Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. július–augusztus / Sodoma: előtte és utána

Sodoma: előtte és utána

Karásek színre lépése a kor kontextusában

Mészáros Tünde és  Böszörményi Péter fordítása

 

A fin de siècle atmoszférája, melyet áthatott a szimbolizmus, a dekadencia és a kor egyéb irányzatai, újabb tabuk áthágására szólított. Olyanokéra is, melyekre még nem volt szó a kor kifejezéstárában. A „valós élet igazságát” a „művészi igazsággal” szembehelyező dekadens esztétika olyasmit kínált – különösen a költőknek –, amit megfelelőbb kifejezés híján nevezzünk most alibinek. Úgy vélték, már csak az igazán naiv olvasó azonosítja a lírai szubjektumot, annak fantáziaképeit és érzéseit a művésszel, ábrándjaival és érzéseivel. Aki ezt mégsem értette volna, azt explicite is figyelmeztették: „A művészettől külső valóságértéket elvárni annyi, mint azt kívánni tőle, hogy közönséges legyen.”[1] Vagy ennél is egyértelműbben: „Csak a jelentéktelen művészek élete és műve fedi egymást.”[2]

Az idézett mondatok abból a bevezetőből származnak, mellyel Jiří Karásek ze Lvovic látta el Sodoma című kötetét. Ezzel próbálta elejét venni a botránynak és fékezni az esetleges spekulációkat arról, mi késztethette a költőt a cseh írásbeliség története első nyíltan homoerotikus verseskötetének megírására. Tudta, hogy vékony jégre merészkedett, de úgy tűnhetett, az irodalom színterére lépő dekadens generáció nézeteinek és attitűdjének elegye csökkenti a kockázatot. Az erotikus túltelítettség és a kokettálás a perverzióval,[3] melyet oly szívesen tettek közszemlére a dekadens művészek, gyakran tudatos játék volt az olvasóval; olyan játék, melyet játékként fogadtak, s játékként fogtak fel. Szabályai közé tartozott a „burzsoázia undorító kvintesszenciájának”[4] és konvencionális moráljának megvetése.

Ezzel nem kívánjuk kisebbíteni Karásek alkotói gesztusának jelentőségét. Hisz tulajdonképpen a fejlettebb nyugati irodalmakban sem született a 19. század során sok olyan mű, amely figyelmet fordított volna, a kortárs műítésszel szólva, arra a „bizonyos természetellenes elhajlásra a régi görögöknél”.[5] Ez a motívum átvillan az angol rémregényen és az antik világot újraolvasni próbáló francia szimbolista költészeten. Gautier, Baudelaire vagy éppen Verlaine több leszbikus szerelmi témájú opusszal tisztelegnek az antik görög költőnő, Szapphó előtt. Whitman hatvanas évekbeli, igencsak őszinte naplói azonban több nemzedéknyi időn át várakozhatnak megjelenésükre; Marcel Proust és André Gide ekkor még – a kilencvenes évek közepén járunk – irodalmi újoncoknak számítanak. Ráadásul sok minden allegória, utalás, árnyalat formájában, kódoltan jelenik meg. Mint azt Czesław Miłosz Józef Czechowiczról szóló kitűnő esszéjében megjegyzi, az irodalom homoerotikus elemeinek ott a táptalaja, „ahol a stílus veszít komolyságából, ahol a hangszínt, az árnyalatokat többre becsülik a tények és történések felsorakoztatásánál”.[6] A korabeli olvasó a sorok közötti keresgélésre kényszerült. A mai, ha így akar olvasni, segítségül hívhatja a freudi pszichoanalízis fogalomtárát, és máris gondolkodhat a szublimáció és kompenzáció kategóriáiban.

A cseh irodalomban egészen a múlt század utolsó évtizedéig nincs példa nyíltan homoerotikus motívumokra; Julius Zeyer vagy – ritkábban – Svatopluk Čech elsősorban irodalmon kívüli körülmények miatt illik e sorba. Otokar Březina, Karásek kortársa már valamivel őszintébb. Diákkori igézeteiről Anna Pammrovának[7] írt leveleiben vall, s a Sodoma első, elkobzott kiadásával azonos évben megjelenő első kötetébe (Tajemné dálky – Titkos messzeségek) felveszi osztálytársának, František Bauernek ajánlott, Přátelství duší (Lelkek barátsága) című versét, melyben ez áll:

   

Egyetlen refrénbe olvadt ifjúságunk románca. Alkonyi csendben

szeretkezett arcunk: mint két áldozaté egyetlen félelemben,

Gyönyörrel szívtam be véred illatát, s az álombéli kertben,

mint daloló vizeknél a kedvest, kereste lelked a lelkem.[8]

   

Karásek nemzedékének egy másik tagja, az egyébként félénk és zárkózott Karel Hlaváček egyszer megvallotta Karáseknek vágyait és érzéseit. Elmondta neki, „hogyan járt dobogó szívvel a karlíni tornaegyletbe, hogy láthassa Hront, a gyönyörű birkózót, akinek a teste (...) olyan tökéletes volt, mint az ókori atlétáké”.[9] Mi több, Hron tragikus halála után – nyakát szegte egy gyakorlat során – Hlaváček a sportoló kedvesének kegyeire pályázott, „hogy kapjon valamit abból, ami közel állt Hronhoz”.[10]

De ezek csupán apróságok. Továbbra is az antik kor, elsősorban az ókori Görögország századai számítottak az írásbeliség egyetlen olyan szakaszának, melyben teljes joggal voltak jelen az erósz és a szexualitás legkülönfélébb variánsai. Az antik inspiráció ezért elsősorban ott hatotta át a századvég irodalmát, ahol a dekadencia írói eleddig tabunak számító témákat bontogattak – egyébként is ismert tény, hogy az irányzat megnevezése Verlaine-nek a római társadalom hanyatlásáról szóló szonettjéből ered. Az ihletnek ezt a forrását igazolják Karásek egyes motívumai az adott korszakból. A verscímek is utalnak erre: Venus masculinus, Bakchanál (Bacchanália), Mrtvý Eros (A halott Erósz), Příchod barbarů (A barbárok bejövetele), Symposion és mások. A Sexus necans kötet és az átdolgozott Sodoma 1905-ös kiadásának alcíme ugyancsak sokatmondó: Kniha pohanská (Pogánykönyv).[11] Amikor Karásek sok évtizeddel később iskolás éveire emlékezik majd, elidőzik a „fiú, az »Endymion« jövendő költője önfejűségénél, aki azt mondta magának: »Ha görög ephébosszá akarok válni, az ephéboszok anyanyelvén kell szólnom, Anakreón és Szapphó nyelvén.«”[12] Más kérdés, hogy Karásek egyes műveinek antik stilizációja csak a felszín – adott célt szolgáló eszköz, melynek feladata, hogy többet rejtsen el, mint fedjen fel. Helyes volt a Sodoma anonim recenzensének – feltehetőleg Arnošt Procházkának – meglátása a Moderní Revue hasábjain:

„Egy dologban téved Karásek úr: a könyve nem pogány. Mint ahogy nem pogány magának Sodomának a fogalma sem, hanem zsidó–keresztény eredetű. Csak a keresztény kor elején sütötték a nőre a pokoli csábító bélyegét, s tiltottak apostoli szóval, átok terhe mellett, mereven minden másfajta, »állatok módjára« történő nemi kielégülést. A szexuális bűn par excellence keresztény bűn.”[13]

De nemcsak a korabeli esztétikai kódex vezette az új művészeti irányzatok híveit az emberi lét eleddig tabuizált szféráinak felfedéséhez. A 19. század társadalmi, politikai és gazdasági változásai a tudományokat is új alapokra helyezték. Számos új tudományág született, köztük a kriminálantropológia (Lombroso) és a szexuálpatológia (Richard von Krafft-Ebing). A szexuális másság témája is figyelemreméltó fejlődésen ment keresztül a tomista „szodómiától” Voltaire „szókratészi szerelmén” keresztül az orvosi „homoszexualitás” megjelölésig, melyet elsőként a magyar származású német író, Karl Maria Kertbeny használt 1869-ben. Nyilván nem csupán a terminológia módosulásáról van szó. Michel Foucault szerint, aki az emberi gondolkodás kategóriáinak változásával foglalkozott, a „szodómia” csupán a kánonjog és a régi világi törvénykönyvek kategóriája volt, és időben behatárolt aberrációként jelentkezett csupán, a „homoszexuális” viszont külön emberfajta lett.[14]

Gert Hekma holland történész állítása szerint azonban ez a fejlődés elképzelhetetlen lett volna az ún. társadalmi kérdés megszületése nélkül:

„Az 1848-as forradalom után a »társadalmi kérdés« és a szocializmus a politikai diskurzus központi témájává vált. A társadalmi kérdés eltüntette a »privát« és a »nyilvános« liberális megkülönböztetését. A polgárok magánélete – tehát szexuális életük is – közérdeklődés tárgyává vált. A társadalmi kérdés előretörése és a közegészségügyi politika ennek megfelelő fejlődése megalapozta a »szexuál-pszichopatológia« létrejöttét.”[15]

A 19. század második fele így a szexológia úttörő időszakává vált. A Németországból, pontosabban a német nyelvterületről induló új tudományág formálódásának egyik legfontosabb következménye az érvényes jogrend felülvizsgálatáért harcoló abolíciós mozgalom létrejötte volt, mely a „szexuálpatológiás magatartás” büntethetőségének eltörlését követelte.

A terminológia egyre cizelláltabbá válik: Kertbeny „homoszexualitása” mellett felbukkannak az olyan kifejezések, mint a „harmadik nem” és a „fordított nemi érzület” (die Conträre Sexualempfindung; mindkettő Karl Westphalnál), az „uranizmus” (Karl Heinrich Ulrichs), a „nemi inverzió” (Havelock Ellis) vagy a „homogén szerelem” (Edward Carpenter).[16] Ezek a kifejezések kisebb-nagyobb gyakorisággal cseh környezetben is megjelentek (Karáseknek különösen az „invertáltak” és a „harmadik nem” tetszett), fokozatosan kiszorítva az olyan pejoratív hangzású szavakat, mint a „szodómia” vagy a „pederasztia”, s néhány újságíró a „görög hajlamok” megjelölést is használta.

A szexológia létrejöttének első gyakorlati következményei a kor dekadens hangulatával ötvözve, sőt a dekadencia esztétikai elvei önmagukban is lehetővé tették ugyan a nagyobb nyíltságot in eroticis, így sem volt elhanyagolható azonban a botrány kockázata, melynek Karásek kitette magát. Intő jel lehetett számára az is, ahogyan a cseh sajtó 1895 derekán a Queensberry márki által Oscar Wilde ellen folytatott angliai pert tálalta; a Wilde elleni vád „természet elleni fajtalanság” volt. Még Herben liberális, antiklerikális lapja, a Čas is felháborodott „Wilde görög vagy, ha úgy tetszik, francia moral insanityjén”. Szemére vetette, hogy bíráinak „szemtelenül viccelődve válaszolt”, s hogy „a tárgyalás minden napján gunyoros akasztófahumorával tüntet”.[17] Wilde irodalmi alkotásaiban is ferdeség és perverzió után kezdtek kutatni. A Čas szerkesztőinek egyszer csak eszébe jutott, hogy már A hazugság hanyatlása (Decay of Lying) című esszéjében „minden természetes ellen szól, hogy (...) a naplemente éppoly ellenszenves neki, mint a rikító színes nyomatok, s kikacagja a természet lágy ölét a kanapét magasztalva. Ez a dekadens olyan státust szerzett hazájában, hogy az ország hangadójává válhatott, jóllehet egy szörnyeteg munkált benne.”[18]

Hasonlóképpen reagált a Studentský Sborník, valamint a Naše Doba is, mely Wilde-dal kapcsolatban a „disznóság” kifejezést használta.[19] Karáseket a „rosszindulatnak, rágalomnak és butaságnak”[20] ez az áradata mértéktelenül felháborította, de el nem rettentette. Wilde-ot csupán a Moderní Revue vette védelmébe, mely akkortájt – Karásek emlékiratainak (Vzpomínky) tanúsága szerint – „a legradikálisabb áramlatokkal haladt”.[21] Ezt a „véleményt Arnošt Procházka is osztotta”, miután Karásek megvilágította számára a „»harmadik nem« rejtélyét”.[22]

A fenti folyóiratokkal vitázva a Moderní Revue ékesszólóan örvendezett afölött, „hogy az ósdi, konvencionális morál újra megrendült kissé”[23], s a már említett Krafft-Ebingre hivatkozva arra az álláspontra helyezkedett, „hogy a szexuális perverziót a törvénynek nem szabadna büntetnie, miként a többi kórt és fogyatékosságot sem büntetik. (...) Hogy a büntetés bárkit is »megfordítana«, homoszexuálisból heteroszexuálissá változtatna, ezt talán a világ legjóhiszeműbb, legnaivabb embere sem gondolja. (...) A homoszexualitást nem tegnap találták ki, nem csupán egy »ártalmas« divat, mely házfalakra ragasztott polgármesteri rendeletekkel megállítható lenne; mindig és mindenütt létezett, s ha nem tudnak vagy valamikor nem tudtak róla, csak azért volt, mert az ún. nyilvánosság még tudomásul venni, szankcionálni sem volt hajlandó, ahogyan a heteroszexuális aktus legdurvább válfajait és formáit tudomásul vette és szankcionálta, s mert fölényes megvetéssel üldözött mindent, amiben a homoszexualitásnak akár legcsekélyebb rezdülése is felsejlett.”[24]

Több ez már, mint a „hamis burzsoá prüdéria”[25] üldözte író védelme: a szemérmesen alternatívnak nevezett erotikus érzelem és viselkedés első nyilvános pártfogásáról van szó. A Moderní Revue júniusi számának köszönhetően megdől egy tabu. Karásek ezt a számot később „szenzációsnak” nevezi, s úgy emlékezik vissza rá, mint a „radikalizmus csúcspontjára a Moderní Revue harmincéves fennállása során”.[26] Az impulzust – ha el akarjuk kerülni az „ürügy” szót – Wilde pere szolgáltatta. Enyhén provokatív jellegű volt a Čas felháborodását kiváltó esszé közlése is. „A legjelesebb cikk azonban – írja emlékirataiban Karásek – Oskar Panizza tisztán tudományos írása volt, a Bayreuth und die Homosexualität, melyet maga Arnošt Procházka fordított le. Ez a cikk a legmerészebb tett az invertáltak védelmében. Hálásak lehetnek Procházkának is, aki, noha a másik táborba tartozott, helyes szemszögből ítélte meg Oscar Wilde és pszichikai rejtélyei esetét. (...) Elkobzásra számítottunk, de a cenzúra ezúttal elnéző volt. A szám szenzációt keltett, tanúsította ezt az előfizetők számának növekedése és az ország minden részéből özönlő helyeslő vélemények sokasága is. Természetesen trágár névtelen levelek is érkeztek, de azok nyomban a tűzre kerültek.”[27]

Karásek túlzott. Panizza cikke nem volt „tisztán tudományos”. Jelentőségét azonban az sem csökkenti, hogy ma már túlhaladott, sőt határozottan elutasított eszmei irányzatok, például a fajelmélet is felbukkan benne. Ennek számos változata volt, melyek közül csak kevésnek tartozott fegyvertárába a fölé- és alárendeltség fogalma. A cikk bizarr állítása szerint „ez a pszichikai hajlam jórészt egybeesik azzal, amit – előnyeivel és hibáival együtt – zsidó karakternek nevezünk”.[28] Az írás szerint a homoszexualitás a sémi, a keleti és a román népekre jellemző; az angolok és az északi nemzetek „valószínűleg csupán töredékét alkotják” e csoportnak.[29] Ami teljesen természetes Nápolyban vagy Rómában, a pápai udvarban, az – különösen Angliában – „a legrosszabb, ami egy férfi életében történhet, jóvátehetetlen, s büntetése is ennek megfelelő”.[30] A korabeli neoromantikus klisét a szerzőnek az az állítása is tükrözi, mely szerint az „invertáltak pozíciójukat és műveltségüket tekintve rendszerint a legjelesebb társadalmi osztályhoz” tartoznak.[31] Nyilvánvaló, hogy pusztán optikai csalódásról volt szó. A homoerotikus kapcsolat Panizza szerint többnyire csak gondolati, plátói, szellemi síkon valósul meg; a testi érintés inkább csak szimbolikus jellegű (kézfogás, csók, ölelés). Ami ezen túl van, az „igen ritka”.[32] Mellesleg II. Lajos (bajor király; az ő élete ihlette Karáseket a Legenda o melancholickém princi – Legenda a melankolikus hercegről megírására) is „el volt ragadtatva a mélyen zengő orgánumoktól”.[33]

Joggal feltételezhető, hogy a Moderní Revue idézett lapszámánál elmaradó cenzori szigor, valamint az olvasóközönség pozitív visszajelzései hatottak bátorítóan Karásekre, amikor eldöntötte, hogy megpróbálja kiadni a Sodomát. A folyóirat „wilde-os” száma talán egyfajta terepfelmérés volt; ha igen, az eredmény nem volt egyértelmű. Pletykák, rágalmak terjedtek, melyeket állítólag Procházka viselt különösen nehezen. Sőt, egy írónő megpróbálta elérni néhány könyvkereskedőnél, hogy vegyék be boltjuk kirakatából a júniusi Moderní Revue-t.[34]

Karáseket, akit ekkoriban „eltöltött Petronius, s antik szerelmekről álmodott”,[35] ez nem tántorította el. „Hiányzott belőlem az óvatoskodás készsége”[36] – írja magáról sok évvel később. A Sodoma 1895 szeptemberében kerül sajtó alá, s még a nyomdában elkobozzák. A konfiskálás végrehajtója az államügyészség javaslata alapján a sajtóbíróság volt, az indok: erkölcs elleni vétség. A háttérben minden bizonnyal egy feljelentő állt. A szerzőt, a kiadót (Arnošt Procházkát) és a nyomdászt császári amnesztia mentette meg a bírósági eljárástól. Karásek később többször is felidézi e cenzori beavatkozás eseményeit, s ezt – mint Aleš Zach a Nakladatelská pouť Jiřího Karáska ze Lvovic – Jiří Karásek ze Lvovic kiadói kálváriája című tanulmányában megjegyzi – „a kellő büszkeséggel” teszi.[37]

A cseh társadalom megkapta újabb botrányát. Néhány évvel később, mikor az egész ügy feledésbe merült már, a birodalmi tanács ülésén a miniszterelnökhöz Karásek verseinek ügyében interpellációt benyújtó Josef Hybeš szociáldemokrata képviselőnek sikerült az elkobzást hatálytalaníttatnia. A honatyák felszólalásai kívül estek a cenzúra hatáskörén. Az effajta eljárás egyébként nem volt szokatlan. Hybeš más olyan irodalmároknak is segített, akiknek meggyűlt a baja a cenzúrával, többek között Josef Svatopluk Macharnak vagy Petr Bezručnak.

A Karásekkel kapcsolatos interpelláció a birodalmi tanács 246. ülésén, 1903. november 25-én hangzott el, bár Hybeš már júniusban előkészítette. A gyorsírásos jegyzőkönyvben a kifogásolt versek német fordításai is szerepelnek. Hybešt tizennégy képviselő támogatta, köztük Václav Klofáč. Véleményük szerint „e versek semmi olyat nem tartalmaznak, ami az elkobzást indokolná”, ezért megkérték Gautsch miniszterelnököt, „magyarázná el érthetően” a prágai államügyészségnek, hogy modernebb hozzáállásra lenne szükség.[38] 1905-ben a kötet – meglehetősen megváltozott alakban – eljutott végre az olvasóhoz, s Karásek, Hybeš interpellációjának köszönhetően, „békében visszatérhetett az 1895-ös címhez”.[39]

A publikum zavarban volt. A legélesebb hangú kritika Karel Zdeněk Klíma tollából jelent meg a Rozhledyben. Klíma a Sodoma szerzői előszavával vitába szállva rámutat Karásek szerinte „fatális tévedésére, hogy hangsúlyozza és megköveteli az alkotás kiváltságának szabadságát, valamint kedvteléseinek és álláspontjainak felelőtlenségéhez való jogát”.[40] A bírálat a következő felháborodott megállapításban kulminál: „A homoszexualitás, az undor és a szexuális impotencia e tónusa mit sem fejez ki a »nem szomorúságából, tragikumából és veszendőségéből«, amint azt Karásek úr véli; amit kifejez, az legföljebb e szellemi és testi állapotok kínos mivolta.”[41]

Még a Moderní Revue hasonlíthatatlanul disztingváltabb recenzense, valószínűleg Arnošt Procházka is csak az apátia, a passzivitás és a csömör hangjait találja a kötetben. A Sodoma erotikája „a legszomorúbb, legmeddőbb erotikák egyike”.[42] Jaroslav Hilbert a Nová Česká Revue-ben azonban – Procházkával ellentétben – a „szilaj szexuális energia kiáltásait” is kihallja a könyvből, s szerinte minden verssorból „barbár elragadtatás sugárzik”.[43] Bár ő is belátja, hogy Karásek verseiből leggyakrabban az „inaktív, önemésztő érzékiség”[44] szól, a költővel szembeni álláspontja egészében véve kedvesen elnéző, s ennek elmaradását a már idézett Klíma szemére is veti. Karásek-tanulmányának végén Hilbert a következőképpen summáz: „A kilencvenes évek generációjából (...) Karásek ze Lvovic az, akit szinte mindenki kevésbé jelentékenynek tartott, mint amilyen valójában volt. Prózájával és lírájával, belső költői szeplőtelenségével és szellemével magára maradottan, kigúnyolva állt itt tíz éve, s áll itt ma a háttérben, legfeljebb elutasítást kapva. Kedvtelései, hajlamai nem azonosak a mieinkkel, s az elmúlt dolgok emlékezete olyan kötelességeket ró rá, melyekre nekünk nincs gondunk.”[45]

A Sodoma mellett Karásek más műveiben is kifejezésre jutott a szerző homoerotikus érzülete, ezek azonban, mint azt Václav Jamek nagyon helyesen megjegyzi, nem mindig jelentenek követendő nyomot.[46] Immár tudott dolog, hogy Karásek az évek múlásával mindinkább múltjába temetkezett, s ezzel egyre csökkent hajlandósága és készsége a változó társadalmi és művészeti klíma reflektálására, elfogadására és beépítésére saját művészetébe. Egyetérthetünk tehát – bizonyos fenntartásokkal – Lubomír Mareček állításával, hogy „Karásek semmit sem fogott fel abból, ami körülötte történt, s a csak önmagára figyelő művésznek erre tulajdonképpen sem tere, sem ideje nem volt”.[47]

Érdemeit, melyeket egy tabu megdöntéséért folytatott keserves harcban szerzett, ez semmiképpen sem kisebbíti. Az első Csehszlovák Köztársaság toleráns légköre még nagyobb nyíltságra ösztönözte az idősödő férfit intim dolgai terén. Érvényét vesztette a művet az alkotó privát szférájától elkülönítő, sőt ellentétüket hangsúlyozó szimbolista-dekadens stilizáció. Azzal, hogy közreműködött a harmincas években megjelenő Hlas című folyóirat (alcíme List pro sexuální reformuA szexuális reform lapja) kiadásában, Karásek újabb határt hágott át. Egy 1932-es tárcájában versei és prózai írásai „felvilágosító” küldetésén elmélkedik, nem hajlandó azonban teljesen kilépni saját művészi mítosza árnyékából: „Visszagondoltam könyveimre, a regényekre, melyekben a »szexuális többség« által olvasott és kedvelt íróként, akinek most ilyen kényes témáról kell e közönséghez szólnia, a cseh irodalomban elsőként lebbentettem fel a fátylat nemünk rejtelmeiről. Nem csoda, hogy az együttérzés húrjait próbáltam pengetni a »szerelem számkivetettjeinek« érdekében, hogy »elátkozott szerelmekről«, »abszurd szerelmekről« beszéltem, s hogy vörös démoni fénnyel igyekeztem beragyogtatni a »fajtalanok lelkének« titokzatos mélységeit. Ebben a sugalmazásban olyannyira sikeres voltam, hogy a normális emberek nem dobták undorral félre nemünk titkairól beszélő könyveimet.”[48]

   

   

   Jegyzetek

[1] Az idézet helye: Klíma, Karel Zdeněk: Z nové poezie, Rozhledy 15, 1904–5, I. köt., 247.

[2] Uo. Ez nem jelent akadályt Zdeněk Smolka számára, hogy – pusztán a Karásek-szövegek alapján, az író életrajzára alapuló érvek nélkül – fejtegetésbe bocsátkozzék Karásek állítólagos transzszexualitásáról. Ugyanakkor, némileg ellentmondásos módon, maga Smolka jegyzi meg, hogy ez a hipotézis „megalapozott ugyan, ám bizonyíthatatlan”. Vö. Smolka, Z.: Subjekty v tvorbě Jiřího Karáska ze Lvovic, Tvar 8, 1997, 3. sz., 6.

[3] Vö. pl. „Dekadence” címszó in: Vlašín, Štěpán a kol.: Slovník literárních směrů a skupin, Prága 1983, 49–52.

[4]Kritika. Časopisy (szignálatlan), Moderní Revue, 1895. május, 8. sz, II. köt., 2. füz, 48.

[5]Umění, věda, školství (szignálatlan), Čas 9, 18. sz., 276–277.

[6] Miłosz, Czesław: Józef Czechowicz, in: Czechowicz, Józef: Przes kresy, Krakkó 1994, 30.

[7] Vö. Chalupecký, Jindřich: Jakub Deml, in: uo. Expresionisté, Prága 1992, 84.

[8] Březina, Otokar: Básnické spisy. Spisů Otokara Březiny, I. köt., Prága 1942, 16.

[9] Karásek ze Lvovic, Jiří: Vzpomínky, Prága 1994, 175. Ez az emlékiratkötet két régebbi, a harmincas évek elején folyóiratban közölt írás egyesítésével született. Vö. uo. Ediční poznámka (szerkesztői megjegyzés), 261.

[10] Uo., 175.

[11] Az antik hatásáról Karásek munkásságára ld. pl. Mareček, Lubomír: Reflexe antiky v poesii Jiřího Karáska ze Lvovic, Box 1992, 2. sz, 65–66.

[12] Pražák, František: Paměti českých spisovatelů z dětství, Prága 1946, 81.

[13] Moderní Revue 1905, XVI. köt., 247.

[14] Miller, Neil: Out of the Past. Gay and Lesbian History from 1869 to the Present, Toronto 1995. Ld. főleg 2. fej., Pioneers of Sexology, 13–25.

[15] After the revolution of 1848, the „social question” and socialism became central in political discourse. Through the social question the liberal distinction between private and public faded. The private life of the citizen – and thus also sexual life – became a matter of public interest. The rise of the social question with its medical counterpart in public health, appears to have been pivotal for the nascent „psychopathia sexualis”. Ld. Gert Hekma, Sodomites, Platonic Lovers, Contrary Lovers: The Backgrounds of the Modern Homosexual, in: Kent Gerard–Gert Hekma (ed.), The Pursuit of Sodomy: Male Homosexuality in Renaissance and Enlightment Europe, New York–London 1989, 449.

[16] Miller, N., i. m., 13–25.

[17]Umění, věda, školství (szignálatlan), Čas 9, 18. sz., 276–277.

[18] Uo.

[19]Kritika. Časopisy (szignálatlan), Moderní Revue, 1895. május, 9. sz., II. köt., 3. füz.

[20] Uo.

[21] Karásek ze Lvovic, J., i. m., 130.

[22] Uo.

[23]Kritika. Časopisy (szignálatlan), Moderní Revue, 1895. május, 8. sz., II. köt., 2. füz, 48.

[24]Kritika. Časopisy (szignálatlan), Moderní Revue, 1895. május, 9. sz., II. köt., 3. füz.

[25] Uo.

[26] Karásek ze Lvovic, J., i. m., 130.

[27] Uo., 131–132.

[28] Panizza, Oskar: Bayreuth a homosexualita, Moderní Revue, 1895. június, 9. sz., II. köt., 3. füz.

[29] Uo.

[30] Uo.

[31] Uo.

[32] Uo.

[33] Uo.

[34] Karásek ze Lvovic, J., i. m., 133.

[35] Uo., 244.

[36] Uo., 35.

[37] Zach, Aleš: Nakladatelská pout Jiřího Karáska ze Lvovic, Prága 1994, 8.

[38] In diesen Gedichten ist absolut nichts enthalten, was ihre Konfiscation rechtfertigen könnte und deshalb fragen die Gefertigten:

„Ist der Herr Ministerpräsident geneigt, der Prager Staatsanwaltschaft begreiflich zu machen, dass sie in dieser ihrer Funktion etwas moderner vorgehen soll?”

Wien, 5. Juni 1903. Hybeš, Černý, Choc,  Eldersch, Rieger, Daszynski, Dr. Baxa, Klofáč, Dr. Ellenbogen, Singr

Josef Hannich, Fresl, Augustin Sehnal, Schuhmeier, Seitz. Josef Hybeš 1903. november 25-i interpellációjának gyorsírással készült lejegyzését a Cseh Köztársaság Parlamentjének munkatársa, Jan Vrtiš bocsátotta rendelkezésemre. Ld. CSK Parlamentje Képviselőházának Könyvtára, tárgyszó: Parlamenty – Předlitavsko – protokoly Wien 1861–1918. Haus der Abgeordneten. 246. Sitzung der XVII. Session am 25. November 1903.

[39] Zach, A., i. m., 15.

[40] Klíma, K. Z., i. m.

[41] Uo.

[42] Moderní Revue, 1905, XVI. köt., 247n.

[43] Hilbert, Jaroslav: Jiří Karásek ze Lvovic, Nová Česká Revue 2, 1905, 255n.

[44] Uo.

[45] Uo.

[46] Jamek, Václav: Umění, homosexualita, AIDS, in: Nenadál, Radoslav: My tě zazdíme, Aido, Prága 1991, 167.

[47] Mareček, Lubomír: Romány tří mágů Jiřího Karáska ze Lvovic, szakdolgozat, Masaryk Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Brünn 1991, 83–84.

[48] A köv. alapján idézve: Fanel, Jiří: Gay historie LII. Básníci hledají svůj svět, SOHO Revue 7, 1997, 2. sz., 25.