Mindez így

A különféle tudományterületekről származó fogalmak eloldódnak eredeti közegükből, hogy ellenőrizhetetlen vándorlásuk során köztes tereket nyissanak meg. Ezzel nemcsak az egyes diszciplínák közötti átjárhatóságot biztosítják, hanem új értelmek felnyitását, új összefüggések megalkotását is lehetővé teszik. Az emlékezés, emlékezet, (mikro)történetírás, élettörténet, identitás fogalmai napjaink irodalomról való gondolkodásának nem kevés ösztönzést adnak. A regény, mint az élettörténet fikcionalizálásának terepe hatékonyan képes feldolgozni az önéletírás diskurzusa felől érkező impulzusokat is. Az az elképzelés, mely szerint az „elbeszélő hang látszatmúltját“ (Paul Ricoeur) megalkotó epikai fikció formálisan nem különbözik az önéletírástól, arra indíthat bennünket, hogy újragondoljuk vélekedéseinket fikcióról, valóságról, képzeletről. Ha egy valós személy önéletírása regényként is olvasható, miért ne folyamodhatnánk a fikció esetében az önéletrajzi olvasás eljárásaihoz?

Ez utóbbihoz hasznos tanulságokkal szolgál Garaczi László lemúrregényeinek befogadástörténete.[i] Az „önéletrajz szövegszerű újraírásával“ (Bónus Tibor) a Mintha élnél (1995) és a Pompásan buszozunk! (1998) sikeres kísérletet tett egy halottnak vélt hagyomány feltámasztására, s egyúttal nagymértékben alakította is az e hagyományhoz való viszonyulási módokat. Egészen más irányból értelmezte át önéletírás és családtörténet fikcionalitását Esterházy Péter Harmonia cælestise (2000) és Javított kiadása (2002).[ii] Garaczi és Esterházy műveinek befogadói tapasztalata olyan elvárásokat képez meg, amelyek nem hagyhatják érintetlenül az utánuk következő művek olvasását sem. Mivel Kukorelly Endre TündérVölgy (2003) című regényét jóval az említett művek megírása és megjelenése előtt kezdte írni, ezért a recepciós tapasztalat, az elvárási horizont és az egymásra vonatkoztathatóság kérdései lényegesen bonyolultabb összefüggésekben rajzolódnak ki vele kapcsolatban. Ehhez szolgálhatnak adalékul az alábbi értelmezéstöredékek.

(„és, ezt ne metaforikusan olvasd“) Azok az olvasásmódok, amelyek az empirikus szerzőre igyekeztek visszavezetni a jelentések szétáramlását, mára hitelüket vesztették. A szerzői életrajz nem nyújt elégséges alapot az értelmezéshez – de nem is kell eltekintenünk tőle minden esetben. Ha elutasítjuk a „szövegen kívüli“ komponensek bevonását az elemzésbe, és csak a szövegszerű kontextusokat vesszük figyelembe, akkor sem maradhat észrevétlenül, hogy a TündérVölgy számos utalást tartalmaz a szerzőjére vonatkozóan. Az a tény, hogy a szerző saját életéből, megélt tapasztalataiból merít, egyáltalán nem meglepő és nem is újdonság; s még azt is hozzátehetjük, hogy – nem is igazán fontos. Azok a kérdések, amelyek valós és költött viszonyát ily módon feszegetik, szükségképpen megrekednek a produkció térfelén. De vajon mit nyerünk azzal, ha a problémát megpróbáljuk szövegközelibb megvilágításba helyezni?

Farkas Zsolt Kukorelly Endre című könyvének végén részleteket olvashatunk a Kukorelly-curriculumból. Az író e töredékeivel a TündérVölgy egyes szöveghelyei úgy lépnek intratextuális kapcsolatba, hogy közben egy „kétértelmű mezőt“ (Philippe Lejeune) hoznak létre, amely egyszerre fiktív és önéletrajzi. A szerzői életrajz e köztes zónában metaforikus referenciaként képes működni. Noha a Curriculum vitæ egyes passzusait a TündérVölgyben is megtaláljuk, mégis vonakodhatunk azonosítani a két szöveg elbeszélőjét (és főszereplőjét). Az önéletrajz mondatainak a monográfus szövege teremt kontextust, a TündérVölgy azonban nem épít valóságeffektusokra. Nem akarja elhitetni velünk, hogy amiről itt szó van, az ténylegesen úgy volt. Sőt éppen ellenkezőleg.

(„Amire visszaemlékszem, azt előbb még ki kell találnom“) A klasszikus poétikák az önéletírás jellemző jegyeiként tartják számon a retrospektív elbeszélésmódot, az élettörténet egységét és az elbeszélő személyiségének megalkotására irányuló szándékot. A TündérVölgy elbeszélője teremtő módon tekint vissza múltjára: amit nem képes befogni az emlékezet látószögébe, azt képzeletével egészíti ki. Az elbeszéltek kitaláltságának erőteljes (önironikus) hangsúlyozása termékeny feszültségben áll az önelemző, konfesszionális szólamokkal. Miközben szorgalmasan építkezik – ismétel, átrendez, kifelejt –, az elbeszélő egyúttal le is bontja saját személyiségét. Önteremtése: időművelet. A regény időtapasztalata mégsem időelvű. „Ahogyan a tapasztalat és emlék világot konstituálhat, a megélt tapasztalat és az emlék hiánya és fikciója is konfiguráló aktus lehet. Az imaginaire a hiányzó világokat világdarabkákkal, világ-granulátumokkal, az emlékezés hiányát fiktív emlékekkel, az empíria hiányát fiktív tapasztalattal helyettesíti. Vagy éppen hangsúlyossá teszi a belátást, hogy a történelem, a családtörténet, a saját élet folyamatosságként nem élhető meg, az időtapasztalat nem időelvű, hanem maga is konstrukció eredménye.“[iii] Az elbeszélő története tele van hézagokkal, amelyeket igyekszik a fantázia, a teremtő képzelet segítségével betapasztani. A belső képi látásmódnak eközben hallatlanul nagy szerep jut: „bámulok egy filmet, saját film.“ A nem tudás hangsúlyozása, az emlék hiánya, a helyenkénti teljes amnézia a felejtés akarásaként nyer értelmet: „Királyi út a felejtés, nem gondolod végig, nem írod le, csakis a legapróbb, napi érdekű ügyekről beszélsz, más minden szétporlik magától, mint a porcelán csipke, ez volna a felejtés.“

(„Tele üres helyekkel“) Ilyen történetek szövik át az életet. A mások története belenyúlik a miénkbe, összegubancolódik vele. Vannak olyan történetek is, amelyekbe beleszületünk. Hol, mikor veszi kezdetét a saját élettörténet? A TündérVölgy története korábban kezdődik (lásd az évszámot: 1944), mint az elbeszélőé. A készen kapott családtörténet egyes fejezetei jól kivehetők, és az önértelmezés állandó kereteként szolgálnak. A családtörténet azonban meg- és újraalkotásra vár. Az elbeszélő semmit sem kap készen, amit talál: beszédszólamok, emléktöredékek. Önismeretének, önteremtésének kulcsa az ezekkel való szembenézés. Az ‘56-os esemény, amikor a szülők, minden korábbi terv és elképzelés ellenére úgy döntöttek, hogy mégis otthon maradnak, „sorseseményként“ (Tengelyi László) tér vissza minduntalan az elbeszélés során. A párbeszéd hiányából fakadó meg-nem-értettség az emlékezet folytonosságának lehetetlenségét példázza: „nem beszélni, nem megbeszélni (…), családi stratégia“.

Történetek tehát vannak, de a saját történet nincs meg – azt (s vele az önazonosságot) az elbeszélőnek magának kell megteremtenie. A narratív identitás elméletei (Paul Ricoeur, Alasdair MacIntyre) szerint önazonosságunk egysége élettörténetünk egységének függvénye. Az elbeszélő azonban bizalmatlan a kerek, jól csiszolt, egységes történetekkel szemben. A regény fragmentált írásmódja szintén ezt hangsúlyozza. A felidézett és kitalált emlékek és a hozzájuk kapcsolódó reflexiók időnként történetszerű betétek formáját öltik. A beszéd azonban ettől még nem lesz narratív, legfeljebb narrativizált. A rendszerteremtésre beállított olvasói tudat hiábavaló erőfeszítéseket tesz, hogy egységgé olvassa mindazt, ami széttartó. Kétségessé válik az elbeszélőnek az a szándéka, hogy koherens formába öntse élettörténetét. A hétköznapi tapasztalatok nem tudnak sorssá szövődni; hiába mintázza a fiú az apa döntését (284), önazonossága el nem beszélt azonosság marad.

A narratív identitás megalkothatatlanságának tapasztalata kérdésessé teszi azt is, hogy van-e egyáltalán központi elbeszélői tudata a regénynek. Az egyes szám első személyű grammatikai forma nem nyújt kellő fogódzót; tudunk második és harmadik személyben írt élettörténetekről is. Az ilyen típusú szövegek esetében mindig legalább két énnel van dolgunk – egy felidézővel és egy felidézettel. A hozzájuk kapcsolódó látószögek viszonya/játéka megbízhatóbb támpontként szolgál. A perspektíva azonban, amely lehetővé tenné azt, hogy az eseményeket élettörténetbe rendezzük, a TündérVölgyben rögzítetlen. Feltehetően az írói stratégia része, hogy az elbeszélő maga lehetetleníti el a történet megképződését. Kukorelly regénye nem azért áll ellen az önéletrajzi olvasásnak, mert a grammatikai egyes szám első személyű elbeszélő nem feleltethető meg maradéktalanul a szerző személyének, hanem mindenekelőtt a perspektíva rögzítetlenségéből fakadólag.

A TündérVölgy olvasásakor mégis működésbe léphetnek az életrajzi olvasás mechanizmusai. A regény megidézi például azokat a nyelvi szerepeket, amelyek alkalmasak lehetnek az élet elbeszélésére. „Az első dolog, amire emlékszem, egy kopottas, varrott mintás, kék-fehér bársonyhuzatú kanapé.“ Hasonlóan indul Rakovszky Zsuzsa kiváló regénye, A kígyó árnyéka (2002) is: „Emlékszem, mindig szerettem nézni a tüzet.“ Az élettörténet kezdőpontjaként azonosítható emlékkép felidézése mellett Kukorellynél szerepet kap a családi fotók nézegetése és kommentálása. A „fotográfia noémája“ (Roland Barthes) a fénykép referencialitásában keresendő, abban, hogy a dolog, amit ábrázol, valóban ott volt. Ezzel együtt a fényképek a regényben nem töltenek be semmiféle hitelesítő funkciót; inkább a már említett belső képi látásmód számára jelentenek elrugaszkodási pontot.

(„Szótár, nyelvtan, elrendezés, hangszín, színek, mindez így“) Saját történetünket mindig mi magunk mondjuk; ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a sajátnak tekintett történetből kizárható mindennemű másság. A legszemélyesebb megnyilatkozások is telítve vannak „idegen szavakkal“ (Mihail Bahtyin), idegen felhangokkal. A nyelvfoszlányok átszűrődnek, a nyelvi világok átívelnek egymásba. A TündérVölgyben szavak, hangok, intonációk keresztezik egymást, miközben minden szólam hozzárendelhető egy-egy fiktív alakhoz. Az idegen hangfekvések nem mindig különülnek el tipográfiailag az elbeszélő szövegétől. „Nem disszidáltunk, apád végül is nem akart. Mihez kezdjen, ugye, odakinn. Igazán jobb, ha nem. A disszidálás pontos szó, maradjunk ennél. Mert mi másnál.“ Az idézett részletben az elbeszélői hang három virtuális személyhez is köthető.

Az elbeszélő élettörténetének fontos szereplői a rájuk jellemző módon intonált szavak hangnyomaiban vannak jelen. A képi emlék mindig konstrukciószerű, a hangszíneket azonban nem lehet egymással összekeverni: „ezt anyám hangján hallom“, „…ugyanúgy mondani, mint Loli néni.“ Fogódzót jelentenek, amennyiben rajtuk keresztül lehet rábukkanni a szavak jelentésére, belőlük lehet levezetni a történetté formálódó élet, a sors bizonyos összefüggéseit. Amihez nem kapcsolódik ilyen hang, nem (vagy csak nehezen) értelmezhető. A világ, s benne önmagunk megértésének diszkurzív feltételezettsége egyenesen a szótárból ered. Maga a szótár azonban átértelmeződik; már nem a semleges nyelvi rendszer leképezése, hanem egyéni megnyilatkozás (261, 298). A regény stílusa ebből adódóan sokrét(eg)ű; a (hang)színskálán az emelkedett és lestilizált csak a két (meglehetősen pontatlanul kijelölt) végletet jelentik. E (nyelvi) világban a költői mellett teret kapnak a nem irodalmi szólamok, hangfekvések. Egy olyan diskurzusközi térség nyílik így meg, amely egyaránt számíthat a másfelől érkező megszólításra is.

(„Az 5 Éves Terv gyengébb, mint a Kossuth, nem beszélve a Munkásról“) Az egyéni élettörténet mellett kirajzolódnak egy történelmi korszak körvonalai – ennyiben a TündérVölgy alternatív történelemkönyvként is olvasható. A história itt nem színes képeskönyv, mint az utóbbi évek egyes (ál)történelmi regényeiben, hanem megélt történelmi tapasztalat, s még inkább nyelvi valóság. Kukorelly törekvése, hogy újrateremtse az utóbbi fél évszázadot, nem új keletű. A személyes történelem, a családtörténet, a múlttal való elkerülhetetlen szembenézés legalább olyan hangsúlyos e tekintetben, mint a nyelvi és poétikai kérdések megválaszolása. Ez utóbbi cseppet sem veszít aktualitásából, hiszen a korszak elsősorban nyelvi szempontból jelent kiindulópontot. Mindemellett érezhető a megőrzés szándéka – a történelmi tapasztalatok nyelvi, magatartásbeli áthagyományozását, elevenen tartását a regény „kulturális emlékezete“ (Jan Assmann) biztosítja.

[i] Összefoglaló igénnyel l. Bónus Tibor: Garaczi László, Kalligram, Pozsony 2002. 98-177. és Mekis D. János: Az önéletrajz mintázatai a magyar irodalmi modernség hagyományában, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest 2002. 147-188.  

[ii] L. Másodfokon. Írások Esterházy Péter Harmonia cælestis és Javított kiadás című műveiről (szerk. Böhm Gábor), Kijárat, Budapest 2003.  

[iii] Thomka Beáta: Glosszárium, Csokonai, Debrecen 2003. 80.