Egy közép-európai irodalomtörténet

A Rudolf főherceghez (magyar részről elsősorban Jókai Mórhoz) fűződő vállalkozás, az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben éppen úgy fölkeltette az utóbbi évek kutatóinak figyelmét, miként az Európa „nyugati” és „keleti” fele között létező(?), feltételezett(?), valóságos(?) kulturális-művészeti sáv, együttes, régió. Igaz, még a keleti „totális” diktatúrát és a „nyugati”, „amerikanizálódó” konzumdemokráciát, egy történetibb, megszenvedettebb, mindenekelőtt a mentalitás és az európai tudat jegyében leírható Közép-Európát igyekezett visszaperelni a történelemalakító erőktől Milan Kundera, Konrád György, részben az ő felvetéseikre, diagnózisukra reagáló osztrák politológiai gondolkodás, majd a lengyel és a szlovén értelmiség. Ugyanakkor a kétféle hagyomány, tehát: a Habsburg Monarchia felől szemlélt, nosztalgiázástól sem mindig teljesen mentes, ám egy valós nyelvi-kulturális-szövegi-mentalitásbeli örökség értelmezésének kísérletezői (törekvéseik összefügghetnek a trónörökösi vállalkozás újragondolásával), illetőleg az időszerű, önlegitimáló, mindenféle totalitárius törekvés ellen tiltakozó „európaiság” képviselői az 1970-es évek végétől hallatták szavukat; a vitáknak, ellenkezéseknek egyfelől hamvába holt kezdemények lettek az eredményei: a hol Hexagonálénak minősített együttes, hol a visegrádi négyek egymással versengő, időnként látványos összejöveteleikkel az elmulasztott lehetőségeket rejteni igyekvő társulásai, régiótudatosítási/tudatosulási próbálkozások jelzik historikumát, másfelől – s ez tartósabbnak bizonyult – a Közép-Európa-fogalom meghatározásával, ezzel összefüggésben a Dionýz Ďurišintól „sajátos irodalomközi együttes”-nek nevezett régiók/szubrégiók irodalmi/kulturális jellegzetességeinek föltárásával olyan kutatási irányok szerveződtek, amelyek részint ennek a régiónak helyzetére kérdeztek rá az európai művelődés(történet)ben, részint azt a hozzájárulást kísérelték meg föltárni, amellyel ennek a régiónak a kultúrája az „európaiságot” gazdagította, illetőleg, amely nélkül még vázlatos kép sem vázolható föl az európai évszázadok alakulástörténetéről. Nagy hangsúllyal emlegette a kutatás Joseph Roth regényeinek Közép-Európa-, illetőleg Monarchia-tudatát és a centrum–periféria dichotómiát (amely ennek a régiónak is meghatározó karakterisztikuma), mint amely éppen nem az elkülönülés, a kívülállás és az értékfosztottság negativitásában mutatta föl ennek jelentőségét, hanem e dichotómiát nem föloldva, hanem tagjainak komplementer jellegére utalva, a 19–20. századi (európai létezés) lényegi jegyeként volt képes fölismertetni. Már csak az által is, hogy Roth, aki ugyanúgy a Monarchia perifériájának üzenetét tolmácsolta bécsi munkásságában, miként Márai Sándornak A gyertyák csonkig égnekben féllengyel származású Konrádja szintén a periférikus eredetet és egzisztenciát képviseli a császárvárosban, a Monarchia lényegét lengyel grófjával nem a bécsi „olvasztótégelyben” jelöli meg, nem a centrumban, hanem a perifériákban, amelyekben a nemzeti/anyanyelvi és a nyelv- meg kultúraközi kiegyenlítődés, a hagyományok találkozása, a kulturális átszövődés megtörténhet.

Beszédes tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben megjelentetése óta csupán erőtlen kísérleteknek lehettünk a tanúi egy átfogó közép-európai irodalom- és művelődéstörténet tárgyában, pusztán a történészek (nagy hangsúllyal magyar történészek, így például Niederhauser Emil) adtak közre Kelet-Európa-történeteket, amely művekben fontos szerephez jutott a művészet és az irodalom, többnyire a nemzeti ébredés, újjászületés korszakában szerepet játszó és onnantól kezdve a nemzeti ideológia megformálásában tevékeny „eszközként”, nagyon kevéssé szövegiségében, talán még kevésbé abban a lehetőségében, amely a Közép-Európa-gondolat tudatosításában szerephez jutott. A humanizmus (neo)latin költészetétől, a Sodalitas Litteraria Danubianától kezdve egészen mai vélekedésekig, Esterházy Péter Duna-regényéig vagy a szlovén Drago Jančar idevonatkoztatható értekező prózájáig.

Mindez kapcsolatban van a dualizmus korának fokozatos átértékelődésével. Manapság már egyre kevesebben emlegetik úgy a dualista Monarchiát, mint a „népek börtönét”, és éppen a lengyel Galícia-irodalom reprezentánsai a Birodalom jogállamiságát hangsúlyozzák –a (túl)szervezett bürokráciát is beleértve –, s a főleg regények felől érkező újragondolási törekvések a regények befogadástörténetében visszaigazolják a lengyel írók idevonatkoztatható „szüzséit”, részint Magyarország és a mindenkori magyar kormányok minősítésében, sőt, a magyar–szláv (szlovák, horvát, szerb) kontaktusok, viszonyok értékelésében nem kevésbé tapasztalható elmozdulás egy méltányosabb, az egyoldalúságot mellőzni látszó, ha úgy tetszik, „önkritikusabb” irányba. Ennek – megint csak így írhatnám – jelei föl-fölbukkannak a szépirodalomban, illetőleg e szépirodalomhoz fűződő kritikában, majd a történeti/irodalomtörténeti kutatásban. További kérdés lehetne, hogy a posztmodern gondolkodás gesztusnyelve, amellyel a nagy narratívák között a nacionalizmusra is rámutat, az újra feltámadt, helyenként szélsőséges, nemzetábrándos gondolkodással szemben miképpen tud megnyilvánulni, miféle elfogadtatásra számíthat, számíthat-e egyáltalában általánosabb elfogadtatásra. Újabb kérdés: a regionális elemzések milyen arányban oszlanak el a gazdasági és a művészeti/kulturális „közeledés”, a közös tudat kialakításának igyekezetei között. Valamint: a Közép-Európa-gondolat historikuma epizodikus, „periférikus” jelenségként regisztrálható-e ennek a szempontnak érvényesítésével egy közép-európai irodalomtörténet, amely természetszerűleg nem csupán és még csak nem is elsősorban a francia komparatisztika által egy időben olyannyira szorgalmazott „tényleges” kapcsolatok kimutatásában realizálható, hanem a párhuzamosságokban, az irodalmi/kulturális átszövődésekben, az irodalomközti folyamatok feltárulásában, illetőleg a regionális tudat historikumában. Annyit azért szükségesnek látszik elmondani, hogy e kérdések már régóta foglalkoztatják a régió kutatóit, az 1931-es budapesti nemzetközi irodalomtörténeti kongresszuson magyar javaslatként (Eckhardt Sándortól) hangzott el egy közép-európai irodalomtörténet megírása; az 1960-as esztendőkben szintén magyar részről merült föl, az akkori terminológia szerint, a „szocialista” országok összehasonlító irodalomtörténetének megalkotása, végül Innsbruckba az akkor ott működő nemzetközi hírű és elismertségű Zoran Konstantinović hívta tanácskozásra össze a közép-európai térség komparatistáit, hogy kidolgozzák a régiókutatás problémáit, és végeredményképpen a nemzeti (de nem elsősorban nemzeti szempontú) irodalomtörténetek summázataképpen összeállítható legyen olyan tanulmánygyűjtemény, amely részint az egyes irodalmak alakulástörténetének kiemelkedő eseményeit, részint a komparatista módon szemlélt irodalomköziség jelentősebb tényezőit mintegy irodalom-, illetve művelődéstörténetté formálja.

Ennek a történetnek legalább olyan jellemzője, hogy igényként megfogalmazódott, mint az, hogy végül is a tervezgetéseken túl sosem valósult meg semmi; azután az 1989-es fordulat új helyzet elé állította a kutatókat, a kiadókat, a nagy nemzeti narratíva hangos reprezentánsait éppen úgy, mint egy korszerűbb szemlélet elkötelezetteit; tudatosult, hogy az irodalmi gondolkodásban égetően szükségszerűvé vált rendszerváltás kibontakozását és tervezett/tervezhetetlen irányainak minéműségét nem lehet megvalósítani egy régebbi módú szintézis megalkotásával. Más kérdés, hogy a dekonstrukciós irodalomfelfogás általában vetette el a rendszerszerűséget, igaz, a sokat hivatkozott mester, Derrida nem, értelmezői mégis, a sokféle meg/kinyilatkoztatás ellenére rendszerré szervezték a Mester különféle köteteiből leszűrt tanulságokat. Az azonban bizonyos, hogy sem az összehasonlító irodalomtudománynak általában, sem az eleve szintézisre megcélzottságnak nem kedvezett (és ma sem kedvez) a posztstrukturalista (irodalom)elméletnek a főleg a disszeminációban gondolkodó kultúra-, személyiség- és nyelvfelfogása. Tünetszerűnek mondhatnók, hogy a közép-európai irodalmi bonyolultságok, a nemzeti/nemzeti kisebbségi irodalmi „kereszteződések” feltárásában valószínűleg hasznosnak bizonyuló többrendszerűség elmélete, Itamar Even-Zoharé, sosem tudott igazán áttörni, recepciótörténete máig szegényesnek bizonyul. Ami pedig a recepcióesztétikát illeti, ennek ugyan térségünkben igen jelentékeny a befogadástörténete, jóllehet inkább az újabb korszakok kutatásában érvényesül, elég kevéssé és ritkábban a régebbiekében, komparatisztikai használata olykor kockázatos, hiszen a nemzeti irodalmi és anyanyelvi olvasó elvárás- és kérdéshorizontjainak kutatása számottevő interferenciákat tárhat föl egy régióspecifikus kutatásban, s a közös nyelv, a kulturális „koiné” létrejöttéhez nem feltétlenül szükséges a recepcióesztétika Jauss által művelt változatának alkalmazása, jóllehet a korszakfordulók, korszakváltások elemzéséhez innen jó szempontokat kaphatunk. Annyit azért feltétlenül tudomásul kell vennünk, hogy az irodalmi gondolkodásban bekövetkezett (rendszer)váltás ezúttal sem azt jelentette, hogy gondolkodástípusok, recepciós „reflexek”, kritikai attitűdök önként átadták volna a helyüket másoknak, korszerűbbeknek vagy egyszerűen eltérőknek. Annál kevésbé, merthogy éppen a közép-európai irodalomtörténet megírása maradt a rendszerváltás utánra anélkül, hogy a közép-európai régióról való gondolkodásban olyan új elemek merültek volna föl, amelyek már legalább utalásokban ne jelentek volna meg a Milan Kunderával meginduló Közép-Európa-diszkurzusban. Az azonban mindenképpen feltűnő, hogy az osztrák vagy ausztriai regionális kutatásokra épülő irodalmi/művelődéstörténeti „iskola” vállalkozott elsőnek arra, hogy mit sem törődve a megnevezések körül kialakult (nemcsak a középkori nominalistákat idéző) vitával, megvalósította azt a közép-európai szintézist, amely korábban legföljebb vázlatos formában (mint Gáldi Lászlónál), tanulmánygyűjteményekben, rész-összegezésekben és egyes korszakokról készült kötetekben hirdette az efféle irodalomtörténet megírásának szükségességét. Zoran Konstantinović a szerb–német kapcsolatok kutatójaként, germanistaként kezdte pályáját, Innsbruckban olyan komparatisztikai intézetet szervezett, amely tanszékvezetése idején a Közép-Európa-stúdiumok központja volt. S hogy ez a tanszék Ausztriában jött létre, ez lehetővé tette, hogy a szláv Közép-Európa-elgondolás helyett a magyar és a román tényező, valamint az osztrák is elfoglalja helyét abban a regionális együttesben, honnan a szlavisztika gyakran szerette kifelejteni. Zoran Konstantinović nyitottnak bizonyult a szellemtörténet, a strukturalizmus, a szemiotika, illetőleg az intertextualitás irányából érkező impulzusok előtt, és ez nemcsak abban segítette, hogy a kontaktológia hagyományos módszerével szemben a világirodalmat dinamikus-szövegközi folyamatként tételezze (akarva-akaratlanul Goethe világirodalom-képzetét felújítva), hanem mindenekelőtt abban, hogy a befogadói aktivitás jelentőségének hangsúlyozásával a Közép-Európa-diszkurzust azonos értékű és hozadékú nemzetközi irodalmak/irodalomtörténetek dialógusaként fogja föl. Az innsbrucki illetőségű Közép-Európa-elképzelés annak felismerését is lehetővé tette, hogy az első világháborút követő diktatórikus békék következtében létrejött úgynevezett nemzeti államokban meglássa a többnemzetiségű államot, az Ausztria–Magyarországtól örökölt nemzeti/nemzetiségi problémát, így a nemzeti kisebbségek irodalmát se hanyagolja el elemzéseiben, különös tekintettel az ausztriai szlovénség színvonalas regényeire, a többnemzetiségű vidékeken honos többkulturáltságra, amelynek többek között szép példája a szláv-német-olasz nyelvi együttélést prózai epikába fogalmazó Fulvio Tomizza életműve. Aligha tekinthetünk el attól, hogy Zoran Konstantinović német fordításban olvasta a magyar irodalom számos alkotását, s a közös tudat műveiként értékelte és értelmezte például Mészöly Miklós és Esterházy Péter, valamint a Közép-Európa-tudat egyik visszaperlőjének, Konrád Györgynek a regényeit. Zoran Konstantinović tanítványa, Fridrun Rinner orosz szakosként ismerkedett meg a szláv világgal, romanistaként pedig e szláv világ „nyugati” recepciójával. Mint az innsbrucki Közép-Európa-értekezletek társrendezője, nemcsak személyes kapcsolatokat létesített a térség különféle nemzetiségű és nyelvű kutatóival, hanem tudományos érdeklődése is a régió (elsősorban német nyelvű) irodalmaira kezdett irányulni, a francia germanista Jacques Le Rider-vel együtt könyvet adott ki ebben a tárgykörben (amelynek reprezentánsa a Monarchia-szöveg paradigmatikus szerzője, Franz Kafka, de Prága, Bécs, Zágráb és Budapest, Lemberg és Pozsony szintén résztvevője ennek az irodalomközi germanisztikának).

Ilyen háttérrel, többéves, sőt évtizedes munkával készült el a nagy közös könyv: Eine Literaturgeschichte Mitteleuropas, amely az innsbrucki Studienverlag gondozásában látott napvilágot 2003-ban. A cím árulkodó: a határozatlan névelő azt sugallja, Közép-Európa egy irodalomtörténete, ez az egyik lehetősége annak, hogy Közép-Európa irodalomtörténetéről szólni lehessen, s ez egyáltalában nem zárja ki, ellenkezőleg: feltételezi, hogy más elképzelések is érvényesen nyilatkozzanak meg régiónk irodalmairól. Ez a nyitottság, ez a készség a párbeszédre a térség legjobb hagyományai közé tartozik; s bár ebbe a hagyományba belejátszik az a Bahtyin által hangsúlyozott megállapítás, miszerint nem pusztán szavakat mondunk, ezek a szavak, szavaink nem értéksemlegesek, hanem részei vagyunk egy „hétköznapi” többnyelvűségnek; Bahtyin a 19. század orosz népi kultúráját elemezve mutatott rá, hogy a lakosság négy nyelvi rendszerben élt a szólással, az egyházi szertartások, a népélet archaizáló, a táj és a hivatalok nyelvén. Amennyiben a közép-európai irodalomtörténetet vizsgáljuk, a többnyelvűségnek e bahtyini felfogását alkalmazhatjuk, méghozzá több vonatkozásban: ez a többnyelvűség vehető szó szerint, a vegyes lakosságú területeken az átlépés az egyikből a másik nyelvi kultúrába természetes és megszokott jelenség, az ideologikus nyelvhasználat (hiszen nem mondatokat mondunk, hanem igazat és/vagy hamisat, megtévesztőt és/vagy megnyerőt stb.) világszemléletek konfliktusát és párbeszédét egyaránt segítheti. Mármost az 1989-es fordulat idején elvetett terv, a Közép-Európa-irodalomtörténet többszerzős, fölösen tagolt létrehozására éppen a különféleképpen átideologizált nyelvek és történeti szociolektusok miatt bizonyult reménytelen vállalkozásnak. Ám a tervezgetések során olyan értékes anyag gyűlt össze, amelynek összerendezése a Konstantinović–Rinner szerzőpárosra várt, s ők nem pusztán a nyersanyagot építették egésszé, hanem saját olvasmányélményeik alapján vázolták föl azt a Közép-Európa-irodalomtörténetet, amely megkísérel egyensúlyozni a nemzeti (úgynevezett akadémiai) irodalomtörténetek és az ezekkel olykor burkoltan, máskor nyíltan vitatkozó komparatisztikai narratívák között; mindez másképpen úgy lenne megfogalmazható, hogy a társadalomtörténeti és a nyelviségszempontú dominanciák között nem kívánnak a szerzők igazságot tenni, hanem tudván, hogy a nem közép-európai olvasó vajmi keveset ismer a térség politika-, gazdaság- és nemzetiségtörténetéből, az irodalomnak alakulástörténetét beágyazzák a politikatörténetbe, elfogadván olyan terminusokat, mint nemzeti ébredés vagy újjászületés, amelynek tudománytörténeti indokoltsága aligha lehet vitás, csakhogy kétséges egy teljesebb körű korszakfogalom használatakor. Általában a szerzők eleget kívánnak tenni a nemzeti irodalomtörténetek meghonosította „kánon” elvárásainak, ugyanakkor a „nyugati”, elsősorban német nyelvi ismeretség némileg megszabja a tárgyalás menetét: és itt két, nehezen összebékíthető tényező feszül szembe egymással. Ugyanis a nemzeti irodalomtörténeti kánonok nemigen törődnek egy-egy alkotó vagy mű határon (főleg: nyelvhatáron) túli ismeretségével vagy befogadottságával, viszont az irodalomközi folyamatokban aktív recepció aligha veszi/veheti számításba a kizárólag nemzeti irodalomtörténetekben iskolázott/szocializált anyanyelvi olvasó értékszempontjait. Feltehetőleg ez az oka, hogy a Konstantinović–Rinner szerzőpáros külön fejezetben foglalkozik Petőfi Sándorral, akinek európai irodalmi útja sokkal jelentősebb, mint Arany Jánosé, aki viszont a Horváth János sugallta magyar irodalmi fejlődéstörténetnek csúcspontján jelenik meg, minek következtében a Horváth feltételezte ideális magyar olvasó számára inkább reprezentánsa a magyar irodalomnak/irodalmi gondolkodásnak, mint az egyébként szintén nagyra értékelt Petőfi. Valójában látszatellentét konstruálódik meg, hiszen az a gondolatmenet, amelynek alapján Arany János a nemzeti klasszicizmusnak (Kemény Zsigmonddal és Gyulai Pállal együtt) a beteljesítője, és akihez képest különböző szinten alapjában mégiscsak előtörténet az addigi magyar irodalomé, ugyan valóban meghatározója a magyar irodalmi gondolkodás egy változatának, de kizárólag egy változatáénak, amelyhez képest számos más változat is létezhet, esetleg nem kevesebb kompetenciával, elfogadottsággal. Ilyen módon megeshet, hogy az éppen az irodalomközi folyamatban játszott szerep a nemzeti irodalomtörténetekben egyoldalúan bemutatott költői mű újjáértékelésére ösztönözhet. Elgondolkodtató, a magyar irodalomértelmezés anomáliáira rávilágító esettanulmány lehet az alábbi két példa. Bármily meglepő, Molnár Ferenc a szerzők közép-európai irodalomtörténetében külön fejezetet kap, szemben Móricz Zsigmonddal (és másokkal), akik összegző vagy szembesítő passzusokban jutnak csak szóhoz. Molnár Ferenc értékelésének kettőssége (másképpen történik a nemzetközi, az idegen nyelvű irodalomtörténetekben, másképpen a hazaiakban) azt tanúsítja, hogy a meggyökeresedett kritikai előítéletek felülvizsgálatának elmulasztása a magyar irodalomtörténetet szembeállíthatja nemzetközi trendekkel, elemzésekkel. Konstantinović és Rinner ugyanis azt emeli ki, hogy Molnár a közép-európai nyelvi/irodalmi koiné megszemélyesítője, akinek külvárosi legendája, a sokak által fanyalogva emlegetett Liliom, zavartalanul és szervesen illeszkedik be az osztrák irodalmi/színházi mozgások közé, s a Magyarországon is ismert szerző, Alfred Polgar fordításában bécsi külvárosi legendaként is jól funkcionál. Már csak azért is, mert a Liliom stilizált városi folklórjának megvolt, megteremtődött a bécsi megfelelője, és így a Molnár-mű budapesti Városligete a bécsi Prater téridejében varázsolta el a bécsi színházi közönséget. Molnár ugyanis ráérzett arra a közös nyelviségre, amely a nyelvrokonítási/rokonsági tényezőktől függetlenül Közép-Európa közepén létrehozta eltérő nyelvek hasonló szociolektusainak közösségét, a közép-európai irodalmi nyelvi koiné egy rétegnyelvi változatát, amely az anyanyelvek eltérései ellenére a hasonló/közös gondolkodás hatástörténeti sorát segített kialakítani. A másik példa Ady Endre esete, akinek „modernitás”-áról az utóbbi években különféle vélemények hangzottak el, miként az is vita tárgya, összegző jellegű-e a költészete, vagy pedig új vizeken járó újító-e az Ady Endre névvel jelzett költőszemélyiség. Annyi bizonyos, hogy ebben a közép-európai irodalomtörténetben Ady válik a Nyugat és a modernség reprezentánsává, akinek több versét idézik (többnyire gyarló) német fordításban. Akár személyes okokkal is magyarázhatnák ezt a kiemelést. Hiszen Konstantinović professzornak nincsen közvetítő nyelvre szüksége ahhoz, hogy a szintén közép-európai (és talán kevésbé világirodalmi) szempontból jelentős Miroslav Krleža (vagy éppen a csongrádi születésű költő-regényíró Miloš Crnjanski) és nem utolsósorban Danilo Kiš (akitől út vezet Esterházy Péterig, Kertész Imréig, visszafelé a lengyel Bruno Schulzig, illetőleg a szerb irodalomban a Kázár szótárral posztmodern szerzővé előlépő Milorad Pavićig) verseit, esszéit tanulmányozza, elhelyezze őket egy „jugo-szláv”, délkelet-európai, kelet-közép-európai irodalomtörténésben. Márpedig Krleža, Crnjanski és Kiš életművében visszaköszön Ady kezdeményezése, nem csupán a szomszédos népek és kultúrák összhangzásán munkálkodó, a magyar jakobinus dalát és a Duna vallomását megíró költőszemélyiség, hanem a századfordulós modernség poétája, régimódian a szerelmes és istenes versek megalkotója, aki a följebb említett alkotóknak Baudelaire-t, Verlaine-t és részben Nietzschét is közvetítette, és akinek Párizs-képzetébe belefoglalódott a Kelet–Nyugat ellentétei között vívódó, a modernség személyfelfogásai között választani nemigen képes, a határhelyzetet, a korszakküszöböt mindenkinél határozottabban tudatosító és azt tragikus létszituációvá dimenzionáló szubjektum, akinek individualitását sokfelől veszély fenyegeti. A „Minden Egész eltörött” látomása Adyt ebben a felfogásban nemcsak az osztrák modernséggel, mindenekelőtt Hofmannstahllal és Rilkével rokonítja, hanem a költészetét fordító szerb és horvát poétákkal is. Az irodalomtörténet megállapításai kikerekíthetők lettek volna, ha a szerzők ebből a szempontból a szlovák és a román századfordulós modernségre is vetettek volna egy pillantást, Octavian Gogára, Emil Isacra vagy Emil Boleslav Lukáčra és Vladimír Royra (többek között). Éppen az ilyen – irodalomközi folyamatokra mutató – közép-európai elemzések ösztönzik a nemzeti irodalomtörténeteket arra, hogy egyes költői pályákat újra megvizsgáljanak, és irodalomközi összefüggésekben elemezzék a nemzeti irodalmi korszakokat.

Ami azonban minden ilyesfajta szintetizáló vállalkozásra veszélyként leselkedhet:

1/ Minthogy legalább hét-nyolc nyelv ismerete (volna) szükséges egy valóban megbízható, a nyelvek nem tudásakor oly gyakori név- és címelírásokat, adattévesztéseket elkerülő elemzéshez, aligha mellőzhető, hogy több adat másodkézből merítessék, az irodalmi művek fordításairól (és nem az eredetiről) nyilatkozzék az elemző, valamint hogy fontos, stilisztikai-retorikai kérdések behatóbb tárgyalásáról, az „irodalmiság” lényegi kritériumainak bemutatásáról lemondjon az irodalomtörténész.

2/ Ezer esztendő irodalomtörténetét még félezer oldalon sem lehet megnyugtató módon megírni. Óhatatlanul sérül a tárgyalás, hiszen minden válogatás egyben állásfoglalás, többnyire vitatható/vitatandó állásfoglalás. Kiváltképpen akkor, ha – bármily szisztematikus olvasás is az előzmény – nagy valószínűséggel a véletlenek összjátéka eredményezi, mi jut el az irodalomtörténészhez, és mi marad látókörén kívül. Emellett aligha mellőzheti a nemzeti irodalomtörténeti előítéleteket, amelyekkel olykor kompetencia hiányában nem tud vitatkozni, legföljebb az idegen nyelvű befogadás kutatási eredményeit szegezheti szembe a nemzeti irodalmi elfogultságokkal. Így – akarva-akaratlanul – fontos személyek, művek, folyamatok bemutatása valamilyen okból, nemigen indokolhatóan, elmarad, a „fejlődésrajz” szakadozottá, esetlegessé válik.

3/ Egyes irodalmakat (adott esetben a szerbet és a horvátot, valamint a térség német nyelvű irodalmait) a szerzők jobban ismernek, így természetszerűleg azokról nemcsak kompetensebben, hanem részletesebben képesek beszámolni. Ennek azonban aránytévesztés lehet az eredménye; és ebben az esetben nem csak nemzeti irodalmi érzékenységek sérülnek, azok talán kevésbé, hiszen a szerzők kiegyensúlyozott előadása, mérlegelése, mely jellemző e kötetre, tiszteletet parancsol, hanem az irodalomközi folyamat rajzolódik el, hiszen fontos epizódok maradnak feltáratlanul, mivel a szóban forgó műveknek nincs meg az idegen nyelvű fordítása, vagy megvan, de elkerülte a szerzők figyelmét (például a lengyel Norwid és Berzsenyi hiányára nehéz volna mentséget lelni).

4/ Végül probléma merülhet föl a különféle „nemzeti irodalom”-fogalmak érvényesítésében, kiváltképpen olyan esetben, amelyben többnyelvű, több nemzeti/anyanyelvi irodalomban szerepet játszó alkotószemélyiségekről van szó, valamint a 18. század végétől erőteljesen jelentkező, időnként (gyakran) agresszívvá váló nyelvi nacionalizmusok és irodalmi csoportértelmezések (elsősorban a nyelvrokonság alapú irodalomközi együttesek) ideológiájának leírásakor. Ezek a Közép-Európa-régióban sokat vitatott és különféle narratívák szerint méltatott/elutasított „kontextusok” egyfelől magától értetődően képviselik egy autochton (önelvű) irodalomtörténet leírhatóságát, ilyeténképpen a kutatók legföljebb az igen egyoldalúan értett átadás–hatás–befogadás mechanizmusát ismerik el „világirodalmi” folyamatként, másfelől viszont a nemzeti kultúrákban kialakult sztereotípiák, imagológiai feltételezések és „kánonok” szerveződésének folyamatát annak létrejött nyelvisége felől tekintik, így képesek átvilágítani fogalomszerkezetét, valamint az e fogalomszerkezet révén megnyilatkozó nemzeti irodalmi tudatot.

Ha a följebbi gondolatmenet szerint olvassuk Konstantinović és Rinner irodalomtörténetét, elsősorban annak elfogulatlanságra való törekvését emelhetjük ki. Valójában a közép-európai gondolkodásban való részvétel a kiemelt szempont, amely természetszerűleg nem minden korszakban, nem minden számottevő alkotónál, nem minden irányzat esetében meghatározó, olykor (éppen az úgynevezett nemzeti ébredés fontos szerzőinél) a kultúraátszövődés tagadása irányítja az írókat, mégis: a párhuzamosságok, a megfeleltethetőségek, a rokonítás (ritkán erőltetett) szándéka lehetővé teszi a szerzőknek a régió fő (stílus)irányainak széles körű bemutatását, a nemzeti irodalmak produktívnak bizonyuló szembesítését, mindezek által pedig a regionális szintézis egy változata jogosultságának igazolhatóságát. S mert a maga nemében úttörő vállalkozásról van szó, aligha volna egészen méltányos számon kérni a szerzőkön a hagyományostól eltérő irodalmi gondolkodás jelenlétét a tárgyalásban. Ami az irodalmi megközelítési stratégiát illeti, a szerzőpáros mintegy határhelyzetben áll. Régebbi európai és világirodalmi összegzésekre emlékeztetnek a jóindulatúan szólva irodalomszociológiai megfontolásoknak tett engedmények, meg az, hogy valódi komparatisztikai fejezetek mellett az egymás mellé állított és összefüggésbe nem hozott irodalmi leírások sora található. Ugyanakkor számos utalás emlékeztet arra, hogy az irodalomközi együttes jellegzetességeinek megfogalmazása a szerzők vállalt feladata, amelyet úgy vélnek megoldani, hogy valamennyi szóba jöhető irodalomról igyekeznek képet adni. S itt újabb problémák jelentkeznek, amelyek a rövid előszóban kevéssé jelződnek, inkább akkor, amikor a probléma fölbukkan. Nevezetesen: csupán egy dinamikájában felfogott régiófogalommal lehet dolgozni; Közép-Európa irodalmi-szellemi határai az évszázadok során jelentékeny mértékben változtak, egyrészt a különféle korok különféle migrációi rendezték át a nyelvhatárokat, illetőleg az irodalom „tereit”, új irodalmi jelenséget hozván létre vagy szüntetvén meg (hadd említsem meg a magyar nemzeti kisebbségek irodalmának „létrejöttét”, illetőleg a cipszer – nem csupán tájnyelvi – irodalom megszűnését a cipszerek kitelepítésekor), másfelől az emigráció irodalma nem csupán néhány fontos szerző távozását jelentette szülőföldjéről (Mikes Kelemenét például vagy Mickiewiczét, Márai Sándorét vagy W. Gombrowiczét, Milan Kunderáét vagy Kemenes Géfin Lászlóét), hanem a népvándorlásszerű (e)migráció a szülőföldtől távol is megteremtette a maga irodalmi központjait, megszervezte a maga irodalomrendszerét, amely valamilyen kapcsolatba került olyan irodalmakkal és irodalmi rendszerekkel, amelyekkel azelőtt ilyen jellegű kapcsolata nem volt, nem lehetett. Jóllehet földrajzilag Szerbiát a Balkán részének tudja a kutatás, a szerb irodalomnak korántsem minden korszakában voltak meg a Balkánon a létezési feltételei, egy időben Magyarországon, Pest-Budán vagy Bécsben sokkal fontosabb szerb művek születtek, mint a Balkánon. Ennek azonban az lett a (természetes) következménye, hogy a 18. század végének, a 19. század első felének szerb irodalma, legalábbis annak tetemes hányada Pest-Budán az itt szerveződő magyar, szlovák, pesti-budai német nyelvű irodalmakkal együtt járult hozzá egy közös „magyarországi” szövegiség kifejlődéséhez (ennek a szövegiségnek nemegyszer valóban kölcsönhatásokban, egymásról alkotott sztereotípiákban, mindenesetre a kölcsönösen gyakorolt konfrontációkban kimutatható jelei mutatkoztak). Kötetünk ezt akként véteti tudomásul, hogy a modern szerb irodalmat már közép-európaiként mutatja be, a modernséget a népnyelvből megalkotott irodalmi nyelv jelenségével indítván – a szlovák párhuzam itt is indokolható lett volna –, majd a szerb romantikus áttörést már teljes egészében közép-európaiként jellemzik a szerzők. Itt elsősorban P. P. Njegoš montenegrói püspökfejedelemnek valóban igen jelentős filozófiai és drámai költeménye (A mikrokozmosz fénye és A hegyek koszorúja) igényli a régió szempontjából a gondosabb mérlegelést, a püspökfejedelem Byronnak, Miltonnak (és feltehetőleg Goethének) volt olvasója, elsőnek említett műve Az ember tragédiájával olvasható együtt, különösen a világteremtésnek mint hermeneutikai aktusnak érzékeltetését látva. Hasonlóképpen kerül a közép-európai irodalmak közé a román is, különös tekintettel arra, hogy részint a román nemzeti ideológia alapjait az úgynevezett „erdélyi triász” fektette le (Petru Maior történész nemcsak a budai Egyetemi Nyomdának volt alkalmazottja, hanem Virág Benedektől és Schedius Lajostól is sok adatot kapott). S aztán a 19–20. században a szerzők szerint a román és a szerb irodalom szervesen illeszkedik bele a közép-európai irodalomközi folyamatokba. Az Európához, európai kultúrához való viszony azonban sem a román, sem a szerb kulturális ideológiában nem volt mindig problémamentes, ekkor azok a tényezők váltak (ideológiailag) hangsúlyossá, amelyek a nemzeti öncélúság irányába mutatnak: a közeli múlt történései sok példával szolgálnak erre, és a xenofób indulatok „megideologizálására” sok esetben jeles írók vállalkoztak, akarva-akaratlanul Közép-Európa-ellenes célzattal. Beszédes, hogy a szerzők mintha megfeledkeztek volna a posztmodern diszkurzus egyik már említett regényi változatáról, Milorad Pavić Kazár szótáráról, helyette (?) azok a déli szláv (südslawisch) szerzők szerepelnek, akiknél visszaköszön Közép-Európa gondolata, valóban jelentős írók, de talán – a mai megítélés, kritika szerint – nem mind a legjelentősebbek.

Komparatisztikai szempontból eléggé vitatható mindaz, ami a nemzeti kisebbségek irodalmáról föllelhető a kötetben. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy a többrendszerűség elméletének hiányos befogadásáért nem e könyv szerzőit kell felelőssé tenni, az azonban (nemcsak komparatisztikai) kérdés, miként változott meg 1918/19 után a magyar irodalom helyzete, „rendszere”, vajon alrendszerekre tagolódott-e, s akkor még az 1919 után létrejött emigrációs irodalmat nem is említettem (aligha felejthető el, hogy 1919 után az e kötetben szereplő Kassák Lajos emigráns író volt, méghozzá nem csak egy-két évig!). El kell ismernem, hogy a szerzők jórészt tisztában vannak a problémának komparatisztikai jelentőségével. Ám valószínűleg hasznosabbnak bizonyult volna, ha a német nyelvű irodalomrendszerek „mintájára” magyar, szlovák, román stb. irodalomrendszerekről esett volna szó. Hiszen a bécsi, a prágai, a budapesti, a lembergi, a zágrábi az erdélyi szász, a cipszer, a szudétanémet stb. szerzők, művek „historikuma” egyfelől a kisebbségi irodalmak/írásbeliség általános jellegzetességeivel rendelkezik, s a legritkább esetben mutatja a nemzeti kisebbségre jellemző sajátosságokat (a két világháború között a szudétanémetek, főleg 1933 után, igyekeznek „leképezni” a birodalmi németség kulturális szerveződéseit, és ezzel egyben látványosan jelentik be kilépésüket abból a közép-európai kontextusból, amelynek Kafka, Werfel, Krúdy, Bruno Schulz, Csokor és mások a reprezentánsai), másfelől többirányú kapcsolódás és nem elkötelezettség alakítja magatartását, amelynek során a helyi tényezők mellett a szűkebb (állami-hazai) és a tágabb (regionális-európai) kontextus irodalmi szerveződéseire, hagyományaira reflektál. A szerzők beszédes című fejezete (Közép-Európa mint a kisebbségek irodalmi hazája) a várakozás fölkeltette igényt csak részben képes kielégíteni, és ennek nem a terjedelmi korlátozottság az oka: nem tudom, hogy Handke Az ismétlés című regénye, amelynek a nyelvi felejtés, a tudattalanban meghúzódó és feltörő nyelv- és otthonosságélmény ad keretet, ide tartozik-e, Florjan Lipuš 1981-es műve, A növendék Tjaž zavarodottságai feltétlenül, hiszen az ausztriai szlovénség, azon belül az elégedetlen fiatalság rosszérzéséről ad számot, olyanképpen, hogy látványosan játszik rá Musil iskolaregényére. Pasolininak a felejtésre ítélt olasz tájnyelven szóló lírája és a rovinji „dialektusban” verselő Zanini a kanonizált nyelviséggel szembefordulva a „periférikus” szemlélet szerint szólnak a figyelemből kiszorulókról, a bánáti németek versei, regényei a migrációs átrendezésektől sújtott személyiségek értékfosztódását jelenítik meg, miközben a hazájukból száműzöttek létében közép-európai modellt vázolnak föl. A jiddis nyelvű irodalom szintén a hajdani kelet-európai, kelet-közép-európai világot idézi meg, a vészkorszak utániságából tekintvén vissza egy sokkulturáltsággal gazdag tájra, személyiségre, miközben a vallásba-szokásokba-hagyományokba való bezártság és a nyelv- és individuumválság küzdelmét a világban zajló erők párviadalaként fogalmazzák regénybe. Nem a teljesség igénye késztet arra, hogy szóvá tegyem: ebből a kétségtelenül tarka együttesből fájóan hiányzik azoknak méltatása és kontextusba helyezése, akik „Abszurdisztán”-nak diagnosztizálták a közép-európai (szlovákiai vagy éppen bukovinai) „zavarodottság”-okat, megnevezve: Grendel Lajos és Gregor von Rezzori. Az előbbi pályája kiváltképpen alkalmas lett volna nemzeti kisebbségi, magyar irodalomrendszerbe tartozó és e nyelvi kontextuson túlmutató összefüggések bemutatására, hiszen az a „szlovákiai” személyiség- és kisebbségtörténet, amely Grendel prózájában fölvázolódik, a 20. századi labirintusos lét kérdéseire adott modern, a metanarratívák szétfoszlását jelző válaszként írható le, egyfelől Kafkára emlékeztető módon, másfelől magyar és egyéb irodalmi törekvések reakciójaképpen. Rezzori „maghrebi” történetei eleve az allegória és a modell „törvényei”-t követve, a névszimbolika szerkezetet és mesét alakító sajátosságait fölhasználva szakítanak egy nosztalgikusan szemlélt táj- és tartománytörténettel, és miközben a különféle nyelvi/kulturális hagyományok szatirizáló megjelenítését egy naivnak álcázott mesemondó prezentálja, ebben segíti a már említett beszélő nevek rendszere (vezető körök tagjait hívják Karakriminalowitschnak és Kleptomanownak), azonközben a feje tetejére állított világ a különféle nyelvek és kultúrák szövedékeiből színes szőttessé, textúrává áll össze, s ennek jelentésébe a textusra vonatkozó előfeltevések is belejátszhatnak. Ez a fajta szövegiség akkor lesz régióspecifikus jelenséggé, amikor a különféle helyekről eredeztethető és különféle helyekre vonatkoztatható sztereotípiákból valóban textualitás lesz, azaz mind a szókincset, mind a képiséget, mind a szokásokat tekintve összegződik az egyébként szétszórt nyelvi anyag. Egy hadnagyot és az elbeszélőt emígy beszélteti például a mesemondó: „arra kérlek ezért, hogy légy a vendégem egy kis mulatschag alkalmából. Gondoskodj cigányokról, ételről és italokról. A lányok az én dolgom. Hideg büfét rendeltem tizenkét személyre, pálinkát, pezsgőt és egy tíztagú cigányzenekart. Míg a lányokat hajtottuk, a poharakat és a tükröt, valamint a nagybőgőt szétvertük, a hadnagynak előadtam problémáimat…” A mulatschágoknak ez a formája nemcsak a Monarchia hadseregét bemutató prózai epikából ismerős, hanem az operettek világát is megjeleníti, mindenképpen egy általánossá lett szubkultúra jelződéseként fordul elő a különféle nemzeti irodalmak megfelelő alkotásaiban, lehetővé téve a haláltáncszerű megjelenítést éppen úgy mint a morális kritikából kiinduló állásfoglalást; a Monarchia hadseregképének ez a fajta ábrázolása nem új felismerésekkel, hanem a régi felismerések újraírásával jeleskedik; mindenképpen rokonítható Miroslav Krleža néhány novellájával, Joseph Roth vagy Franz Theodor Csokor műveinek világával. Ami többlet, az a bukovinai vegyes nyelvűség és többkulturáltság nézőpontja, a Monarchia-nyelv egy, a többi nyelvjárással egyenértékű, azokat kiegészítő „dialektusa”. A német nyelvű Monarchia-irodalomnak ez az elágazása az irodalomközi folyamat létesítette nyelvi-irodalmi variabilitásnak szép példája lehet.

Az a megfontolás, miszerint egy költőszemélyiség több alrendszer szerint is besorolható, az újabb komparatisztika ajánlata. A bécsi szlavista, Stefan Simonek az ukrán modernség szerzőiről szólva állítja, miszerint az újabb elméleti megfontolások korántsem zárt (irodalom)rendszerben gondolkodnak, hanem lehetővé teszik, hogy egy szerző több együttes tagjaként is szemlélhető legyen. „Így az ukrán szerzők szövegei – írja Simonek –, melyekben a bécsi modernek esztétikájának pusztán hiányos és következetlen befogadása figyelhető meg a saját esztétikai modell részleges megtartása mellett, az Itamar Even-Zohar által kidolgozott többrendszerűség elmélete segítségével egyúttal beilleszthetők több heurisztikus paraméterbe (…). E rendszerelvű nézőpont szerint például Szilvesztr Jaricsevszkij (…) elbeszélései nemzeti irodalmi perspektívából mint az egész ukrán irodalom elemei, továbbá mint a galíciai ukrán irodalom részei szemlélhetők, komparatisztikai perspektívából azonban mint a galíciai soknemzetiségű irodalmi rendszer elemei, valamint a közép-európai térség rurális meghatározottságú szláv irodalmainak nagyvárosi szövegei…” Talán efféle eljárásmód hozzájárulhat a nemzeti kisebbséghez tartozó, de nem kizárólag annak rendszerében tevékenykedő és kapcsolódásaikkal, viszonyulásaikkal több rendszerben is részt vevő alkotók az eddigieknél megnyugtatóbb értékeléséhez és értelmezéséhez.

Konstantinović és Rinner könyve inkább esettanulmányaival érvel a többrendszerűség elméletének hasznosíthatósága mellett, a kötet általában erősen visszafogottan reagál az e térségben született irodalomelméletek (lengyel integralizmus, cseh strukturalizmus stb.) közép-európai befogadásának állomásaira. Ez érthető, hiszen a fölvázolt irodalomtörténet lehetőségei főleg a szintézis készítésének feltételrendszerét voltak hivatva kikísérletezni. Erre a könyvre bizonyára fognak nemzeti irodalmi és komparatisztikai reakciók születni. Azok összegzése és kritikatörténeti mérlegelése viszont egy újabb Közép-Európa-könyv megszerkesztését készíthetik elő.