Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. január / Nyomozás egy regény után

Nyomozás egy regény után

 

Tolnai Ottó itt közölt versének, sőt egész művészetének, de nyugodtan állíthatjuk, hogy a mai magyar irodalomnak is egyik legnagyobb rejtélye, legtitokzatosabb ügye, melynek szálai alapvető nemzetközi kapcsolatokat is érintenek, abban a kérdésben foglalható össze: KICSODA REGÉNY MISU?

A Kalligram olvasói most tanúi lehetnek egy olyan pillanatnak, amikor Regény Misu, ez az eredetileg és eredendően prózai hős ismét költeményben bukkan föl, ám ezúttal első ízben: „társszerzőként”. Tolnai Ottó hűséges és edzett olvasói persze nem lepődnek meg túlságosan az ilyen váltásokon, elmozdulásokon, hiszen Tolnai poétikájának kezdettől fogva alaptörekvése, alapgesztusa a határátlépés, a műfaji, formai, nyelvi stb. korlátok lebontása, dekonstruálása, spiritualizálása az irodalomban. Az érzékelés és gondolkodás skatulyáiból, dobozaiból vagy éppen betoncelláiból kiszabadítani az eleven emberi szellemet, pontosabban e skatulyák, dobozok, cellák falait megnyitni, átláthatóvá tenni, rányitni a tágasabb perspektívákra, végső soron a tenger végtelenjére. Ily módon igaz a mai napig is, vagyis amikor immár nincs közvetlen kijárata az Adriához saját országa állampolgáraként, híres mondása: ő olyan magyar költő, akinek van tengere.

Amikor Regény Misunak, ennek az antihősnek a nyomába eredünk a palicsi tóvidéken, illetve a palicsi tóvidék évek óta íródó sokműfajú Könyvében, Tolnai-féle reprezentációjában, ugyanolyan bizonytalan kimenetelű szellemi kalandra vállalkozunk, mint amilyen kockázatosak voltak az utazások a vitorlás hajók korában. Nem tudjuk, hol kötünk majd ki e nyomozás végén, kikötünk-e egyáltalán.

Regény Misu a Tigristincs című novellában lépett először színre 1999-ben. Éppen egy húsdarálóval bajlódott, azt javítgatta, és úgy tett, mintha nem figyelne a mesélő, T. Orbán mondókájára. T. Orbán vagy más helyeken T. Olivér a szerző alteregója, és hogy bonyolultabb legyen a dolog, T. Orbán vagy T. Olivér szólama mellett többnyire egy egyes szám első személyű szólam is bekapcsolódik a szövegekbe annak a szereplőnek a hangjaként, aki a legeslegközelebb áll ahhoz a ténylegesen létező személyhez, akit Tolnai Ottóként ismerünk (ezen a néven mutatkozik a világban.) Ám meg kell jegyeznünk azt is, hogy nem költött alteregókról van szó, T. Orbán vagy T. Olivér nem regényesített (kitalált) személyek, hanem a különböző nézőpontú elbeszélő szólamok jelölései, és többször történik rá utalás a szövegekben, hogy valójában ugyanarról az elbeszélő-főhősről van szó. Másfelől a nézőpontváltások révén válik lehetővé az, ami a merev struktúrákban, letisztult műfajokban nem vagy csak részlegesen: az érzékelés, érzelem, emlékezet, képzelet, felismerés, megértés, elméletalkotás stb. mentális folyamatainak megjeleníthetősége egyetlen szövegen belül. Az enciklopédikus igény Tolnainál a szellemi műveletek tárházára is kiterjed. Míg a hagyományos, fikciós regény bizonyos perspektívából íródik, szerveződik, valamifajta utólagos rálátásból és valamifajta előzetes terv szerint, a Tolnai-féle többműfajú regényfolyam modellje a Regény Misu-féle virtuális, azaz éppenhogy valóságos regény, a körülötte és benne zajló, véletlenektől, váratlanságoktól szabdalt, előre nem kalkulálható, az utólagos magyarázatokat rendre felülíró – kaotikus élet. Tolnai vállalkozása persze nem egyedülálló a világirodalomban, Thomka Beáta Glosszáriumának kitűnő Tolnai-jegyzeteiben George Perec regényeit vagy Rilke Malteját nevezi meg többek között a Tolnai-írásmód előképeiként. Az alaphelyzet ráadásul ősrégi („ó” – hogy ezt a tojásdad jelzőt használjuk itt): egyidős magával a regénnyel, legalábbis annak újkori meg- vagy újjászületésével: a Don Quijotéval. A modern európai regény abból a történetből születik, hogy valaki valóságnak hiszi az olvasmányait, regényszerűnek látja a világot, és ebbe beleőrül. (Ráadásul Cervantes azt állítja: a kéziratot úgy találta, valódi szerzője Cide Hamete Benengeli.) Tolnainál mintha megfordulna a dolog, olyan regényt kell elképzelnünk, amelyben Cervantes, Cide és Don Quijote egy és ugyanazon személy. Mind a három én vagyok, mondhatná Tolnai, és éppen ez az, ami művészetét unikálissá teszi: a személyesség, az énre vonatkoztatottság rendkívüli intenzitása. Itt egy nyitott személyiség áll szemben egy nyitott realitással, a végességének tudatában levő belső univerzum a határtalan külső univerzummal, és legfőbb tájékozódási pontja a Mindenség és a Semmi kettős gömbjében (teatojásában) az, mit úgy nevezhet: Én Magam.

Ám az azonosulás és a magához hasonítás tükörjátékaiban még mindig nem világos, hol a helye Regény Misunak? Ő lenne talán a kiismerhetetlen, fenyegető, félelmetes, ám egyszersmind vonzó idegen, akinek elismerésére pályázunk, ő volna a Nem-Én?

Az itt olvasható versben – és a Ha a teafőző tojás című versciklusban is, melynek ez a vers közvetlen folytatása tulajdonképpen – megfigyelhető a nézőpontváltások finom játéka. Először kívülről közelít a kamera, külső nézőpontból láttatja a hamarosan egyes szám első személyű monológba kezdő szereplőt – önmagát. Valójában nem pusztán arról van szó, hogy az itt ábrázolt, avagy az itt megszólaló személy státusza, identitása lenne bizonytalan, bizonytalanodna el, hanem az önábrázolás rétegzettségéről. A parafával kapcsolatos sorok ismétlődése egyértelművé teszi, hogy ugyanarról a személyről van szó két különböző fázisában, állapotában, ahogy például a futás egyes fázisait ábrázolják a festők vagy a filmkockák, ahol ugyanazt az embert látjuk, de a mozgásának folyamatát képesek vagyunk állóképek sorozataként is bemutatni. Amikor azzal a jelenséggel szembesülünk a mai irodalomban, hogy „a nézőpontok, hangforrások számának növekedésével együtt elhomályosult a beszélők identitása, elbizonytalanodott eredetük és útjaik irányai”, ahogy Thomka Beáta jellemzi a mai elbeszélő műfajok narratív természetét Beszél egy hang című narratológiai kézikönyvében, nemcsak a mai ember identitásproblémáira, a személyiség sokat emlegetett felbomlására gondolhatunk, nemcsak a mai ember válságait láthatjuk visszatükröződni ezekben az elbeszélésmódokban, hanem a nyelvi és egyéb eszközök, eljárások differenciálódását is regisztrálhatjuk, a „szerszámkészlet” bővülését, melyekkel az emberi tudat működését le tudjuk írni.

   

Miközben a személyiség, az individuum alapvető tulajdonsága maradt továbbra is a meghatározhatatlanság. Itt azonban ezt a problémát épp csak jelezzük, ugyanis nem a szerzői szólamok érdekelnek bennünket elsősorban, és nem is a szerző bonyolult, az irodalomelméletben is mindinkább elbonyolódó státusza, hanem a titokzatos Regény Misu, akinek Orbánék konyhájában, a Homokvárban sikerül megjavítania a húsdarálót, és amikor a barátai, az asztaltársaság tagjai (Regény Misu állandó társasága, Kafga, Gorotva, Szanitter Tibike, Elemér és Szlovák, a borbély, P. P. Howard Jenőke) ugratják, egy szerb mondással válaszol: Neete ui u moj roman!, vagyis nem kerültök be a regényembe. (Regény Misu ugyanis regényügyben mindig szerbül beszél az elbeszélő-főhőssel vagy annak alteregóival, „jóllehet rosszul beszél szerbül”.)

Regény Misu amúgy nem regényíró, hanem zománcművész (legalábbis azzal foglalkozott, míg inni nem kezdett), és nem is szereti a regényeket. Bár Regény Misu többé-kevésbé állandó tulajdonsága, hogy csak időnként, igaz, dramaturgiailag fontos pontokon szólal meg a társaság beszélgetése során, mégis érződik valamifajta néma ellentét közte és a prímet vivő, a főszálat szövő, a novellát mesélő T. Orbán között. A szerző e fura kettőst „duellumnak” nevezi, és gyakran van az olvasónak olyan érzése a későbbi szövegek olvastán is, hogy T. Orbán, T. Olivér, ill. maga a szerző is tart, sőt szinte kimondottan fél Regény Misutól, ami persze még rejtélyesebbé, még izgalmasabbá teszi a figurát.

A Tigristincs után megjelent, Polgár Baba és a függőleges fakír című besorolhatatlan műfajú (formátlan) prózai opusban ugyanis már-már hátborzongató Regény Misu második színrelépése. A következőre figyelmezteti ugyanis Orbánt: „itt, ebben a városban (ti. Szabadkán – M. Gy.) maguk a regényírók a regényhősök, rideg, hibbant, kleptomániás figurák, s ha nem vigyázol, egy reggel arra ébredsz, azonosultak legszebb metaforáiddal, megfúrták motívumaidat, lebegetett regényedbe vackoltak… Mintha az ő szavai visszhangoztak volna a labirintus verejtékező betonfalai között: Orbane, ulaziš u moj roman!” (A hely, ahol Orbán éppen tartózkodik: a szabadkai nagyáruház „modern építészeti szörnyszüleménye”.) Regény Misu itt már azzal fenyegeti a barátját, hogy bekerül a regényébe. És később a Polgár Babával való találkozás során: Orbane stari, jesi u mom romanu! Vagyis: benne vagy a regényemben. A regény Regény Misu értelmezésében rettenetes csapda, amelyből immár nincs menekülés.

Hogyan is került kapcsolatba Orbán Regény Misuval? Egy évvel később, a Fájkiskösség című nagyobb terjedelmű prózai műben (kisregényben) az olvasható Orbánnak a Gyelmis Lukács festőművészről szóló kiadatlan regénye kapcsán (még egy regény!): „amikor írta, a Bácsország indulásakor még nem barátkoztak Regény Misuval, a vele való barátkozása a Palics és környékéhez kötődik, ha egészen pontosak akarnánk lenni: a Sétálásnak nevezett tüntetések egyik gyönyörű éjszakáján vette kezdetét.”

A Palics és környéke című újság 1998. október 2‑án jelent meg először (címoldalán az egyik híres palicsi Zsolnay-váza kék Poszeidonjával), és az első számba Tolnai Ottó írta a vezércikket. (Az egyik helytörténeti írásból, Lalia Gábor cikkéből rögtön magyarázatot kaphatunk arra is, honnan jön, honnan jöhet az Orbán név, ill. miért nevezi a szerző alteregóját orbánfalvinak: „Az 1850-es évek elején kezdték el a szőlők telepítését a helyi vasútállomástól északra fekvő buckás, még kötetlen homoktalajon. Ezt a területet 1881-től Orbánfalvának is nevezték Milassin Jakab járásbíró és helyi szőlősgazda jóvoltából, aki a vasútállomással szembeni üres téren egy kőkereszt talapzatára Orbán püspök [a szőlőtermelők védszentje] szobrát állíttatta fel az ismert szimbólumokkal, a szőlőfürttel és a hordóval. Orbánfalva mint hely csak az I. világháborúig volt ismert a köztudatban.”) A Homokvárat, a Pionirska aléja (Pionír sétány) 13-as számú villát, Tolnai Ottó házát, mely éppen a hajdani Orbánfalva területén áll, mint a vezércikkből kiderül, 1912-ben tervezték és 1913‑ban építették, „1914-ben meg már jött Szarajevó”…

   

A szerkesztők célját így határozza meg Tolnai írása: „…szeretnénk egybelátni-egybeláttatni a semmiset, a kicsit és a nagyot, a vidékit és a világit, hiszen egyik legcsodálatosabb századfordulói mondén fürdőhelyről van szó, amelynek szinte szerves része lehetett a királyhalmi, Tolnai-féle pezsgő-, illetve likőrgyár például, s akkor a hajdújárási zsidó imaházról, amelynek titka, élete még ugyanúgy feltárásra vár, mint körül a megannyi régi sír, domb, még nem is tettünk említést.” (Királyhalma [Bácsszőlős] rendkívül közel van a magyar határhoz, az immár 20. éve megrendezett szamárverseny idejére meg is nyitották a magyarországi Ásotthalommal közös ideiglenes határátkelőhelyet. Erről a szamárversenyről egyébként a Tigristincs zárlatában is olvashatunk.)

Amint az az eddigiekből is kitetszik, ha ki akarjuk deríteni, kicsoda Regény Misu, nemcsak a Tolnai-szövegeket kell tanulmányoznunk, hanem bele kell ásnunk magunkat környezetének, Palics és környékének világába, történetébe, legendáiba, újságjaiba és monográfiáiba: a Regény regényébe. Regény Misu zománcképeiről például állítólag jelent is meg egy kis cikk a Palics és környékében, és bár Misut nemcsak a regények, hanem az újságok is idegesítik, ennek azért örült. Egyébként magának T. Orbánnak vagy a szerzőnek is problematikus Regény Misu alakja, mintha vele egy asztalnál ülve se lenne egészen biztos benne, hogy valós figura-e: „Eddig inkább Zománc Misi alakja, nagykarimájú fekete kalapja kísértett vele kapcsolatban, most pedig teljesen váratlanul egyik magyarkanizsai barátjára, Deszkára kezdi emlékeztetni Orbánt.” A régi bélyegek isteni fáradt színe című vers szerint pedig: „Misu zománcművész / Amióta iszik zománcot sem éget / Kis ornitológiát olvas van egy / Michel-katalógusa azt lapozgatja üres óráin / Szépen tud értekezni a régi bélyegek / Isteni fáradt színéről / Apropó Isten”

Misu itt szinte már filatelistaként lép föl, hasonlóan A pompeji filatelista szerzőjéhez.

Apropó Isten: Misu a Potenciális kakaspörkölt című szövegben újabb meglepetést okoz barátjának: „Mi a véleményed, kérdi Regény Misut Gorotva, a Tangó teraszán. Hogy miről is van szó, azt nem hallottam. Meglep Misu válasza, mármint hogy kapásból Flaubert-t idézi, ugyanis majdhogynem analfabétának tudtam.”

„Avagy a jó Isten megmondta-e

valaha is a véleményét valamiről?”

A Teatojást tart felettünk egy levágott kéz című versben is működik a vezércikkben jelzett szándék, a kicsi és a nagy, a vidéki és a világi egybelátása-láttatása, mégpedig világirodalmi (Nabokov) és képzőművészeti (Pierro della Francesca, Brancusi) utalások révén. Az esztétikai kérdések, a tiszta, erős formák Pierro della Francesca korai reneszánsz képein és Brancusi modern szobrain, a tojásdad alliteráció Nabokovnál, a teatojást itt is, akárcsak a Ha a teafőző tojás című ciklusban, e művészeti jelek analógiájává, sorozatuk potenciális darabjává, egyenrangú műalkotássá teszik: a teatojás a teljesség, a tisztaság költői kategóriájává lesz. Eredetileg a kívülről láttatott beszélő teatojást keresett ószeres Rózsánál, és ehelyett parafa dugókat talált, a teatojás ellentétes megvalósulását: szemetet, a törések, a tragédiák, a veszteségek, a széthullás jeleit, melyeken mint nyomokon elindulva azonban mégiscsak visszajut a tojásalakzathoz, a tiszta forma végül a borzalom brutális jelével (levágott kéz) egészül ki.

Talán e teljes körív – amit maga a vers is leír sajátos asszociációs technikájával – készteti arra Regény Misut, hogy szereplései során első ízben ne legyen ellenvetése egy tervezett regénnyel vagy regényhőssel vagy a beszélgetés épp aktuális tárgyával kapcsolatban. (Mert hiszen ő A pompeji filatelista című folytatásos és befejezetlen szövegfolyam 3. részében már egyenesen a szerző Könyvének Cerberusaként jelenítődik meg, ő dönti el, ki kerülhet bele ebbe a könyvbe. Felidéződik A Holtak enciklopédiájának, Danilo Kiš elbeszélésének börtönszerű könyvtára is a kulcsokat csörgető Cerberussal.) Sőt, Misu azonosulásában odáig megy, hogy ő vezeti vissza a teatojást legősibb mitológiai szimbolikájáig azzal, hogy zománcba mártja, és íbisztojásként mutatja föl újra. Az íbisz pedig, mint tudjuk, az Írás óegyiptomi istenének, Thotnak a szent állata. Ez az isten jegyzi fel az emberekről haláluk után a jó és a rossz cselekedeteiket, és ő alkotja a naptárt, lévén az Idő istene is.

Misu váratlan gesztusától lesz aztán ez a verszárlat olyan, mint valami győzelem: első ízben sikerül meghódítani a versnek a Regényt, és az ő örök-ellenzéki, démonikus, Luciferre, Wolandra emlékeztető figuráját, princípiumát is bevonni a közös alkotásba, a Szépség, a „delejes lelemények” szolgálatába állítani. Ám azért ne legyünk olyan biztosak a happy endben: amennyire a róla szóló fragmentumokból valószínűsíthető, Misu bizonyára tartogat még meglepetéseket, a duellum kimenetele még kétséges.