Imbolygó időm; lustít a ser

Imbolygó időm

mindig pillanatok

egy elhúzó vonat ablakában

tűnő arcok

vas csattogása vason

mint egy áldásadás a vonaton

úgy hasad bennem az időtlenbe nézés tudása

fázva állok a peron szélvédettebb zugaiba kapaszkodom

várom a telet

nagyon fázni is jó

akkor tudom

van lábam

még visz

s ha hagyom

átmelegít a hóban futás

madárraj zúzmarás énekébe kapaszkodom

morzsát keresnék üres zsebemben

ahol általában semmi sincsen

olvasztani daluk

a város álmodni készül

döngve csukódnak kapuk

halk zsongássá kopik nappal rémisztő dohogása

mint oltárképre

nézlek

hold ragyogása

lustít a ser

lustít a ser

kriglik sorjázó csörömpölésében nem hallom

hol a mélység

vadítanak égetett szeszek kupicái

csak bor simít magamhoz

létet látni

merengni tűnt falevél ifjúságán

nézni ereit

miben folyt a létezés

mézgás ragadós váladéka

mint egy végtelen szeretkezés

olyan a nyár

önti hevét

izzadó arcok zsíros csillogásába

törölközik a lanyha szél

én karcsú poharam becézve

látom az ég peremén már készül az este

s dombot ölel a sötétség

karók közt Dionüszosz dülöngél

csipeget innen meg onnan

kacarász

látja bújni a lányokat

pincesor végén susorászni

tegnapi csókról

víg lampionokról esnek éjjeli lepkék abroszomra

ez az este

furcsa köpeny

oly hirtelen betakart már

kezemben toll  

poharam írja körül részeg darázs

míg én írnám a verset

súg felém kicsi szájával a kedves

csókolni akarna

fürtjein kacéran végigsimít

ajkából testmeleg vörösbor ömlik át számba

tudom már

hosszú lesz ez az éj