Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / Egy (mozdulatokkal) túlkiabált csendélet, avagy „éppen performálok…”

Egy (mozdulatokkal) túlkiabált csendélet, avagy „éppen performálok…”

efZámbó István, Szirtes János és feLugossy László: Egy performance a nyolcvanas évekből. (Sziget 2004 fesztivál, Óbudai-sziget)

     

A performansz színhelyén egy asztal, az asztalon: rezsó, serpenyő, egy palack vörösbor, kések, poharak, egy kis üvegben meghatározhatatlan folyadék, egy befőttes üvegben palacsintatészta, piros pamut, szalagragasztó. Az asztal mellett: zöldségek, vízzel teli öntözőkanna. A háttérben vetítővászon, amin egy filmet láthatunk – talajon fekvő férfi karja közeliben apró, remegő mozdulatokat végez különböző tárgyak közelében: cserepes föld, macskatetem, tengerimalac-tetem, gyom, virág és gyom keveréke stb.

A két performer (efZámbó István és Szirtes János) az asztalhoz lép, kinyitja az üveg vörösbort, kitölti a poharakba, majd a kis üveg meghatározhatatlan tartalmával vatta segítségével tisztítani kezdik az arcukat és a kezüket. Bekapcsolják a rezsót, majd a piros pamuttal többszörösen összekötözik egymást, miközben testükre-arcukra a szalagragasztóval is rögzítik a fonalat. Az egyik performer palacsintát süt, a tésztába a zsebéből előhúzott kis műanyag (ős)állatokat süt, illetve göngyöl bele. A másik pedig, miután meglocsolta az öntözőkannával az előkészített zöldséget, kis darabokra aprítja a felhalmozott répát, karfiolt, kelkáposztát stb. Ezt a mozdulatsort időnként erőteljes, örömmel (?), rajongással (?), dühvel (?), őrülettel (?) teli mozdulatokkal kíséri. Főleg mikor a két kettévágott kelkáposztából piros fénnyel elővillan a benne elrejtett villogó kerékpárstoplámpa. Munkájuk során összekötözve mozgásuk összehangolására kényszerítik egymást. Mindeközben mindkettőjüket más-más időben felhívják telefonon, amit hallhatunk: „most éppen performálok… nincs semmi… majd jelentkezem…”

A performansz utolsó fázisában eltávolítják a pamutot, a kis üveg tartalmával tisztálkodnak, megisszák a bort, majd egyikük eltört pohara segítségével az arcát „ápolja”.

 

Talán a performansz menetének iménti leírása után feloldódik az írásom címében rejlő képzavar, s világossá és érzékelhetővé válik a harsány és persze nyugodt mozdulatokban rejlő „zaj”: Maga a látvány, mely efZámbó István, Szirtes János és feLugossy László Egy performance a nyolcvanas évekből című performansza előtt és után a helyszínen a néző elé tárul, a reneszánsz csendéleteit idézi, pl. Caravaggioéit, melyeket egy másik művész, Farkas Roland a somorjai At Home Galleryben bemutatott kiállításán egy másik mai ikon, egy DJ segítségével írt felül*. A szóban forgó performanszban ez az ikon akár a ma divatos főzőcskéző műsorok tetterős protagonistája is lehet, aki ellentmondást nem tűrő munkája során jut el az eredményhez, mely ef Zámbó és Szirtes esetében egy halom feldarabolt zöldség és szétszakadt palacsintadarab. Természetesen ennek a záróképnek a jellege önmagában elindíthatja bizonyos irányba az értelmezést, amennyiben azt a reneszánsz korral és csendélettel analóg viszonyban a mai kor metaforájaként kezeljük. De vigyázni kell, nehogy az előre kitaposott ösvényeken tegyük ezt, melyre – úgy érzem – a feLugossy-szöveg enyhén patetikus jellege és az elveszett harmónia iránti, akár a csendélet perspektíváival felvillantott vágy is csábít, s melyet egyfajta, a nyolcvanas és az azt megelőző évekre inkább jellemző, de máig működő hagyomány is támogat. Ehelyett sokkal inkább a performanszban nagy szerepet kapó és a feLugossy-szövegben is végső soron megbúvó irónia útja az, melyen sikerrel járhatunk, s ezt jelezheti a performansz címében jelzett időbeli eltolás. Tulajdonképpen ez az a zaj, ez az az elem, mely az értelmezés folytonos elmozdulását lehetővé teszi, s nem engedi rögzülni.

Másfelől elindulva szintén hasonló következtetéshez érkezhetünk el, s ezzel egyrészt ez a következtetés nagyon meghatározóvá válik a performansz értelmezésében, másrészt pedig e jelenség bámulatos variabilitására mutathatunk rá. Tehát: a performanszok egyik fajtája mintha megidézne-elvárna-feltételezne egy közönséget, amely nincs jelen, ugyanakkor cinkosan odakacsint az adott közönségnek – vagyis tudatában van az ezzel az eljárással megképződő distanciának. Tulajdonképpen kettős közönséggel dolgozik, bemutat valamit, miközben azt a folyamatot is bemutatja, hogy bemutat. Ez az eljárás szüntelenül reflektál magára a bemutatás folyamatára, s nem kevés teret hagy az iróniának, a „mintha” játékának, ugyanakkor a tragikumnak és a rezignáltságnak. EfZámbó István, Szirtes János és feLugossy László performansza meggyőzően mutatja ezt meg.

Előadásuk során a fentebb említett kettősség működésbe lép – ennek lehetőségét főleg a sok utalás, a tágan értelmezett, saját korábbi műveikkel is kapcsolatot tartó intertextualitás teremti meg, de ezt a működést leginkább a populáris regiszterből vett „kontextus” támasztja alá. A kereskedelmi televíziók főzőműsorainak parafrázisa világosan láttatja a kétféle közönséget, ugyanakkor – mint már említettem – a mindent kibillentő iróniának nyit teret. Ezzel szemben – annak ellenére, hogy közönség megkettőződésének itt is nagy szerepe van, pl.: „Amikor beléptem a nagy látószögű képbe, még kicsi voltam, és torz, de ahogy jöttem egyre közelebb és közelebb, úgy növekedett a fejem, meg a nem látható húgyhólyagom, és ez így ment barátom, hogy csak jöttem feléd, mintha semmi sem keresztezné azt a folyamatos mozgást” – a feLugossy által felolvasott szövegben (versben?) a tragikumnak és a rezignáltságnak nagyobb szerep jut. Tulajdonképpen a finom távolságtartás, a dolgokon kívül való helyezkedés az, ami meggátolja, hogy ez a szöveg túlságosan is patetikussá váljon, s így összeegyeztethetetlenné a performansz többi részével, na és persze az a feszültség, ami a szövegbeli komor részek és az előadott örömujjongás(?), őrjöngés(?) ironikus olvasata között teremtődik: A szövegben megépülő mintha-világ mintha-hőseivel, mintha-környezetével szemben áll egyfajta értékkel, mely még képes kimondani a világ egyneműségét („Legjobb csak átlagosnak lenni, mert annak van csak tükörképe, kinek bombabiztos az óvóhelye”), értéknélküliségét – ez a képlet önmagában már a nyolcvanas években sem számított újdonságnak. Viszont kellő mértékben ellenpontozza az említett ujjongás, s főleg annak fokozott változata, melyet a kelkáposzta belsejében villogó kerékpárstoplámpa vált ki.

Meg kell említeni még egy fontos elemet, mely nemcsak az értelmezés menetét befolyásolja, hanem tulajdonképpen metatextusként működik, s nem kevesebbről, mint a művészet világáról tesz kijelentést. A két performer piros pamuttal köti egymást össze, s így, ebben a hálóban mozdulataikat is kénytelenek egymáshoz idomítani. A pamut a felfokozott kommunikáció, a forró dróton özönlő információtömeg metaforájaként funkcionál. Ugyanakkor telefonbeszélgetéseikkel efZámbó és Szirtes a kinttel teremt kapcsolatot, s szövegükkel azt sugallják, hogy amit most csinálnak, nem olyan fontos („most éppen performálok… nincs semmi…”). Ebből a helyzetből – mint már annyiszor – ugyancsak kétfelé, két ellentétes irányba vezet az út: 1. a művészek performanszukkal a művészetet a többi dolog mellé rendelik, a hétköznapi világba, mint ami két szóval elintézhető; 2. a felfokozott kommunikáció és a kinttel szemben mutatott szűkszavúság ellentéte arra mutat, hogy a művészet csak bent, a „beavatottak”, az adott közönség számára élhető meg, csak az ő számára válik érthetővé a benne rejlő ambivalencia.

 

 

* Farkas egy gyümölcsöstálat és a DJ lemezjátszóit helyezte el – Caravaggióra utalva – az asztalon, majd az egészet egy masszív képkeret mögé feszített vászonra vetítette.

 

 

feLugossy László:

 

Egy performance a nyolcvanas évekből

(a performansz közben elhangzott szöveg)

 

Amikor beléptem a nagy látószögű képbe, még kicsi voltam és torz, de ahogy jöttem egyre közelebb és közelebb, úgy növekedett a fejem, meg a nem látható húgyhólyagom, és ez így ment, barátom, hogy csak jöttem feléd, mintha semmi sem keresztezné azt a folyamatos mozgást. Szabad voltam, mint egy átlagkiválasztott. Mit érdekelt engem az alkalom maga. Picit sem értettem semmihez sem, éppen csak elboldogultam valahogy, de a legjobb helyekre tudtam eltűnni hihetetlenül magas adrenalinszinttel, ami igazán önként gyógyított, és csak jöttem, mert senki nem állított meg, és aztán már majdnem olyan szép és sejtelmes lettem, mint egy ikon, vagy valamilyen vegytiszta közhely, amit éppen nekünk találnak ki, miattunk teremtik a saját képünkre, és az ember bizton gyönyörködhet benne, mintha a saját jobbik énje lenne, mert a jó teljesítményeket mindig megjutalmazzák, és aki aktív, annak nem fárasztó az élet, és felelősségtejes a hivatásos semmittevés. A profi mindig tudja, hogy jól értesültnek kell lennie, és soha nem adja fel, pedig nagyon komolyan sejti, hogy az álom előbb utóbb rémálommá válik, és a valóság a pofájára mászik, hogy jónak tűnnek a spontán idegrendszer csábításai. Mintha a pokol mennyország lenne, ártatlannak látszó képmutatások minden szinten, minden mennyiségben. Létrejött már a világ-teljhatalom 6 milliárd rabszolgával a tarsolyában, mit lehet már tenni. Legjobb csak átlagosnak lenni, mert annak van csak tükörképe, kinek bombabiztos az óvóhelye. Luxuskörülmények között a túlélés mindig derűs. Derűs és még örömteli, ha melletted kötöget majd a kis csinos Nelli. Mindenképpen valóság ez vagy ugyanannak égi mása. Olyan eszköz, amivel az imádott viszketegségedet levakarhatod magadról. Hatástalanítható lesz a minden hájjal megkent mondanivaló-nélküliség. Egy eszme és egy nagyon bizarr konkrétum felelősek mindenért. De hát a fásult és közönyös világban minden valóságnak égig ér az ágra, aztán szépen lezuhan, mert e nemes közhely nem úgy van lefestve, nem úgy van bevilágítva, hogy mindenképpen valóság legyen vagy esetleg egy megbízható koronatanú, mert a világteljhatalom-koronatanú mindig közbebeszél, mindig közelre kezdesz. Esetleg megszorító intézkedéseket alkalmaz, és összetehetjük a kezeinket, mintegy imára kulcsolva. Kijárási tilalom idején a szemeidnek sem hihetsz még az elején, a végén meg már úgyis vak vagy, ha lehet ezt mondani, következmények nélküli kvázi. Egy áporodott, de technikailag jól bevált nulladik csatornán a helyed, amint az élet dolgai közrefognak, ahogy jövök feléd, közelegve a halandóságomat ünnepelve, most én forgok a föld körül, mintha soha nem az lenne a vége, amit olyan magabiztosan elképzelünk. Roncs az egész, amire épül a megőrizendő magány. Netalán egy tagadás mellé az igenlés kell. Akkor kiloccsant agyvelővel szaladgálok, és követem a fényt, mint egy fajsúlytalan remény. Hallasz engem? Vagy sokat beszélek? De nekem a hajamból hullanak a szavak. Ha kopasz volnék, néma lennék, de szabad vagyok, és nem túl sovány, és beintek a világ-teljhatalom abszint bizottságának, akik az orromnál fogva vezetnek, és ebben a helyzetben miért mondanék miértet, inkább megtisztítom tisztulásaim aktivitását, úgyis csak statisztika lesz belőlünk, és közben önmagunk miatt szenvedünk, és ha majd legyőztük a halált, akkor biztos, hogy senki sem gratulál majd a veszteséghez. Olyan leszek, mint a naplemente, ahogy a világos átmegy a sötétbe.