Titok eleve bármi

Néha/rendszeresen emlékek sereglenek körénk. Hívatlanul/szántszándékkal törnek ránk. Örömmel/fájdalommal fogadjuk őket. Készenléti állapotban kell lennünk mindig, mert tehetetlenek vagyunk: jelentkezik a múlt, foglalkozni kell vele, babrálgatni a felületén, belekotorni a sűrűjébe. Lehet/kell játékból. Lehet/kell számvetésből.

A TündérVölgy beszélője ebből a feszültségből szólal meg / ebben a feszültségben beszél végig. Belső nyomozásának egyik célja éppen az emlékezés/felejtés működésének vizsgálata (nagy hagyományok továbbgondolása mozgatja), miközben kezdettől fogva tisztában van vele, hogy végső megnyugtató eredményt nem remélhet. Éppen ezért bizonyos távolságtartásra kényszeredik/törekszik. Már a felütésben tematizálódik a probléma: …ha valamiért mégis eszembe jut, nem emlékszem vissza rendesen. Elfordul onnan az emlékezet, elmozdul, odébb megy, külön van. (…) Egyszerű emlékezet, előbb elmesélem neki, kitalálom a részleteket, hogy legyen mire visszaemlékeznie. Legkisebb dolgok is megzavarhatják, elhangolják az egészet. (13) Majd a téma fel-felbukkan különböző szöveghelyeken, újra és újra a kibillenés, elbizonytalanodás tapasztalatával: …pusztán az emlékezettől függ. És mitől függ az emlékezet? (155); Remélem, marad mindig, amit kifelejtek. (172) Többször kísérletet tesz arra is, hogy egy másik ember – az apa – emlékezéstechnikáját működésbe hozza; ám mind az írásos, mind az élőszóbeli múltidézés kudarcba fullad, éppen csak elindul, majd mielőtt bármi fontos kiderülne, nagyon hamar – ráadásul mondat közepén – abbahagyódik. A fáradságos vizsgálódás részeredménye a rádöbbenés, hogy nem a beszélő működteti az emlékezést, hanem az emlékezés befolyásolhatatlan önműködő gépezetként, mintegy számítógépként funkcionál: Az a program, hogy emlékszem bizonyos dolgokra. Letörölhetetlen beírások a gépezetbe, ez a gép kezel engem, válogat helyettem, megtart és töröl, nem tudni, milyen szisztéma szerint. (289) A zárlat pedig éppen az irányíthatatlanság tapasztalatából fakadóan rögzíti a fájdalmas összegzést: …megvan az apám, ennyiazegész. Nem jut eszembe. Úgy van nekem, hogy nem jut eszembe, és ha mégis eszembe jut, lassacskán elmászkál onnan. (371) Az emléktörmelékek összesöprögetésének mégis meglett az eredménye: emlékrétegek rakódtak úgy egymásra, hogy összeállt/rendeződött az emlék-mű.

Pedig a rendezés, rendszerezés is legalább olyan fáradságos munkával jár, mint az emlékezés szüntelen vizsgálata. S ebbe is belezavar az eleve lehetetlen vállalkozás tudata meg a folytonos elbizonytalanodásé: Én persze nem tudom, mit kellene, fogalmam sincs, hogy rendezném át, mit csinálnék ehhez képest másként. Biztos nem is lehet, ez mindegy, minden elrendezés előre megvan, jobb és rossz szándékoknál jóval előbb, nem kerülöd ki, ami ilyen nyugodt egyenletességgel mozog feléd. (17) Ugyanakkor az emlékcserepek ide-odarakosgatása meglepő következményekkel jár: Hogy minden az elrendezés, több jön ki, mint ami belefér, kidől belőle, szinte kirobban, nem bírnád visszagyömöszölni. (57) Hogy mégse essen szét végképp, arra van a tudatosan és precízen megépített szerkezet: kilenc, nagyjából azonos terjedelmű, címmel is jelölt fejezet, melynek mindegyike kilenc számozott szövegrészből áll. A misztikus, körkörösségre (is) utaló kilences szám, ha hihetünk a borító ajánlószövegének, visszatér az íródás éveinek számában is. A fejezeteket egy vissza-visszatérő évszámsor indítja (a növekvő évszámok között is van egyfajta matematikai rendszer, mintha a sorsfordulók előre meghatározott szabályok szerint következtek volna be), kiemelt évvel és címszóval (tájékozódási/elbizonytalanodási pontok), valamint egy-egy hangulatfestő/vezető versszöveg. A vázoltak alapján lehetne akár időrend is, de az nincs. Mert az emlékezés/fikcionálás a tapasztalatok alapján nem szorítható előre elképzelt követelmények korlátai közé. Mint ahogy nem lehet kivédeni az ismétlődést sem: Lesz olyan, amit többször összeszedek, máshogy nem megy. Van, ami végképp megtapad, úgy kell kisikálni belőlem, miközben az egész vidáman pereg széjjel, kipereg, mint a homok egy könyv lapjai közül. (346) Korábbi (nem csak e regénybeli) önidézetek, szöveg-emlékek.

Az emlékezés(gépezet) pedig a nyelv(gépezet)ben forog. Ezt megint nem lehet megkerülni. Mert kétféle nyelvhasználat is van. Az egyik a kinti. A szükséges rossz, a külvilág jelrendszere. Ismerős szavak, agyonkoptatott szerkezetek, mégis idegenül kattog, zörög az egész, semmi bensőségesség nem jár vele (pl. a beszélő végigfocizza gyerekkora nyarait a szentistvántelepi fiúkkal, de nem beszélget velük). A másik az otthonos, a bejáratott(nak hitt), a benti: Ezen a nyelven végül is megvagyok, eltűnök benne, előkerülök, csak ritkán ér meglepetés. (163) Ezért jelent olyan kitörő örömöt, amikor végre akad egy ember a kinti világból, akivel lehet ezen a nyelven beszélgetni. Mégis van ezzel egy kis baj: ez az otthonos nyelv végül is némaságba szorította (63) az apát, s vele együtt a családtagokat is. Így nem beszélőd(het)tek meg a dolgok. …valami befékez, hibátlanul működik, majdnem a legjobban, hallgatni, az jól megy, amíg hallgatsz, nincs az a dolog. Nincs róla szó és nincs, ha beszélsz róla, azzal állítod elő, a beszéd legyártja, ne beszélj összevissza. (25) Mintha az emlékezés szégyenletes, fájdalmas, unalmas, értelmetlen dolog lenne, s inkább a felejtésre kéne/lehetne építeni valamiféle boldogságot: Nem direkt elfelejteni, csupán nem beszélni, nem megbeszélni, szemérmesen, mégis flottul működő családi stratégia, nincs persze kimondva. Látszik rajtunk a mély meggyőződés, nem illik föltétlen a dolgokat agyonbeszélni, eltűnnek azok úgyis maguktól. (158) Talán a hosszú kényszerű hallgatás következményei a jellegzetes és utánozhatatlan mondatok is: csupasz mondatok, szétszabdalt testű mondatok, mondatforgácsok, szélesre engedett szerkezetek, egymásba csúszó szósorok, látszólag regulázatlanul sorjázó tagmondatok. Holott – mint ahogy a szöveg szerkezete is – valószínűleg aprólékos, precíz munkával, sokszoros átdolgozással születnek meg a végleges változatok.

Minden/z – úgy tűnik – az apa hallgatására vezethető vissza. Ezzel együtt az apakép bizonytalanságára is utal folyton a szöveg. Volt nekem ő? Ha nem beszélek róla, majdnem nincs, néha egyáltalán nincs, se így, se úgy. (185) Az apakép megrajzolására irányuló kísérletekből szinte általános (talán generációs…) jelenségként (bár nem éppen divatként) az utóbbi időben egyre többet olvashatunk a magyar irodalomban. Az elhomályosuló apa-emlék jelenbe írása marad az egyetlen lehetőség, csekély remény a rekonstrukcióra: …azt a felállást választottam, hogy nem értem őt. Ezért írom ezeket, és ha érteném, akkor nem írnék. (197) Ami előhúzható: néhány nagyon hétköznapi mozdulat (fölteszi a kávét, olvas a nyugszékben, fölássa az eprest), néhány egyszerű mondat és a visszafogott/visszafojtott, éppen csak sejtett gondolatok, érzések. Ezért kell segítségül hívni mást is, a gyerekkort például, ami viszont megváltoztat(hat)ja az irányt: Most én egyáltalán vele foglalkozom vagy magammal? (100) Vagy megidézni az életformát. Pontosabban a kényszerű életformaváltást (erős utalásnak elég ehhez a polgári vitrinből anyagi megfontolások, kényszerűségek miatt a bizományiba vándorló málló-porladó porcelán csipkebaba és a kiábrándítóan homokízű grízes tészta puszta egymás mellé állítása). Vagy éppen célozgatni a történelmi állapotokra, elmozdulásokra, váltásokra. Hogy legyen valami. Hogy konkrétan legyen. (Ezért van a sok leírás.) Holott csupa elvont dolog izgatja a beszélőt, általában érzések (ez viszont nem ér váratlanul, hiszen a regény alcíme ebben egyértelműen eligazít). Például sok szó esik a szeretetről: Egyforma, unalmas dolog a szeretet, és én azért megyek errefelé, ebbe a kibaszott irányba, ebben a végeérhetetlen mormolásban. (187) Ugyanaz a működés, építgeti és bontja a rangsort, folyamatos eltekint, ez egyrészt élvezetes, másrészt szeretetvágyat és szeretetet gyárt. Szeretet-gyár. Amíg hozzá beszélek, hozzá tartozom. (364) És ami ebből következik: állandó visszatérő téma a családi boldogság: …én olyan légkörben nőttem fel, ahol szeretet uralgott, ajnározás, megható és fárasztó bensőségesség, enyhén teátrális és mérhetetlenül hiábavalónak látszó munka folyt a szeretet körül. (300) Meg: otthon, sőt haza(fiság). Halál. Szabadság. …szabadságból írok. (…) Egyszerűen szabadnak kell lennem, mert ha valami nem velem vagy bennem történik, azt úgysem fogom fel, ami nem velem esik meg, abból, mondhatom nyugodtan, árva szót sem értek. Úgyszólván a nehéz felfogásom miatt van szükségem szabadságra. (245)

Így szövődik körülményes munkával a regény. Pontosabban a gyanútlanokat megfogó háló. Hiszen aki vadregényes, hagyományosan szerkesztett történet(ek)et vár az emberi szív rejtelmeiről, annak talán csalódnia kell. Vagy mégsem. A szerző/elbeszélő tisztességesen eligazít sajátos regényírói módszertanáról/gyakorlatáról: Történeteket abban a nem különösképp megemelt, nyugodt és egyenletes tónusban legjobb elmondani, ahogy Lev Tolsztoj csinálta. Itt nem úgy lesz. Úgy nem lesz itt elmesélve semmi. (15) Ami van: Furcsán rövidre zárt monológok, alig alakuló történet, kanyarog és kész, abbamarad, nincs vége, közepe sincs, csak eleje. (29) Mintha az emlékezés-gépezet megtapasztalása íratta volna analógiásan: Egyszerre több történet megy, nem válogathatok, nem én vagyok, aki válogat, nem vagyok főnök, nem én állítom bele valamelyikbe magamat. (105) Aztán meg homlokegyenest ellentétes dolgok állítódnak: Egy történet van. Ugyanaz. (316) Ismétléssel meg is erősítve: Egy történet van. Tele, üres. Teli és üres. Tele üres helyekkel. (343) Nem dőlhetünk hátra kényelmesen a karosszékben. Itt bizony dolgozni kell (legalább olyan keményen, ahogy a szerzőnek kellett írás közben), szakadatlanul figyelni, reflektálni, kombinálni. Továbbgondolni/érezni. Mert van még egy regényírói fogás: a bizonytalanság. A folytonos elbizonytalanodás/elbizonytalanítás. Emiatt egy kicsit esendő is a szöveg. Pontosabban megrendítő. Szívre is erősen ható.

TündérVölgyben marad hát titok eleve bármi. Ezért fájdalmasan szép könyv.