Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / Dávid / Trumplidávid

Trumplidávid

   

Mert mindig mondtam én, hogy a Kispista nem olyan hülye, mint amilyennek látszik. De azért tényleg nagyon hülyének látszott, cseszd meg, hát, ki gondolta volna, mondja Pici, és már dőlt is, azzal a tehetetlenségi erővel, amivel csak egy negyvennégy éves alkoholista nő tud eldőlni, aki mindenek dacára végül is csak ember, és melegségre vágyik. Legalábbis így látta őt Cisz, aki mióta az eszét tudja, szerelmes Picibe, mindazok ellenére, hogy a nő több évtizedes ismeretségük során egyszer sem feküdt le vele úgy, hogy közben ne Pistukámnak szólítsa. És lehet, hogy mindez csak azért van így, mert józanul még nem sikerült vele ágyba keverednie, tartós érzelmein ez mit sem változtatott. Ugyanazzal a töretlen hittel szorongatja most is remegő kezei között vodkanarancsát, amivel majd Pici fejét fogja a vécékagyló fölött, amikor a nő hajnaltájban szemérmes nyögésekkel okádja ki emésztetlen szerelme minden fájdalmát. Mert amióta csak ismeri, Pici mindig Kispistáért égett, de mind a két végén, és miatta ül ki arcára ez az alkoholos bárgyúság, amit most még Cisznek is nehezére esik élettel megtölteni, bár ezt soha nem vallotta volna be magának.

A Pici mindig olyan szívfájdítóan virgonc tud lenni, villant át valami régi kép az agyán, és a látomástól elbűvölt Cisz szinte meg se hallja, mikor a nő kuncogva épp azt meséli az orrától alig mintegy három centire, hogy képzeld, öregem, hát nem azt mondta nekem a Pupák, hogy utazzak el vele Vietnamba?! Hogy eladja a házát, öt mila, nem érdekli, és tűzzünk el együtt Vietnamba. De miért épp Vietnamba, te, vinnyogja Pici, most mondd meg, miért épp Vietnamba, te édes barom? Pedig nem lett volna olyan nagy ügy elutazni a Pupákkal Vietnamba, a Pici nem egyszer csinált már hasonló baromságot, ami természetesen mindig a női állhatatlanság és a hűtlenségre való különösen erős hajlam jele volt nála, és épp ezért Cisz tulajdonképpen nem is ítélte el: a nő nemcsak hogy a tetteiért (na, azokért aztán meg pláne), hanem a hajlamaiért sem vonható különösképpen felelősségre. Nem is érti, miért van ezen úgy fennakadva, hát nem mindegy, hogy Vietnam vagy Hollywood? Hát azzal az Alexszel nem elment Hollywoodba? De bizony, hogy elment, de még hogy elment, öt teljes évre. Ő meg már majdnem azon volt, hogy befekszik egy elvonókúrára, és beiratkozik egy munkaügyi rehabilitációs tanfolyamra, úgy megrázta a nő hirtelen távozása. Aztán mikor alig egy órája újból felbukkant itt, a Tiszavirágban, helyes kis lila jogging alsójában és ultramarinkék atlétájában, kopogó klumpájával, mintha épp csak leugrott volna egy sörért, ugyanolyan elbűvölőnek tűnt, mint annak előtte, legfeljebb talán egy kicsit megasszonyosodott a szülés miatt. Merthogy Hollywoodban, ha már ott volt, szült egy kis Alexszet, akit azóta se lehet levakarni a tévé képernyőjéről. Mintha az agyát ráprogramozták volna ezekre a valóságsókra, bazmeg, nem tudom, mi van ezzel a kölyökkel, egész nap csak tömi magába a pizzás csipszet, és bámulja azt a kurva képernyőt. A Kispistát is ő vette észre a múlt héten, akkor még Hollywoodban voltunk, az Alex apartmanjában, szóval, csak kiszól nekem a kölyök, hogy gyere már, anyu, nézd, micsoda gagyi egy madár, cseszdmeg. Hát, azért az baromi érzés volt, érted?, ott áll a Kispista a mellett a bazi nagy mikelándzsélója mellett, azon meg ott van az a… szóval, tudod, a Kispista farmer rövidnacija volt rajta, cseszdmeg, és az volt az egész, hogy livájsz, szóval, érted, elmagyarázta az Alex, hogy az a Levis… robbant ki Piciből a hurutos röhögés mindjárt a hatodik söre után, mikor végre megtalálták a régi hangot, és újabb sorozat felessel óvták, nehogy valamiképpen elveszítsék.

Pici a harmadik kísérő vodka után a részletekbe is hajlandó volt belemenni, és már arról beszélt, miért kellett hirtelen lelépnie Alex mellől, aki egyébként totál úriember, de tényleg, frankón, aranyéletem volt, csak a soping meg a fítnessz. Pici véreres szemei – legalábbis Cisz határozottan úgy látta – a gondolatra is elhomályosultak, bár nem lehetett hirtelen eldönteni, a hollywoodi emlék hozza ki belőle, vagy maga is meglepődik, hogy neki még eszébe jutnak ilyen szavak, amitől hirtelen amerikai fény csillant meg a Tiszavirág asztalainak műanyag borításán. És nem a függés, mert az alapjáraton, mint olyan, párekszelensz, frankón oké. Ezt is az Alextől tanultam. Hogy párekszelensz, érted? Mert függni kurva jó, ha érted, amit mondok. Már úgy értem, a függés maga. De amikor csak függsz ott hótt egy hiába, mint a kismacska a háztetőn dugás közben, jaj, tudod, na, mikor elviszi az apamacska éjjel a fiát, hogy most majd megtanítja dugni, szóval, mennek, mennek, és akkor az öreg megcsúszik a háztetőn, és ott lógnak ketten az ereszen, éjjel, abban a kibaszott nagy sötétben, és akkor azt mondja neki a fia, hogy na, apám, én még öt percig dugok, oszt megyek, szóval, akkor az már nem olyan nagyon frankó. És hiába, érted, hogy esetleg szerelmes beléd, mert hol fáj az teneked, a májadba se, ha a maga módján nem a te módod? Vagy nem? Vagy de. Meg aztán a Kispista is… tette le nyomatékosan az asztal mellé Pici a vodkáspoharát.

Hát igen, akkor eljött. Összeszedte azt a kis cumóját meg az ötéves fiát, és eljött. Cisz nem bírt rá haragudni. Ebben is csak azt a sajátos, meg nem alkuvó lelkületet látta, ami Pici minden határozott kézmozdulatában visszaköszönt, valahányszor egy újabb kör vodkát leküldtek. Ez egy olyan nő, na, mondta Pupáknak nemegyszer, miközben a városon kívüli nájlonsátruk felé igyekeztek a hajnali magányos derengésben. Abban az időben ugyanis ideiglenesen ki kellett adnia a lakását bérbe, pedig szép, polgári belmagas, még a nagyanyjától maradt rá, csak nem bírta el a rezsit a számlája, mondta mindig a pincérlánynak, aki elkenődött sminkje mögül villantotta rá esténként nem éppen többértelmű, ám annál foghíjasabb mosolyát, mely minden kétséget kizáróan jelezte, milyen szívesen könnyített volna a férfi elárvult, alkoholista lelkén.

A Kispista az más, az egy művész volt mindig, bazmeg, csak eltiporta az élet, érted, baszkikám? Cisz felkapta a fejét, ez a baszkikám azért kicsit erős, megint kezdődik, olyan kispistás lesz megint minden, mert annak a lelke egy művészi góliát, egy herkules, egy valóságos dzsinn!, na, jó, most én fizetek, tette hozzá még Pici, és elöntötte arcát az a pír, ami miatt Cisz képes lett volna akár apróhirdetést is feladni a halálnak. Látta magát a Párkeresés rovatban: Középkorú alkoholista keresi korban és életmódban hozzá illő halálát, hasnyálmirigy-gyulladás és májcirrózis előnyben. Ügynök- és szexmentesítés kizárva. Jelige: Nekem is fáj az élet! A megtiprásról azért Cisznek is voltak halvány fogalmai, de Kispista életbeli megtiprásától akkoriban mindig zavarba jött. Lehet, azért maradt a Kispista százhúsz centi? Úgy megtiporták, hogy megrekedt egy húsznál? Kurva élet, hogy tiporsz, gondolta Cisz, és hirtelen jött lányos zavarában meg kellett kapaszkodnia abban a langyos Borsodiban, amit Pici felindultságában még nem tudott teljesen elinni előle.

Akkoriban már mindenki sejtette, hogy Kispista egy rohadtul nagy művész. Vagy legalábbis mire lehetett volna vélni, hogy a budija ajtaját belülről az a kétméteres kőcsávós poszter béleli? Valamikor egy őszi lomtalanításon szerezte, kicsit már penészes volt a széle, de ha kiteregette, még így is sokkal nagyobb volt nála. Ez egy mikelándzséló, érted, baszkikám, nem vándámm, nem májktájzon, hanem egy igazi mikelándzséló, vonult be aznap este a Tiszavirágba, maga után húzva a kőcsávó felpöndörödő lábait. A nevét is tudta, mindenkinek feszített, hogy ez nem akármi, ez a csávó egy igazi mikelándzséló. Nem is sejtették, honnan a fenéből tudhat ő ilyesmit, Pupák szerint biztos, még gyerekkorából ragadt ez be neki, azt hallotta, hogy akkor szoktak ilyen dolgok történni. Aztán úgy maradsz egész életedre, bazmeg, cipeled magad után ezt a miafaszomat, mondta a haverom, tudod, a szihiáter, szóval, ő mondta, hogy ez megy.

És a Kispista frankón úgy is maradt, ezzel a mikelándzsélózással. A Tiszavirágba már be se léphetett úgy, hogy ne azzal fogadták volna, hogy mi kell, ándzséló? És ő az összes százhúsz centijét kihúzva, gondolkodás nélkül vágta rá, hogy máj kell, dzsekszon. Amiben azért volt valami igazság, hiszen ha az ember jobban belegondol, egy százhúsz centis Kispistának a mája sem akkora, mint egy meglett emberé, és ez már azért sem mindegy, mert ő viszont legalább annyit ivott, mint egy meglett ember. Ha nem többet. Mert őt még az élet is jobban tudta tiporni, hiszen kisebb volt, mint bármelyik meglett ember. Könnyebben lehetett tiporni. És mivel ő jobban meg volt tiporva, többet is kellett innia, Cisz számára ez soha nem volt kérdéses. És valahányszor végiggondolta Kispista művészi megtiprását, a torkát elszorító féltékenységen túl valami megrendülésfélét is érzett.

Tudod te, milyen volt minden kibaszott hajnalban a hangjára ébredni?, lehelte felé múltját Pici, akinek a tévés sztori óta heveny kispistázhatnékja támadt. Ott laktam a sörfőzde fölött, már annyira kivoltam, emlékszel?, hogy verseket kezdtem írni, mert azt hittem, a nagybanin majd jobban el tudom sózni a krumplikat, ha mellé még elszavalok egy-két verset. Cisz képtelen volt feledni azokat az időket, amikor Pici mindig pontosan az ötödik kör után nekilátott verseket írni a poháralátétekre. Felöltötte azt a megvető arckifejezését, és telekörmölte az élet habos oldalát versekkel. Általában mindig a krumpliról írt. Vagy legalábbis Cisz azt gondolta, hogy az a sok, alig olvasható trumpli csak az lehet, mert a Pici akkoriban tényleg krumpliban nyomult valami termelőnél. Hogy egyébként más is lehetett kettejük között, arra nem is mert gondolni, de határozottan emlékezett, mennyire be kellett rúgnia, mikor egyik nap a Pici azzal állított be a Tiszavirágba, hogy nem lesz több krumpli, mert felmondott. Így mondta, felmondtam, cseszdmeg, nem lesz több krumpli, én többre vagyok érdemes a sorsnál. És kicsit úgy fel is csapta az állát. Mint egy durcás kislány, tisztára olyan volt, bazmeg, mint egy durcás kislány, mondta remegő szájjal aznap éjjel Pupáknak, aki viszont annak örült, hogy ezentúl nem kell végignéznie, ahogyan hajnaltájt alkoholos idegrohamában Pici darabokra tépi az élet habos oldalát, amiket aztán ez a másik balfasz egyenként összerakosgat, hogy valahogy kiolvassa a trumplikat. Nézzétek, pázlizik a Cisz, ment a marhulás, hajnali részegség, baromi nagy só, persze, végül is tökmindegy volt, pázlizik vagy nem, úgyis tudta mindet kívülről. Mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy Kispista minden reggel Pici ablaka alatt seper. A sörfőzde tulajdonosa valahogy megegyezett vele, hogy minden hajnalban, de még hét előtt, lesepri a járdát a falevelektől, meg az üres műanyag flakonoktól, és akkor kétnaponta kap másfél liter sört. Másfél liter sör, nagy dolog az egy Kispistának.

Ültem az ágyamban, és csak szívtam be a Fecskéjét minden hajnalban, hattól egészen hétig. Mert tudod, pont az én ablakom alá ült, a pincebeugróba. És közben beszélt. Azt nem lehetett érteni, mit mond, a dörmögést hallottam, azzal a férfias hanglejtésével. Meg a rövidnadrágjával, és a zöld műbőr kabátja, emlékszel, hogy nézett ki?, a szőrös lába kilógott a kabát alól, és soha nem húzott zoknit, azt hitte, érted?, hogy azért nem nőtt meg, mert az anyja mindig túl szoros zoknikat vett neki a kágéestén. És csak szállt fel a füst, a füsti Fecske, nekem meg az eszem elment attól a szagtól, forgatta véreres szemeit Pici, miközben két kézzel kapaszkodott Cisz karjába, nehogy a múlt illatától leszédüljön a székről.

Mikor később Cisz mégiscsak előhozta a témát Pupáknak, az csak annyit mondott, hogy egy fecske nem csinál agyat, he-he, hogy rendben, hogy olyan nő ez a Pici, de most figyeljen, ő ezt már nem bírja, hát, most képzelje el, hogy a csaj annak idején hajnalban a nagybanin ácsorogva dermedt kezekkel trumplidávidokat faragott a Kispistának, hogy bevágódjon nála. Ő nem tudja, mi ez a szó, ez a trumplidávid, csak azért jegyezte meg, mert már akkor se értette. Na, de hogy az meg aztán állítólag egyenként felragasztgatta őket Technokollal a mikelándzsélójára. És közben, persze, jól betépett. Figyeljél már, el tudod képzelni, azzal a százhúsz centijével mutyi részegen fekszik a Kispista a budi kövén, és gyönyörködik a trumplidávidban, csapkodta Cisz beesett vállait Pupák, aki mindenkiről többet tudott, mint bárki más, mert volt egy haverja, akiről mindig leszívta az infót. Arról soha nem beszélt, hogy Kispista esetleg buzi lenne, pedig az nagyon jól jött volna Cisznek, aki Picire való tekintettel nem volt buzi. Pupák viszont vinnyogva mesélte, hogy miután frankón beszívott, a Kispista minden reggel megborotválta a kőcsávót, mert nem értette, mitől nőtt ki egy éjszaka alatt a szőre. Aztán elege lett az egészből, és dárcozni kezdett, érted, bazeg, annak a mikelándzsélónak a kukacát pillanatok alatt szitává lyuggatta, mert csak addig ért fel, az volt neki a százpontos. És mindig beletalált, ha volt elég Technokol. És mindig volt elég Technokol. Aztán jött az elheverés a budi kövén. A furdalás lelkileg. Mert azt mondják, mikor reggel magához tért, és meglátta a mikelándzsélós csávó szétcincált kukacát, teljesen elborult az agya, és bőgve vetette rá magát a kőcsávóra, hogy már megint mi a fasz van, hát mit követett ő el, hogy így veri az isten. Izéje volt neki, na, hogyishívjákja, nagyzási médiája, tudom, azzal kezelte az egyik szihiáter haverom, nekem is ő mondta, hogy a Kispista azt hitte magáról, hogy ő egy góliát, mert a Pici telebeszélte a fejét, ez meg kiállt a kőcsávóval harcolni. Nem tudom, na, már elfelejtettem, pedig elmagyarázta a haver, hogy volt valami nagy hepaj, ahol ez a góliátos csávó leküldte a másikat, vagy mi, mert az volt a nagyobb, de lehet az egész fordítva volt, már nem emlékszem, hogy a másik küldte le a góliátos műmájert, de nem mindegy?, mert aztán a Kispista meg lelépett ameszba, és többet nem járt hozzá. A szihiáterhez, kihez, úúú, hogy az milyen egy rafinátos csóka volt, te, lógatta fejét Pupák, és csak úgy áradt belőle a keserűség.

Cisz akkor nem tudta, mit higgyen, a Pupák mindig gyanús volt, az a sörszagú lehelete, nem normális az, annyira keserű volt, hogy égett az arcbőre, ha túl közel hajolt hozzá. Havernek haver, persze, a nájlonsátrát is mindig együtt lakták, de miért pont akkor jöttek ki a zsaruk, amikor ő megkapta a munkanélküli segélyt, és hova lett a mackós pizsamája, aminek a zsebébe dugta a pénzt, hogy a Pupák még véletlenül se találja meg, ha esetleg úgy van neki, hogy meg szeretné. Most meg ez a vietnamozás, mikor tudja, hogy neki ez a nő az olyanja, hát, miért pont a Picinek kellett ezt? Hol fáj őneki a Pici, akit ő már harminc éve próbál kiinni magából. Hogy ő ezért a nőért még az elvonókúrát is majdnem. És csak nézte Picit égő szemekkel, közben meg sajgott a könyöke, úgy odaszorította a nő az asztalhoz, hogy valahogy még el tudja neki mondani, hogy ott állt a Kispista, értsd már meg, a farmernacis kőmikelándzséló mellett, tudod, a livájsz, nemtom, minek kell így mondani, az Alex meg röhögött, hogy az nem is a Kispista, hanem egy befutott reklámszakmunkás, vagy mi a szar, és már nem is hallotta, mert úgy kiment belőle a vér, hogy mit keres ott a Kispista, még a zöld műbőr kabátja is megvolt, dögöljek meg, ha nem, hát, ott simogatta az a szőke maca, hogy veszed le róla rögtön azt a ráncos, műkörmös kezedet... Mert mindig mondtam én, hogy a Kispista...