Michelangelo ebédelni indul

Michelangelo lassan bicegett a szűk római utcán. Erősen húzta a jobb lábát, kegyetlenül fájt a combja meg a térde, mert reggel mérgében nagyot rúgott az egyik márványtömbjébe. Az utcából nemsokára kiért a világos piactérre.

A még éles és forró szeptemberi napsütésben egyre közeledett a tölgyfából, diófából ácsolt csinos pultok felé, mindenütt piros retek, dió, tökmag, cékla. Fehér káposzta, tök, bab, borsó. Szárnyasok, kolbászfélék, kismadártojások, túró, lágy- és keménysajtok, nyers, sült és füstölt halak. A piactér kövezete csillogott a fényben, hátrébb kupacokban gőzölgött a sok kihajított rothadt gyümölcs, zöldség, halbelsőség és temérdek egyéb szemét.

Michelangelo gyomra lomha bugyborékolással megkordult, arca elkomorodott. Nagyot szippantott a finoman bűzös középkori levegőből. Lassan elsétált a tarka pultok mellett, majd befordult a pápai rezidencia irányába.

A fergeteges szépségű fekete hajú nőre gondolt, a gyönyörű testére, búgó hangjára, halk nyögéseire, gömbölyű fenekére meg a pompás vasárnapi éjszakára.

Aztán azon töprengett, hogy miért bújt ki hajnalban a hölgy az ágyából. Miért nem hagyott üzenetet, és hová tűnhetett. Vajon kurva vagy nem. Ekkor melléért és megállította egy jól öltözött, ápolt, ám kissé zavart arcú férfi.

– Ugyebár ön Michelangelo Buonarroti, híres szobraink alkotója?

– Igen, barátom. Én vagyok az – mondta Michelangelo. Láthatóan jól esett neki, hogy Firenzén kívül immár Rómában is gyakran felismerik.

– Megtisztelő érzés, hogy szemtől szemben állhatok magával! – mondta a férfi. – Egyébként a bolognai művészeti magazin tudósítója vagyok.  Sok mindent szeretnék kérdezni öntől, ha megengedi.

– Mit szeretne megtudni?

– Több kérdésem is van, az egyik a nagyszerű szobrával, Dáviddal kapcsolatban. Azt mikor is készítette?

– Már nem emlékszem pontosan az évszámra. De úgy huszonöt éves koromban lehetett – mondta Michelangelo, közben megállt, zsebéből dohányt vett elő, a pipájába tömte és meggyújtotta.

– Igen, 1503-ban. Csodálatos alkotás, mely egy csapásra híressé tette önt. Bevallom, nekem is tetszik. De megkérdezhetem, hiszen nyilván az olvasóinkat is érdekli, hogy voltaképpen mit akart ezzel a hatalmas és meztelen Dávid szoborral kifejezni?

Michelangelo a zsurnaliszta szemébe nézett, elgondolkodott, aztán sajátos stílusában, kissé hebegve-habogva beszélni kezdett.

– Mit akartam kifejezni, hát, ööö, vissza akartam talán nyúlni egy kicsit, hogy is mondjam, a legendás időkbe, mert ugyebár a Bibliából is ismerjük, és hát, ööö, sokat hallottunk róla, de nem ismertük, nem érinthettük meg a testét, és én megfoghatóvá akartam tenni. Bertoldo mester is mindig azt mondta nekem: „Tedd megfoghatóvá a legendákat és a gondolatokat!”, és hát ööö, ott volt az a hatalmas márványtömb ugyebár, amit megörököltem és nem akartam több kisebb szobrot faragni belőle, hanem egy nagyot, és ehhez a régi korokból illett hőst választanom.

–  Értem, nagyon érdekes és rokonszenves magyarázat. És megmondaná, hogy végül is a nagy léptékű testhez képest miért ábrázolta olyan feltűnően kis méretben Dávid hímtagját? Van ebben valami ki nem mondott, rejtélyes üzenet?

– Nem, nem hinném, inkább csak azt akartam, hogy ne domináljon annyira Dávid micsodája az alkotáson, az ókori mesterekhez hasonlóan kissé stilizáltam ezt a szervét, mert ez a mű végül is számomra nem Dávid pöcséről szól! Sokkal inkább a lélek küzdelmeiről, a testünk változásairól, a koncentrációról és a támadás előtti pillanatokról. De most már mennem kell – mondta Michelangelo.

– Még legalább két kérdést engedjen meg Michelangelo úr!

– Nincs időm, hagyjon.

– Valóban áttervezi a Szent Péter-bazilikát, és teljesen más lesz, mint ahogy azt Bramante mester megálmodta? – tolakodott tovább a tudósító.

– Nem válaszolok több kérdésre – felelte durcásan Michelangelo és tovább bicegett az úton.

– Tényleg visszautasította a pápa ajánlatát és nem festi ki a Sixtus-kápolnát? Merthogy maga szobrász és nem festő – kérdezte a férfi és tovább követte a művészt.

– Szamárság. Nem tudom, ezt honnan veszi. Az igaz, hogy nem tartom magamat festőnek. Ráadásul freskót még soha nem festettem, de attól még elvállalhatom, ha megfizetnek érte. Egyébként ne mondja meg senkinek, de látok némi fantáziát is a dologban. Éppen most megyek Gyula pápához ebédelni, e munka részleteiről fogok vele beszélni.

– Akkor jó étvágyat az ebédhez, Michelangelo úr. Nem akartam önt lefárasztani. Csak tudja, olykor nekem kell válaszolni az olvasói levelekre is. De minden jót, Michelangelo úr, és nagyon köszönöm az interjút – mondta az újságíró.

Michelangelo maga mögött hagyta a piacteret és az embereket, végül elmaradt mellőle a fiatal  újságíró is.  Erősen korgó gyomorral továbbcammogott Gyula pápa lakhelye felé.