Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. február / Alteritás, erőszak, gender / Erőszakmotívumok a XVI. századi magyar nyelvű széphistóriákban

Erőszakmotívumok a XVI. századi magyar nyelvű széphistóriákban

   

A kutatás alapját képező corpusról

Az erőszak társadalmi nemek mentén végzett vizsgálatára[1] a reneszánsz idején igen nagy és jól kiaknázható szövegcorpusszal rendelkezik a XVI. század egyik legjellemzőbb magyar nyelvű verses műfaja: a széphistória. Most nem kívánok kitérni a széphistória mint műfajmegjelölés problémakörre. Megtették már többen is, legutóbb egy hasonló témakörben írt tanulmányában Tóth Tünde foglalkozott ezzel,[2] s bár egyik ilyen jellegű kérdésfelvetés sem tisztázta teljesen a régi magyar verses elbeszélések tipizálása körüli ellentmondásokat, az talán megnyugtató, hogy az eltérő terminus technicusok ugyanazt a szövegcorpust jelölik: a világi témájú, fikciós elbeszélő históriákat.

A régi magyar költészet repertóriuma (RPHA[3]) e műfajban harminchét rekordot tárol, ám nem minden találathoz köthető önálló, illetve létező szöveg. Mindjárt négyről közli az adatbázis, hogy elveszett, a maradék harmincháromból hatot csak töredékében ismerünk, s ebből is az egyik egy másik históriának volt a része (az Aeneis-históriából kiszakadt, s teljesen önálló életet élő Oly búval bánattal az Aeneas királyról van szó).[4] Marad tehát harminckét széphistória, melyek közül kettő más műfaji besorolást is kap (az egyik házasének inkább,[5] a másik pedig nem annyira fiktív, mint történelmi história[6]), öt pedig antik történeti tárgyú,[7] ezért ezeket kizárom a vizsgálat alól, mivel a trójai mondakörhöz kapcsolódó közismert történeteket adják vissza. Kivétel ez alól a Lévai névtelennek Paris és Görög Ilona históriája,[8] mely nem az antik történetet, hanem a szerelmi szálat állítja középpontba.

Kétséges továbbá, hogy a témájuk alapján egy csoportba tartozó E világi nagy sok zűrzavarról való ének,[9] a röviden csak Damokles kardjaként emlegetett Tüköre és példája e jelenvaló romlandó életnek[10] és különösen a töredékben megmaradt Pallas és Minerva vetekedése[11] besorolható-e egyáltalán a széphistóriák közé. Mindhárom a világi élet hiábavalóságát példázza, s igen közel állnak más műfajokhoz. Véleményem szerint érdemes lett volna alternatív műfaji besorolást is adni nekik, mint a két feljebb említett darabnak. Történetük alig van, s ha igen, mint Bogáti Fazakas Miklós E világi nagy sok zűrzavarról való énekének, az is inkább más műfajba (a haláltánc-énekek közé) tartozónak[12] mutatja őket. A Damokles kardja szintén cselekményes, ám maga a történet is egy példázat ábrázolását mondja el. Nem is beszélve a Pallas és Minerváról, mely tulajdonképp semmiféle históriás jellemvonást nem mutat: a történetmondásnak még nyomait sem találjuk benne s a históriákra oly jellemző nótajelzés is hiányzik (bár ez nem szoros műfaji jellemző).

     

     

A vizsgálat szempontjai

Az erőszakot pszichológiakönyvem[13] alapján egy másik személy fizikai vagy lelki megsértését célzó viselkedésként fogtam fel, s ez alapján az agresszió legkülönbözőbb fajtáira találtam példát e szövegekben. Főbb szempontként az erőszakmotívumokat emelem ki, és azokhoz rendelem a vonatkozó példákat, mellyel azonban nem célom, hogy az így egymás mellé rendelt szövegeket más tekintetben is összetartozóknak ítéljem. A tipizálást a tanulmányozott szövegcorpusból kiindulva végeztem el, azaz a felfedezett erőszaktípusok egy-egy csoportjához rendeltem hozzá az elnevezést, és nem fordítva. Nyilvánvalóan nem állt szándékomban az összes agresszió-fajtát számba venni, ehelyütt nem is lenne rá módom. A következőkben amolyan „erőszak-katalógust” próbáltam létrehozni, amelyben a motívumokat általam kreált gyűjtőkategóriákba rendeztem, mindezt olyan sorrendben, hogy valamiféle fokozatos durvulás legyen érezhető a példákban. Persze ez szubjektív megítélés kérdése, hiszen nem a BTK vonatkozó paragrafusait és a kiszabható büntetések súlyát tartottam szem előtt, hanem az erőszaknak a vizsgált anyagban megjelenő következményeit.

     

     

Hazugság

A hazugság talán nem mindig jelent egyértelműen erőszakot, bár ha a fenti definíciót szorosan értelmezzük, lelki sérelem felléphet a hazugság következményeként is, már amennyiben az áldozat tudomást szerez róla. Ebbe a csoportba olyan motívumokat soroltam, melyekben a hazugság a történetnek kulcseleme, s a hazugság áldozatai különféle megpróbáltatásokat szenvednek el, ám ez a szenvedés, mint majd látni fogjuk, mindig feloldódik.

Elsőként a Vitéz Francisko históriáját[14] említem meg itt, melyben a mintaszerűen jó házasságban élő Francisko és neje Kasszánder vitéz aljas hazugságának lesznek áldozatai, s ezért elveszítik becsületüket és egzisztenciájukat. Figyelemreméltó, hogy a család sanyarú sorsát okozó férfiúi dicsekvést (hübrisz)[15] hogyan próbálja megakadályozni a férjét útjára bocsátó asszony:

Deimmáronebbennemtehetegyebet,

Tudomvitézeknekolytermészeteket,

Udvarbanhogytészneknagykérkedéseket,

Deénszűvemszeréntkéremkegyelmedet.

A nő itt kétszeresen is áldozat, hiszen nem csak a fedelet veszíti el feje felől (az álnok Kasszánder kapja meg a várat), de férje bizalmát is, és igazságtalanul vádoltatik.

Kevésbé szomorú a sorsa a Titus és Gisippus históriájában[16] Gisippus mátkájának, akit a tudtán kívül (és persze megkérdezése nélkül) ad át a saját vőlegénye barátjának. A lány egészen addig abban a hiszemben van, hogy Gisippusszal él házaséletet, míg a külső körülmények hatására (Titusnak haza kell utaznia öröksége ügyében) be nem vallják neki az igazat, hogy az éj sötét leple alatt mindig Titus ment be ágyasházába. A szeretett nő választását teljesen figyelmen kívül hagyó Titus, aki majd belehal a szerelembe, azzal próbálja legálissá tenni a csalást, hogy inkognitóban eljegyzi Sophroniát (hivatalosan Gisippus felesége) a saját gyűrűjével. Később, mikor a nő családja felelősségre vonja, erre is hivatkozik, s szemrebbenés nélkül a lányra hárítja át a felelősséget:

Kiannakazoka,haőnemtudta,

Énvolnék-é,avagyGisippusvólna?

Hogynemkérteakkor,nevemkivólna,

Azsetétbenhamegnemismértvolna?

Végül azzal szereli le a felháborodott rokonságot, és magát az áldozatot, hogy megfenyegeti őket: haddal támad rájuk Sophroniáért. A hazugságot tehát maguk az elkövetők leplezik le, s így aztán nem is rónak ki rájuk büntetést. A női áldozat is megbékél, hiszen gazdagabb és rangosabb férjet kapott, különbséget meg úgysem tudott tenni a két barát között. Amiért szomorú volt, az a szégyen, hogy férje átengedte egy másik férfinak:

Ottanasszonymegszomorodottvala,

Széporcájánkönyveihúllnakvala,

Atyjánaknagysírvapanaszlottvala,

Mertnagykisebbségétszégyenlivala.

Ebbe a csoportba sorolhatjuk vizsgálatunk szempontjából a Volter és Grizeldis históriáját[17] is, hiszen Grizeldis kínszenvedését az okozza, hogy azt hazudják neki, gyermekei halottak (bár ez nincs így kimondva a történetben, csak érezteti a szolga, hogy a gyermekeknek el kell pusztulniuk), és a király elhiteti vele, hogy másik feleséget vesz helyette. Ez a história azonban allegorikus értelemben olvasandó,[18] az Istennek való tökéletes alárendeltség példája, egy asszonyi Ábrahám-történet.

Végül egy tragikusnak csöppet sem mondható történet, a Béla király és Bankó leányának históriája[19] következik, mely azért is alkot üde kontrasztot az eddigiekkel, mert a szenvedő alany ebben az esetben férfi, méghozzá koronás fő. Ezt az inkább tréfának tekinthető darabot igazából egyáltalán nem szövi át az erőszak, a hazugság is inkább becsapás, „áldozata”, Béla király szenvedése abban merül ki, hogy nem sikerül utolérni a nőiségét felfedő (Mikor beszörződe szép könnyő gályában / Az Duna vizének aláfolyásában, / Hamar kapcsolja komoka dolmányát, / Királynak mutatá szép két almáját.) álruhás leányt.

Ha a példákban erőszakot szenvedettek nemét tekintjük, azt látjuk, hogy a hazugságot áldozatként elszenvedők között három nőt és egy férfit találunk. Az egyetlen hímnemű alany is egy tréfának az áldozata, melynek pikantériáját épp az adja, hogy megfordultak az erőviszonyok, s egy nő győzi le a férfiakat. Mivel azonban csak egy speciális aspektusban (’a hazugság áldozata’) vizsgáltuk ezt az erőszak-típust, óvakodnék az előző mondatok nyomán annyira kínálkozó általánosítástól, miszerint az áldozatok többnyire nők voltak. Nyilván nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat az eseteket sem, amikor a „hazugság áldozata” mellékszálként van jelen a történetben. Ha ezekkel is számolnánk, a nemi arányok már jóval heterogénebb képet mutatnának a férjét felszarvazó nőtől (Eurialus és Lucretia históriája[20]) az apját becsapó lányon át (Gismunda és Gisquardus históriája[21]) a saját fiát hazugsággal vérfertőző kapcsolatra bíró asszonyig. (A De amatoriis affectionibus[22] „De Periendri matre” epizódjáról van szó.)

     

     

Zaklatás

Napjaink egyik sokat vitatott, vagy épp ellenkezőleg, „kényes kérdés”-ként a háttérbe szorított témája az, amit e fejezetben mint motívumot vizsgálok. Mai jelentésében használom a szót, amikor a zaklatás témáját kimutatom a régi magyar szövegekben, hiszen kérdéses, hogy egyáltalán ismerték ezt a fogalmat a vizsgált korban. Előrebocsátom, hogy nem sok, mindössze két ilyen példát említek meg, legalábbis a zaklatásnak abban az értelmében, amikor valaki szexuálisan motiválva, tolakodón közeledik egy másik emberhez. Természetesen ennek igen sok árnyalata létezhet; a továbbiakban a szövegekkel kívánom érzékeltetni a zaklatás fogalmát az én értelmezésemben.

Elsőként Bogáti Fazakas Miklós históriájából (Aspasia asszony dolga, és a jóerkölcsű asszonyoknak tüköre[23]) idézek egy ma teljes mértékben zaklatásnak minősíthető epizódot. A történet szerint Aspasia anya nélkül, szegény sorban, de „jó erkölcsben, nagy keményen” nő fel. Még az állán kikelő rút sömör meggyógyíttatására sincs pénzük, ám az álmában megjelenő Galamb jó tanácsot ad az elkeseredett lánynak (aki annyira azért hiú, hogy félre méne le üle, / Tükörét térdére tötte magát nézi, étlen itlan könnyeze), s így sikerül a sömöreget elmulasztania. Megtudjuk róla, hogy bár szegény anyagiakban, a természet annál nagyobb gazdagsággal ruházta fel, mind testi, mind szellemi és erkölcsi javakban.

Ravasz ál szin nincsen semmi az ő testén, mi nem szükség nem tartja,

Mintleányfélénekcifráranincsgondja,mintidegentutálja,

Tudja,hogyszerencseésegygonoszszokás,nemtermészetazthozta.

A számunkra érdekes esemény akkor következik, mikor a várost, ahol a lány él, elfoglalja az ellenség, s Aspasiát három szép leánnyal együtt Cyrus király elébe vezetik, hogy az válasszon közülük. Ekkor

Úgynyúlahozzájok,Cyrusésfogdosá,ésszemekbetekinte,

Ujjokat,állokat,szemeketmegnézé,tapogatá,illeté,

Aztöbbiengede,deazszépfokai [mármint Aspasia] Cyrusnak azt nem tűré.

ElőszerujjhegyivelCyrusaligéré,leánynagyotkiáltá,

Mintnemestermészetmondgya,hogymegbánja,hamásszorhozzányúlna,

AnnálinkábbCyrusazmellyérenyúla,kinazleányelfuta.

Erre persze a király rögtön megismeri a leányban a jó természetet, s legott feleségül veszi, mégpedig nem a perzsa szokás szerint, „sok egyéb ágyas” mellett, de görög módra, Aspasiát téve meg királynénak. Azaz először zaklatja a nőt, majd amikor az ellenáll neki, becsülni, tisztelni kezdi, sőt társául fogadja. Az erőszakoskodó férfi erkölcsi megítélése szóba sem kerül, ám a lányokat sem egészen tisztességes szándékkal vitték eléje, és még a fejlett nyugati jogállamokban sem jellemző, hogy egy kéjhölgy kuncsaftját elítélnék zaklatás miatt.

A másik példa, melyben a zaklatás motívuma fellelhető, egy tréfa, melyet Ilosvai Selymes Péter Toldijában[24] olvashatunk: Toldi egy budai főember özvegyen maradt feleségének szerelmére „gerjedez”, ám a tisztességes asszony, elunva annak folytonos izengetését (zaklatás!), cselt eszel ki az erőszakos ifjú megleckéztetésére. (Meghívja vacsorára, s a magamutogató, ingre vetkőzött Toldit megkéri, ugorjon fel a kárpit oroszlánjára, mely valójában az ablakot takarja el – erről persze a férfi nem tud. Így aztán a hetvenkedő kiesik az ablakon Buda piacára, majdnem nyakát szegi, ráadásul jól szégyenben marad az odacsődült nép előtt egy szál ingben. Ezután hirtelen fordulattal, mintegy bánatában elmegy sírt rabolni egy frissiben megismert lakatossal.)

Az áldozat mindkét esetben nőnemű ugyan, ám a második példában ez arra ad alkalmat, hogy az asszony „okossága” bebizonyosodjék, míg az elsőben az erőszak próbatétel gyanánt szerepel, s az ellenálló nő el is nyeri jutalmát.

     

     

Feleségbántalmazás

A feleségbántalmazás motívumát illusztrálandó, elsőként az Árgirus hisóriájának[25] híres-hírhedt pofonjairól lesz szó, melyeket a királyfi ad lakodalmán feleségének, a hattyúból elváltozott tündérkirálynőnek, akiért a vitéz életét kockára téve bujdosott a történetben egészen odáig. Ez a jelenet felkeltette már néhány irodalomtudós érdeklődését, de kielégítő válasz nem született arra, hogy honnan származhat.[26] A szövegközeli vizsgálat alapján az derül ki, hogy Árgirus mintegy megbünteti szolgálóleányai szavának nem hívő, azokat felpofozó kedvesét igazságtalanságáért. Mikor a tündér megkérdi, miért alázta így meg a lakodalmas nép előtt, ezt feleli:

Atyámat,anyámatérettedelhagytam,

Gazdagországomtólnagymesszetávoztam,

Azteszerelmedértnagymesszebujdostam,

Veszedelmeshelyennagysokatforgottam.

Mikormárházadhozközeljöttemvolna,

Háromszépszűzleányelőmbenjöttvala,

Kikfelőlemnékedhírtmondnakvala,

Detemindazhármatarculcsaptadvala.

Azmelylehetetlendolognakaztvélted,

Hogyénjelenlennékakkorteelőtted,

Mindaddig,azmíglennemláttálengemet,

Negyedszerúgyjövéllátniszemélyemet,

Olyanlehetetlendolognakénvélem,

Hogymegharagudnál,immárnemítélem,

Tudom,hogyegyarántgyötörazszerelem,

Semmiharagodatebbőlnemremélem.”

Egyrészt tehát a szolgálólányokkal szembeni igazságtalanságot teszi jóvá az ifjú férj, másrészt megrója feleségét hitetlenkedéséért, és erre a „lehetetlenség”-re hivatkozva sepri az asztal alá bocsánatkérését. E tanulmánynak nem célja, hogy választ találjon a pofonok eredetének kérdésére, bár az, hogy feleségbántalmazásként kategorizálom ezt a motívumot, felvet egyfajta értelmezési lehetőséget. Talán ez is egy Makrancos Kata-féle jelenet lehetett eredetileg, bár a történet egyik momentuma sem indokolja azt a fajta „móresre tanítást”, amit ott találhatunk. Mindenesetre az a megállapítás tökéletesen illik erre a szituációra, hogy a házassággal véget érő szerelmi kapcsolatban megfordulnak a dominancia-viszonyok, s a férfiból, aki addig a nő kegyeit kereste, annak ura és parancsolója lesz.[27] Azt, hogy ennek érzékeltetésére viselkedne így Árgirus, alátámasztja, hogy a feleség szó nélkül tűri a pofonokat, csak az utolsónál fakad ki és kérdezi meg az okot. Sőt, a végén még meg is köszöni a leckéztetést:

Mondaazszépleány:„Árgire,szerelmem,

Mostlátom,gonoszbólhogynemütélengem,

Ezzelnemkisebbülazénemberségem,

Sőt,inkábböregbülazéntisztességem.”

A következő példát ismét egy tréfának számító széphistóriából, A Deákné vásznából[28] idézem. A történet a szorgos feleséget kereső Máté deákról szól, aki azonban alaposan melléfog, s egy fonni nem akaró, elkényeztetett asszonyt visz a házhoz, aki a dorgálásra imígyen felel meg:

„Éntehozzád,uram,azértmegyekvala,

Hogyengemruhával,gyolccsaltarts,gazda,

Azértkurvafonnyon:gondodlegyenkontyra!”

Erre a férj kieszeli, hogy halottnak tetteti magát, hátha ezzel rábírja Ilkó asszonyt szemfödele megszövésére. Hát az neki is lát a szövésnek, fonalát a halott deák fogsorára és lábujjaira mátolja föl, s végül így gúnyolódik:

„Háromingőuram,énkedvesuram,

Minekmondhatnálak,szerelmesuram?

Mondhatnálakmatolának,deazsemilyen,

Szövőszéknek,mégaszövőszéksemiyen,

Fonáltekerőhavolnál,azsemilyen.

Ilyenténnemláttam,mintmosttevagy,uram,

Hozzádhasonlatosvadaténnemláttam,

Csakkedvveladtam,mitholtodraadtam.”

Erre aztán felugrik a csúffá tett férfi, s Ilkó asszony hátát Máté megdobogatá, / Mégis a fonyásra meg nem tanéthatá, / Máté deák míg élt ez árnyék világba.

Ebben az esetben egy „jól megindokolt”, nevelési célzattal történő verésnek lehetünk tanúi. A história hangneme és a tréfás sztori nem engedi, hogy felháborodást váltson ki az erőszak, sőt, „megérdemeltté” válik az asszony ilyetén megleckéztetése. A széphistóriákban oly gyakran előforduló asszonyszidás egyik nevettetésbe torkolló formáját látjuk itt, amit az tesz érdekessé, hogy az okosságával kérkedő férfit legalább annyira pellengérre állítja, mint a lusta, nagyszájú asszonyt.

     

     

Csonkítás

Erre a borzalmas erőszaktípusra nem mint központi motívumra, hanem inkább mint érdekességre hívom fel itt a figyelmet. Elsőként mindjárt a már említett Árgirus-história hajvágás-jelenetét említeném, mely szerintem csonkításnak tekinthető, tulajdonképpen a nemi jellegtől való megfosztásra tett kísérlet. A históriában a követségül küldött vénasszony bizonyítékként vágja le a tündér aranyhaját, amit a tündér észrevéve kétségbeesetten sivalkodni kezd:

„Ó,szerelmemúgymond–,haezttudtamvolna,

Hogyatyádházánáltolvajlakottvolna,

Jobbmégestveinnéténeltűntemvolna,

Hogysemmintilyszégyentrajtamtettekvolna.

Elsőként a szégyent említi, s csak utána a tündérek törvényét:

Nemlehetmártöbbé,hogyénittmaradjak,

Mertnagyhíjavagyonénfényeshajamnak,

Mertazmitörvényünknemengedneannak,

Hogylakójalennékatyádudvarának.

A két okhatározó mellékmondat egymással mellérendelői viszonyban van, azaz két oka van a távozásnak: az egyik a csonka hajzat (ami szégyen), a másik a törvény, amely nem engedi, hogy a tündér az emberek birodalmában éljen.

A második példa már nyilvánvalóan a csonkítás körébe tartozik. Valkai András művében, a János pap császár birodalmában[29] van megemlítve – szerintem először a régiségben – a nők körülmetélése:

CsodadolgaAbissenusnemzetnek,

Környülmetelésseasszonnépeknek,

Nemadhatunknevezettetmostennek,

Homlokokraőkbelegetissütnek.

Végül a Fortunatus-históriában[30] találjuk a férficsonkolás motívumát, amikor is a főhőst a féltékeny urak azzal űzik el az udvarból, hogy egy barátja azt hazudja, az uralkodó Fortunatust, akit lánya nevelésével akar megbízni, kasztráltatni fogja.

A példák alapján mindkét nemet érinti ez a valóságban gyakran súlyos következményekkel járó agresszió. A történetekben nincs jelentős funkciójuk, inkább mint érdekes egzotikumok jelennek meg, legalábbis a mai olvasó számára.

     

     

Elbirtoklás

Elbirtoklás alatt azt a cselekvést értem, melynek során valaki egy emberi lényt mint tulajdonát átad valaki másnak, avagy elvesz valaki mástól. Az, hogy az átadás önként vagy kényszerűségből történik, lényegében mindegy, az erőszak itt igazából abban áll, hogy a „tulajdont képező” embert nem kérdezik meg, tárgyként kezelik (nem rabszolgákról beszélünk).

Már szó volt az Aspasia asszonyról a zaklatás kapcsán. Ebben a históriában a híressé vált Aspasiát később férjének testvérbátyja veszi birtokba, miután megölte az útjában álló testvért. Aspasia először erősen siratja halott urát, majd mint bölcs asszony, az király szavára idő telve engede, s ennek is ugyanolyan engedelmes, példaadó asszonyává lesz, mint amannak. A történetmondó nem győzi elégszer leszögezni, hogy manapság bezzeg nem ilyen jámborok az asszonyok, s többször megfeddi az asszonynépet kevélysége, cifrálkodása vagy éppen urukkal való viselkedése miatt.

Szintén tárgyaltam már a Titus és Gisippus idevonatkozó jelenetét a hazugság áldozata témakörben, ám a férji jogokat barátjának átadó Gisippus valójában inkább az elbirtoklás vétkét követi el. Igaz, mindezt az teszi lehetővé, hogy titokban, az áldozat tudta nélkül történik. Ez a momentum arra enged következtetni, hogy a nyílt elbirtoklást nem engedte volna a közösségi jog, amelynek keretében játszódik maga a történet. Sőt, irodalomtörténészeink is keleti motívumnak tartják a nőnek ilyen nyilvánvalóan tárgyként való kezelését,[31] mintha nem lenne rá példa a nyugati kultúrában (lásd: Aspasia) vagy szűkebb hazánkban (lásd: alább).

A Szilágyi és Hajmási históriájára[32] céloztam az előbbi mondatban, melyet a Repertórium fordításként kezel, ám az erre utaló utolsó versszak véleményem szerint másként értelmezendő:

Ezörötszázbanéshatvanfölötthogyírnánakegyben,

EgyifjúszörzévesztegültébenSzöndörővárában,

Egypoétánakazűversében,szomorúkedvében.

A poéta versében itt valószínűleg inkább azt jelentheti, hogy a verselést vette át az ifjú, és nem magát a témát. Bizonyára azért jegyezte ezt meg, mert a háromsoros strófa   nem volt gyakori,[33] többnyire négysoros strófát használtak a históriaszerzők.

Az elbirtoklás ebben a történetben központi motívum, hiszen a hősök közötti konfliktus azért robban ki, mert Hajmási magáénak akarja a császár leányát, aki pedig Szilágyiba szerelmes. Eszükbe sem jut, hogy a lány akaratát tiszteletben tartsák, Szilágyi azzal érvel barátja őrültsége ellen, hogy annak már van felesége. A lány sem hozza fel választását, amikor meg akarja akadályozni a párbajt: önfeláldozó módon saját halálát kívánja inkább, mint akármelyik vitézét.

     

     

Kiárusítás

A kiárusítás annyiban hasonlít az elbirtoklásra, hogy emberi lények tárgyként való kezelését jelenti. Abban viszont különbözik, hogy anyagi javakért cserébe történik, és igazából a kiárusítót tekinthetjük erőszaktevőnek.

Elsőként az Apollonius királyfi históriája[34] említhető meg itt, melyben Tharsiát, Apollonius leányát elrabolják a tolvajok, s egy bordélymesternek adják el (emberkereskedelem!). A bordélyban persze az örömlányok sorsa vár rá, ám csodálatosképp megmenekül a gyalázattól.[35]

Ugyanez a sorsa a császár feleségének is a Rusztán császár históriájában,[36] amikor a koldusbotra jutott párnak még arra sincs pénze, hogy a révészeket kifizessék, akik az asszonyt fizetség gyanánt magukkal ragadják. A „kiárusító” férj ebben az esetben nem tekinthető vétkesnek, hacsak abban nem, hogy nem harcol feleségéért, amit viszont az indokol, hogy kicsiny gyermekeik (az ikerpár Romulus és Remus) is velük vannak.[37] Az asszony itt is megmenekül a gyalázattól, mert az imáit meghallgató Isten (itt már a keresztények Uráról van szó) vihart támaszt, és a bárkásokat elveszejti. Az asszony persze életben marad, és viszontagságos kalandsorozat után a család újra egyesül.

A zaklatásnál már említett Aspásia-jelenetben is kiárusítást láthatunk, aminek maga a főszereplő is hangot ad: hogy kurvává teszik, eladják, igen síra.

Végül a kiárusítás nem oly szokványos módjára hozok példát az Eurialus és Lucretia históriájából.[38] Arról a jelenetről van szó, mikor Eurialus megkéri Lucretia egyik rokonát, Pandalust, hogy segítsen neki a hőn áhított pásztoróra összehozásában, s cserébe főispánságot ígér. A narrátori kiszólás nevén is nevezi a dolgokat: Az mi Pandalusunk csak kerítésével talála nemességet. Igaz ugyan, hogy ebben az esetben az áldozat is akarja a nászt, így inkább a nő becsületének kiárusításáról beszélhetünk. Nem véletlen az sem, hogy míg ez utóbbi esetben létrejön az aktus, addig az előzőekben ettől megmenekülnek a nők.

Az említett példák alapján az áldozatok neme teljesen homogén eloszlást mutat. Megfigyelhetjük, hogy a vizsgált szövegekben nem árusítanak ki férfiakat.

     

     

Erőltetett házasság

Egy olyan motívumot gyűjtöttem ki a vizsgált korszak fiktív históriás énekeiből, mely igen elterjedt volt ebben a műfajban. A téma felmerülését a humanistákhoz kötik,[39] akik a lovagi szerelmi felfogással ellentétben (ahol a házasság kizárja a szerelmet)[40] a jó házasság alapja a szerelem, s ez általában kötődik az „igazi nemesség” szintén tipikusan humanista problémaköréhez. Szerintem nem kérdéses, hogy miért tekinthető erőszaknak az erőltetett házasság (az elnevezés is sokatmondó), s hogy az általam felállított skálán miért ilyen hátul szerepel, éppen csak a vérfertőzés és nemi erőszak előtt, azt a motívumnak a történetekben játszott szerepével lehet megvilágítani:

Kutatásom során nyolc históriában találtam meg az erőltetett házasság motívumát. Kettőben (Gismunda és Gisquardus[41] és a Telamon király históriája[42]) központi szerepet játszik a történetben és végzetes következményeket von maga után: nem csak a szerelmesek halnak meg, de a Gisquardusban (Enyedi változtatása nyomán)[43] a vétkes apa is öngyilkos lesz, a Telamonban pedig hamarosan belehal a bánatba. A többiben érvként jelenik meg a szerelmi házasság jogosságával szembeállítva. Három történetben (Eurialus és Lucretia, Paris és Görög Ilona históriája[44] és a csak töredékben fennmaradt Leucippe és Clitophon históriája[45]) erőltetett házasság áldozata az egyik főszereplő (kettőben a szerelmespár nőtagja, a Leucippe és Clitophonban a férfi, ám ott nem is igazi az erőltetés, csak erre hivatkozik, mikor halottnak hitt szerelmese előtt kell számot adnia házasságáról), s félrelépésük magyarázatára hozzák fel a kénytelen házasságot:

nékiMenelausméltatlanuravala.

[…]

Megsebesültszívvel,felgerjedtelmévelLucretiabúskodik,

Házasvoltátlátja,urátnemszereti,szüntelengondolkodik,

Seméjjel,semnappalazszerelemmiattelméjenemnyughatik.

„Semmigyönyörűségnincsenénurambanőmagábanaztmondja

Gyűlölségesszava,sokölelgetése,kedvetlencsókolása,

Jövevényifjúnakcsaktekintéseisnálamfelülhaladja.”

(Eurialus és Lucretia)

VégreadákMenelauskirálynak,

KinemigentetszékszépIlonának,

Merttermetenemszépvalakirálynak,

Kiléngonoszára,szépIlonának.

(Paris és Görög Ilona históriája)

   

IdővelaztLeucippémegbeszéli,

Mostanszükségválasztírnodőnéki,

Azleánytkellazzalmegvigasztalni,

Mertezenmegesküdtemőnéki.

Hogyazfeleségedeterőszakból

Vöttedelsnemszabadakaratból,

(Leucippe és Clitophon históriája)

   

További két történetben szintén érvként jelenik meg a motívum, és ennek eredményeként a szerelmesek egymáséi is lehetnek. Az Effectus amorisban[46] a narrátor figyelmezteti a szülőket Isten törvényére hivatkozva, majd jó néhány példát is felsorol (többek közt épp a Telamon-históriát) arra, mint vesztek el a szétválasztott szerelmesek.

   

Ebbőlimmármindenembertanulhat,

Meglettdolgotpéldáulelővehet,

Atyák,anyák,férjhezőleányukat,

Kitszeretnek,annakadjákazokat.

[…]

Istennekistörvényeellenvagyon,

Egymás-szeretőket,hogyelválasszon,

Ember,kiketIstenegybenszerzett,

Ásó,kapa,kiegymástólválaszthat.

   

A Fortunatusban először a császár gondolatait olvasva találjuk meg ezt a témát:

   

Mertaszeretetnekolynagyőkötele,

Hogyvalakitvehetvilágonlöve,

Vagyszegényvagygazdag,lészenőelege,

Azhozfigyelmezikmindenkorelméje.

   

Ezek után az elbeszélőnek hosszas elmélkedését olvashatjuk a házasságról, melyet valószínűleg a németből fordító ismeretlen szerző szúrt be a történetbe.[47] Ebben legfőképp a magyar nemesek ellen háborog, akik hozományvadászként csak a gazdag leányokat keresik, azoknak erkölcsét nem nézik (az Aspasia-történet épp erre ellenpélda), s azon koronás fők ellen, akik idegen országból, írott kép alapján hoznak be asszonyt maguknak, pedig ha csak egy marhát ember venni akar, / Sokszor megkerüli és nézi, mit akar. (Érdekes, hogy példái közt ő is a Telamont idézi.)

   

Persze a szülőket is figyelmezteti az isteni törvényre:

Senkinemernéjeaztelválasztani,

Sematyja,semanyjaezeketveszteni,

Igazszeretetrőlőketiselvenni,

Mintgyakortaszoktákeztmostcselekedni

 

Végül a De amatoriis affectionibus[48] történetgyűjteményének egyik darabját („De Pallene”) említem, azért így, elkülönítve a többitől, mert ebben nincs explicite kimondva az erőltetett házasság mint ellenérv, inkább a lány választási lehetőségének hiánya az, ami motívumunkat implikálja:

   

Immárviadalnaknapjaeljövén,

ClytustazPallenaigenszeretvén,

SzűébenazClytustfeletteféltvén,

Szerelmétsenkinekmondaninemmérvén:

 

A végén itt is egymáséi lesz a két pár, de a természeti vagy isteni törvényre való hivatkozást egy csoda adja (apja máglyán akarja elégettetni a lányt szerelmesével együtt, de a hirtelen lehulló eső megmenti a szerelmeseket, erre a király megmásítja döntését), nem verbális érvek.

A történetekben többnyire a lányokat adják rosszul férjhez vagy tiltják választottjuktól. Csupán két esetben férfi az áldozat: a Telamon-históriában és a Leucippében. Ez megegyezik a kor házassági szokásaival, amivel semmi újat nem mondtunk. Azt viszont jól szemlélteti ez a példatár, hogy a XVI. századi históriaírókat mennyire foglalkoztatta a téma. (A jó feleséget kereső férj motívuma is igen gyakori ­– A Volter király, A Deákné vászna, az Aspasia-asszony, a Jáson király –, s szintén jelentős tanulságot hordoz: házastársat a férfiak kereshetnek, a nő jó esetben csak elutasíthatja vagy elfogadhatja a kérő közeledését. Ezenkívül jó alkalmat nyújt az asszonyszidásra, amit a történetmondók kiszólásaiban gyakran tetten is érhetünk.)

     

     

Vérfertőzés

Tanulmányom záró motívumát, a vérfertőzést nem az oidipuszi értelemben tárgyalom; csak olyan történeteket gyűjtöttem egybe, amelyekben az egyik fél erőszakkal kényszeríti a másikat a vérfertőző viszony fenntartására.

A legismertebb ilyen történet az Apollonius-história elején található, ahol a saját apja által megerőszakolt leányt így vigasztalja dajkája:

Nincsmittenned,ugymondazvénasszonynéki,Attyádhatalmassága,

kineknagyerejesokszomszédföldeketminapmeghodoltata,

IlyerősAttyánakegygyengeleánzoellenemitálhatna.

Elégnagylatorságtőlle,kiértlészenIstentőlbüntetése,

Deméltobánattyátnagykeserüségétfelségedmegenyhítse,

Azmeglötgonosznaknincsjoborvossága,mintazelfelejtése.

Teljes a lány kiszolgáltatottsága, s rontja a helyzetét, hogy apja a kérők elijesztésére egy rejtvényt ad fel, melynek megfejtésétől teszi függővé az ifjak életét. Az közismert, hogy a találós kérdésben saját bűnös kapcsolatát rejti el.

Szakmári Fabrisius István történetgyűjteményében, melynek teljes címe Historia ex Partenii Nicenensis de amatoriis affectionibus collecta, szinte csak ilyen történeteket sorol fel. A „De Leucippo” alcím alatt futó történetben a főhős húgát fertőzteti meg, méghozzá anyja engedélyével. Az apa itt mit sem tud a szörnyűségről, s tévedésből lányát öli meg a csábító helyett, míg őt a húg segítségére siető Leucippus kaszabolja le. Ezután a vétkes elmenekül.

A gyűjteményben a következő e témában Harpalice („De Harpalice”) története, melyben az apja bírja rá a lányt a bűnös viszonyra, s mint az Apolloniusban, itt is megjelenik a dajka. (Csakhogy itt a dajka szerepe aktívabb, az ő segítségével jön létre a tiltott kapcsolat.) Harpalice itt bosszút áll apján, de nem elsősorban az erőszak, hanem vőlegénye meggyilkolása miatt: kisebbik öccsét, Climenus fiát megöli, s a gyermek húsát étek gyanánt szolgálja fel atyjuknak. Erre a lányt Jupiter madárrá változtatja, Climenus pedig megöli magát.

A „De Periandri matre” történetét már említettem a hazugság-motívum kapcsán, s ott röviden ismertettem a cselekményt. A hazugsággal fia ágyába férkőző asszony persze lelepleződik a végén, mert a fiú a tilalom ellenére gyertyát gyújt, hogy lássa a szeretett nőt. Amint rájön, hogy mi történt, meg akarja ölni anyját, de megtartóztatja magát, így az önkezével vet véget életének.

Szakmári a családi kapcsolatok kombinációit így teszi teljessé: ad példát az apa–lánya, báty–húg és anya–fia viszonyra; ha heteroszexuális kapcsolatokról beszélünk, több lehetőség nincs.

A nemek statisztikáját tekintve azt látjuk, hogy az áldozatok jellemző módon nők. Amennyiben ez nem így van, a nő akkor is halállal bűnhődik, míg a „De Leucippo”-ban az erőszaktevő elmenekül. Ugyanez a helyzet az Apollonius-beli történettel is; a vérfertőző apát és lányát jóval később sújtja halálra a mennykő az istenek büntetéseként, nem az áldozat bosszulja meg, s nem is sodorja lelkiismerete öngyilkosságba. A történetekben szereplő nők érdekes módon kivétel nélkül halállal bűnhődnek, vagy madárrá változnak, akár vétkesek, akár nem.

   

   

   

[1].         E tanulmány az Erőszak és nemek. A társadalmi nemek kutatása Magyarországon az ezredfordulón című konferenciára készült (BKÁE Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központ, 2003. október 27–28–29.).

[2].         Tóth Tünde: Nőképek a régi magyar széphistóriákban. Palimpszeszt, 19. szám, „Nőképek az irodalomban”, szerk. uő., 2002. december, http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/19_szam/05.html

[3].         RPHA – Répertoire de la poésie hongroise ancienne. 5.0.5. Főszerkesztő: Horváth Iván, szerkesztő: H. Hubert Gabriella, munkatársak: Font Zsuzsa, Herner János, Szőnyi Etelka, Vadai István, adatszerkezet, programozás: Gál György, Vadai István, hálózati verzió: Karsai Róbert. Gépeskönyv, Budapest, 2000. http://magyar-irodalom.elte.hu/repertorium/

[4].         RPHA–3002

[5].         RPHA–0832, Jason király házasságáról való história

[6].         RPHA–0851, História Audoinusról és annak fiáról, Albuinusról

[7].         RPHA–0332, Aeneis, RPHA–0538, Trója megszállása és veszedelme, RPHA–0566, Aiasról és Ulissesről, RPHA–1243, Jasonról és Médeáról

[8].         RPHA­­­­–1340

[9].         RPHA–1158

[10].       RPHA–0290

[11].       RPHA–1450

[12].       Varjas Béla: A szórakoztató verses história. In.: A magyar irodalom története a kezdetektől 1600-ig. Szerk. Klaniczay Tibor, Budapest, 1964. 526.

[13].       Rita L. Atkinson – Richard C. Atkinson – Edward E. Smith – Daryl J. Bem: Pszichológia. Közrem.: Suzan Nolen-Hoeksema, ford.: Bodor Péter, Csibra Gergely, Csontos Anikó, Ehman Bea, Farkas Mária, Kiss Szabolcs, Kovács Ilona, Nádasdy Zoltán, Nagy János, Pléh Csaba, Szecskő Tünde, Varga Katalin. Osiris–Századvég, Budapest, 1995. 584.

[14].       RPHA–0322

[15].       Lásd Tóth Tünde, i. m. és Tóth Csilla: A megszerkesztettség nyomai a Széll Farkas-kódexben. In.: Allegro con Brio. Írások Zemplényi Ferenc 60. születésnapjára. Szerk.: Bánki Éva, Tóth Tünde. Palimpszeszt, Budapest, 2002. 307.

[16].       RPHA–0232

[17].       RPHA–0318

[18].       Riedl Frigyes: AmagyarirodalomtörténeteaXVI.században. Jegyezte és kiadta: Csoma Kálmán. Budapest, 1907. 141. És még Tóth Tünde A 19. századi irodalomtörténet-írás régi magyar nőképe című, „Nő és férfi, férfi és nő. A társadalmi nemek kutatása Magyarországon az ezredfordulón” c. konferencián elhangozott előadása (BKÁE Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központ, 2002. november 22–23.). Sajtó alatt.

[19].       RPHA–0512

[20].       RPHA–1249

[21].       RPHA–0438

[22].       RPHA–1246

[23].       RPHA–0693

[24].       RPHA–1013

[25].       RPHA–0053

[26].       Visnovszky Rezső úgy véli, hogy annak az erdélyi szokásnak a nyomait őrzi ez a motívum, melyet az arisztokrata lakodalmakon gyakoroltak, ahol az apa arcul ütötte a leányát azért, hogy per esetén azt mondhassa, kényszerítették a házasságra. Ez ugyanis a perben előnyt jelentett. (Visnovszky Rezső: Széphistóriáink olasz-latin csoportja. Stephaneum, Budapest, 1907. 147.) Riedl Frigyes ezt a feltevést cáfolja épp azzal, hogy az erdélyi tradícióban az apa és nem a férj ütötte meg az ifjúasszonyt. (Riedl Frigyes, i. m., 186.) Szerb Antal szerint Árgirus „nyilván valami ősi birtokbavevési szertartást követ magatudatlan.” (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. A szöveget gondozta: Szerb Antalné. Magvető, é. n., 76.

[27].       „Egy feleség azonban nem fölérendelt. […] Hogyan lehet egy nőből, akinek az a kötelessége, hogy engedelmeskedjen az embernek, midons, akinek a kegyessége minden törekvés célja […]?” Andreas Capellanus De Arte Honeste Amandiját ismerteti C. S. Lewis tanulmányában. (C. S. Lewis: A szerelem allegóriája. Ford.: Reuss Gabriella és Schlachtovszky Csaba. Pompeji, 1993/3–4. 144.

[28].       RPHA–4018

[29].       RPHA–1247

[30].       RPHA–0560

[31].       Visnovszky i. m., 90.

[32].       RPHA–0324

[33].       Elsőként Szkhárosi Horvát András Az Antikrisztus országa ellen (RPHA–0576) című munkájában használja a história műfajában ezt a strófaszerkezetet 1542-ben.

[34].       RPHA–0043

[35].       Ezt a történetet Shakespeare is feldolgozta Pericles című drámájában.

[36].       RPHA–0373

[37].       A történet egyébként a római eredetmonda és a keresztény Szent Eustachius legendájának kompilációja (ld. Riedl idézett művét).

[38].       RPHA–1249

[39].       Varjas Béla, i. m., 527. És még: Ludányi Mária: A szerelem-kép alakulása a XVI. század végi és XVII. század eleji magyar irodalomban. Itk, 1979. LXXXIII. évfolyam 4. szám, 364.

[40].       C. S. Lewis, i.m., 148.

[41].       RPHA–0438

[42].       RPHA–0357

[43].       Ld. Visnovszky, i.m., 66.

[44].       RPHA–1340

[45].       RPHA–4019

[46].       RPHA–1273

[47].       RMKTXVI.századbeliMagyarköltőkműveiVIII.1566–1577. Közzéteszi: Dézsi Lajos. Budapest, 1930. 494–495.

[48].       RPHA–1246