Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / Kosztolányi Dezső 1934-es nyilatkozata a freudi pszichoanalízis költészetére tett hatásáról

Kosztolányi Dezső 1934-es nyilatkozata a freudi pszichoanalízis költészetére tett hatásáról

 

Az alább olvasható nyilatkozatot[1] Kosztolányi Dezső 1934-ben eredetileg a Literatura c. folyóiratnak szánta, mellé pedig egy Rónay Máriának (1899–1968), a folyóirat munkatársának szánt levelet csatolt. Különös módon a levelet soha nem küldte el, és a nyilatkozat sem jelent meg életében sehol; mindkettőt 1996-ban adták ki először nyomtatásban a Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók című gyűjteményben (szerk. Réz Pál, Kelevéz Ágnes, Kovács Ida. Osiris Kidó, Budapest, 1996, 1048–1049. old.). Az alábbiakban kísérletet teszek rá, hogy hetven évvel a nyilatkozat születése után egy elemzés segítségével behelyezzem ezt az eddig kevéssé ismert írást írónknak a Sigmund Freud-i pszichoanalízisről tett nyilatkozatainak, véleményeinek nem rövid sorába. Másrészt: mivel az 1996-os nyomtatott változatban filológiai, olvasatbeli hibák vannak, szükségesnek tartom egy hibajegyzék közlését is. A dokumentum szövege:

 

A Freud-féle lélekelemzés a lélekben történő események ősokait, mozgatórugóit búvárolja. Ennélfogva a közönség már kezdettől fogva összefüggésbe hozta az irodalommal. Mind a lélekelemző tudósnak, mind a költőnek hasonló a tárgya. Viszont módszerük merőben különböző. A tudós: okról-okra haladva törekszik értelmi magyarázatra. A költő: egy belső sugallatnak v. sejtelemnek engedve ösztönösen tör céljára.

Abból, amit mondottam – azt hiszem – nyilvánvaló, hogy a költő édeskevés hasznát láthatja ennek a nagyszerű tudománynak, hiszen a költő munkájának veleje éppen az, hogy öntudatlan és a freudi tudós munkájának veleje éppen az, hogy öntudatos. Amennyiben a költő ihlete az alkotás egy pillanatában előtte is megvilágosodik s az értelmével is látja, hogy miért ír – mi az az ok, mely írni kényszeríti – azonnal leteszi a tollat és kifejező-kedve megbénul. Miért? Mert a költői teremtés éppen abból áll, hogy keresünk valamit, amit magunk se tudunk, hogy választ várunk egy kérdésünkre, megoldást egy kétségünkre, melyet csak végül kapunk meg, miután munkánk már elkészült és befejezett egész (művészet) lett, hogy kergetünk a papíron valamit, ami ismeretlen előttünk és épp azért izgat, mert ismeretlen. Minden költői alkotás: érzéki tett, önelemzés, melyet maga a költő hajt végre.

Vallom, hogy Freud életszemlélete – fontosságában és hatásában – egyértékű az első természettudósok fölfedezéseivel: ő tette a lélektant természettudománnyá. Ami előtte volt – a kísérleti lélektan is – puszta társasjáték. A tudományos lélektan a nevével van összekötve s a 20. sz.-ot valamikor, messze madártávlatban, vele fogják majd jelezni az emberi gondolkodás történetében. – Hogy segített-e valamikor a költői alkotásban[,] az embereim, a regény-alakjaim megértésében? Kimondom: alig valamit. Mi írók pusztán a tudattalan, vak erőkben bizakodhatunk, melyeket – Schopenhauer-rel együtt – ő is többre becsül minden tudománynál. Az ösztön épp oly rejtélyesen – célszerűen és okosan – működik, mint maga a kiismerhetetlen természet. Amit sugall, amit tanácsol, amit ád, azt el kell fogadnunk. A lélekelemzés fölfedezése előtt is voltak lélekelemző írók (Aischylos, Shakespeare stb.), akiknek minden sora megáll, ma is, még a lélekelemzés fényében is. Viszont azok az írók, akik a divatnak hódolva egyenesen ,,lélekelemző" regényeket, verseket írnak, ,,házi használatra", sápadtak, okoskodók, életerő és lendület nélkül valók s legjobban maga Freud veti meg őket.  

Egyben-másban természetesen mindenkire hatott a lélekelemzés, s hasznos vezetőnk lehet itt-ott, a kisebb-nagyobb részletekben. Miután tanai a levegőben vannak, közkinccsé váltak, nem lehet úgy nyilatkozni ,,lelki kérdések"-ről, mint annakelőtte. Nem állapíthatja meg pl. az író, hogy az az anya, aki állandóan attól retteg, hogy fiát elgázolja a villamos és holtan hozzák majd haza, nagyon szereti és bálványozza őt, mert mindenki tudja, hogy ez a rettegés mást jelent. Tudomásul kell vennünk a tudomány eredményeit, amint a természettudomány egyéb eredményeit is tudomásul vesszük.  

  Az, hogy én különös kíváncsisággal, egy műkedvelő áhítatával és izgalmával foglakozom ezzel a tudománnyal, csak szenvedély, akár nyelvészeti vagy növénytani szenvedélyem. Ismerem a szavak eredetét s a virágét, melyet az országuton lelek, meg is tudom határozni. De amikor verset írok, épp oly kevéssé jut eszembe, hogy az vagy az a szó finnugor-eredetű-e, mint mikor dühösen kiabálok v. álmomban beszélek és közönyös számomra az is, hogy az a virág, mely versemben szerepel, évelő-e vagy sem. Körülbelül ez a véleményem a lélekelemzés és a költészet kapcsolatáról.

 

Hibajegyzék:

 

Az 1996-os kötetben, hibásan:      A kéziratban, helyesen:

 

1. sor  :  ősokait [?].............ősokait

2. sor   : vizsgálja...............búvárolja

3. sor   : [olvashatatlan].........hasonló

12. sor :  vagy....................hogy

16. sor :  visz....................hajt

24. sor : veszélyesen...............rejtélyesen

28. sor : [olvashatatlan]...........fényében

32. sor : [hiányzik]............... -nagyobb

40. sor : virágot...................virágét

 

Megjegyzem, hogy a kézirat és a nyomtatott szöveg között további eltérések is vannak: pl. 20. sz.-ot, XX. századot [20. sor]; akár nyelvészeti, akár a nyelvészeti [39. sor] stb.) – ezek azonban módszertani mérlegelés tárgyát alkothatják. A fent közölt hibajegyzékbe kizárólag azt a kilenc kifejezést vettem be, amelyek bizonytalannak [1. sor] vagy olvashatatlannak feltüntetett részeket [3., 28. sor], esetleg rosszul elolvasott [2., 12., 16., 24., 40. sor] vagy kihagyott [32. sor] szavakat tisztáznak.[2]

Kosztolányi Dezsőnek több vallomása maradt fenn a freudi pszichoanalízis hatásáról, azonban az itt közölt az általam ismert legterjedelmesebb és legközvetlenebb. Véleményét fölkérésre foglalta össze, és biztos, hogy közölni akarta. A két, A4-esnél valamivel nagyobb fólióra zöld tintával írt szöveget ugyanis többször átnézte és gondosan kijavította: a javításokat fekete színű ceruzakorrektúra teszi olvashatatlanná, a bekezdésvonalak pirossal vannak kiemelve, a szöveg végén pedig akkurátusan elhelyezett, nagy fekete pont található. A kétlapnyi írást egy fejléces levelezőlap kíséretében (,,Feladó: Koszt. Dezső, Bp. I., Tábor-utca 12.”) borítékba tette, s zölddel ráírta: ,,Kosztolányi Dezső – Rónay Máriához, Bp. Benczur u. 47.” – azaz evidensen a szöveg elküldésére, postára adására készült. A körülményekből kideríthető, hogy a felkérésnek valamikor 1934. augusztus 21. előtt tett eleget, a nyilatkozathoz csatolt magánlevél felső sarkára pedig ráírta a borítékolás idejét: ,,kedd reggel” (augusztus 21. abban az évben kedd volt). A levélben hangsúlyozottan kéri Rónay Máriát: ,,Kérem, gondosan javítsa a szedést” – ami ismét csak azt erősíti, hogy szándékában állt az írást megjelentetni.

Nyilatkozatában írónk konkrét kérdésekre válaszol, de a kérdésekre csupán a válaszokból következtethetünk. (Lásd pl. a 3. bekezdésben: ,,– Hogy segített-e valamikor a költői alkotásban, az embereim, a regény-alakjaim megértésében?”) Némi fogódzót nyújt, hogy egy évvel később újra a véleményét kérték Freud irodalmi hatásáról, ezúttal az Emberismeret című folyóirat ankétja számára, és ezeket a kérdéseket pontosan ismerjük:  ,,1. Mennyiben befolyásolja a pszichoanalízis az emberiség gondolkodását, világképét, irodalmát és művészetét?, ill. 2. Milyen hatással volt a freudizmus megismerése az írókra?”[3] Egyébiránt Kosztolányi írói érdeklődéséből, valamint a kora harmincas évek irodalom- és társadalomtörténeti adataiból következik, hogy a Literatura szerkesztőjét az érdekelte, mennyire hatottak az író munkásságára Sigmund Freud eszméi – erről ugyanis hosszabb ideje vita zajlott a korabeli sajtóban. Kosztolányi már az elején leszögezi, hogy a lélekelemző tudós és a költő munkájának tárgya hasonló: az emberi lélek. A hasonlóság megállapítása után azonban rögtön a különbözőségekre tekint (,,módszerük merőben különböző”), ami úgy értendő, hogy módszerük, vagyis az emberi lélekkel való foglalkozás tudatossági foka különböző. ,,A tudós: okról okra haladva törekszik értelmi magyarázatra”, míg a költő ,,ösztönösen tör céljára”. Amíg tehát a freudi lélekelemzés módszeresen, tudományos alapossággal és lépésről lépésre tárja fel az emberi lélek rejtelmeit, addig az igazi költészet spontán és tudattalan. Más szemszögből nézve, amíg a tudós értelmére, addig a költő intuíciójára hagyatkozva tör célja felé. A levélben Kosztolányi nem tagadja a freudi tanok hatását, de jelentőségüket minimálisnak tartja. A tapasztalt hírlapíró Kosztolányi mintha tudatosan összekeverne két dolgot: a probléma tartalmi lényegét (tehát a két jelenség létező kapcsolatát) meg a két jelenség módszereit (hogy hogyan dolgoznak). Írásának végén pedig leszögezi azt a más magyar freudista írók által is előszeretettel nyilatkozott nézetet, hogy nem jó, ha valaki programszerűen ír lélektani műveket. A Freud-féle pszichoanalízsi kérdésében Kosztolányi Dezső az egyik legérdeklődőbb és legszakavatottabb századeleji írónk. Fenn közölt 1934-es nyilatkozatában több szövegrészlet is van, amely azt bizonyítja, hogy íróként tisztában volt mind Freud, mind a freudi iskolához tartozó magyarországi analitikusok (Ferenczi Sándor, Hollós István) munkásságával. A nyilatkozat harmadik és negyedik mondata: ,,Mind a lélekelemző tudósnak, mind a költőnek hasonló a tárgya. Viszont módszerük merőben különböző” – összecseng azzal a gondolattal, amelyet Freud írt Johannes Wilhelm Jensen 1903-as Gradiva című kisregénye kapcsán. Amikor Freud elküldte (nem kért és nem várt) elemzését a dán írónak, az megköszönte a figyelmet, de egyúttal világossá tette, hogy addig nem hallott a mélylélektanról, következésképpen soha nem állt szándékában pszichoanalitikus szereplőket alkotni. Freud erre azt írta válaszul: ,,Mi – az író és a lélekbúvár – valószínűleg ugyanabból a forrásból merítünk, s ugyanazon a tárgyon dolgozunk, csak mindketten más módszerrel.”[4] Ezt az eredetileg Freudtól származó gondolatot legalább kétszer megtaláljuk Kosztolányi nagyon jó barátjánál, a pszichoanalitikus orvos Hollós Istvánnál (1872–1957). Először 1914-ben, amikor Hollós úgy ír ismertetést Ferenczi Sándor két könyvéről, hogy közben Freud Gradiva-elemzésének egyes megállapításait ismétli; másodszor pedig az Egy versmondó betegről című tanulmányában.[5] Kosztolányi: ,,Nyilvánvaló, hogy a költő édeskevés hasznát láthatja ennek a nagyszerű tudománynak, hiszen a költő munkájának veleje éppen az, hogy öntudatlan”; Hollós: ,,A költői alkotás egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy érthetetlenül intuitív”; Kosztolányi: ,,Vallom, hogy Freud életszemlélete... egyértékű az első természettudósok fölfedezéseivel: ő tette a lélektant természettudománnyá”; Hollós: ,,Amióta Freud lelki énünknek és cselekvéseinknek szinte a végtelenbe nyúló ősforrását, a léleknek tulajdonképpeni mélységét, a tudattalant feltárta, ez a kérdés is a csodák országából a természettudományosan megismerhetők köréhez kezd közeledni.”

Vajon miért nem küldte el Kosztolányi sem a levelet, sem a nyilatkozatot? Az ok talán egészen profán, technikai, és nem biztos, hogy valaha is pontosan kideríthető. Lehet, közelebb jutunk a válaszhoz, ha Kosztolányi nyilatkozatát szélesebb összefüggésbe, azok közé a vélemények közé helyezzük, amelyeket ő és más magyar írók-költők írtak vagy nyilatkoztak a húszas-harmincas években. Ennek alapján mondható, hogy a harmincas évek első felében Magyarországon lezárult a közvetlen Freud-élmény kora, és íróink szabadulni igyekeztek az időközben idejétmúlt divattól. Ferenczi Sándor 1933-as halálával Magyarországon a mozgalom lendülete alábbhagyott, és a harmincas évektől változások történtek a magyar irodalom trendjeiben: olyan írók, akik a mélylélektant kezdetben lelkesen üdvözölték (pl. Karinthy Frigyes), most látványosan elfordultak tőle, sőt szembefordultak vele.[6] A pszichoanalízissel való korabeli szembehelyezkedés magyarázataként leggyakrabban a közemberek értetlenségét és a kispolgári Monarchia konzervatív közízlését szokás felhozni. Ezzel szemben viszont inkább Kiss Endrének van igaza, aki a monarchiabeli közértetlenségről szólva arra mutat rá, hogy Freudot nem a meg-nem-értés miatt próbálták félreállítani, hanem azért, mert rivális elméletet láttak benne; és éppenséggel a polgári alapú társadalmakon belül időről időre törvényszerűen bekövetkező szellemi innováció szempontjából a pszichoanalízis bécsi fogadtatása ,,modellértékű intellektuális innovációs folyamat volt”[7]. Ez a kultúrszociológiai vélekedés részben megmagyarázza, miért kezdett a tízes évek második felétől sok magyar író-költő érdeklődni a pszichoanalitikus témák iránt, azonban nem tisztázza azt az ugyancsak fontos kérdést, hogy miért kezdték elhárítani maguktól egy idő után – tömegesen és látványos gesztusokkal – a freudi hatást. A tudatosan megtagadott vonzalomnak két oka látszik határozottabban. Ismeretes, hogy egy-egy kultúreszme átvétele rendszerint sok forrásból történik, s rendszerint nem is tudatosan, hanem a körülmények alakulása szerint. A pszichoanalízisre is érvényes, hogy a recepció sok esetben nem volt tudatos sem az érintett író, sem környezete számára, tehát az írók nemhogy szégyellték volna, hanem időnként nem is tudatosították, amiből az is következik, hogy az elutasítás mozzanatában sem kell feltétlenül a pszichoanalízis ellen irányuló elfogultságot látni. A másik hiteles magyarázat szerint a Freudról értesülő írók nyilatkozataikban azért utasították el nézeteit, mert törekedtek írói-alkotói szuverenitásuk megőrzésére.[8] Ez a fajta ambivalens elutasítás szépen megfigyelhető Füst Milánnál, aki egész pályája során kétértelműen nyilatkozott a pszichoanalízisről, valamint éppen Kosztolányi Dezsőnél, akiről köztudott, hogy írói autonómiája maximális védelmében utólag bármilyen nyilvánvaló hatást letagadott (pl. a Néró, a véres költőhöz készített történelmi előtanulmányok tényét). Ez magyarázza, hogy ugyanaz a Kosztolányi, aki a harmincas évekbeli Esti Kornél novelláiban (nyilatkozata is ekkori!) gyönyörűen kiteljesíti a freudi halálösztönnel vegyített pszichoanalitikus hatást (Kassai György megfogalmazása), nyilatkozataiban teátrálisan visszautasítja azt. A pszichoanalízis befogadásáról mint egységes korszakról Magyarországon egyébként sem lehet beszélni. Ellenkezőleg: a klasszikus pszichoanalízis harminc évén belül több alkorszak figyelhető meg, és egy-egy író életében lényeges lehet, a recepciós folyamat melyik stádiumában vizsgálódunk, tekintve, hogy a jelek szerint akár egyetlen írói életművön belül is lehetséges az elfogadástól az elutasításig a recepció teljes spektruma: Füst és Kosztolányi kételkedő naplóbejegyzései, újságnyilatkozatai, valamint az Emberismeret körkérdésére adott válaszai erről a recepció során megnyilvánuló hangulatingadozásról árulkodnak.

Én ebből azt a következtetést vonom le, hogy a fenti nyilatkozat nem elküldésének pontos oka nem is fontos. Amikor 1935-ben újra a véleményét kérték Freudról (az akkori kérdésekre Földi Mihály, Füst Milán, Kassák Lajos, Komlós Aladár, Komor András, Kosztolányi, Vámbéry Rusztem és Zsolt Béla válaszolt), Kosztolányi gyakorlatilag ugyanazt válaszolta, mint egy évvel korábban: ,,Ennél nagyobb szellemi forradalom a hitújítás óta nem zajlott le. Sok értékes megismerést köszönhetek neki. De munkásságomra legfeljebb csak a külsőségekben hathatott, mert az irodalmi alkotás a lelki élet oly tudattalan mélységéből táplálkozik, ahová még a lélekelemzés se jutott el” – és ekkor is övé a legtömörebb, legrövidebb nyilatkozat a nyolc válasz közül. Valójában az a jelzésértékű, hogy 1934-ben Kosztolányi megírt, de lényegében visszavont egy Freudról szóló nyilatkozatot.

 

 

 

Jegyzetek

[1] A dokumentum eredeti föllelhetősége: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Fond 31/45. Kosztolányi Dezső – Rónay Máriához.

[2] Köszönöm Réz Pálnak, az 1996-os gyűjteményes kötet sajtó alá rendezőjének a megerősítését, amely szerint ,,valószínűnek látszik, hogy ez az új olvasat a helyes”.

[3] Az Emberismeret körkérdése magyar írókhoz. A pszichoanalízis hatása írókra és irodalomra. Eredeti megjelenés Emberismeret, II. évf., 1. köt., 1935, 103–110. Újabban: Helikon, 1990/2–3. sz., 322–330.

[4] Freud szavait idézi Gay, Peter: Freud-a life for our time. New York–London, 1988, 320–2. Saját fordításom.

[5] Ld. Helikon, 1990/2–3. sz., 297–309.

[6] Vö. Brabant, Eva: Karinthy Frigyes utazása a pszichoanalízis körül. In Helikon, 1990/2–3. sz., 286.

[7] Kiss Endre: Fejezetek a pszichoaanlízis és a modern klasszikus irodalom kapcsolatának történetéből. In Helikon, 1990/2–3. sz., 195.

[8] Vö. Lélektől lélekig. Osztrák-magyar-közép-európai összefüggések. Szerk. Fried István. Szeged, 2000, 8.