Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / Gombrowicz és Márai Európája

Gombrowicz és Márai Európája

   

Találkozhattak volna Párizsban 1928-ban. Talán valahol látta is egymást a huszonnégy éves lengyel nemes és a huszonnyolc éves magyar polgár.

 

Witold Gombrowicz életében csak rövid epizód volt ez a párizsi út, mégis hatással volt egész életére, gondolkodására, írói világára: olyannyira, hogy amikor harmincöt év után ismét elvetette a sors Párizsba, maga is meglepődött érzései változatlanságán. S bár saját bevallása szerint akkoriban csak bámészkodva sétálgatott a párizsi utcákon, éles szemével sok mindent észrevett, és főleg sok minden tudatosodott benne. Gombrowiczot lenyűgözte Párizs: „Párizs, amilyennek megismertem [...], hihetetlenül izgalmas, felvillanyzóan  pezsgő város volt. Akkor élte fénykorát a szürrealizmus, az új zene és minden új művészeti irányzat...” (Gombrowicz, 1997. 281) Gombrowicz számára élete végéig Párizs jelentette Európát.  Még harmincöt év után is úgy látta, hogy Párizs Európa és a világ kulturális fővárosa. A Testamentumban megjegyzi, hogy ha a háború előtt nem megy Argentínába, bizonyára Párizsban kötött volna ki, ami végzetes lett volna mind nemzeti, mind személyes identitása szempontjából. (Gombrowicz 1993. 60.) Ekkor látta először „kívülről” a lengyeleket és Lengyelországot, és ekkor ébredt rá, hogy a franciák, azaz egy magasabb, „igazi” európai  kultúra képviselői szemében csak akkor őrizheti meg személyének integritását és csak úgy szerezhet elismerést, ha harcba száll velük, és  saját fegyverükkel győzi le őket. Itt hangzik el először a vérbeli gombrowiczi Párizs-ellenes szózat: „Ez az egész francia esprit – milyen tolakodó! Engem teljesen hidegen hagy a párizsi ízlés. A nők toalettjei nem érdekesek, túlzók, túlstilizáltak [...] Párizsból hiányzik a tisztaság és a frissesség. Undorító város, kár minden szóért!”(Gombrowicz, 1990. 56.)

Párizsból hazatérve a varsói villamoson „álmatag, széteső, éhező” arcokat lát, és „már nem európai, hanem egészen egzotikus öltözékeket”. Ekkor kezdi felderíteni, hogy miféle határvidéket képvisel Lengyelország Európával szemben. Későbbi nemzetnevelő programjának gyökerei is valahol itt keresendők, hiszen ez a hadművelet csak akkor lehet sikeres, ha magunkat is megváltoztatjuk, ha az egyén is szembehelyezkedik eddigi önmagával.  

 

Gombrowicznak még egy, háború előtti európai útjáról értesülünk írásaiból.  1938 tavaszán Olaszországba ment, „egyrészt, hogy megnézzem magamnak a fasizmust, másrészt, hogy kipihenjem a Ferdydurke írásának fáradalmait” – írja a Lengyelországi emlékekben. (Gombrowicz, 1990. 137–139.) Bécsen keresztül utazott, ahol pár napot töltött, mielőtt továbbindult Olaszországba. A Lengyelországi emlékekben magyarázatképpen megírja, hogy a Piłsudski halála utáni időszakban Lengyelországban „egyenesen fantasztikumba illőnek számított, amit Hitler és Mussolini bevezetett Európában. Hiszen száz százalékig meg voltunk győződve róla, hogy a haladás elsősorban az egyén szabadsága, a jog tisztelete, a demokrácia, a demilitarizáció, a pacifizmus...” Az oroszországi kommunizmusról sem igen érkeztek akkoriban riasztó hírek. „Abban az illúzióban ringattuk magunkat, hogy Európa napsütötte rét, amikor valójában [...] több ezer atmoszféra nyomás alatt fortyogó üst volt.” A Czas hasábjain megjelent két meglepő római és egy bécsi riport a szerző teljes bizonytalanságát és tájékozatlanságát tükrözi. (Vö. Gombrowicz, 1995. 115–129.) Vajon Gombrowicz valóban nem tudta, mi következik? Nehezen hihető, hogy csak egy évvel később döbbent rá, hogy mi vár Európára, amikor barátai elbeszéléséből tudjuk, milyen pontosan követte az eseményeket, és sokuknál tisztábban látta a fenyegető veszélyt, arról nem is beszélve, milyen lázasan szervezte argentínai útját hónapokkal a „Chrobry” indulása előtt. (Vö. Herling-Grudziński, 1980. 63–64.) Ugyanakkor a Lengyelországi emlékekben a római levegőben érezhető „vészterhes lidércnyomásról”, a Berlin–Róma tengelyt dicsőítő újságokról, Európa elárulásáról beszél. A két írás között nyilvánvaló az ellentmondás. Egyedül az a magyarázat kínálkozik, hogy Gombrowicz, tőle nem meglepő módon, tréfát űz az olvasókkal, akik más forrásokból úgyis tudják, hogy mi történik Európában. A Czas riportjában Gombrowicz, az Anschluss előtti napokban Bécs utcáin kószálva, a Történelem megnyilatkozására vár – mindhiába.  Az osztrák kancellár történelmi beszéde hallatszik minden hangszóróból – ám a cikkíró inkább egy kislánnyal beszélget, aki épp a fogorvostól jön, és egy mosollyal félresöpri a Történelmet. Gombrowicz ezt az alkalmat használta fel arra, hogy emlékeztessen rá: az eseményeknek nem az egyének feletti Történelem ad értelmet, mivel számára a „történetietlen” egyén fontosabb a Tömegnél. A Tömeg egyénekből áll, ezért talán nem is olyan félelmetes – gondolja még ekkor.  Ám útban hazafelé, az Anschluss óráiban döbbenten állapítja meg, hogy az egyes emberek „történetietlen közönye” pillanatok alatt elemi erejű tömegmozgalommá, a nemzeti akarat kifejeződésévé vált.  Ezzel a gondolattal sokszor találkozunk később a Napló lapjain,  és éppen az „ahistorikus” jelző ismétlődése a legfeltűnőbb: mintha Gombrowicz időnként magát is győzködné arról, hogy mindenfajta historizmustól távol kell tartania magát, mert ez partikularizmushoz vezet, a művészi kifejezést hely és idő függvényévé teszi, és éretlenségbe taszítja az egyént. Mintha olykor maga sem hinné, hogy az emberközi tér relációi teljes egészében képesek a valóságot leírni. „A történelemmel szemben Gombrowicz nem talált más kapaszkodót, mint magát a történelmet, ezt azonban nem akarta tudomásul venni” – írja Andrzej Mencwel a Miłosz–Gombrowicz polémiát elemezve. (Mencwel, 1997. 402.) Gombrowicz történetfilozófia helyett saját antropológiáját építi, s ezzel lemond a szélesebb perspektíváról. Zseniális „történetietlen” elemzését adja például Hitler hatalomra jutásának az emberközi térben, s hasonló következtetésekre jut, mint a történészek. (Gombrowicz 1971/2. 84–86.) Lehetséges volna, hogy Gombrowicznál mindenfajta történelmi dimenzió elutasítása és semmibe vétele Lengyelország és Közép-Európa történelemmel való „telítettségére” adott válasz, annak ellenére, vagy talán épp azért, mert a történelmi tudat állandó jelenléte tipikusan európai és még inkább közép-európai sajátosság? Az ő történelmében maszkok, jelmezek és formák kavarognak, és ezt a ciklikus körforgást az éretlenség és a fiatalság feszítő energiája tartja állandó mozgásban.  

 

Római útján egyébként, a Testamentum tanúsága szerint, történt még valami, aminek nagy jelentősége volt további életére nézve. A Szent Péter-székesegyház előtt állva döbbent rá, hogy a Ferdydurkénak köszönhetően akár kalapban is bemehet a templomba, annyira európainak érezheti magát, európaibbnak, mint a római vagy párizsi európaiak, és ettől fogva ez az érzés nem hagyta el, hiszen „a Ferdydurkénak köszönhetően megvolt a helyem Európában. Milyen helyem? Egyszerű. Nekem kellett megmondanom a bazilikának, a madonnáknak és a Fórum Romanumnak, a freskóknak és a könyvtáraknak: csak az ember ruhái vagytok, semmi több.” (Gombrowicz, 1993. 40.) És a kulcsmondat: „Kezdett kialakulni bennem az a meggyőződés, hogy az európai forma revíziója csak Európán kívüli pozícióból végezhető el, ott, ahol a forma fellazul és tökéletlenebbé válik.” Akkor még nem sejtette, hogy másfél évvel később milyen messze kerül Európától.

 

Argentínában új élet kezdődött Gombrowicz számára, amit ő is újjászületésként élt meg. Hirtelen felértékelődött mindaz, amit Európából hozott magával. A perifériákon mindig erőteljesebben érzékelhető a centrum, mint magában a centrumban. Argentínában Gombrowicz figyelemmel kíséri az európai kulturális eseményeket, hiszen számára, és persze az argentinok számára is, lényegében nincs más viszonyítási rendszer. Sebészi precizitással elemzi az elmúlt ötven év legnagyobb európai gondolkodóinak szellemi termését, hogy a legszükségesebbet megtarthassa belőle magának – és Lengyelországnak. A saját nagyságáért Európával folytatott harcában Gombrowicz sohasem feledkezik meg a lengyel kultúra európaizálásáról, felhasználva természetesen minden alkalmat arra, hogy Lengyelországot szembesítse Európával. Európával Argentínát is szembeállítja, amelynek ellentmondásaiban lehetőséget lát programjának megvalósítására: „Ebben a légkörben, ebben a helyzetben létrejöhetne egy valódi, kreatív Európa-ellenes tiltakozás, ha... ha e lágyság megtalálná a módját annak, hogy kemény legyen... ha e meghatározatlanságból program lenne, vagyis ha meghatározná önmagát.” (Gombrowicz, 2000. 149–150.)

 

Tudjuk azonban, hogy Gombrowicz sohasem akart elszakadni saját, szellemi Európájától, amelyben nagyon mélyen gyökerezett, és a hozzá fűződő viszonya is hamisítatlanul európai volt. Jól tudta, hogy Európa lényegét az egyéni szabadság, mindenfajta struktúra állandó megkérdőjelezésének dinamikája és az eddig még nem létező dolgok létrehozására való törekvés adja. Európa az a hely, ahol állandóan vitatkoznak a kultúráról. Ez a vita legtöbbször öncélú és nem vezet sehová, lényege általában a jelentés megközelítése és az értelemadás, a megismerés sokfélesége. Gombrowicz nemcsak vitatkozik, hanem folyton pereskedik Európával, hogy megvédhesse saját magát, valójában tehát önmagával pereskedik, csak azért, hogy a lehetőségekhez képest megmaradhasson annak, aki. Európai humora, iróniája és a distancia, amelynek köszönhetően Európában egyetlen attitűd sem válhat sokáig dominánssá.

 

Gombrowicz hitt Európa küldetésében, amikor az európai szellemet emlegette, és arról beszélt, hogy Európa több, mint Németország, Lengyelország, Franciaország. A Die Welt számára saját magával készített interjúban emlékezteti erre az európai értelmiséget. (Gombrowicz, 1997. 298–299.) Gombrowicznál azonban ennél többről volt szó. A szellemi Európa megmentése számára a hagyományos prófétai szerep megmentését is jelentette.

 

Gombrowicz e fenomenológiai értelemben vett Európája, amelyet Argentína kiválóan konzervált, olyan erősen élt benne, jelenléte olyan intenzív volt a Dél-Amerikában töltött huszonnégy év alatt, hogy amikor ténylegesen sor került a találkozásra, az író rosszkedvűen sóhajtott fel: „Európa kicsúszik a kezem közül. [...] Már-már nevetséges, hogy ez a dolog, ez a történelmi óriás ahelyett, hogy a hosszú távollét, a pampákon töltött évek után elkápráztatott volna újdonságaival, elvész egy csomó agyonhasznált közhely szénakazlában.” (Gombrowicz, 1971/3. 165.) Gombrowicz számára ekkor Európa két részre szakadt: egy saját, szellemi Európára és a reális, földrajzi térségre.

 

A „párizsi” Gombrowicz magától bizonyára nem ment volna Berlinbe. A berlini naplóból az idegenség és a magány levegője árad, ami csak részben hozható összefüggésbe a németekkel. Gombrowicznak eszébe sem jutnak az általa oly nagyra tartott német klasszikusok, Schopenhauer, Nietzsche, Goethe és Thomas Mann. Ezen a „démoni helyen”, amely annak idején az ő életét is tönkretette, megrohanják az emlékek, Lengyelország illata, ami az élet végét, a halált jelenti. Sokkhatásként érte az Európával való találkozás, amely „a történelemmel leginkább összevérzett, legfájóbb pontján” fogadta őt, egy valószínűtlen szigeten, amelynek a nyelvét is csak gyengén beszélte. Ehhez járult még a lengyelországi sajtóban ellene indított lejárató kampány. A berlini naplóban ismét megjelennek a Napló különböző részeiből jól ismert kezek, ám ezek talán az egész gombrowiczi életmű legfélelmetesebb kezei. A kezekhez járult még  a falba vert kampó és a közelben elásott csontváz... A Napló szerzőjének keserűen kellett tapasztalnia, hogy nincs menekvés a Történelem elől.

 

Ezek után Párizsban, diadala színhelyén, jobban érezte magát, de ott sem volt igazán otthon. Párizsban már senki sem beszélget. Gombrowiczot legjobban a francia irodalom helyzete sújtotta le: „úgy látom, hogy minden elcsökevényesedett, a párizsi kulturális életben a kispolgároké a vezető szerep, és Sartre-on és Genet-n kívül nincs egyetlen kimagasló személyiség sem”, az irodalmi tömegtermelésben az írók többsége unalmas hivatalnok.  Sebaj, mondja Gombrowicz, Párizs mégiscsak Európa közepe, „itt a forma az úr”, és Párizs a forma válságának középpontjában van, ami természetesen nagyon zavarja, de inspirálja is. (Gombrowicz, 1971/3. 205.) Gombrowicz a franciákat teszi felelőssé az irodalom válságáért, a nouveau roman français-nak nevezett tévedésért, és hogy a tudomány eluralkodott az irodalomban. A Napló végén  Gombrowicz, minden város legbutítóbbjának nevezve Párizst, megpróbálja megfogalmazni az európai szellem problémáját, a nyugati episztémé helyzetét. Legnagyobb sajnálatára nem talál más szavakat, mint hogy: „minél  bölcsebb, annál ostobább.” Ráadásul, mint írja, „nincsen nyelvük tudatlanságuk kifejezésére”. Gombrowicz a klasszikusokat ajánlja, akik segítenek abban, hogy visszatérjünk az arisztokratizmushoz és a magasabb rendűhöz, és az emberek és értékek nivellálódásának ellenében hatnak. Esztétikai téren tehát Gombrowicz szerint nem reménytelen a helyzet. A jövő embere szerinte „az, aki tudatosan fogja alakítani a saját Formáját – azaz saját magát – kellő distanciával –, miközben tudja, hogy ő maga sohasem lehet autentikus”. (Gombrowicz, 2001. 281.) Megváltásnak azonban ez kevés. Legjobb példa rá Gombrowicz életműve.

 

A Gombrowicznál négy évvel idősebb Márai Sándor összevetése a lengyel szerzővel általában vagy a művészi alkotás szempontjából értelmetlen volna, hiszen a két szerző a modernista hagyomány két pólusán helyezkedik el, Gombrowicz az avantgárd, Márai a klasszikus pólust képviseli. Európa azonban mindkettőjük életének legmeghatározóbb eleme volt. „Argentínai száműzetésem éveiben minden erőmmel arra törekedtem, hogy hű maradhassak Európához, írásaim titkos büszkesége éppen ez volt: a hűség Európához” – írja Gombrowicz. (Gombrowicz, 1971/3. 206.) Márai is hitt a szellemi Európában, amelynek küldetése, hogy a világ kulturális központja maradjon. Ortegával egyetértésben hirdette, hogy Európának vissza kell szereznie és meg kell erősítenie azonosságtudatát, elsősorban úgy, hogy felveszi a harcot a külső nyomással, az eltömegesedéssel szemben. Márai tisztában volt feladatával. Gombrowiczhoz hasonlóan ő is ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a neveltetés és a lázadás korszaka után megtalálja saját küldetését. Az Egy polgár vallomásai ennek a hiteles életnek a kereséséről szól. Márai hosszabb időre először 1919-ben hagyta el Magyarországot, először Németországban, majd Franciaországban időzve. Szász polgárok utódjaként Márai otthon érezte magát a német világban, számára Németország mintegy Bécs kiterjesztése volt, ahol sok időt töltött gyerekkorában.

 

Gombrowiczhoz hasonlóan az igazi európai élményt Márainak is Párizs jelentette. Németország otthonossága után Párizs maga volt az idegenség, de Márait elbűvölte a francia kultúra, a racionalitás és a franciák mértéktartása. Márai nem szállt harcba a Louvre-val, csak évekig nem volt bátorsága bemenni oda. Az Egy polgár vallomásaiban olyan jellemzését adja németeknek és franciáknak, amely igen közel áll Gombrowicz gondolataihoz, aki a berlini naplóban a németek „tébolyult fegyelmezettségéről” értekezett, a franciákban azonban mindvégig példaképet látott. „Abban a meggyőződésben éltem – írja Márai –, hogy Németország a példás rend klasszikus hazája [...]  Csakugyan, olyan rend volt mindenfelé, a múzeumokban, a pályaudvarokon és a magánlakásokban is. Csak a lelkekben, a német lelkekben nem volt rend; homály terjengett benne, gyermekes köd, véres és megtorolatlan, vezekeletlen mítoszok köde. [...] S mikor Franciaországba kerültem, elszörnyedtem az általános rendetlenségen. Évekbe tellett, amíg megtanultam, mi a rend – évekbe tellett, amíg megértettem, hogy a franciáknál csakugyan besöprik a szemetet a bútor alá, de ragyogó rend és higiénikus világosság uralkodik az agyakban.” (Márai, 1990/1. 252.)

 

Az európaiság szimbóluma Márainál Kassa, a gazdag polgári hagyományokkal rendelkező város, a nyugati civilizáció keleti szigete. Thomas Mannhoz hasonlóan Márai is egy városi polgárság életéből desztillált magának modern értelmiségi stratégiát, ahogyan Gombrowicz fedezte fel a maga számára a lengyel nemesség, a szarmatizmus hagyományait. Márainak azonban nehézséget okoz az ironikus távolság megtartása, amire hosszú távon képtelennek bizonyul. Márai szerint csak az igazi polgárok liberális hagyományai menthetik meg a hontalan Európát. A háború alatt, 1942-ben írta Röpirat a nemzetnevelés ügyében című művét, amelyben kifejti nézeteit Európa és a magyarok jövőjéről. Nézete szerint a háború utáni Európában nagy szerep jut nyugaton a franciáknak, délen pedig a magyaroknak. A teljesen utópisztikus elképzelések mellett máig aktuális gondolatokat fogalmazott meg. (Márai, 1993.)

 

Márai a háború után, Bobkowskihoz hasonlóan, kiábrándult a franciákból, akik együttműködtek a németekkel. Ekkor már rezignáltan ír Európáról, úgy látja, hogy Európa elvesztette küldetéstudatát nemcsak politikai, hanem kulturális értelemben is.  Európával együtt elveszett a próféta-polgár szerepe is.

 

Mivel állítja szembe Márai Európát? A háború alatt – magával Európával. A háború után természetesen Oroszországgal, amelynek képviselői beköltöztek a lakásába. Részletesen elemzi e „szláv feminin erőt”, az oroszok európaiak számára érthetetlen, titokzatos és félelmetes reakcióit. (Márai, 1991. 5–87.)

 

Pár évvel később, már amerikai emigrációja idején Márai némi nosztalgiával a következőket jegyezte föl: „Egy analfabéta nápolyi, aki a Posta Capuana előtti téren a vándor szavalók előadásában Tasso és Leopardi verseit hallgatja, többet tud az Írásról, mint egy írástudó amerikai, amikor könyvet tart a kezében.” (Márai, 2003. 215.) Nem véletlen, ha e szavakról egyszerre jut eszünkbe Miłosz és Herling-Grudziński.

 

Az emigrációban Márainak életformájává vált az utazás, de a korlátlan szabadság csak fokozta otthontalanságérzését. Nem volt képes végrehajtani magán azt az operációt, amelyet Gombrowicz ajánlott Ciorannak. Életéből lassan kifogytak a túlélési stratégiák.

 

Érdekes volna tudni, mit mondana Gombrowicz Márainak arra a véleményére, amit élete végén jegyzett föl Amerikában: „Az idő, amelyben élünk: már nem kapitalizmus, nem is szocializmus, már nem is »posztindusztriális« idő – valami más. Ahogy a történelem már »poszteurópai«. Kétezer éven át európai volt minden, amit történelemnek neveztek. Nem az többé – még vagy már –, de nem amerikai, nem is orosz vagy kínai. Még nincs alakja annak, ami az eltömegesedett és elszennyezett világ számára egyszer »történelem« lesz. Egyelőre még minden csak »poszt«.” (Márai, 1990/2. 60–61.)

 

   

 

Bibliográfia  

Gombrowicz, Witold (1971/2): Dziennik 1957–1961, Paryż: Instytut Lieracki

Gombrowicz, Witold (1971/3):  Dziennik 1961–1966, Paryż: Instytut Lieracki Gombrowicz, Witold (1990): Wspomnienia polskie, Warszawa: Res Publica.

Gombrowicz, Witold (1993): Testamentum. Ford. Pálfalvi Lajos, Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó.

Gombrowicz, Witold (1995): Proza, reportaże, krytyka 1933–1939, Kraków: Wydawnictwo literackie.

Gombrowicz, Witold (1997): Publicystyka, wywiady, teksty różne 1963–1969, Kraków: Wydawnictwo Literackie.

Gombrowicz, Witold (2000): Napló 1953–1956. Ford. Pályi András, Pozsony: Kalligram.

Gombrowicz, Witold (2001): W. G. levele Konstanty Jeleńskihez. Idézi: A. Stawiarska: Gombrowicz w przedwojennej Polsce, Kraków: Wydawnictwo Literackie.

Herling-Grudziński, Gustaw (1980): Dziennik pisany nocą 1973–1979, Paryż: Instytut Literacki.

Márai Sándor (1990/1): Egy polgár vallomásai, Budapest: Helikon Kiadó.

Márai Sándor (1990/2): Napló 1976–1983, Budapest: Helikon Kiadó.

Márai Sándor (1991): Föld, föld! Budapest: Helikon Kiadó.

Márai Sándor (1993): Röpirat a nemzetnevelés ügyében, Pozsony: Kalligram.

Márai Sándor (2003): Ami a Naplóból kimaradt, Toronto: Vörösváry.

Mencwel, Andrzej (1997): Przedwiośnie czy potop, Warszawa: Czytelnik.