Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / Mizser Attila Szakmai gyakorlat külföldön c. könyvéről / Text túra

Text túra

     

Ha túra, hát induljunk. A cél legyen a textus tere, másként: szakmai gyakorlat külföldön. Mizser Attila második verseskötete remek terület, kihívás a kalandvágyó olvasó számára, itt ugyanis nem egy, a befogadó elvárásait kielégítő korpuszról van szó, hanem sokkal inkább egy olyan poétikai-retorikai alakzatokból sajátosan felépülő verbális szövevényről, amely a maga törvényszerűségei mentén, jellegzetes szintaktikai szabályok szerint olvasódik, és eleve egy ideális, a lírai hang retorizáltságához alkalmazkodó befogadói pozíciót feltételez, igényel. Maga a nyelvezet félrevezető lehet, első olvasatra talán túl könnyednek ítélnénk, de vigyázat, (el)tévednénk: a nagyon is tudatosan létrehozott kötetkompozíció, valamint a szöveg kiterjedését meghatározó diszkurzív mélystruktúra épp a különböző populáris regisztereket is mozgató beszédmód révén válik elérhetővé. A kötet szerkesztettsége köszönhető a szövegek tematikus-motivikus összeszövődésének, valamint intertextuális és grammatikus egymásra utaltságának egyaránt.

A versek három ciklusba rendeződnek: az első és a harmadik (lappangás, sorhossz) szonettekből, a középső (labirintus) szabálytalan, nem kötött formájú költeményekből épül fel. Már a kötetszervező elv is olyan költői eljárásra enged következtetni, melynek során egy klasszikus hagyomány megőrzése, illetve annak felszámolása megy végbe, mindez egy sajátos hang és kifejezésmód kialakítása érdekében. A kötet első verse, a mottó egyfajta előszöveg szerepét tölti be, iránytű magához a szövegegészhez, amely tematikusan és poetológiai értelemben is ezt a kettősséget foglalja magába: „ó hogy utálok szonettet írni / tizennégy sor és száznegyven szótag / minden bizonnyal pont ennyi fórt ad / ha hagyod majd a formára bízni”. Tartalom és forma ambivalenciája egyfajta önkényes szövegszerveződésre utal: a nyelvi elemek, függetlenül az általuk közölt szemantikai tartalomtól, egy zárt struktúrát hoznak létre, amely az első és a harmadik ciklus verseinek modelljéül szolgál.

A szonett (poszt)modernizálása nem új jelenség a kortárs irodalomban: Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső, Nádasdy Ádám, Bertók László neve (s ki tudja, meddig sorolhatnánk) szintén felmerül a szonettköltészet kapcsán, és talán nem túlzó a kijelentés, miszerint a kortárs szerzők többnyire a szonett mint struktúra és mint játéktér kitágítására tesznek kísérletet. Ez jellemző Mizser Attila kötetére is, amelyben a szabályos és szabálytalan formák egy textuális tér domborzati viszonyainak jelölői, a szonettek, ciklusok egymásutánisága pedig a tájban, a szövegben való előrehaladást jelzik.

A szöveg belső formáját tekintve az egyes verstestek önálló, zárt egységet alkotnak, felépítettségükben, logikai rendjükben pedig többnyire igazodnak a klasszikus retorika kívánalmaihoz: a tézis, antitézis és szintézis egymásra rétegződéséből konstituálódnak. Az egyik legjobb példa erre talán a feladás, amely a csata és a meccs egymásra vonatkoztatására, a feladás struktúrájának, aktusának megkettőzésére épül: „kedvesem a védelemnek lőttek / az átjárót már meg nem tarthatod / a szúette és szikkadt karzatok / az ellenség hírére kidőltek” (téma), „vagy tán épp egy másik félidőben / második sárgát harmadik kapott” (ellentéma), „csatának meccsnek egy a rendje / tartani kell azt mi még tartható” (összegzés).

Más szövegek ezzel szemben sajátos önzáró struktúrát mutatnak, olyan egységet, amelyben a versvég a verskezdetet idézi fel, illetve a nyitás és zárlat motívuma egyfajta reddíciós jelenségként együttesen tematizálódik. Ilyen a folytatás című vers, amely a mottót követi, s mely révén az olvasó becsöppenve egy kezdet nélküli, „folyó” szövegbe „in medias text” pozicionálódik. Itt a kezdet és a folytatás fázisai íródnak egymásba majdnem kibogozhatatlan viszonyrendszerben, amit csak a forma végessége tart viszonylagos egyensúlyban: „kezdeném – kezdeni kedves / ott még van park pad sóhajok […] folytatás – folytatni könnyű / nem annyira mint elkezdeni”.

Az így szerveződő struktúrák nem mozdulatlanok: a különböző fragmentációs elemek, a meghatározatlan szintaktikai viszonyok biztosítják a szöveg játékterének folytonos dinamikus átrendeződéseit, és többirányú olvasatot tesznek lehetővé. Egyes szavak szintaktikai szerkezetek érintkezési pontjaiként konstituálódnak, olyan átfedési területek, amelyek lehetővé teszik a jelölőknek a szövegi térben történő szabad játékát. A jelölők a szövegben nem rögzítettek, viszonyrendszereik az olvasás aktusa során szerveződnek: a szövegek központozása, a szintaktikai viszonyok kijelölése az olvasó feladata. Épp ezért az önmagukba visszatérő szonettek egyes szöveghelyei egyben átvezetnek más szövegekbe. A restart (a mottóhoz hasonlóan metaszöveg) egy meg nem írt szonettet tematizál, a téma kidolgozása során azonban maga is tizennégy soros, quartinákból és tercinákból felépülő verssé alakul. Nem azonos a meg nem írt szonettel, azonban az mintegy beleírja magát, megszületik a róla szóló vers szövegterében. A restart más értelemben is túllép saját hatáskörén: az utolsó sorok interpretációjától függően tekinthető önzáró és határait felszámoló, a következő szonettet megidéző struktúrának egyaránt: „passz vége ez már tényleg elúszott / talán szonett kéne róla úgyhogy” (restart). Egyszerre több szöveg aktivizálódik, a közöttük lévő határ pedig átjárhatóvá válik, így fűzhető fel egy szálra a folytatás, a vonzások és választások, a magától és a restart, ez biztosítja a szöveg előrehaladását. A textus önmagára reflektálva magát kezdi írni: a lezárt egységek képzetét keltő versek a maguk teremtette törvényszerűségek mentén folyton felülírják egymást, az olvasó pedig előrehaladva a szövegi térben újraolvas és -értelmez.

A szövegek azonban nem csak egymásutániságukban rekonstruálják egymást: az azonos tematikájú (pl. sport-, szöveg- és párkapcsolat-metaforikát előhívó, a posztmodern költő attitűdjének szegmenseit felsorakoztató) költemények sajátos szövegközötti viszonyrendszereket idéznek elő. A különböző ciklusokban elhelyezett balázsolás és blöff egymásra olvashatóságából sajátos intertextuális híd konstituálódik: a két vers bizonyos szöveghelyei egyazon helyzetet szituálnak más-más nyelvi és poétikai közegben. Szinte reflektálnak egymásra, egymás elő- és utózmányaiként definiálódnak: „mondhatnánk úgyis hogy elveszett / és azóta bélázlak balázs / nyakadon keresztbe késemet / kerítem a hangulat parázs” (balázsolás), „ha tervemet pancser mód szeged / beindul mint singer az inger / és torkodat tevékeny kezek / kutatják tudják azt mint kell // ne játszd magad hiába bámulsz / nem változik tervem cím miatt” (blöff). Az utolsó sorok metatextuális vonatkozásai is kölcsönösen olvashatják, olvassák egymást: „mára beismered dőre tett // volt hogy megpályáztad orsimat / – bár látná tátongó orrlikad – nem bánná hogy versbe fojtalak” (balázsolás) „nem túl nyomós érv ha elájulsz / sorom pontos s mindenképp kiad” (blöff). Kevésbé rejtetten és jóval egyértelműbben definiálható poétikai céllal kapcsolódik össze a magától és a másik: mindkét vers a lírai hang megkettőzésén alapul, egymásra vonatkoztatásukból pedig egy folyamatábra (az előrehaladásé vagy a cirkulációé) rajzolódik ki: „kedves péter mondd meg hogy kezdenéd” (magától), „a völgy után egy újabb völgy jött” (másik). Az idegen pálya és az idegen pálya II. pedig már a cím megnevező és azonosító funkciója révén is egymás alternatíváiként értelmeződnek: az első a gólhelyzetet, a gólvonal előtti pillanatot tematizálja, illetve metaforizálja, a második (a kötet utolsó szonettje) pedig a tulajdonképpeni határátlépést, tematikus értelemben a címben ígért gyakorlat kezdetét, poétikai viszonylatokban a textuális tér kereteinek meghaladását, a lírai hang elhallgatását, a szöveg zárlatát jelenti.

A textust behálózó, szövegen belüli és szövegközötti viszonyokat mintázó szálak nem csak a szövegek közötti érintkezési felületek kijelölésére szolgálnak: többnyire ezek olyan vonatkozási (tájékozódási) pontok, amelyek segítségével a szöveg kiterjedése, értelmezési lehetőségei felmérhetővé válnak, s amelyek révén az olvasó a szövegben való előrehaladást, terjedésének irányát érzékelheti, azaz a lappangás, a labirintus és a sorhossz ciklusok egymásra következésével érzékelhető pozícióváltások, szerkezeti differenciák jelzésére is szolgál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az olvasás lineáris aktussá válhat. A különböző asszociációs lehetőségeket felvonultató, változatos olvasásmódokra lehetőséget adó szöveg állandó befogadói aktivitást igényel, még akkor is, amikor például „csak” poétikai díszítőelemekről, mondjuk, rímekről van szó. A kiállás című, nem kötött formájú versben a szó homonimikus szerkezete, illetve a jelentésmódosító ismétlés alakzata hozza létre a rímet: „mitől nem tudod hogy mennyi / részes még ez a sorozat / az annyi talán nem mennynyi”. Bár a szonettek rímelése következetesen megfelel a klasszikus képletnek, mégis lehetővé teszi a rímekkel való sajátos bánásmódot. A vasárnapi anziksz első és utolsó sora egymástól meglehetősen távol eső rímhívóként és -válaszként értelmeződik, funkciója ekkor az önzáró struktúra kijelölése: „a rágás marad az éhség helyén / […] a hétfő nyála szárad bélyegén”. Az ajánlat első quartinájában a rímhelyzetű szó megelőlegezi a választ, amely azonban váratlan módon tematikusan utal vissza a rímhívóra, és módosult jelentését aktivizálja: „nőm mostanság egyre jobban basztat / átrendezi arcom szokott szobám / miért akarom mindig csak aztat / merő macera sok süket sopán”.

A versek tétje egy verbális szövevény létrehozása, a szavak, kifejezések e szövegszervező elvnek alárendelt elrendeződése, a jelentésképzést indukáló, azzal párhuzamosan futó folyamat, amelyet azonban vég nélküli folytonosság jellemez. A szöveg retorikai arculatát épp ez a cirkularitás, önmagába való visszafordulás, önigazolás és egyszersmind megkérdőjelezés jellemzi: újra meg újra visszakapcsol önmagába, tehát igazol, hitelesít, eközben azonban önreflexíven rákérdez, újraolvas és felülír. Túraútvonal, elágazásokkal, akadályokkal, amelyeket a nyelv önstrukturáló képessége hoz létre: az olvasó feladata a tájékozódás a szöveg belterületén és a szövegben való előrehaladás képességének érvényesítése.

A posztmodern egyik legfőbb sajátosságának talán a korszakot jellemző irodalmi megszólalások, beszédmódok, valamint az alkotók nyelvhez való viszonyának sokféleségét tekinthetjük. Ez együtt jár azzal, hogy az egyes irodalmi művek irányzatba sorolása problematikussá, sőt lehetetlenné válik: meghatározásuk, definiálásuk nem konstans „mértékegységgel”, hanem szerzők, kifejezésmódok és hagyományok aktuális összevetésével, viszonyításával történhet. Ilyen értelemben Mizser Attila szakmai gyakorlat külföldön című kötete a kortárs költészetnek azon darabjaival mutat rokonságot, amelyek ironikus, olykor gunyoros hangnemben, a nyelvet a maga materialitásában tekintve és alkalmazva, különböző nyelvhasználati regisztereket integrálva, a pragmatikai, szintaktikai és szemantikai szabályokat bizonyos törvényszerűségek mentén szétzilálva jönnek létre.