Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. december / Mizser Attila Szakmai gyakorlat külföldön c. könyvéről / „személyünk adta ócska partvonal”

„személyünk adta ócska partvonal”

     

Daidalosz és Ikarosz mítoszának egyes értelmezői szerint a labirintus, ahonnan a két hérosz megszökött „bizonyos értelemben az az útvesztőmintával díszített mozaikpadló volt, amelyen rituális fogolytáncot jártak”.[1] A ritmus, a tánc „rendje”, „a tizennégy sor és száznegyven szótag”, hogy mennyi „fórt ad / ha hagyod magad a formára bízni” (mottó), nem sok reménnyel kecsegtet, hiszen ezek szerint csak addig lesz rituális a tánc, ameddig a terep (és a mozgás) állandó. A szökés tehát a táncból való kilépés, a terep elhagyása. Ez viszont ahhoz a mozdulatlansághoz vezet (s ezáltal a táncost mint táncost felszámolja), melytől a költő irtózik, és melyre paradox módon sóvárog is. Mindkét lehetőség az identitás sérülésének (elvesztésének) félelmét gerjeszti. Ez a feszültségteljes szembenállás a mozgás és a mozdulatlanság (állandóság–változás, rend–rendezetlenség) közt többször is tematizálódik Mizser Attila költeményeiben („rendet / rakni magamban magam körül” – vonzások és választások; „puzzle-mon még összerakhatom” – kirakós; ; „nincs már rész mely az egészet adná” – lappangás), és az idegenség, otthontalanság („külföld”) ontológiai szerkezetével áll összefüggésben. Ebből adódóan számos költeményére jellemző a mozgalmas, dinamikus jelenetek ellenpontozása statikus (képeslapszerű) állóképekkel („a zsivaj kipurcant teste pang” – idény; „folyik”–„rászárad”, „nem marad meg”–„megőrzi” – vasárnapi anziksz, ilyen még: őszi gomb, labirintus, felvétel, ród múvi, sorhossz, les).

Mégis marad tehát a mozgás, amely viszont újra és újra idegen közegbe hajtja a táncost, a padló változatos (mozaikszerű) mintázatai közt. S hogy ez milyen pályaképhez vezet ezen az örökké idegen pályán, már előre sejthető. A végkifejlet: bukás (szükségszerű kudarc), melyet allegorikusan Mizser Attila szakmai gyakorlat külföldön című (2003-ban a Kalligram Kiadónál megjelent) kötetének borítója (Pieter Brueghel: Ikarusz bukása) is jelez. Az egyetlen lehetőség a paradoxon belátása, a feladás, egy kesernyés-ironikus mosollyal való lemondás a megoldásról. Csak néhány példát kiemelve: „tervet elvet nem fontol feladja” (lófra); „idővel aztán mindent hagyok” (vonzások és választások); „passz vége ez már tényleg elúszott” (restart); „nem fordul semmi ez nem tavaly / vissza már nem jön se gól se csaj” (idény); „én beérem ennyivel” (ród múvi); „és aztán (a legjobb egy adott jelre) / feladni mindent” (feladás); „semmi sansz” (kréta és toll). Amikor ez a belátás s egyben írói attitűd (identitás) megjelenik, akkor vehetjük észre, hogy bár a kötet egyik fő szervező motívuma (toposza) a labirintus (mely vers a kötet fókuszában lévő pozíciójával igencsak árulkodó), ennek egyrészt út jellegét kell meglátnunk, miáltal az utazás izgalma kerül előtérbe, másrészt az út célja továbbra is fontos marad (a nyelvhez való viszonyában is ez a kettősség jelenik meg), olyanformán, ahogy a futball lényege a játék lesz, mégis fontos az eredmény. Az első belátáshoz kapcsolódó olvasási stratégiát erősítheti a számtalan úttal, utazással kapcsolatos allegória (labirintus, ród múvi, tavaly szindbád…, lófra, kréta és toll, másik, idegen pálya II. stb.). Persze ez teljesen sosem valósul meg, hiszen a vágy a cél elérésére nem szűnik, a törekvés megmarad. Nem felszabadító, így sokkal inkább csak lemondó beletörődés ez, ezért a kesernyés, sőt sokszor komor hangulat. S hogy ezt a programot a mizseri líra megvalósítja, annak legfőbb bizonyítéka az az ironikus s mégis pátosszal teli hangnem, melyen ezek a költemények megszólalni képesek.

Ahogy Jan Kott írja az Istenevőkben: „Nincs tragédia mítosz nélkül, de a tragédia egyszersmind a mítosz tagadása is. A tragédia a mediációhoz való folyamodás, s egyszersmind annak megmutatása, hogy a mediáció lehetetlen. Ezt nevezzük a tragikus hős világos pillanatának.”[2] Mizser Attila szövegei eljutnak eddig a pontig, sőt azt is megmutatják (miként azt föntebb jeleztem), hogyan lehet egy tragikus-patetikus beszédmódot átmenteni egy olyan (szöveg)világba, mely a maga mindennapiságával egyáltalán nem kedvez, sőt általában kisiklat minden ilyen próbálkozást. A félreértesz mint... című versben a következőképpen elevenedik föl a mitikus idő: „a borból egykor így csináltak vizet / de akkor ott még minden helyreállt.” A szöveg Jézus első nyilvános fellépésére utal (legalábbis egy átlagbefogadó elvárási horizontján – asszociációs hálójában – azt idézi föl nagy valószínűség szerint), a kánai menyegzőre, ahol a vizet borrá változtatja a felkent. Ám a versben épp ellentétesen jelenik meg e tett. A „helyreáll”-ás lehetetlenségét hirdetve; „de itt most rögtön mohón végleg változott” – jön rá a válasz, jelezve az autoritás már említett irtózását a változástól. Ezt a hangulatot erősíti – az egyébként is a dialogicitás és a narrativáltság jegyeit hordozó szövegben – a realitás, a bizonyosság kódjainak ’szétírása’: „véltnek hitt”, ami az ábrázolt világ fikciójellegének duplikálódásával jár.

A vers kezdete egyébiránt már igencsak beszédes: „félreértesz mint nagy tudósok a viccet.” Itt a már mindig is meglévő félreolvasásra hívja föl figyelmünket a lírai dialogizáló monológ. A költő nyelvhez való viszonyát mutatja az idézett szonett következő két sora is: „át meg át rendezek egyfolytában hidd el”, mely egy költői önvallomásban teljesedik ki: „így vagyok vágva vésve beégve / más mondatok elvárt de nem jövő helyén.” Mizser nyelvszemléletére nem jellemző ugyan a disszemináció (Derrida) modellje, ám a hagyományos jel–jelölt konstelláció felforgatásában érdekelt. Kijátssza az olvasói elvárásokat (ennek hatásos és szellemes módja, hogy a sorvégi gondolati áthajlásokkor – de nem csak ott – homonim kifejezések szerepelnek: „látszik majd tisztán az hogy dugom / ölébe fejem hajtom lenne / jó szó ebben itt biztos vagyok” – vonzások és választások; „több napos hulla túlérett sajt / szelet vet de nem arat vihart” – idény stb.). A kevert regiszter használata (köznyelvi, szleng, szépirodalmi, archaizáló, tudományos stb., melyek mint mozaikdarabok állnak össze) is elősegíti ezt a poétikai hatást. Tehát ezek az eszközök is közrejátszanak abban (nem csak a szellemes rímeltetés és jól szerkesztettség), hogy jellemző Mizser költészetére az esztétikai élményközpontúság, a gyönyörködtetés. Ennek egyik sokat használt alakzata a kihagyás (az utalószavak nagy mennyisége is ezt jelzi), amely során a befogadóban a felfedezés, a megfejtés öröme kelti az említett emóciókat. Ezekben a versekben a szöveg enigmatikus szerveződése mellet megfigyelhető, hogy egy-egy szóról leválik hagyományos jelentése és a körülötte lévő kontextus által konstituálódik újra. Mizser Attila egy olyan nyelvfilozófiát működtet tehát poézisében, mely vállalja a kiüresedett hagyománnyal való leszámolást („társított mondta az vagyok neked // legyintettem ezek idézetek / nélkülem és főleg lehet máshoz / vacak vállfák romos ruhatárhoz” – szekrénymesék), ám folytatja a modernitás (másodmodern) hagyományait, kellő reflexióval és kritikával illetve azt. Így kapcsolódik a kortárs lírában megjelenő klasszicizáló tendenciához. S lesz méltó pályatársa Varró Dánielnek vagy Térey Jánosnak (még akkor is, ha néhány jelentős ponton el is tér poétikájuktól). Ugyanakkor a jelentés elbizonytalanítása („innen nézve a zaccot az / kedvesünk képe is lehet” – nosztalgia) a már említett identitásproblémához kapcsolódik, annak nyelvi analógiája. A jelentés re-konstrukciója pedig az a tánc(forma), mely során az idegen táj be lesz járva. Annak birtokbavétele nélkül, ahogy a világ sem vehető birtokba a nyelv által, de csakis azon keresztül tapasztalható meg, sőt néha alakítható is.

Mizser Attila költeményei olyan speciális vallomáslírának tekinthetők, melynek ontikus és ontologikus tapasztalata a tragédia (a világ idegen és nem egész, az identitás pedig változó), ami a mítosz (a rend helyreáll) szükségszerű dekonstrukciójából jön létre, egy olyan identitás formájában, ami saját tragikumát ironizálja, egyben metaszinten lehetetlenítve vagy még inkább egyetlen lehetőségét megteremtve ezzel. Így strukturálisan megfelelve a nietzschei dekonstrukciós elvnek. Eközben egészen érzékenyen értelmezve egy korábbi, a magyar irodalomban igen intenzíven jelen lévő hagyományt, nevezetesen az Ady-féle önmítoszteremtést (részben azzal le is számolva). Természetesen ebből következik az is, hogy az elsőre igen könnyed, már-már formaművészetnek látszó líra mögött, mély metafizikai tapasztalat jelenlétét vehetjük észre. Különösen jelentős ez a szál azokban a költeményekben, ahol az identitás és az azonosság kérdése tematizálódik, intertextuális kapcsolatot létrehozva József Attila kései lírájával (a pályakép mintha egyenesen a Részeg a síneken című József Attila-szonett folytatása lenne), illetve bizonyos dialogikus struktúrákon keresztül Szabó Lőrinc költészetével. Jellemző ezekre a költeményekre egyfajta morózusabb hangnem, komorabb világlátás.

A dialogicitás egy kifejezetten hangsúlyos szála a kötetnek, hiszen az identitás a saját megtapasztalása a másikban aktusán keresztül konstituálódik a versek nagy részében (másik, szállás, hangadás kedvesemnek, magától stb.), mely a másik megidézése és megszólaltatása által következik be. A másik úgy van jelen a mizseri költeményekben, mint a páros tánc lépéseiben a táncpartner föltételezett pozíciója. Ennek mintájára jelölődik ki például a másik című versben péter alakja. A dialogikus beszédben megjelenő társ azonban (épp az azonosság meghatározása során) veszélyezteti a lírai hang identikusságát, hiszen a párbeszéd során akcidens és szubsztancia felcserélhetővé válik („miért lenne más mondta péter”).

Fontos tényező Mizser Attila költészetében a már említett narrativitás, mely végigvonul a teljes köteten, sokszor metatextuális (mottó, folytatás) és autotextuális, autoreferenciális (restart) struktúrákkal társulva. Ez, valamint a teljes szövegegészet átfonó allegóriák (foci, csajozás, italozás) hálózata egy nagy epikus egészként is értelmezhetővé teszi a kötetet, melyben a szerző és az autoritás sokszor nehezen választható szét. Ugyanakkor az önironikus „béna póz”-ok (térkép) (és a már említett okok) miatt nehezen lehetne önmítoszteremtő énlírának tekinteni a kötetet. Sokkal inkább leszámolás ez (mint már jeleztem) ezzel a típusú költői image-zsal. Szembesülés a „személyünk adta ócska partvonal”-lal (vonzások és választások), mely körül mindig csak „próbaut”-at (kréta és toll) tehetünk, csak körbe táncolhatjuk, de ki nem táncolhatunk belőle.

 

   

     

Jegyzetek

[1] Graves, Robert: A görög mítoszok, Európa, 1981, Budapest. 465.

[2] Kott, Jan: Istenevők, Európa, 1998, Budapest. 15.