük, hogy Mécs pályája elején mind az alkalmi költő szerepétől, mind a fellépésektől elhatárolódott. Így részéről a megjelenés gesztusa alapvetően áldozati jellegű, a nemzet, a közösség oltárán hozott áldozat, ahogy ezt – jóval később – leveleiben is megerősíti.[30] Rácz Pál a már idézett írásában erről a következőket írja: „Hihetetlen átalakító hatással volt Mécs László költői fellépése a felvidéki magyarság lelkiállapotára. Mindazokat, akik túlhajtott fantáziájukkal máról holnapra akarták visszaállítani az ezeréves Magyarországot, Mécs László költészete elirányította erről a veszedelmes és a nemzeti öngyilkossághoz vezető úttól.”[31] Míg tehát az 1930-as cikkben a költő még csak prófétai sorsra hivatottként jelenik meg, addig a tizenegy évvel később keletkezett írás szerint már teljesítette küldetését, s megmentette az önpusztításra készülő nemzetet. Az igricszerep e szerint a beállítás szerint már nemcsak a költő, hanem a közösség életútjában is irodalmin túlnövő jelentőséggel bír. A nemzettel való sorsközösség-vállalás a kultusz kialakulásának és legitimitásának egyik alapfeltétele.[32] Ezért kap Mécs pályájának értékelésében a Petőfi-ünnepségen való nyilvános szereplés ekkora hangsúlyt: itt lehet a leglátványosabban összekapcsolni a költői sorsot a nemzetével. A laudatív jellegű visszaemlékezések az összefonódást végzetszerűnek tekintik. Rácz Pál bőven él a keresztény kultúrából eredő szakrális nyelvhasználattal: „Ebben volt Mécs László gondviselésszerű küldetése, és így érthető meg az a lenyűgözően nagy mennyiségű szellemi termelése, amellyel elárasztotta az akkor magába roskadt, csodaváró magyar életet.”[33]

Az elhivatottság, a küldetésesség hangsúlyozása Mécs értékelésében már egészen korán, 1923-ban is megtalálható. Schöpflin Aladár a Prágai Magyar Hírlapnak írt tárcájában a költőknek két csoportját különíti el, s Mécset a választott költők közé helyezi: „Mécs László költő, nemcsak úgy, hogy verseket ír, hanem úgy is, hogy arra van rendeltetve, hogy verseket írjon.”[34] Ezek szerint a költő valamiben több pályatársainál, s ez a valami nem versei minőségében nyilvánul meg – ami a kritikai mérce alkalmazását jelentené –, hanem önnön akaratán kívül álló okból, a rendeltetésből fakad. Ezt az eljárást nevezi Tverdota György „megszentelő célzatú azonosításnak”, aminek a szerepe az Isten általi kiválasztottság hangsúlyozása.[35] A gondviselésszerű megjelenés egy csodaváró nép előtt erősen biblikus jellegű, az ószövetségi próféták felbukkanásának szövegvariánsait kivonatolja, s így jelenik meg az Újszövetség Megváltója is. Egy költő feltűnésének a Megváltó megjelenésével való analóg kezelése korántsem blaszfémikus. A szakrális nyelvhasználat eddigre már teljes természetességgel épül be az irodalmi nyelvbe, ahogy azt Dávidházi Péter kimutatta. Mécset megelőzően kortársai már jó néhány költő kapcsán nyúltak jelentőségüket nagyobb súllyal leírandó a szakrális nyelvhez, hogy csak a legkirívóbb eseteket említsem: Madách Imre[36] vagy Petőfi Sándor[37] esetében.

Pap–költő–próféta könnyed azonosításából születnek azok a versek is, melyeket szerzőik Mécshez, Mécsnek írtak. Praznovszky Mihály a kultusz tárgyát dicsőítő énekeket a leggyakoribb és legáltalánosabb kultuszjelenségek között tartja számon.[38] A Mécshez írtak sorát Féja Géza Köszöntő Mécs László könyvére című verse nyitja,[39] melynek tárgya elsősorban még valóban a Hajnali harangszó című kötet („Jó könyv, mert sokaknak jó a kóbor tűz” – kezdődik a vers), s csak az utolsó versszakban vált át a szerző dicséretére: „Kinek jólesik forrást hallani: / testvéri szavad ernyedetlen ajka / naphosszat mélyen, lángolón beszél / s hitébe áldott, friss virágot szór: / mert ő is az ifjabb egeket akarja”.

A Mécshez, Mécsnek szóló hódoló versek közül végezetül érdemes kiemelni egy, a költőt neve napján köszöntő s egy, a szabadulása alkalmából hozzá írott verset. Ezek az írások nyomtatásban nem jelentek meg, Horváth Jordán János őrizte meg őket sok más, Méccsel kapcsolatos dokumentummal egyetemben. Az 1953-as József-napra írt költemény[40] mindössze három versszaknyi, az utolsó strófa a költő isteni lényegére utal: „Most állj fel, mintha égbe nyulnál / és mondj egy szót, egy bölcs igét! / A sziveken száz néma hur vár / zenéld rájuk testvér-zenéd! / Zenét! Zenét! Zengj égi nótát, / siess uj hajnalt kelteni! / Pengesd a lantod, fujd a flótád: / mutasd mi benned isteni!... //  Mutasd meg Mécsünk, mi benned isteni!...” Az utolsó sor ismétlése kihangsúlyozza a szerzőnek tulajdonított isteni attribútumot, ami az egész költemény alapgondolata is egyben. A másik hagyatékban őrzött vers[41] valószínűleg Horváth Jordán János tollából származik, aki nemcsak a Mécs-dokumentumok lelkiismeretes gyűjtője volt, hanem a költő egykori rabtársa is. Maga is verselgetett. A Visszajön a költő harangozni második versszakában a szerző bravúrosan emeli ki a Mécsnek tulajdonított természetfölötti hatalmat, sőt, egyetlen versszakba tömöríti Keresztelő Szent János, a Megváltó és Mécs László alakját, s míg ez utóbbi kettő közt párhuzamot sejtet, addig a költő visszatértét megálmodó vers alanyát a Jézus eljövetelét megjövendölő Keresztelő Szent János figurájával azonosítja. Erre utal a jézusi keresztelő- és feltámadásmotívum Mécsre való vonatkoztatása s a lírai alany mindkettejük eljövetelére egyszerre vonatkoztatható várakozása:

„ – E kongó pusztaságban, végtelen / csillagtalan augusztusi éjjelen / hallom visszajönni a harangszavu Költőt... // A Költőt, / az egyetlent, az igazit, nagyot, / akinek én is börtöntársa voltam, / – aki majd ujra lélekel keresztel, / és hódít lanttal, szívvel és kereszttel!... / Őt várom, őt az igazit, nagyot, / az ujrakezdőt, aki feltámadott, akitől feltámad nyolc millió magyar halott, / a sok fáradt, gyenge, szenvedő magyar halott!...”

Jegyzetek

[1] Az 1945 utáni társadalmi változások pedig e kultusz gyors elhalását hozták magukkal, s ezen nem változtat annak a néhány 1989 után a költőről elnevezett utcának vagy egyesületnek és szavalóversenynek a léte sem, hiszen jelentőségük lokális jellegű.

[2] Vö.: Kulcsár-Szabó Zoltán: Irodalom/történet(i)/kánon(ok). In uő: Hagyomány és kontextus. Universitas Kiadó, Budapest, 1998. 178–179.

[3] Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998. 48–49.

[4] Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 5.

[5] Tverdota György: i. m. 27.

[6] Horváth Jordán János irodalmi hagyatéka a Pannonhalmi Főapátság Könyvtárában található.

[7] A kötet a tervek szerint a Magvető Kiadónál jelent volna meg, végül azonban a kiadás meghiúsult. Vö.: Szalatnai Rezső levele Mécs Lászlóhoz. 1967. jún. 23. Petőfi Irodalmi Múzeum, V. 4725/160.

[8] „Nyolc magyar város közönsége ünnepelte Mécs Lászlót”. In Prágai Magyar Hírlap. 1932. márc. 6.

[9] Dsida Jenő: Mécs László Erdélyben. In Pásztortűz. 1938. febr. 28.

[10] Uo.

[11] Laczkó Géza: Mécs László: Üveglegenda. In Pesti Napló. 1930. dec. 19.

[12] Fábry Zoltán: Szász Károly és a szlovenszkói magyar irodalom. In Kassai Napló. 1923. dec. 25.

[13] Csiszár Béla: Szivekbe rózsát oltok... Beszélgetés Mécs Lászlóval. In Élet. 1926/7.

[14] Szalatnai Rezső: Mécs László lírája. In Irodalmi Szemle. 1966/2.

[15] Egyetlen példa: „Ő találkozott a Szeretettel. Emberszánó, szelíd szemében minden korok minden komor tragédiája tükröződött és minden élet keserves keresztje, és meglátta, hogy minden keresztnek az ácsa, minden szegnek a kovácsa: mindig Ember. Azóta a szeretet az ő szivét magához mágnesezte, azóta prófétaként akarja járni a földet, a tájakat, a falvakat, városokat, az erdőket, mezőket, a gyárakat, bányákat és kezében lámpásként vinni szivét, hogy a Gyűlölet zord, himalájás ős csúcsain a jégburok olvadjon és virág feseljék.” (Kiemelés a szerzőtől – B. Zs.)  Dr. Gábor Géza: Mécs László. Vitéz Tóth Alajos könyvnyomdai műintézete, Sopron, 1934. 6–7.  

[16] Csiszár Béla: i. m.

[17] Aradi Zsolt: Mécs Lászlónál. In Magyarság. 1930. okt. 26.

[18] Mécs László: Önvallomás. In Pásztortűz. 1930. nov. 30.

[19] A Vatikán félhivatalosa Mécs Lászlóról. In Nemzeti Újság. 1940. nov. 29.

[20] A párisi Comoedia Mécs Lászlóról. In Nemzeti Újság. 1941. aug. 8.

[21] Földi Mihály: Üveglegenda. In Prágai Magyar Hírlap. 1930. dec. 25.

[22] Farkas Gyula: Mécs László. Studium, Budapest, 1929. 3.

[23] Vö.: Rónay László: Mécs László. Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 22.

[24] Vö.: Semetkay József: Kassai diákévek. In Vigília. 1941/6. és Zimándi István levele Mécs Lászlóhoz. 1973. jan. 13. Petőfi Irodalmi Múzeum. V.4725/180.

[25] Rácz Pál: Mécs László küldetése. In Vigília. 1941/6.

[26] Rácz Pál: Mécs László küldetése. 231.

[27] Rácz Pál: Mécs László, a szavalóművész. In Prágai Magyar Hírlap. 1930. dec. 28.

[29] Rácz Pál: Mécs László, a szavalóművész.

[30]Mécs László levele Lina Linarihoz, 1968. május 19. és Tolvaj Bertalanhoz, 1968. febr. 7. Mécs László hagyatéka, Pannonhalmi Főapátság Könyvtára, 10aH7.

[31] Rácz Pál: Mécs László küldetése.

[32] Vö.: Porkoláb Tibor: „Üldözöttje a hatalomnak.” Egy fejezet a „Jókai-regényből”. In Takáts József (szerk.): Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Kijárat Kiadó, Budapest, 2003. 183.

[33] Rácz Pál: Mécs László küldetése. 233.

[34] Schöpflin Aladár: Mécs László. In Prágai Magyar Hírlap. 1923. aug. 28.

[35] Vö.: Tverdota György: Az életrajz mint passió. In Takáts József (szerk.): Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. 167.

[36] Vö.: Praznovszky Mihály: A Madách-jelenség, 1861–1864. In uő: „A szellem diadalünnepei.” A magyar irodalom kultikus szokásrendje a XIX. században. Mikszáth Kiadó, Budapest, 1998. 104.

[37] Vö.: Margócsy István: Petőfi Sándor. Kísérlet. Korona Kiadó, Budapest, 1999. 17–19.

[38] Vö.: Praznovszky Mihály: i. m. 102.

[39] Féja Géza: Köszöntő Mécs László könyvére. In Prága Magyar Hírlap. 1923. okt. 14.

[40]Szólni kell az énekesnek!... (gépirat) Horváth Jordán János hagyatéka, Pannonhalmi Főapátság Könyvtára, H7a.

[41]Visszajön a költő harangozni. (gépirat) Horváth Jordán János hagyatéka, Pannonhalmi Főapátság Könyvtára, H7a.