Jegyzőkönyvi kivonatok; És meleg az idő; Híj; Center; Nyomás holdfényben
Jegyzőkönyvi kivonatok
verses személyiségnovella
A magához való észt mintha sportkán nyerte volna,
olyan szerencsében részesítette őt a jóisten.
Mese nincs, ő ilyen. Más mint a többiek.
Sülttel hátrafelé hordja a bézbolsapkáját,
meg aztán a napszemüveg, ha kő, ha nem.
De neki illik, mert van egyénisége. Egyszer
ő mondta maga-magáról: „Én egyéniség vagyok”.
Pedig nem volt jó tanuló, csöndes volt, de
alattomban csinált sok mindent, csak a tanulással
nem törődött, ilyeneket, mint ez, csak elront az iskolapad,
őnekik az szűk. Az az ejnstejn is bukott, aztán mi lett.
De nem akarok itten hasonlítgatni, mert ez is más,
az is más vót, csak éppen megemlítem, hogy pontosabban
ki tudjam fejezni róla a szavaimat.
Az idő nem telt, nem múlott fölötte,
csak vakaródzott, mint a rihes,
de hírneve, mármint nem az időnek, annál inkább
öregedett. Ha gyött, csak így említették: Gyön,
plussz fölkiáltójel, de nem lett utánatéve sose, hogy ki gyön,
az egyénisége benne vót az igébe.
Vagy benne is van még, igazán nem is tudom, hogy kellene
erről nyilatkoznom, milyen időbe, talán csak a nyilatkozás közbe
tölti el efelől aggodalommal az embert a bizonytalanság,
mert a valóságban úgyis biztosan tudjuk, mi van,
biztos a hitünk a realitás felől.
Persze mint ilyen emberekhez illik, ritkán jött,
úgyhogy csak fel-fel tűnt, egyszer csak feltűnt
a kocsmában, a focipályán, lekezelt a vezetőséggel,
de nem lehettett tudni, mit beszélnek, sokan szerették volna,
de nem lehetett tudni, miről van a szó, aztán
mire fölnézett az ember a szabadrúgás után,
hogy odaint vagy odamegy szóni valamit,
má nem vót sehol. Sokan észrevették
nekije ezt a furcsa szokását. Gyött és már ment is el.
Az Etike mondta, mikor még itt nyiratkozott a faluba,
csóró gyerek volt, de a feje az ovális volt, s Etike szerint,
mert ő a fodrásznő, az ovális a tökéletesség a fejbe,
az a cél, a frizurának az a célja, igaz, mer Etike olyan pipiske volt,
gyakran úgy ejtette, hogy hajviselet, a célja, hogy az ovalitást elérje
az arcba. Azonban őneki meg vót má előre. A bézbolsapkát is
feleslegesen hordta, de mindenkinek meg van a maga rigolyája.
Neki ez vót.
De most jut eszembe, volt neki egy nótája,
hogy volt-nincs, vigye kánya, valami ilyesmi,
hát nem érdekes az élet fintora? Hogyhogy pont ilyen nótája
volt. Madarat tolláról, ahogyan mondják. Hányszor énekelte
abba’ az időbe’, de nem tudom a folytatást. Nem tudom.
Sokan talágattyák, hogy nő van-e a dologba’,
vagy valami maffiózó dolog, hogy nem látni mostanában.
De én meg vagyok arról győződve, hogy ahogy a magának való
esze megvan neki, úgy az élete is meg van, csak valahol, nem itt.
Meg lehet kérdezni akárkit, mindenki ezt fogja gondolni.
Mi szerettük őt és szeressük is még.
Volt szeretőm mindig, volt elég! Ez a nóta az, anyám is
hányszor szokja énekelni, ha van valami a faluba’.
Részemről ennyit tunnék mondani, mi visszavárnánk
őt, ha visszajönne. De, ugyi, aki e se ment, az hogyan is
gyöhetne vissza?
És meleg az idő
Bevezetés
Olyan fáradt a Gömbi, mint a kutya:
ráült Lackó a béresek nyakára.
Tegnap vesztettük el a Bobit,
a tóhoz közel lett elásva,
amiben hűtötte magát.
Pedig a Gömbi az öregebb, tízhez közel,
szokták egymás nyaktövét rágcsálni,
egymás sebeit kinyaldosták.
Lehet, a Gömbi is megdöglik:
egyik kutya, másik eb.
Tárgyalás
Alatta állong az ember a hőségnek,
ami tombol közbe’, de ez csak perszonifikáció.
Fel van ruházva mindazzal,
ami a tomboláshoz szükséges.
A valóság teljesen más:
a hőség szájtalan, fogatlan, el van
a nyelve rejtve, ha van is neki.
Így tombol, halkan.
Hasonlít az O betűhöz,
de az O hanghoz nem hasonlít.
Ha lenne teste, de csak tömege van.
És Lackónak hívják.
És jobb lenne most Lackónak lenni,
mint embernek.
Befejezés
Alig bírja az ember a pólót meg magán,
a mitesszerek puhulnak a hátakon.
Aztán fehér szemet növesztenek és
néznek a napba bele
s kacsintgatnak.
Híj
Ne legyen a neve P. Róza, ha megjön,
lenem teremti, -káromintja
jól, fel nem hánytorgatja, hogy mi volt,
ami volt, a tegnapi parola.
Csak jönne már meg, meg már - meg már,
s képzel szép óhajtó mondát ideig-óráig.
Cipellője nem koppan lépcsőfokon,
azt hallaná P. Róza saját fülével,
ajzott fülével.
Ujjbegye nem fájdul csengőgombon,
azt érezné P. Róza szívével,
ha amott nem alul.
Káromintja a nagy híj helyén a
telefont, de a telefon is aluszik.
Várandósan térni nyugovóra, P. Róza,
lesz a sorsod – gondolhatná valaki,
ki e verset olvassa.
De mert néma a remény s fecseg az
izgalom, ő, P. Róza is egybehangzóan gondolja,
noha a narrátor nyelvén,
mi nemcsoda:
„Ha ingatlan lesz ma a ház,
holnap is az lesz-e?”
Center
(rangadó után, a kocsmaudvaron)
Nyelvtanilag mondom neked, öregem,
hogy a –ben az helyrag, méghozzá
belső helyeket jelölt, belet, szivet, szart,
s akkor a mondá az úr kezdetben
hogy lehet az benne idő, nincsen idő, öregem,
helymerev, te, különben ne higgyed,
hogy ezt én találtam ki, hogy rácsaptam a hasamra,
vagy ki-szoptam a ki-sujjamból,
egy könyvbe’ volt benne, de tőlem még most is
benne lehet, ha az a hülye Lóci ki nem tépte,
úgyhogy a számból picsát én nem csi-
nálok, csinájjon más.
Nyomás holdfényben
ej, a mitesszer a bolha
villámcsapásként cimpából
mint hold fényében bombagól
ha a fény hálóból volna
holdvilágra kerül: a szem
ekként észre veszi de jobb
hamar megpiszkálni a jobb
mutatóujjal csak ésszel
és nem vet villámot a menny:
mint valami elrajzolt dér
a körömre hogy mozdul szét
az a kis mennyiségű genny
és meg is nézni a körmön
elcsitult a cirkusz bolha
elpihenő szem a holdra
kis pillanat nagy az öröm