Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. január / Négyes fogat / Vízállásjelentés

Vízállásjelentés

   

„egy nagy folyó mentén, az erdőségekig”

     

A címet nézve, vizsgálva könnyen adná magát az az olvasási lehetőség, megközelítési forma, mód, miszerint vegyük a Bárka és ladik című kötet alapjául (motívumául) a Noé bárkáját vagy épp Kharon ladikját. Ez persze működhetne is, mert milyen jó lenne a kötetet így olvasni, lapozni, melyre persze nem kevés alappal szolgálna, hisz elvárásunk szerint begyűjti, begyűjtené az ezt megelőző életmű jellegzetességeit, kreál egyfajta remixet, reflektálva így a Rondóra és a Tolatásra, és lám, milyen remek a bárka. Férne bele minden. A ladik is adná magát, a Kharoné, mert milyen jól be lehetne aztán helyettesíteni azt, hogy a ref­lek­tált­ság után az elmúlásra, elmúlasztatásra úsztatja át a szerző a kötetszervező szálat, direkt dramaturgia, lezárva azáltal egy szakaszt, az eddigi alkotásét, majd pedig, sejtetve, utalva az utolsó ciklussal egy elkövetkezőre, hogy egy egészen új poétikai hangvétellel fog talán majdan elénk állni, szinte prózai narráció, eztán ezzel találkozunk majd, legalábbis ezt várhatnánk, vagy rájátszhatnánk erre, hogy várunk.

De nem. Hajózzunk más vizekre. Ez túl könnyen adná magát. Megpróbálunk merészen navigálni. Persze pofátlan partközel, és tudjuk, a szirtek szörnyűek. Ha pedig találkozás, akkor én csak a hajóvontákra esküszöm. Legyen tehát a vízállásjelentés, a szokott konnotációkkal. Árad, apad, satöbbi. Hátha bölcsebbek leszünk, és nem megyünk lépre. Nem futunk zátonyra. „Ez lesz a mi szövegünk. ” Tengerre fel, vagy inkább folyjék a szöveg.

Azt kell hogy írjuk, meglehetősen gyér az eddigi Hizs­nyai-recepció (apad), melynek talán az egyik oka a több szinten megjelenítődő heterogenitás lehet. A hall­gatás helyett azonban talán egy fokkal bizonyára izgalmasabb a szövegeket éppen a szerteágazó mivoltuk mentén vizsgálni. Az ilyen töltetű verseknek ugyan megvan az a rizikójuk, hogy időnként magukat sem véve komolyan kiesnek bizonyos értelmező közösségek, stratégák és recenzensek horizontjából, látóköréből. Hizsnyai játékos, ironikus, önironikus, szerepjátszó kifejezésmódja, pozíciója is ki van téve ennek a veszélynek. De ennél ez természetesen jóvalta több. A szerkezetük, stílusuk és nyelvi megformáltságuk alapján komolytalannak tűnő helyek is élményszerűek, fontosak. Hizsnyai megteremtett magának egy sajátos módon elhatárolódó effektusokat tartalmazó narratív beszédmódot, amely paraszövegekkel, nyelvi lezserséggel és a szerepjáték bőségével fűszerezett epikus eseménysorozatoknak, játéknak és derűnek az elegye (árad). A Hizsnyai-versek erős intonációjuk, intonáltságuk révén talán nem is választhatók szét. Hiába az alakmások tömkelege, az alkalmi versek árja, meglehetősen jellegzetes, meghatározó most ebben a kö­tetben a Hizsnyai-féle nyelv, hang (tetőzik). Az attitűd kérdése sem okoz problémát, itt inkább egyfajta áltitűddel találkozhatunk. A heterogenitás bizonyos tekintetben hidegre téve. A kötet egészét átfogó transzcendens látókör inkább a változó szólamokban jelenítődik meg. A műben kitüntetett, meghatározó szerepe van a nyelv referenciális aspektusának, bármennyire legyen is az bújtatva, kontaminálva. Egyfajta konszenzust lehet érzékelni ebben a műben, kötetben a tekintetben, miszerint a régiség imitáltságának, a(z) (neo)a­vant­gárdnak és a posztmodern sajátos szintézisének egyfajta variációját teremtette meg a költő. A textualitás igényessége a műben, az intertextualitás igényességével teljes. Többek között a megidézett nevek, történelmi, irodalmi és mitologikus szituációk vagy épp a nap­ló-imitációk esztétikai játékterére gondolok itt. Ez az utolsó ciklusnál különösen meghatározó szerepet kap. Fontos momentummá válik az eseti beszéd körülményeit megjátszó, szituáló helyzet.

De kezdjük az elején.

Az építkezés a Rondó (1987) romjaiból indul, újraindítva az egykori szerkezetet, mint ahogy: „a tűzszerész kitekeri / álmaimból a gyújtófejet” (Utókezelés), Hizsnyainál a múlt, a hagyomány íródik tovább, íródik át egy nagyon vitális, potens nyelven, és invenciózusan írja/hordja, tolja át a múlt hordalékát. A Tolatás (1989) sem kap több kegyelmet, a múlt dekonstruá­ló­dik benne, itt radírba törölve és péppé passzírozva az egykori költői arcélt. Az egykori ars poetica módosul, íródik felül nagyon kigondoltan, rájátszva a né­hai szövegelőzményekre, szövegre (Tíz év után).

A formai és tematikai sokszínűség azonban ebben a kötetben különösen komolyan veendő, nem csak a fül­szöveg alibije ez, mivel a következő „szövegeimben” az alkalmi versek sora (kikötője) következik, bőven paratextusokkal kiegészítve, mikor, hol s miért hangzott, ill. íródott maga a mű. Az Ezredvégi fohász így egy imádságot szed darabjaira, hogy aztán remekbeszabottan összerakja azt, a lábjegyzet alapján a Magyar Rádió felkérésére (ezt olvassuk legalábbis a zárójelben), persze tisztán hizsnyais adalékokkal fűszerezve, ízesítve meg azt. Ebben a ciklusban egyedül a Nyár – Ňsz – Tél (Sör – Bor – Pálinka), a „Salvo mortale”, a Di­lis idill és az Elballag benne’… című szövegek a kivételek. A többi mű bőven zárójeles utókezeléssel, kiegészítéssel van ellátva (mentőöv), hogy miért, milyen felszólításra, alkalomra született, ill. jött létre, így adva egy izgalmasabb, más játékszabályoknak is lehetőséget nyújtó, teret adó olvasatot, az alakítás/írás tétje (vízszint) itt megemelve, de remekül, mértékadón működik. Az alkalmiság csak játéknak tűnik. Bizonyára ez igaz is. A szöveg alkalmisága – ha van – csupán a felkérés mozzanatában rejlik.

Olvasatomban itt a Tsúszó-korpusz sem emelődik ki más hangsúllyal/színnel a többi Hizsnyai szöveg közül, így a Szilveszteri ballada ott folytatja az egyébként remekül összerakott szöveget, ahol az első, ill. második fejezet azt abbahagyta. Nem érzem azt a többszólamúságot, amit a Tsúszó-féle játék indukálhatna (persze lehet, a „legyél helyettem én” most itt szó szerint veendő), meglehetős kontinuitást érzek az előző szövegekhez képest, mintha nem léptünk volna át, ez is megkérdőjelezhetetlenül a szerző alaposan azonosítható szövege. Az tud maradni, akarva-akaratlanul tovább olvasódik, tovább íródik ebben a ciklusban is. A „vaskos modor marad, a név hiába változik, az alkotó mintha túlnőtte volna a szerepjátékot, vagy a vitalitás, amely a szövegeket létrehozta, szervezte, volt olyan erős, dinamikus, hogy tovább írta azt a hangot, amelyekbe már az előző oldalakon belefolyhattunk („Többre viszem, ha végképp nem vagyok / s az élőnél is élőbbé halok, / mert újra gyúrják azt, ki elveszett, / bár jómagam még porrá sem leszek”) Ez a rész – mily jó bizonyíték – sem hagy kizökkeni (változatlan). Kivéve talán a szokásosnál is terjedelmesebb és alaposabb paratextusokat, lábjegyzeteket, amelyeket a gyakorlott Tsúszó-olvasók már meglehetősen megszokhattak, de számukra némi újdonsággal szolgálhat Tony H. Salazzini szövege, amely mondjuk már egy roncsoltabb szöveget, textust jelöl (apad), de természetesen csak annyira, amennyire evidens az, miszerint egy újabb Tsúszó-alakmással találkoztunk ismét, olvasója szabja, de a játéktér nő (tetőzik).

Persze azért, hogy aztán egy nem várt, vízállásjelentők híreiből ki nem olvasható módon egy helyben mozogjon a Damaszkuszi körben, amely a Saulus/Paulus történet egy újraolvasása, gondolása (ártérey). Érzésem szerint itt kapnak helyet a kötet igazán mértékadó, súlypontot hozó, hordozó versei. A szöveg ezekben a szakaszokban biztosít bennünket arról, hogy Hizsnyai a jelenkor igazán érvényes, meghatározó költői közt tartható számon, jelentősége megkerülhetetlen a bizton és éberen figyelők számára („A girbegurba sorok közt is kiolvasható, / hogy a tanítványból lett mester…”). A Bárka és ladik c. szöveg szintetizálja igazán a kigondolt, előre tervezett, megfontolt, kimért koncepciót. A helye és szerepe megkerülhetetlen (koordinációs fok, világítótorony, esetleg bója… etc.). A ge­rinc masszív. Nehezen törhető. Ez a kötet igazi, markáns, meghatározó ereje, gyújtópontja, energiája. A többszólamúság itt is jelen van, de az alkalmazás módja nem szubverzív, sőt nagyon is konszonál.

A ráadás egyfajta unikum, de azért annál persze sokkalta több, meglehetősen radikális váltás, merészen attraktív, és megkerülhetetlen, a kvázi napló, végjegyzettekkel sűrűn sorozott állapotjelentés, leírás, amely egyfajta mód konszummálja az eddigi folyamatot, ugyanakkor inszolens „jegyzése egy teljesen más irányú költészet megnyilvánulási lehetősége a kipróbálásának és megalkotásának. A közönséges megragadása (folyó hordaléka). A remek struktúra, invenciózus végjegyzetelés (a botcsinálta ítész zavarban is), amely önmagában is izgalmas, remek olvasási lehetőséget, módot nyújt, a leépítés lehetőségével (ezt a szakaszokat elválasztó kép-szövegek „fogyása is jól jelzi), a szakítás veszélyével számolva ugyan, de egy olyan periódusba jutva, juttatva ugyanakkor el az olvasót, ahonnan újra olvasható az eddigi történések láncolata, megnyílnak a kódok (zsilipek), és az írott meder tere kiszélesedik, értelmezhetőbbé válik. A minimalizmusnak ez a foka a találékonyan megalkotott végjegyzeteléssel olyan izgalmas játékot kezd, akkumulál, olyan viszonyítást nyújthat számunkra, melyre az elkövetkező Hizsnyai-művek merészen támaszkodhatnának, dőlhetnének hátra, hogy időnként a Kossuthot bekapcsolva, úgy cirka dél körül, egy óvatlan pillanatban meghallgassák a vízállásjelentést, nem vonva le abból baljós, előre nem látható áradásokat, ill. apályokat (persze az is lehet, hogy itt vitt minket az erdőbe).

A víz felülete mindenesetre egyenletes, Hizsnyai Zoltán feladata az – ha van olyan –, hogy megtervezze/szervezze az elkövetkező koordinátákat, szélességi és hosszúsági fokokat, bár a révben már nem tudom, hogy kell navigálni, lehet, magában a keresésben, önmaga keresésében van a hangsúly, mint azt tette eddig is. Jól áll.