Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. június / A szürrealista balkon

A szürrealista balkon

egy múlhatatlan nosztalgia forgácsai

   

isten fekete mágneséről aláhullanak

a lángoló szögek

barátaim a náthás zsiráfégetők két

napja a semmiről énekelnek

bizony! meghalunk és

nem lesz szép a halálunk hasonlatos a

felkevert moslék édes illatához

ha

szögek hullanak elhullunk mi is

hajunk megköt szelíd domboldalakban

mélyükben kóborló farkasok

szemünk vizek alatt halak

márvány álma

a harangszóból előhallik bárányok

véres bégetése

Lány combjai között elalszik a

lágy varangy

hagyd kérlek hagyd még szárazon a pinám

lélek kering a forró kockában                 fájdalom

lüktet az éjszaka repedező falán

felébred szárnyait kitárja és repül

zúgva átnyerít a város tornyai között

eltévedt délibáb

remeg a katedrális emelkedő

sóhaján éjszakai

délibáb az egymásra zuhogó

lepkekönnyű vásznakon

az óra megáll

az óra apa

számlapján az öröklét

és ragyog

megint a földgyaluk lassított pirkadat

jézus alkonya ez mi pedig

a tetőn hasaltunk

melléből arany csordogált elő és sötét

mozdonyok

tolattak az elvágyakozás szétfutó

olajos tengelyén

a hegyek leküldték hozzánk a

sírdogáló nyájakat

és bégettek a nyomorult ártatlanok

áriáztak a szomorú

csillagtalan istenszolgák

hajó az ébrenlét kapujában

túl azon és túl

még volt remény mert

közénk tolattak a rázkódó testű

asszonyok eléghetetlen hangszerek

ezüst szájukkal csókolták a kezünk

és visszakönyörögték lányokká hiába

magukat

a zsiráfégetők üzentek később

a szavanna mélyéről fölásított tarkónkig a halál

a folyamatoknak azt hiszem

így mentünk elébe

tudtuk a perspektívába

elbizonytalanodott légy került

ez a lényegünk folytán nem így

piros betűket akartam ide           a nyomdák

gyomrából kiokádott encián

kék engem megundorít

és megaláznak a híres kertek mélyén

kibontott remegve áradó mellek

nézd a fény fejünkkel laptázik                repül

röpül a denevér

át az üvegkoponyán

hajnalban a lovak vizekig értek

mély volt az éj és fölúsztak így

moszkva-térig a hullák

ha elmondanád

és megérteném

fegyverek tartják meg a csöndet

ezt a csöndet is ők

csukló forró pengéről álmodik

vérző sikoltó lányról negyven

éves kifáradt kamasz

lavórok hűvöséből emelkedik

nehéz függönyök lobogják túl

a hegyeket

miért hogy sebesre harapja a nyelvét

ágyról a combja felfehérlik

ölébe vastag kígyó surran

vissza a fák már nem tudták

közeleg a hó

három tetőcserép maradt

és az öröklét vissza

a tájon végignevető szél

a rettenet az ablakok között

kötényébe kézigránátot szedett

kivégzettek lábáról lehullott

vérző talpú cipőt

az órák ketyegtek

az idő vekkerekbe költözött

borsószemei összekeverődtek

álmában a világ négy sarka felé

fordult az asszony

ölében nyers szeretkezések

emléke régi feldereng

s e derengésben az ablakon túl

megáll az éjszaka

kinyitott mellkasából hó pereg elő

meg csillagok

meg csillagok

az éjszakának így a beteljesülése

Ó

színpadi deszkából

Ó

kiállnak a szögek a szögek

                                                                                           Ó

a kis belezők beletépnek húsunkba

az új költészet kellemetlen kis horgai

beletépnek a húsunkba

mielőtt a dráma testét gyöngén

megérintenénk

fölragyognak a csönd irgalmat

nem ismerő sótömbjei

összekoccantak a fogaim de széttárultam

és a combjaim

számba vettem akkor a manöken gyönyörű

kezét                    hozzákezdett

szeretni

hozzám kezdett

és a bárpultok mögött

kigyúltak valahányan a mixerlányok

bánatos rugók a gyönyörnek nevezett

montreali szállodai ágyon

utazni akartam a levágott

fejű rózsaszín tehénnel elutazni

vele

lenne még a történetben elszámolható

veszteség is

a földrengés árt a kristálypoharaknak

szemében nyulak kergetőző medúzák

duzzadt kialvatlan varánuszok

igazságot akart de hol az igazság

az igazság nem feltétlenül középen van

ha ez így van hol van immár ő

az

a kövekig hatolt előre a kövekig

miért ha mégse fogalmazódott meg

haja verődött súlyos falakhoz

tengert várt

a föléje rakott eget rühellte

zsebében rejtegette a marhamájat

a letépett denevér ciripelő fülét

telten és értetten akkor

kiült a vizek fölé és ott is maradt végig

ez már a méhed de hát

megérzem én ezt

megérzem én

a nap felé fordult

fogai között leánderszilánkok

ha nem

hová tartanak a mészárosok

véres kezükben ezüst (vagy annak

megfelelő) bárd

csörögcsörög csörög

a lányok mind a hasukra szorítják

véres kölykeikre a kezüket

elmúltak már azok a nagy vonulások

mondja barátom a részeg debreceni

hajnalban el hát

sikátorok szürke aszpikjából

patkányok fúródnak föl az

újrafestett égbe

az ő fényükbe

te láttál engem kitakarva

közös nők hasára borult arccal

amikor forróságom előtt kettévált

a havazás

ő meglátott és nézett elveszetten

hajába keveredett belőlem minden

a haján átszitált

de hogy került az olyan magasra

vissza kéne a megrongált örökkévalóságba

: a gyermekkorról még

a szódás lova széthúgyozta a templomteret

baromi vastag kék faszával

az iskola mellett laktak a buldózerek

pirosak és sárgák és talán még kékek is

tirandello hat kereplőt keres — régi motívumra

keres és szeret

szeret és mégis

enyémellt enyémlett azon

az éjjel minden éjjel

tejfoga a fajansz szülőszék lábába

mélyedt oda merült

térden állt a ferde fényben

hosszú kaparóvasak meredtek a torkából

elő a lét hideg

a lét árnya hideg remegés

ing fejünk felett

égő cigarettát nyomtak a húsába

felriadtak a sirályok fel a nagy

pöffeszkedő kandeláberek autóban

szeretkeztünk gyönyöre fölött

vonatok dohogtak éjszakán át

az éjszakán át

farkaskutya nyakörvén rángatózó

gyémántbalhák

és lassú gyászzenék

bár a lány lába beakadt

a sebességváltó hideg vasába

a bárány és vérzett

tudtuk már honnan vannak

a csontok

a borókabokrok alatt felmeredtek

fehéren

és a lassú gyászzenék itatták át

a hó kigyúlt roppant tömbjeit