Kilátás az ezüstfenyőkre

Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis!

A mai zsiliprajzokkal nem lehetek elégedett. Eddig még egyetlen zsiliprajzommal sem lehettem maradéktalanul elégedett; a maiakkal sem. Négy rajzot készítettem ma, és mind a négyhez külön-külön két-három vázlatot, de egyetlenegy sem sikerült, úgyhogy végeredményben ma sem csináltam semmit, hiszen nemcsak a rajzok, hanem még a vázlatok is hasznavehetetlenek, és holnap reggel a táblához ülve ezeket is eldobhatom majd, mint ahogy az összes eddig készített vázlatot eldobtam.

Elképzeléseim vannak ugyan, vagy legalábbis a megbízás elvállalásakor még voltak; az utóbbi időben azonban a munka egyre nehezebben megy: az első hetekre jellemző napi harminc, nem ritkán negyven hasznavehetetlen vázlat helyett ma már csak napi tíz-tizenkét hasznavehetetlen vázlatot készítek. Ha legalább részsikereim lennének, skiccek vagy csak vonalak, melyek a maguk megfellebbezhetetlenségével támpontot adnának! De hiába gondolom azt időnként, hogy az éppen fölvázolt terv, ha meg nem is valósítja, de legalább megközelíti azt a végső formát, amit annak idején látni véltem magam előtt, amit annak idején tisztán és egyértelműen, még a legjelentéktelenebb részletre is kiterjedő pontossággal látni véltem magam előtt, ha egyszerre csak nevetséges hibák egész sorát leplezem le a vázlaton.

Mert előfordul, hogy egyszer csak valami miatt kizökkenek a megfeszített figyelem és összpontosítás állapotából, mondjuk mert a ceruzát tartó ujjaim megmerevedtek a hidegben; ülök a rajztábla fölött, és egyszer csak azt érzem, hogy hideg van, azt érzem, hogy megmerevedtek az ujjaim ebben az állandó hidegben.

Akkor azt mondom magamban: itt és most meglehetősen hideg van, és ezzel egyidejűleg azt érzem, hogy megmerevedtek az ujjaim és így tovább, míg végül elképzelek egy füzetet, amely akár jegyzetfüzet is lehetne, és címszóként a lap tetejére odaírom: „hideg”, kötőjel, „a várostól délnyugati irányban húzódó hegyek és az állandósult alacsony hőmérséklet közti összefüggés vizsgálata”, kettőspont, majd: „a bányák mögötti lakatlan, erdő nélküli csupasz hegyek egyhangúsága” és így tovább.

Hideg – a várostól délnyugati irányban húzódó hegyek és az állandósult alacsony hőmérséklet vizsgálata: a bányák mögötti lakatlan, erdő nélküli csupasz hegyek egyhangúsága, a csupasz hegyek és a csupasz hegyhátak egyhangúsága. Valamikor drótkötélpálya és függővasút is működött ott. Ha nincs köd, innen is látni az állomásépületet. Tavasszal, vagy nyáron.

A konyha fehérre meszelt falain nedvességfoltok; a vastag, fehérre meszelt falak megtartják a hideget; a kimosott ruhát sem lehet bent kiteríteni. Leginkább a vesém szokott fázni, ezért mindig mellényt viselek, mellényt és alatta vagy a zöld, vagy pedig a sötétzöld kockás flanelinget, mert ez a két flanelingem van. A rajztábla alján egy vékony, hosszúkás tárgy, de inkább így: látok egy vékony, hosszanti csíkozású tárgyat: Faber-Castell ceruza.

Hallani a nyikorgást, a hintacsavar ütemes nyikorgását odakintről. A hintában nem ül senki, csak a szél mozgatja. Amikor a nyikorgás abbamarad, fogom a vonalzót és a ceruzát, hogy vázlatrajzaimba aprólékos műgonddal újabb és újabb, kihagyhatatlannak ítélt módosításokat iktassak be, de hiába rajzolom át az előző és még az azt megelőző vázlatot is, mikor egy következő pillanatban ismét felhangzik a nyikorgás, és a néhány másodperccel azelőtt még kihagyhatatlannak ítélt módosítások hirtelen a legértelmetlenebb és egyben a legszánalmasabb próbálkozásoknak tűnnek, az elképzelhető legértelmetlenebb és legszánalmasabb próbálkozásoknak, hogy szinte nevethetnékem támad a papírok fölött, és akkor már mindenfajta ellenőrzés nélkül is tudom, hogy méréseim pontatlanok, míg végül kénytelen vagyok belátni, hogy az addig követett koncepció teljes egészében zsákutca.

Emiatt néha – mint például tegnap is – elő sem veszem már a rajzlapokat, csak ülök a tábla előtt, és elképzelem magamban a zsilip különböző perspektívájú tervrajzait. Az eredmény ugyanaz.

A vonalzókat és a szögmérőt egyébként tokban tartom; lehetséges lenne más tárolási mód is, ez nyilvánvaló, én azonban tokban tartom; nem bőrtokban, hanem műanyag tokban. A házban, ami a szobát, a konyhát, a mosdós vécét és a kamrát jelenti, kevés felesleges tárgy van, talán csak a halványkék holdmintákkal díszített hímzett abrosz és a porcelán virágtartó, amit még anyám küldött; a műanyag tokot azonban, ami a vonalzókészlet eredeti tokja, megtartottam.

Az ezüstfenyők a kerítés előtt állnak. Még emlékszem a telepítésükre. De hogy hány éve már ennek, azt nem tudom. Talán ha utánaszámolnék, akkor meg tudnám mondani, hogy hány éve is ennek, hogy egészen pontosan hány éve is már ennek, hogy mondjuk kilenc éve vagy mondjuk tíz éve. Vagy hogy ez a szék mikor maradhatott kint, mert alighanem úgy történt, hogy egyszer kihoztam, és utána már nem vittem be, vagy valaki más hozta ki, és utána már nem vitte be, vagy kihozta, és én nem vittem be, vagy talán megrendelésre érkezett a szék, a kapu előtt vagy közvetlenül a kapuban kitették, és aztán csak a gangig lett hozva. Az ilyesmi előfordul.

A szomszédok mindkét oldalon vasrácsot szereltettek a földszinti ablakokra, egyik napról a másikra rács került minden egyes földszinti ablakra, még a pinceablakra meg a hátsó szellőzőnyílásokra is. Így nem jön be a macska, mondta a szomszéd, ezen a sűrű rácsozaton nem bírja átpréselni magát. Mert előfordul, mondta, hogy kóbor macskák kószálnak a kertben, senki sem tudja, hogy honnét kerülnek oda, vagy hol laknak tulajdonképpen. Talán a bányákból jönnek le, még az a legvalószínűbb, mondta, csakis a beomlott járatokban húzódhatnak meg, és akkor onnét bújnak elő. Mert olykor még a ház körül is feltűnnek, egyszerűen feljönnek a tornácra, és belesnek mindenhová, ahol valami ehetőt sejtenek, leginkább ilyenkor, éjjel. Vigyázni kell velük, mondta, mert puhák és alattomosak, és hogy hallgassak csak, egy percig hallgassak figyelmesen, mert ez a kevés zaj is – „hallja?” – biztonsággal egyértelműsíthető. Magának elmondhatom, súgta végül közelebb hajolva, nem szeretem, ha avatatlanok a vér folytathatóságát firtatják, és hát most lépten nyomon, csak úgy unaloműzésből, folytathatóságról meg folytathatatlanságról beszélnek, aztán felegyenesedett, márpedig a macska alattomos állat, alattomos és idegen. Ugye érti, mondta végül egészen halkan, ugye tudja, hogy mire gondolok?

A nyomokat összegyűjtendő régi megfigyeléseket kezdtem keresni az elképzelt jegyzetfüzetben, például a házfal és a gang betonpadlója között húzódó hosszú repedésre vonatkozó megfigyeléseket, például, hogy az udvarra néző ablak és a kitárt ajtószárny között a repedés többujjnyi szélességű, vagy például a kamraajtóküszöb alatt a repedés szintén többujjnyi szélességű, és ott egy egér könnyűszerrel bemászhatna, de néhol talán még egy patkány is, amikor megint felhallatszott a nyikorgás, a hintacsavar elnyújtott, majd ütemessé váló nyikorgása; mintha hintázna valaki az udvaron, mintha valaki világos színű szoknyában és fehér blúzban, mintha valaki drapp színű szoknyában és drapp blúzban vagy sötétkék szoknyában, fehér blúzban és fekete kötött szvetterben hintázna az udvaron.

Már nem emlékszem pontosan, hogy melyik is volt az a gomb, a második vagy a harmadik; gyere ide, mondta akkor Ágnes, és oda sem nézve közben mindent lesöpört az ágyról; gyere ide, mondta és kigombolta az ingét, miközben az egyik gombot letépte, felülről a másodikat vagy a harmadikat; alig mozdultak az ajkai, úgy szólított, éppen csak résnyire nyitott szájjal. Feltérdepelt az ágyon és a szabadon lengő inget félresimítva tenyerébe fogta melleit: meg akarlak szoptatni, mondta, és egész teste remegett: azt akarom, hogy egyél.

A szomszéd áthozott egy színes magazint, és egy fényképet mutatott benne. A fénykép egy bepomádézott hajú revütáncos viaszszobrát ábrázolta; narancssárga zselé csillogó flitterekkel. Ez itt ocelotprém, mutatott a képre, egy gyönyörű ocelotboa, mondta. A szobor körül viaszgalambok voltak, némelyik olyan beállításban, mintha éppen verdesne a szárnyaival, a földön pedig fehéres galambürülék. Azt mondják, mondta a szomszéd, ebből lesz a guanó. Hozott egy ollót is, hogy vágjam ki a képet, és majd adjam oda Ágnesnek. Van már ilyen képe, kérdezte.

A látogatások végeztével a főorvos gyakran rákérdez a zsiliprajzokra. Eleinte még csak azt akarta tudni, hogy mivel foglalkozom, hogy egészen pontosan mivel is foglalkozom, mert, mint mondta, hallott bizonyos nagyszabású tervezetekről; az utóbbi hetekben rendszeresen megállít a folyosón, a kapuban, vagy odajön hozzám az udvaron, amikor az üres szökőkutat figyelem, és megkérdezi, hogy megfelelő ütemben haladok-e a munkával, s hogy az eredménnyel elégedett vagyok-e. Ilyenkor megpróbálok válaszolni; a főorvos megállít a folyosón vagy a kapuban, vagy éppen kilép az irodájából, észrevesz, és azt kérdezi, megfelelő ütemben haladok-e a munkámmal, én pedig megpróbálok válaszolni neki, jóllehet nemcsak a kérdésben, hanem már magában a megszólító beszédaktusban is találok kivetnivalót. Ráadásul újabban olyan dolgok is érdeklik, hogy például milyen szempontokat kell figyelembe venni a csatornák helyszínrajzainál, vagy hogy létezik-e a zsilipeknél tökéletes zárás; amire én magamban azt felelem, hogy igen, a geometria szerint valószínűleg létezik, vagy pedig azt, hogy nem, hogy tökéletesen hermetikus zárást még a legkorszerűbb kivitelezésű kőburkolatos betontáblák sem tesznek lehetővé.

A beszélgetésekbe néha bekapcsolódik az egyik kék köpenyes ápolónővér is. Az az igazság, mondta, hogy engem megboldogult gyerekkoromtól kezdve érdekelnek a csatornák, akár azt is mondhatnám, mondta, a csatornahálózatok minden fajtája, beleértve természetesen a szennyvízelvezető kanálisrendszereket is. De persze maga biztosan sokkal jobban ért hozzá. Biztosan sokkal jobban ért ehhez is, tette hozzá kacéran, és felnevetett.

Éjjelenként itt ülök a gangon; csak ez az egy szék van, ezen ülök minden este és minden éjjel, sokszor egészen hajnalig, egészen addig, amíg virradni nem kezd. Nem tudok már aludni sem, azért ülök itt, azért, mert akkor mindegy, hogy éppen ülök-e vagy fekszem. Az ezüstfenyők a kerítés előtt állnak. Ha itt ülök, az ezüstfenyőket szoktam nézni. Még emlékszem a telepítésükre. Azon az őszön volt, amikor apám meghalt. Emlékszel még a pöttyös kalapú kisleányra, akit kinevettek a tányérok, kérdezte egyszer, emlékszel még a kis Miriam történetére, aki az ínyébe vágott végül egy tányércseréppel?

A kisleány, mondta apám, így: jaj ne, hagyjatok! A tányérok meg úgy: hát eljöttél, te drága, hát eljöttél közénk, kis szerelmünk, lelkecskénk, egyetlen kincsünk! Mindenhol tányér volt, mondta apám, az asztalon, a hűtőszekrényen, a plafonon, de még a függönyön is, fehér porcelántányérok és porcelánvázák, fehér porcelánvázák és porcelán virágtartók egymás hegyén-hátán. Hát eljöttél közénk, ezt mondták, hát itt vagy, gyönyörű angyalkánk, pici szentünk, hát eljöttél közénk, te drága!

Egyébként, mondta a szomszéd, ma már nem lesz olyan hideg. Tegnap ilyenkor négy fokot mutatott a hőmérő, most pedig kilenc fok van, egészen pontosan nyolc egész hét tized; ki gondolta volna, igaz? A meteorológusok dolga tulajdonképpen nagyon nehéz: a természet erői kiszámíthatatlanok. Gyakran megtréfálhatják az embert. Igazam van? De ha rendszerezném, ha teszem azt, egy külön erre a célra kijelölt füzetbe írnám az adatokat, egyetlenegy napot sem hagyva ki közben, és ezek alapján számolnám ki az átlagot, akkor talán pontosabb képet kapnék az időjárás változásairól, vagy inkább az időjárás változásainak szabályszerűségeiről, ha mondhatom így. Nyolc egész hét tized fok, mondta ismét; ez csodálatos! Szinte kiabált: nyolc egész hét! És ebben biztos lehet, mondta, mert közvetlen közelről néztem meg. Én mindent közvetlen közelről nézek meg, mondta; mindent. A vízcsepp megáll a pohár falán egy pillanatra, mondta, megáll, és több kisebb vízcseppre bomlik szét. Csak meg kell figyelni, mondta, megfigyelni egészen közelről, a lehető legközelebbről venni szemügyre, mert csak akkor látható, hogy azok a kis vízcseppek is tovább bomlanak, a kis vízcseppek még kisebb vízcseppekre, a még kisebbek pedig még kisebbekre, és így tovább, eljutva az elképzelhető legkisebb vízcseppig, mondta. Gyakoroljon, mondta, kövesse a padlócsempe mintáit, és legyen következetes az elágazásoknál. Nyolc egész hét. A fejét csóválta mosolyogva: sose gondolta volna, igaz?

Az ezüstfenyők a szomszéd ház felőli kerítés és az út felőli kerítés mellett állnak; még emlékszem a telepítésükre. Ülök a gangon, és a fenyőket nézem; a fenyők a kerítés mellett állnak, én pedig megpróbálok nyomokat keresni a kapuig, a kaput közrefogó vasoszlopokig, mert a távolabbik vasoszloptól már csak karnyújtásnyira vannak a fák, a kapunál állva már meg lehet érinteni a fenyőfákat. Az a hely pontosan meghatározható.

Én hiszek a megváltásban, mondta az újságot letéve a szomszéd. Talán azt várta, hogy erre válaszolok valamit, mert egy ideig kérdőn nézett rám, s csak azután folytatta: a labirintus problémájának megoldása a következetességben rejlik, mondta, az előre rögzített cselekvési szabályok tökéletes betartásában, tudniillik, hogy mindig ugyanazzal a kezünkkel, hogy mindig vagy csak a jobb, vagy csak a bal kezünkkel érintjük a falat. Elmosolyodott: márpedig így az összes lehetséges útvonalat bejárva visszajutunk a kiindulóponthoz, nincs igazam? Következetesség, mondta, ez a siker elengedhetetlen feltétele. Vagy nem így gondolja? Tudja, én meg szoktam szagolni mindent egészen közelről. De mindennel így vagyok, mondta mosolyogva. Ha meghallom a víz csobogását, akkor csak azt hallgatom tovább, a vízcsobogást. Hallott már csak vízcsobogást?  

A főorvos cigarettára gyújtott. Jómagam is sokat töprengtem már azon, mondta, milyen színű is a szennyvíz. És most nem csupán a konyhák, a WC- meg fürdőlefolyók vizeire gondolok, hanem úgy általában; hogy milyen színű is a szennyvíz. Kis szünetet tartott. Talán szürke? Vagy sárgás? Vagy sárgászöld? Jómagam leginkább effelé hajlok, mondta elgondolkozva. Persze ez roppant összetett kérdés. Hiszen elképzelhető, nagyon is elképzelhető, mondta, hogy a színérzékelésnek sokkal több köze van a pszichológiához, mint a fizikához. Egyszer csak felnevetett: tudja, hosszú pályafutásom alatt előszeretettel végeztem afféle kalózkodó kutatásokat, vagy ha úgy jobban tetszik: mellékstúdiumokat, különböző szakágak területeiről. Az a meglátásom ugyanis, persze ez csak az én saját, hogy úgy mondjam: különbejáratú véleményem, hogy amikor a tudományos kutatások világméretű integrációjának vagyunk tanúi, az ilyesmi elengedhetetlen. Mégis azt hiszem, mondta tűnődve, hogy nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: sárgászöld.

Megpróbálok nem odafigyelni a hintacsavar nyikorgására. A hintacsavar ütemes nyikorgása odakintről. Olyan, mintha valaki hintázna az udvaron. Pedig a hintában nem ül senki, csak a szél mozgatja. Mindig ez az elnyújtott, ütemessé váló nyikorgás. Tegyük fel, hogy a hinta nem üres, hogy valaki világos színű szoknyában és fehér blúzban vagy drapp színű szoknyában és drapp blúzban vagy sötétkék szoknyában, fehér blúzban és fekete, kötött szvetterben hintázik az udvaron, hajnali fél hatkor.

Máskülönben itt szoktam ülni, ezen a széken. Éjjelenként is itt ülök. Nem tudok aludni, már aludni sem, azért. Mert akkor már mindegy, hogy éppen ülök-e vagy fekszem. Ez az én székem, nem rossz szék, csak néhol már lepattogzott róla a festék, mint például hátul, ahol nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a székláb piros-e vagy inkább barnás.

Először semmitmondó tünetek jelentkeznek a bőrön, kezdte a szomszéd, semmitmondó, jelentéktelen vagy még csak jelentéktelennek sem nevezhető, egészen hagyományos tünetek, például csalánkiütések vagy valami alig észrevehető ekcéma, példának okáért; ekcéma a kézfejen, tegyük fel, vagy ekcéma a homlokon, a szemöldök feletti homlokrészen vagy éppenséggel hátul, a lapocka alatt. De mindez elmúlik, és ekkor még semmire sem gyanakszik az ember, mire is gyanakodna, nem igaz, hiszen ekkor még egészen gyakran előforduló, figyelmet sem érdemlő tünetekről van szó, úgy bizony, és minden elmúlik néhány napon belül; egy-két napon vagy három-négy napon belül a kiütések eltűnnek, egy-két nap, esetleg három-négy nap, és az ekcéma eltűnik nyomtalanul. Egészen jelentéktelen, semmitmondó kis tünetek, amiket aztán a meghatározhatatlan tartamú lappangási idő elteltével hirtelen számos más, egymással bonyolult összefüggésben álló tünet követ, mondta a szomszéd, eltelhet akár egy hónap is, mondta, és akkor egymással bonyolult összefüggésben álló tünetcsoportok jelennek meg, tünetcsoportok és tünetegyüttesek, tünetcsoportok és/vagy tünetegyüttesek; eltelik egy hónap, ismételte meg a szomszéd, és az ember már képtelen levegőt venni; próbálkozik mindenfajta technikával, de még a legóvatosabb légzésnél is zihál.

Természetesen különféle test- és légzésgyakorlatokkal, gyógyteapárlatok inhalálásával elérhető bizonyos fokú állapotstabilizálás, de a légzőrendszer ekkorra már elroncsolódott, a légzőrendszer ennyi idő után már végérvényesen és visszafordíthatatlanul elroncsolódott.

Gyerek voltam még, mondta a szomszéd, amikor idegi eredetű asztmát diagnosztizáltak nálam. Hallott már az idegi eredetű asztmáról? No persze nem valószínű, hogy hallott róla, egyáltalán nem valószínű, hogy akár csak hallomásból is ismeri. Az idegi eredetű asztma, hogy úgy mondjam, nem különösebben gyakori betegség, meglehetősen ritkán fordul elő, mondta, ez statisztikai tény. Mindazonáltal rendkívül veszélyes, bizonyos esetekben pszichoszomatikus megbetegedéseket okozó szövődményei is kialakulhatnak, pedig eleinte senki sem gondolna semmi rosszra, az idegi eredetű asztma korai stádiumában senki sem gyanakodna idegi eredetű asztmára, senki. Gyerek voltam még, mondta a szomszéd, amikor éjjelenként többször is fulladásos állapotba kerültem, és olyankor aztán sokáig minden kilégzéskor hangosan ziháltam, de még ekkor sem gondolta volna senki, mondta, hogy itt idegi eredetű asztmáról van szó, egyáltalán senki.

Mindig elképzelem, ahogy eljössz, mondta Ágnes, ahogy benyitsz az ajtón. Éjjel azt álmodtam, hogy halakat etetek, mondta, halványzöld halakat etetek kenyérmorzsákkal. A kenyérmorzsákat odahintem a vízre, és nézem, ahogy lassan mindegyik, ahogy lassan egyik a másik után elmerül. Emlékszel még a házra a hegyekben? És a szedresre a környékén? Fekete volt tőle a nyelvünk. Emlékszel még? Mondj valamit te is, mondta, beszélj hozzám, mert megnyugtat a hangod. Beszélj hozzám, kérlek szépen, beszélj. Hogy állsz a rajzokkal?

A szomszéd egy üveg zsírt vett elő a táskájából, és felém nyújtotta. Mostanában a paralelepipedonok foglalkoztatnak, mondta, a térbe kivetülő paralelogrammák. Maga ért az ilyesmihez, csak azért mondom el: a paralelepipedon egészen különleges mértani forma, nem egyszerű téglalap alapú hasáb, ugyanakkor semmi köze sincs a trapézhoz. A rombusz? A rombusz kifürkészhetetlen. A paralelepipedon sokkal közelebb áll hozzám: mostanában azzal foglalkozom, hogy megpróbálok belehelyezkedni egymás után mind a nyolc csúcs nézőpontjába.

A szerződés értelmében még két hónapom van a pontos terv elkészítésére; még két hónapon át naponta újrakezdhetem a zsiliprajzokat, minden reggel újrakezdhetem őket, megsemmisítve az előző napi hasznavehetetlen vázlatokat, ideális esetben minden reggel és minden délután és minden éjszaka, ha sikerülne még tovább csökkentenem az alvásidőt. Az alvásidő nem álomidő; az alvás már évek óta egyetlen pontra irányított tekintet, amikor semmit sem tudok tenni a hideg ellen, mert a legkisebb mozdulat is meghaladja erőmet.

Valóban zsiliptervekről és szennyvízelvezető csatornák terveiről van szó, de a zsiliptervek és a szennyvízelvezető csatornák tervei helyett célszerűbb lenne a soha el nem készülő zsilip és a soha el nem készülő szennyvízelvezető csatornák terveiről beszélni, vagy még inkább a soha el nem készülő zsilip és a soha el nem készülő szennyvízelvezető csatornák soha el nem készülő terveiről.

Hogy akkor mégis mivel foglalkozom? Nyomokat keresek, és aztán megpróbálom összegezni a megfigyeléseimet, ha már dolgozni nem tudok. Idebent is érzem ugyanis a fenyőgyanta illatát, és látom a fákat, akkor is látom őket, amikor olyan sötét van, hogy még az asztal körvonalai is kivehetetlenek. Először azt hittem, ez is csak érzékcsalódás, azt hittem, hogy a sötétben, vagy ahogy Ágnes mondaná: az ilyen holdfény nélküli, matt sötétben, csak azt a helyet láthatom, ahol az ezüstfenyőknek állniuk kellene. Akkor megpróbáltam úgy nézni, hogy csak a sötétet lássam, és szájon át lélegezni, hogy ne érezzem a fenyőgyanta szagát.

Tegye csak el a zsírt, mondta a szomszéd, jól jön majd, meglátja. Mindenhol lárvák nyüzsögnek, szabad szemmel nem lehet észrevenni őket, de engem nem tudnak megtéveszteni, mondta: itt nyüzsögnek százszámra minden négyzetcentiméteren. A zsír, ha bekeni vele a cipőt, megóvja a kapcsokat a rozsdásodástól, és megvéd a lárváktól is, mert máskülönben rátapadnak a cipőre, átrágják a bőrt, és azonnal nekilátnak a lábnak. Vigyázni kell, mert ezek egy pillanat alatt szétrágják az izmokat meg az inakat, úgy higgye el, még a csontot is.

Azt hiszem, mondta a szomszéd, a tintástollal való írás öröme már a múlté. Ugye ért engem? Leírom például azt a mondatot, hogy a patakban (a sebes sodrású, jéghideg vizű hegyi patakban) három kacsa úszik, majd kettő elrepül (majd kisvártatva a három kacsából kettő ijedten, hangos szárnyverdeséssel elrepül), s így végül a patakban egy kacsa marad; vagy külön mondatot kezdek a faggyúmirigyekről, de még mielőtt befejezném, visszaolvasom az addig leírtakat, és visszaolvasva azt veszem észre, hogy az írásom napról napra romlik, hogy az írásom egy ideje már nem a régi, ugye érti, mondta a szomszéd; ha jobb kézzel írok, a vonalvezetésem már alig hasonlít arra, amit írásnak neveznek. Szünetet tartott; talán azt várta, hogy megszólalok, hogy mondok valamit, elmondom például azt, mi jut eszembe egy tintafoltról, de nem szólaltam meg, nem mondtam el, mi jut eszembe egy tintafoltról.

A szomszéd megnyálazta az ajkát, úgy folytatta, bizonytalan hangon: valamennyire tudok ballal is, mondta halkan, valamennyire tudok már bal kézzel is írni, mondta. Kikísérleteztem. Reggelente írásgyakorlatokat tartok magamnak, mondta, bevezettem a bal kézzel való kötelező írásgyakorlást. Bemutassam, kérdezte félszeg mosollyal; van egy tolla? Ceruza is jó lesz, mondta, és elvette a Faber-Castell ceruzát a rajztábla aljáról, és egy üres lapra bal kézzel ráírta: cement. Nos, kérdezte, milyennek találja? Ez az én bal kézzel való írásom, mondta. Jónak, feleltem. Tényleg, kérdezte. Tényleg, mondtam, kifejezetten jónak. Persze még nem tökéletes, mondta; csökkent íráskészségemnek, ha fogalmazhatok így, tudatában vagyok. Olykor b betűt írok d helyett, vagy p betűt g helyett. Vagy előfordul, hogy azt szeretném írni: barackbefőtt, ehelyett azonban azt írom le: tarackfeőtt; vagy például azt akarom leírni: a szigetelőszivacsok elhasználódása okán beterjeszteni kívánt korszerűsítési javaslat, de végül a kérvényre valahogyan az kerül: a szigetelőcsatok elhasználódásarán beletereszteni kívánszerűsödési avaslat.

Persze mindig keresem a megfelelő szavakat, mondta a szomszéd, beszéd és írás közben egyaránt, beszéd és írás közben mást sem csinálok, csak keresem a megfelelő szavakat és a megfelelő kifejezéseket. Előfordult már magával, kérdezte ekkor, hogy nem tudott megnevezni tárgyakat, de a patakban úszó kacsák helyett akár azt is írhatnám, azt a mondatot is, mondta hirtelen váltással, hogy békát fogtam a nádasban, nádast fogtam a békában, vagy hogy békát nádtam a fogásban; előfordult már, kezdett bele újra, hogy nem tudta megnevezni még a látott vagy tapintott tárgyakat sem? Hogy amire csak ránézett, az tökéletesen vagy majdnem tökéletesen álcázta magát? Hogy látja az üres fecskefészket a gangon, és az anélkül, hogy követni tudná, fogantyú nélküli asztalfiókká változik? Ül a rajztábla előtt, mondta, és tegyük fel, hogy hátranyúl egy papírlapért, de elsőre nem találja, hátrafordul hát, és a következő pillanatban a rajztábla helyett egy ketrecet lát, alján folyami kagylókkal. A tintástollal való írás öröme már végérvényesen a múlté, mondta és sóhajtott.

A fenyőszagot is érezni: érzem a fenyőgyanta szagát, és látom a fákat, akkor is látom őket, amikor olyan sötét van, hogy még a legközelebbi tárgyak körvonalai is kivehetetlenek. Először azt hittem, csak érzékcsalódás; azt hittem, hogy a teljes sötétben csak azt a helyet láthatom, ahol az ezüstfenyőknek állniuk kellene, a szomszédok felőli kerítés és az út felőli kerítés mellett. Akkor megpróbáltam úgy nézni, hogy csak a sötétet lássam, és szájon át lélegezni, hogy ne érezzem a fenyőgyanta szagát. A kísérleteim nagyjából ilyen jellegűek, mondtam Ágnesnek, bizonyos szempontból sikertelenek, lényegében azonban még a legkisebb esély sincs arra, hogy sikeresek lehetnének, ezért értelmetlen sikertelenségről beszélni.

Kísérleteim nagyjából olyan jellegűek, mondtam Ágnesnek, hogy megpróbálom leírni például a kék csarnokot, holott tudom, hogy ez lehetetlen, mégis azt írom az elképzelt füzetbe, hogy „amit látni lehetett, az leginkább egy csarnokra hasonlított, a földszinten minden kék és kékeslila színű volt, kék volt a padló, kékek az oszlopok, a falak; a falra erősített sötétkék fűtőtesteket pedig két-két kékre festett cső kötötte össze”; néhány sorral lejjebb pedig azt, hogy „a kör alakú ablakok mozaiküvegében újabb körminták, körök és egyenlő oldalú háromszögek”, vagy „a padlócsempe sötétlila, kék és türkiz színárnyalatainak változása a rávetülő fénytől függően”.

Ágnes minden alkalommal rákérdez ezekre a naplóbejegyzésekre, aztán arra kér, hogy olvassam fel őket hangosan; ahányszor találkozunk, mindig fel kell olvasnom neki a bejegyzéseket, amikhez aztán kiegészítéseket fűz, nekem pedig ezeket a kiegészítéseket, úgymond, be kell írnom a naplóba, és aztán még egyszer fel kell olvasnom, immár a teljes szöveget. Néha több kiegészítés is eszébe jut. Miért írtad azt, kérdezte, hogy szét kellene nézni a kamrában, hátha akad még valamennyi gipsz és mész, miért írtad azt, hogy valamennyi gipsz és mész, kérdezte, miért írtad azt, hogy hátha akad még valamennyi gipsz és mész, amivel legalább néhol be lehetne tömni a házfal és a gang betonpadlója között húzódó repedés egyes részeit?

Elmeséljem becserkészésem forgatókönyvét, kérdezte a szomszéd. Azt, ahogy reggel felkelek, ahogy kényszerítem magam arra, hogy felébredjek, hogy bal kezembe fogjam a tollat, ahogy elhatározom, hogy jól van, felkelek, és bal kezembe fogom a tollat, de előtte még sétálok egyet, előtte még járok egyet odakint a parkban, vagy odakint a kertben, hogy kiszellőztessem a fejem, de még ki sem lépek az ajtón, már hallom a neszezést; egészen halk, alig hallható, semmitmondó neszezés, mondta a szomszéd, alig hallható neszek, belevegyülve az ezernyi kinti zörejbe, az ember legtöbbször ügyet sem vet rá, tudatlanságából fakadóan az emberek többsége hajlamos lenne átsiklani e neszek fölött, én azonban meghallom, szinte azonnal és mindennél élesebben kiszűröm a többi zaj közül; és ha ekkor kinyitnám az ajtót, két erős szemfog nézne szembe velem, mondta, sok apró metszőfog közül kimeredő két hatalmas szemfogat látnék magam előtt. A macskák szőre selymes, selymes és bársonyos érintésű, súgta, aztán felnevetett: de engem nem lehet átverni, engem nem lehet csak úgy át-ver-ni, mondta tagoltan. A bal kézzel való írás egyelőre még lassú és fáradságos számomra, egy nekifutásra általában csak két-három szót tudok leírni, mondta, két-három szót csupán, esetleg néhány kósza szótagot még ezen felül; ebben az emberfeletti munkában hamar kimerülök. De naponta gyakorlatozom, mondta magabiztosan, újra és újra, és aztán megint, újra és újra és újra, minden egyes nap.

Tegnap reggel például le akartam írni egy szót, mondta a szomszéd, de megéreztem, hogy figyelnek. Le akartam írni azt, hogy fürdősó, de végül nem írtam le semmit, bólogatott mosolyogva, semmit. Mert engem nem lehet átverni. Megvártam, mondta, amíg már a tárgyak sem figyelnek rám, türelmesen kivártam a megfelelő pillanatot, úgy tettem, mintha felállnék, és elindulnék a szekrény irányába, és akkor egyszer csak odafirkantottam bal kézzel egy újság margójára, hogy fürdősó. Fürdősó, fürdősó, fürdősó, fürdősó! Utólag nehéz kibetűzni, az igaz; aki nem gyakorlott kézírásolvasó, az első ránézésre nehezen tudna vele mit kezdeni, de most már egyre biztosabb vagyok abban, mondta mosolyogva, hogy csak idő kérdése, mikor sajátítom el a bal, vagyis a rosszabbiknak tartott kézzel való folyamatos írást; egyre biztosabb.

Még a molylepkék is eltűntek, alighanem a hideg miatt. A vastag, fehérre meszelt falak megtartják a hideget: különös lett volna, ha a molylepkék huzamosabb ideig, ha mondjuk két-három hónapig vagy tovább, mondjuk öt-hat hónapig kibírják ilyen hidegben. Először még arra gondoltam, hogy talán előkereshetnék valahonnan egy régi pokrócot vagy valami rongyféléket, és akkor ott élhetnének; hogy kimegyek a kamrába, gondoltam még az elején, és keresek nekik valami rongyfélét, erre gondoltam, de már akkor tudtam, hogy semmit sem érnék el ezzel, és hiába próbálnék számukra megfelelő körülményeket teremteni a ház bármelyik részében, a megfelelő körülmények helyett valójában csak elviselhetetlen körülményeket sikerülne teremtenem, és a hideg miatt úgysem bírnák itt ki néhány hétnél tovább, hacsak nem akarnak szántszándékkal belepusztulni ebbe a kíméletlen hidegbe.

Észrevettem, hogy eltűntek a molylepkék; alighanem a hideg miatt. A hideg miatt, kérdezné a nővér, és honnan jön ez a hideg? Mindenünnen. Mindenünnen? Mégis mit jelentsen az, hogy mindenünnen, kérdezné, még a koponyából is? Onnan is. Onnan is? És még honnan? A falakból. A falakból, kérdezne vissza, szóval egyszer csak észreveszi, hogy eltűntek a molylepkék, alighanem a hideg miatt, ami a koponyából jön, észreveszi, hogy a molylepkék eltűntek a hideg miatt, ami a falakból jön.

A vastag falak megtartják a hideget. Vagy úgy, mondaná a nővér, szóval a vastag, fehérre meszelt falak megtartják a hideget: ezért tűntek el a molylepkék? Különös lett volna, ha huzamosabb ideig kibírják ilyen hidegben. Ha huzamosabb ideig; és mégis mit ért azon, kérdezné a nővér, hogy huzamosabb ideig? Ha mondjuk két-három hónapig vagy tovább, ha mondjuk négy-öt hónapig kibírják ilyen hidegben. Egy pillanat, szólna közbe, azt állítja, különös lett volna, ha mondjuk két-három hónapig vagy tovább, ha mondjuk négy-öt hónapig kibírják ilyen hidegben; ezek szerint előre tudta, hogy el fognak tűnni, mégsem akadályozta meg. Miért?

Először arra gondoltam, hogy előkeresek valahonnan egy régi pokrócot vagy valami rongyfélét, és akkor ott élhetnének; hogy kimegyek a kamrába, és keresek nekik valami rongyfélét. De nem keresett, mondaná a nővér. Mert már akkor tudtam… Mit tudott, kérdezné. Hogy semmit sem érnék el ezzel. Hogy semmit sem érne el ezzel? Hogy hiába próbálnék számukra megfelelő körülményeket teremteni a ház bármelyik sarkában, a megfelelő körülmények helyett valójában csak elviselhetetlen körülményeket sikerülne teremtenem, és a hideg miatt úgysem bírnák itt ki néhány hétnél tovább, hacsak nem… – hacsak nem, kérdezne közbe –; hacsak nem akarnak szántszándékkal belepusztulni ebbe a kíméletlen hidegbe. Ebbe a kíméletlen hidegbe, ismételné meg végül rövid szünet után; és vajon akartak?

A hintában nem ül senki, csak a szél mozgatja. A nyikorgás mégis úgy hangzik, mintha valaki hintázna az udvaron, mintha valaki mondjuk éppen hat óra tizenöt perckor mondjuk éppen sötétkék színű szoknyában és fehér blúzban, esetleg sötétkék virágmintás szoknyában, fehér blúzban és fekete kötött szvetterben hintázna az udvaron. De nem, az udvaron nem hintázik senki. A hinta üres.

Levelet kaptam anyámtól, mondta Ágnes; azt írta, a korombeli lányok már mind férjhez mentek, s hogy én még ennyi idő elteltével sem érzem-e úgy, hogy valami biztosabb jövőt ígérő ismeretségre lenne szükségem, egy életrevalóbb vőlegényre, akivel majd boldog családi életet élhetnék, írta, ahogy az való, mert ő már unokákra vágyik, s hogy már vett is néhány aranyos kis ruhácskát, és szerinte minél hamarabb meg kellene tennem ezt a lépést –  úgy írta: a jelen helyzetben egyetlen értelmes lépést –, merthogy idővel csak még nehezebb lesz rászánnom magam, márpedig egyszer úgyis meg kell tennem, és hogy mire mentem eddig a jóságos szamaritánuskodásommal. Azt írta még: az életben sok akadállyal találja magát szembe az ember, de ezeket a jövő érdekében józanul és a lehető leggyorsabban át kell hidalni. A végére annyit tett hozzá, hogy reméli, az akadályok leküzdéséhez mihamarabb megtalálom a megfelelő partnert. Nem tudom, mit válaszoljak, mondta Ágnes.

Lekötelezne, mondta egyszer a főorvos, ha mint laikusnak beszámolna nekem azokról a tervezetekről, amiken most dolgozik. Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre. Egyszerű zsiliprajzokat készítek, azzal az egy eltéréssel, hogy a tervrajzokba bele kell kalkulálnom az iszapképződést is – így kellene beszélni. És mikorra várható, már ha nem vagyok indiszkrét, a tervezet befejezése, kérdezte, mikorra várható a tervezet végleges formában való befejezése és megvalósítása?

Nem tudom. Nem tudom, hogy mikorra várható; lehetetlen akár csak hozzávetőleges időpontot is mondani, néhány év éppúgy lehet, mint egy-két hónap. A legvalószínűbb mégis az, hogy az általam elképzelt zsilipterv soha nem készül el. A főorvos alighanem meglepődne ezen. Hát, mondaná, az mindenképpen, min-den-kép-pen nagy veszteség lenne régiónk szennyvízgazdálkodása számára, csakugyan nagyon jelentős veszteség, ismételné meg. Nem hiszem, felelném mosolyogva, nem hiszem, hogy veszteség lenne. Vagy azt: a mindenféle gombák és vízinövények elszaporodása úgyis oda vezet, hogy a különféle gázok – gázok, kérdezné a főorvos –, a gombák és más vízinövények elszaporodása után a rothadáskor keletkező gázok előbb-utóbb még a legmasszívabb védőfelületet is kikezdik, így aztán semmilyen előzetes nyomáspróbára nem lehet alapozni. Egy paralelepipedon, egy térbe kivetülő paralelogramma nyolc csúcsa, a nyolc csúcs és a tizenkét él egymásra vetítve, egyetlen pontban. Nem, veszteséget biztosan nem jelentene.

Azt álmodtam, mondta Ágnes, hogy csupasz csigák másznak rajtam; meztelenül fekszem egy mezőn, valami dalt dúdolok, és a fűszálakat figyelem a fejemnél; és akkor észreveszek a fűszálak között egy letört bodzaágat. Semmi mást nem csinálok ezután, csak az ibolyafekete bogyókat nézem, és csak sokára kezdem érezni, hogy csigák másznak rajtam, csupasz csigák; és élvezem, mondta, ahogy araszolva haladnak a hasamon, nyálkás csíkot hagyva maguk után.

Hogy reggel volt-e? Nem tudom. Reggel, mikor a nap felkel. Úgy feküdtem ott, mondta Ágnes, mint egy zöld mezőre kiterített szűz. Aztán meg azt álmodtam, hogy halakat etetek, mondta maga elé révedve, de minden olyan furcsa volt; gyufaszálak úszkáltak a vízen, és hol gyorsabban, hol lassabban forogtak, körbe-körbe. Készítek reggelit, mondta akkor, kikászálódva az ágyból; tegnap vettem paradicsomot a piacon, meg sajtot is. Kék volt a szája.

Egyszer egy nőnek kék volt a torka, mondta a szomszéd, addig még sosem láttam olyat, hogy valakinek kék legyen a torka, a torka meg a szájpadlása, nem is tudtam mivel magyarázni; tudja, mit mondott az a nő, kérdezte a szomszéd; tintát ittam, így a nő, mondta a szomszéd, ahogy hajnalban bolyongtam a csőrendszerek és a csővezetékrendszerek között, szóról szóra ezt mondta, hogy csőrendszerek és csővezetékrendszerek között bolyongott, és akkor az egyik csőből tinta folyt; hogy ott bolyong a csőrendszerek között, vagy ahogy ő mondta: a csőrendszerek és a csővezetékrendszerek között, és akkor azt látja, hogy az egyik csapból tinta folyik. Szomjas voltam, ezt mondta az a nő, mondta a szomszéd, hogy még soha nem volt annyira szomjas, mint azon a reggelen, amikor ott bolyongott a csőrendszerek, vagy ahogy ő mondta, mondta a szomszéd, a csőrendszerek és csővezetékrendszerek között; ezért odahajolt a csap alá, a cső vége csapban végződött, az a nő pedig odahajolt a csap alá, mondta a szomszéd, és ivott a tintából.

Amikor erre jár a postásnő, és látja, hogy ülök a széken, és az ezüstfenyőket nézem, vagy azt látja, hogy a szék a kerítés irányába van fordítva, akkor bekiáltja, hogy nem érkezett levelem, vagy pedig megáll a kapuban, és elmondja, hogy aznap hány órakor vette át a csomagot, a csomag hány levelet tartalmazott, és hogy abból mennyit kézbesített már, hogy hány egyszerű, ajánlott és expressz levelet, hány táviratot, képeslapot és postai levelezőlapot, hivatali és munkahivatali értesítőt kézbesített már, és néha elmondja azt is, milyen színű bélyegek vannak a borítékra ragasztva, amiket később le lehet áztatni egy kompótos tálkában. Olykor a borítékokról is beszélni szokott, ezt hagyja a végére; talán arra vár, hogy egyszer csak közbekérdezek, hogy amikor a levelek fajtáiról, vagy amikor a levelekre, esetleg a képeslapokra ragasztott bélyegek fajtáiról beszél, egyszer csak megkérdezem: a borítékok mind szokványosak-e, vagy esetleg akad közöttük mintás szegélyű légiposta is, és hogy a bélyegzők elmosódottak-e, s ha igen, mennyire, és ki lehet-e olvasni a pecsét apró betűit a keltezéssel együtt és így tovább.

Mintha mindig csak itt ülnék, ezen a széken, mintha minden más csupán a lehetséges mozdulatok elképzelése lenne, miközben sohasem is mozdultam el innen, ahol most vagyok, jobb kéz felől körülbelül egy méternyire a legközelebbi tornácoszloptól, és ha oldalt fordítanám a fejem, vagy ha a széket fordítanám meg, és úgy néznék előre, akkor a kerítést látnám és a kerítés mögött vezető utat; de elképzelhető, hogy ez is csak úgy tűnik, hogy tulajdonképpen még ez a szék sem valódi, pedig nem rossz szék, csak néhol már lepattogzott róla a festék, mint például a jobb oldali lábain, ahol nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a székláb piros-e, vagy inkább barnás, vagy a széktámla hátlapján, ahol a festékréteg már majdnem teljesen eltűnt, és végig egyetlen nagy, megszakítatlan folt húzódik.

Ágnes felolvastatja velem a naplóbejegyzéseket és megkérdezi, hogy mi az a rácsszemét. Mi az a rácsszemét, rácsszemét és zsilipszemét, kérdezi. Először azt írod, mondja, a tóparton sétáltunk, amikor a róka, vagy legalábbis az a rókára hasonlító állat bemenekült a rozoga bódé mögé; miért írtad ehhez zárójelbe, kérdezi, hogy a leülepedett iszap és a leülepedett szemét présbe kerül, hogy a rácsszeméthez hasonlóan a leülepedett zsilipszemét is a rács- és zsilipszemétprésbe kerül?

A szomszéd hosszan kopogott, mielőtt belépett volna. Meg tudta különböztetni, kérdezte azonnal, a kopogásomat a kinti kopácsolás hangjaitól? Az én kopogásomat az előbb, ahogy az ajtón kopogtam, a kinti kopácsolás hangjaitól? Vagy már nem is hallja a kinti hangokat, a soha meg nem szűnő kopácsolást, kérdezte. Szívesen megnézném, mondta, hogy mit csinálnak, szívesen megfigyelném a munkamódszerüket; nem mintha a kopácsolás hangjai alapján nem tudnám pontosan elképzelni, hogy mikor ütik függőlegesen a szöget a fába, nem mintha nem tudnám előre, hogy mikor milyen ütemű kopácsolás következik; volt alkalmam, mondta a szomszéd, kitapasztalni mindezt; de azért bizonyos értelemben érdekelne, mondta, hogy tulajdonképpen mi is zajlik ott. Néha éjszakára sem hagyják abba, mondta, és kinézett az ablakon. Biztosan valahol hátul lehetnek, azért nem látni őket. Szerintem ládákat készítenek, mondta, ládákat vagy deszkaajtókat; egészen biztosan ládákat vagy deszkaajtókat készítenek, esetleg kerítéseket, tette hozzá tűnődve, olyan régimódi kerítéseket, falecekből, ugye tudja, hogy mire gondolok.

Volt már olyan, mondta a szomszéd, előfordult már olyan is, nem egyszer, hogy különböző átmérőjű és hosszúságú szögeket kellett beütnöm valahová. Igen, mondta, határozottan emlékszem ilyesmire; olyasmire, hogy bal kezemben tartom a kalapácsot és jobb kezemmel a szöget; mert én mindig, igen, erre határozottan emlékszem, mindig bal kezemben fogtam a kalapácsot, és mindig jobb kezemmel fogtam a szöget, mindig bal kezemben fogtam a kalapácsot, ezért értelemszerűen mindig jobb kezemmel fogtam a szöget. Maga szerint mégis mit csinálnak, kérdezte.

De az is lehet, mondta a szomszéd, hogy mindez csak az idegi eredetű süketség tréfája; az idegi eredetű süketségé, amikor a hangok behatolnak ugyan a fülbe, de már nem rezegtetik meg a dobhártyát; amikor minden hang elhal, még mielőtt a hallójárat végére érve megrezegtethetné a dobhártyát. Mégis meghallom a macskák neszezését, mondta fogcsikorgatva, meghallom, ahogy a gang végében matatnak éjjelenként. Ez az idegi eredetű süketség átka, mondta; semmit sem hallunk, ugyanakkor bizonyos hangokat élesen és egyértelműen, a megszokott hangoktól sokkal élesebben és sokkal egyértelműbben hallunk, éppen azokat a hangokat halljuk a legélesebben és a legegyértelműbben, amelyek azt szeretnék elhitetni velünk, hogy nem léteznek, holott nagyon is léteznek, holott minden más hangnál valóságosabban léteznek, olyannyira valóságosan, hogy más hangot szinte már nem is hallunk, olyannyira valóságosan, hogy nem tudunk már hová menekülni előlük. Eleinte még sikerült hatástalanítani őket, mondta, eleinte még előfordult, hogy legalább néhány percre abbamaradt a kopácsolás, előfordult, hogy kifüggesztettük a tükröt a szekrény ajtajára, és akkor a kopácsolás egy pillanatra megszűnt, akkor ez az elviselhetetlen zaj legalább egy másodpercre megszűnt; de ma már semmilyen terápia nem segít, mondta, semmilyen.

Nemsokára hajnalodik. Összegeznem kellene az elmúlt órák megfigyeléseit, ha már dolgozni nem tudok, de vajon megfigyeltem-e valamit? Megfigyeltem-e valami érdemlegeset azon túl, hogy a tornácoszlopok éjjel is ugyanolyan sorrendben következnek? Bár ebből, hogy az oszlopokat mindig ugyanolyan sorrendben látom, ebből talán kiindulhatok; ha nyomokat akarok keresni a kapuig, a kaput közrefogó két vasoszlop valamelyikéig, mert az ezüstfenyőktől már csak karnyújtásnyira van a távolabbi vasoszlop; az a hely, úgy hiszem, pontosan meghatározható.

Csak össze kell kötni a nyomokat a gangtól a kerítésig, a kerítéstől a fenyőkig; összekötni előbb a gangtól a kerítésig vezető, aztán a kerítéstől a fenyőkig vezető nyomokat. Mint a forrásokhoz vezető ösvények turistajelzései, kérdezte a főorvos, amikor meghallotta, hogy milyen feljegyzéseket készítettem a gangról, amikor Ágnestől megtudta, hogy többoldalas feljegyzéseket készítettem a gang és a házfal közötti repedésről.

A főorvos megállt az ajtóban, és azt mondta: hallottam egy füzetről, amiben lejegyzi a nyomokat, de attól tartok, nem egészen értem. Úgy kell elképzelni, kérdezte, mint valami kirakós játékot? Mint valami puzzle-t? Vagy inkább olyasmiről van szó, kérdezte, mint a forrásokhoz vezető ösvények turistajelzései?

A nyálkahártyája nem sérült, tehát nyelési problémának nem kellene lennie, mondta a nővér. Természetesen van valami oka annak, hogy nehezen szólal meg, de nem hiszem, hogy genetikai aberráció lenne. Érez fájdalmat nyelés közben? Hozzak egy pohár vizet, kérdezte. Hozok egy pohár vizet, és akkor kipróbáljuk, jó? De ha akarja, beszélhetünk a nyelés élettani feladatáról, mondta, a nyelészavarokról, például. A nyelés és az artikulált beszéd közötti összefüggésekről, jó? Vagy beszélgessünk inkább valami másról?

A pohár falán egy pillanatra megállt a vízcsepp, és közben az a jelenet jutott eszembe, amikor Ágnes először ijedt meg: a lemart, kopár sziklákon napozó embereket figyeltük; bronzszínű, csillogó testek napoztak a parton; a víz habos volt, narancshéjak lebegtek rajta; a hullámok fölemelték őket, majd vissza, majd újra föl, majd újra vissza; így ringatóztak; és ahogy a hullámverés elült, lassan ismét megállapodtak, ráfeküdve a vízre. Először egy különös, leginkább rókára hasonlító állatot lehetett látni, amint kiugrik a sziklák közül, és bemenekül egy kinti, rozoga deszkabódé mögé; és akkor a parti fövenyről madarak röppentek fel éles vijjogással; és egyszeriben minden kék lett: kékek lettek a fák, kék az emberek bőre, a deszkabódé, még a mozdulatlanná dermedő madarak tolla is: hideg-kék.

Tegnap este a szomszéd azt kérdezte, alhat-e nálam, mert fél. Félek, mondta szipogva, és azt kérdezte, alhat-e az ágyamban. Egész nap félek valamitől, mondta, egész nap csak azt hajtogatom magamban: nincs semmi baj; azt mormolom magamban megállás nélkül egész nap, hogy nincs semmi baj, hogy nyugalom; azt mondom magamnak egyfolytában: nyugodj meg, nincs semmi baj; de ez sem segít. Hajnalban észrevettem, mondta elcsigázva, egészen véletlenül, mintegy félálomban, amikor felkeltem, hogy igyak egy pohár vizet, észrevettem – mintegy öntudatlanul –, hogy a hold mintázata megváltozott. Márpedig én tudom, hogy ez mit jelent, mondta, pontosan tudom, hogy ez rosszat jelent, mert én ismerem a hold mintázatának jelentéseit, mondta, nagyon jól ismerem.

Csapdát sejtettem, mondta a szomszéd reszketve, már álmomban is, már órákkal, de talán már napokkal azelőtt is: tökéletes csapdát. Csapodár, csalán, mondta; csapdába esni elővigyázatlanul, belesétálni a csapdába. Ilyenkor, vihar utáni éjjeleken, magyarázta pislogva, veszélyes a hold; azt lehetne mondani: a hold titkos szíve megfoszt valakit vagy valamit valakitől vagy valamitől. Mert rájöttem, mondta remegve, hogy a hold titkos szíve kinyílt, és ilyenkor a macskáknak emberi szerveik vannak.

Reggel a gangon ülve hallottam, ahogy a szomszéd felébredt a szobában, ahogy felkelt az ágyból, az ajtóhoz ment, és felkattintotta a villanyt. Hallottam, ahogy elrendezte az ágyat, összehajtotta a lepedőt, megigazította a pokrócot, ahogy kétszer megpaskolta a párnát. Megállt az ajtóban. Álmomban esett az eső, mondta. Szokott esőről álmodni? Eső volt, igazi eső, mondta. Régen álmodtam már ilyesmit, hogy esett volna az eső, mondta. Nyugtalanul nézett körbe. Szagoljon csak bele a levegőbe, biztatott, szagoljon csak bele: ázott széna szagát érezni. Érzi, kérdezte, ez bizony ázott széna. Csapda, mondta ekkor, csapdát sejtek megint: eljöttek. Tudtam, dadogta, hogy ma, tudtam azt, hogy ma el fognak jönni; és most itt vannak valahol, és meg akarják kaparintani az agyamat.

Mielőtt elment volna, megkérdezte, hogy szerintem miért hordanak az emberek papucsot. Maga szerint miért hordanak az emberek papucsot, vagy miért hordanak, mondjuk, szandált, kérdezte. Ezt sohasem fogom megérteni, mondta végül, hogyan lehetnek olyan elővigyázatlanok, hogy papucsot hordjanak. Aztán a lábára mutatott: nagy rám ez a cipő, mondta, csúszkál benne a lábam.

Azt írod, kezdte Ágnes, hogy a nyári hónapokat őszi hónapok, az őszi hónapokat téli hónapok, a téli hónapokat pedig tavaszi hónapok követik; a tavaszi hónapok: március, április, május; s hogy mindez könnyűszerrel ellenőrizhető, utána pedig leírod, hogy a nyári hónapok: február, december, augusztus; zárójelbe pedig azt: egerészölyv, héja, kánya. Mi ez, kérdezte Ágnes, mit jelentsen ez?

A biztonság igénye; azt hiszem, mondta a főorvos, ez a megfelelő kifejezés; a biztonság igénye vezet bennünket a zsilipekhez. A zsilipekhez is. A biztonság iránti vágy az, amely a zsilipekhez, a hidakhoz, a vasúti felüljárókhoz, a viaduktokhoz, a toronyépületekhez vezet bennünket; a térszerkezetekhez általában; vagy nem így gondolja?

Igazad van, mondta Ágnes szomorúan, a kerítés mögötti sánc tele van téglatörmelékkel, ezt nem kell kihúznod, mondta, a téglatörmelékek között pedig barackmagok és üvegcserepek vannak. Aztán arra kért, hogy folytassam, és amikor felolvastam a kerítés mögötti sánc leírását, azt mondta, hogy igen, üvegcserepek is vannak ott, és halkonzervdoboz is. És kifakult fűcsomók is, mondta.

Sár és átható pinceszag. Olvasd, mondta Ágnes, olvasd tovább. Üvegcserepek: sörösüveg? Ablaküveg? Szemüveg? Vagy egy falhoz csapott málnalekvár üvegének cserepei? Ágnes fáradtan, lehunyt szemmel hallgatott. Sörösüveg, mondta végül, sörösüveg, biztosan az, most már innen indulj tovább, onnan, hogy sörösüveg.

Kezdjük talán a méhekkel, mondta valamelyik reggel a nővér. Kezdhetjük a méhekkel? Figyeljen: negyven méhecske van a kaptárban. Hány méhecske van a kaptárban? Negyven, válaszolt magának a nővér, kereken negyven méhecske van a kaptárban. És akkor ebből a negyven méhecskéből tizenhat kirepül: negyvenből tizenhat. Hány méhecske marad a kaptárban, kérdezte.

Éjjelenként itt ülök a gangon. Már kora este kijövök. Amint besötétedik, kiülök a gangra, és aztán már ott ülök, a gangon, és az ezüstfenyőket nézem. Először azt hittem, mindez csak érzékcsalódás; azt hittem, hogy a sötétben csak azt a helyet láthatom, ahol az ezüstfenyőknek állniuk kellene, és nem az ezüstfenyőket; hogy a sötétben nem láthatom magam előtt a kékes tűleveleket; hogy nem láthatom magam előtt, akárha kinagyítva, még az ágakról alácsüngő tobozok pikkelyeit is.

Ülök a gangon, és számba veszem a már ismert nyomokat; minden egyes alkalommal újra rendszerezem őket, megpróbálom elképzelni az összes lehetséges variánst, de mostanában már alig jutok túl a gangon, mostanában már a hinta is elérhetetlen számomra. Elhatározom, hogy képzeletben elindulok az ezüstfenyők irányába, hogy a nyomok alapján kijelölöm a lehetséges útvonalakat, de már a gangnál elakadok.

Ülök a gangon, és elhatározom, hogy kiválasztok egyet a lehetséges útvonalak közül, de már a szék körül, legtöbbször már a székláb körül megtorpanok. Régebben előfordult, hogy túlságosan magabiztosan indultam el, hogy kiválasztottam egy útvonalat, nem törődve azokkal a helyekkel, ahol a nyomok keresztezik egymást; négy-öt lépés után azonban be kellett látnom, hogy eltévedtem; elképzeltem négy-öt lépést, és akkor rájöttem, hogy a nyomok félrevezetők voltak, hogy talán már a lépcsőnél vagy talán már a széknél rossz irányba indultam el.

A nővér elém tett egy könyvet. Olvassa, mutatott rá egy bekezdésre. Olvassa hangosan, mondta, ahogy kék köpenyében leült velem szemben. Nő kék köpenyben, akváriumi halak között, neonfényben. Ahogy elém teszi a könyvet, és rám mosolyog. Olvassa, mondja. Tegnap délután azt kérdezte: és mennyi az a hatszor négy? Aztán pedig: január az év hányadik hónapja. Jól van, mondta, akkor majd olvasom én, de figyeljen jól, mert kérdéseket fogok feltenni. Rendben? Pár, kezdte olvasni, de megállt, és felém fordította a könyvet, nézze, mutatott egy színes ábrára, az itt látható két cipő egy pár; az egyik cipő jobb lábra való, a másik cipő bal lábra való; ezt nevezzük egy párnak. Vagy: a tányéron cseresznye van, olvasta, nem sok, csak egypár szem. Most pedig jöjjön a páratlan, mondta a könyvből felnézve; egytől kezdve minden második szám páratlan, tehát az egy, a három, az öt, a hét, a kilenc stb. páratlan szám. Tudna mondani páros számot?

Én tudom, hogy figyelnek, mondta a szomszéd; tisztában vagyok ezzel. Tudom, hogy meg akarják kaparintani az agyamat. De ez nem fog nekik sikerülni. Engem nem lehet csak úgy átejteni. Csak úgy tőrbe csalni, mondta, azt nem, azt aztán nem. Legyen óvatos, ha tanácsolhatok valamit, mondta. Legyen elővigyázatos. Mert az írásgyakorlat csak az első lépés. Előbb az írásgyakorlat, a bal kézzel való írás elsajátítása, mondta, aztán a paralelepipedon; a paralelepipedon után pedig a beszédgyakorlat. Szokott beszédgyakorlatokat tartani? Biztosan nem. Biztosan nem ismerte még fel a beszédgyakorlatok jelentőségét. A beszédgyakorlatok mindennapi hasznát. Még nem tartja fontosnak azt mondani reggelente fennhangon: korong. Vagy azt: cékla. Cékla és sirály. Sirálycékla, sirálycsillár. Még nem mondja ki reggelente: szerda. Pedig így kellene tennie. Kimondani fennhangon: ma szerda van. Szerda, szerdá-ra virradó-ra... Még nem ismeri a tiszta r gyönyörűségét.

Pedig előbb-utóbb rájön minderre, bólogatott a szomszéd, előbb-utóbb kénytelen lesz elkezdeni a beszédgyakorlatokat, amikor majd észreveszi, hogy nem forog a nyelve. És akkor majd gyakorolni fog, meglátja. Ugye ért engem. Próbálja meg kimondani már most: vasérc! Tegyen úgy, mintha aludna, és egyszer csak kiáltsa azt: vasérc, kiáltsa azt: csörtető huszár! De ajánlhatom a fürdősót is. Próbálja csak meg, és akkor rájön, hogy nem is olyan egyszerű. Ismeri ezt a szót? Azt, hogy fürdősó, ismeri? A szomszéd elhallgatott. Igen, ismeri, mondta, még; még ismeri, ezt kellett volna mondania. Ha tanácsolhatok valamit, mondta közelebb hajolva: legyen résen. Résen lesz? Megígéri? És készüljön fel arra, hogy folyamatosan beszéltetni fogják, hogy egy idő után folyamatosan beszél majd, anélkül is, hogy erre kérnék. Cö-cö-cö, mondta. És ekkor még semmit sem vesz észre. Hiszen mindenki folyamatosan beszél, igaz? Hiszen mindenki egyfolytában és megállás nélkül beszél. De már ekkor megfigyelhető a betegség, mondta lehunyt szemmel, az artikulált beszéd fokozatos romlása.

Láthatja, én naponta gyakorlatozom, de az emberi beszéd elsajátítása egyelőre még lassú és fáradságos feladat számomra, még a bal kézzel való írás elsajátításánál is lassúbb és fáradságosabb feladat. Ha nagyon összpontosítok, akkor néhány értelmes szót ki tudok mondani, esetleg kimondok egy tőmondatot, vagy, mondjuk, kimondom azt: a balta megreccsent, a nyél eltörött; de hamar kimerülök ebben is, és akkor átadom magam a locsogásnak. Legyen óvatos, mondta a szomszéd, és készüljön fel arra, hogy itt állandóan beszéltetni fogják. Mert ki is gyanakodna az elején beszédromlásra; ki is gyanakodna az elején beszédsorvadásra, nem igaz?

A nővér azt kérdezte, szeretek-e strandra járni. Képzelje most azt, mondta, hogy nyár van, nyári kánikula; a strandon sok-sok ember, férfiak és nők vegyesen, képzeljen el nagyon sok embert. Nyár van, nyári kánikula, a strandon rengeteg ember; és akkor le szeretne ülni a fűbe, egy idős házaspár mellé. Csak ott van szabad hely, ezért odalép hozzájuk. A hölgy éppen a lábujjait lakkozza; mit csinál a férje? Olvas? Újságot olvas? Könyvet? Reklámkatalógust? Vagy tízóraizik? Rádiót hallgat? Vagy csak fekszik a törülközőjén? Próbáljon meg beszédbe elegyedni velük, mondta a nővér; odalép hozzájuk, és megszólítja őket. Mit mond?

Az ezüstfenyők a kerítés előtt állnak. Néha virradatig is itt ülök a széken, és az ezüstfenyőket nézem; a kerítéstől már csak egy karnyújtásnyira vannak a fák. Ha ott állnék, akár meg is érinthetném őket.

Néha még leülök a rajztábla elé, és zsilipeket tervezek; leülök a tábla elé, és elképzelem a zsiliprajzokat; de mostanában már papírra sincs szükségem ahhoz, hogy egymás után felvázoljam magamban a tervrajzokat. Talán már a ceruza sincs ott. Se a ceruza, se a szögmérő. Vonalzó, vonalzótok, porcelán virágtartó.

Ez egy viaszszobor. Egy revütáncosnő viaszszobra. Egy híres revütáncosnőé. Egyszer láttam egy előadását. Grandiózus volt. Szép kép. Tetszik? Ez itt narancssárga zselé, csillogó flitterekkel. Ez meg itt ocelotprém. Egy gyönyörű ocelotboa. És látja itt ezeket a galambokat a szobor körül? Viaszgalambok. Gondolta volna? Némelyik ráadásul olyan beállításban, mintha éppen verdesne a szárnyaival. Ez a fehér meg, itt a földön, galambürülék. Valahol azt olvastam, ebből lesz a guanó. Vagy talán a rádióban hallottam egyszer. Hoztam egy ollót is, ha gondolja, vágja ki a képet, és adja oda Ágnesnek. Van már ilyen képe?

Átélni a gravitáció bizonyosságának örömét, mondta a szomszéd, talán ez a legcsodálatosabb érzés, ami osztályrészemül jutott. Nem pusztán a testhelyzet megállapítása a gravitációs térben, ó, nem, mondta mosolyogva, sokkal több ettől. Vannak dolgok, amiket nem lehet előre látni, nem lehet tudni például, hogy az emberidegen tényezők miként zavarják meg újra meg újra a társadalom rendjét. A gravitáció és a mértani formák, mondta a szomszéd, csak ezek maradtak.

Ül a széken, mondta a nővér, kezdjük azzal, hogy ül a széken. Mit lát? Mondja el, hogy mi az, amit lát. A szökőkutat nem láthatja, de a hintát igen. Jól mondom? Azt szokta figyelni? A hintát?

A gangról láthatnám Ágnest, ha jönne; így csak a postásnőt láthatom, ahogy délelőttönként elhalad a kerítés előtt a biciklijén, és bekiáltja, hogy nem érkezett levelem; a széket az ezüstfenyők felé fordítottam, talán még azon az őszön, amikor apám meghalt, vagy talán már korábban, talán már évekkel azelőtt is itt állt ez a szék. A kisleány így, mondta apám leguggolva: jaj ne, hagyjatok!

A nővér ma délben bejött a szobába, hogy új íveket adjon. Írjon egy levelet Ágnesnek, biztatott; kezdje úgy: Kedves Ágnes, remélem levelem jó egészségben találja.

Mostanában a paralelepipedonok foglalkoztatnak. A térbe kivetülő paralelogrammák. Maga ért az ilyesmihez, csak azért mondom el. A paralelepipedon egészen különleges mértani forma, nem egyszerű téglalap alapú hasáb, ugyanakkor semmi köze sincs a trapézhoz. Egészen különleges. Más mértani forma szóba sem jöhet. Így, ahogy mondom. A kör? Ugyan már. A zárt síkidomok kora lejárt, kolléga. Csak a rombusszal kell vigyázni. A rombusz kifürkészhetetlen! Magának bevallhatom: a paralelepipedon sokkal közelebb áll hozzám. Mostanában pedig azt próbálgatom, hogy bele tudok-e helyezkedni egymás után mind a nyolc csúcs nézőpontjába. Ó, szent szinkronicitás!

Néha attól félek, mondta a szomszéd, hogy a paralelepipedon sem lesz az igazi. Attól félek, mondta, hogy a babérokat már learatták mások. A tetraéder, mondjuk. Vagy az ikonaéder. Sokan vannak, mondta, nagyon sokan.

Olvassa el a mondatot, mondta a nővér. A papíron az állt: „Az, hogy Ágnes férjhez megy, meglepte őt.” Akkor előbb felolvasom én, mondta a nővér: az, hogy Ágnes férjhez megy, meglepte őt. Kiről van szó tehát? Ágnesről? Elég bólintani. Nos? Az, hogy Ágnes férjhez megy, meglepte őt, olvasta újra a nővér. Meglepte őt. Kit lepett meg? Nem tudjuk. Legalább ismételje utánam, mondta a nővér: meglepte azt a valakit, akiről egyelőre nem tudjuk, hogy kicsoda, igaz?

És mindjárt lépjünk is tovább, mondta a nővér; Ágnes férjhez megy – nevezzük meg az alanyt, mondta, értelmezzük a mondatot; értelmezzük a „férjhez megy” kifejezést; a példamondat alapján próbáljunk meg hasonló mondatokat alkotni az Ágnes személynévvel; a példamondat alapján a példamondat nyelvtani szerkezetével összhangban fogalmazzunk a példamondathoz kapcsolódó feltételes állításokat.

A nyári hónapokat az őszi hónapok, az őszi hónapokat a téli hónapok, a téli hónapokat pedig a tavaszi hónapok követik. A tavaszi hónapok: március, április, május. Ez könnyen (könnyűszerrel) ellenőrizhető.

Magára biztosan csak úgy tapadtak a nők, mondta a nővér legutóbb, amikor derékig feltűrt nyári ruhájában az asztalra ült; biztosan kedvére válogathatott, mondta kiharapott szájjal. Akkor talán folytassuk, mosolyodott el, valami kellemesebbel; legyen mondjuk málnalekvár, jó? Legyen hat málnalekvár egy polcon, tud követni? Csak nyugodtan, mondta a nővér, nem kell sietnünk. Hiszen van időnk, rengeteg időnk van. Sehová sem sietünk, hová is sietnénk, nem igaz? Nézzen a szemembe, mondta, és számoljon el háromig, mondja azt: egy, kettő, három. No, rajta, mondta a nő, biztosan menne, csak meg kellene próbálnia. Tudja mit? Mondja utánam: alma. Mondja utánam: ködmön. Rózsa. Rózsabimbó. Vagy inkább szótagolva? Legyen mindez szótagolva? Mondja azt: al-ma. Ró-zsa. Figyelje az ajkaimat, mondta a nővér: ró-zsa-bim-bó.

Azt mondom: daru, mondta a nővér; betűzze visszafelé. Mire jön rá? Mondja el nyugodtan. Beszéljen a szomszédjáról; beszéljen a postásnőről: mit szokott mondani a postásnő? Csak a levelekről beszél, vagy elmondja azt is, milyen borítékok vannak aznap, s hogy a borítékokra milyen színű bélyegek vannak ragasztva? Vagy beszéljünk másról? Jól van. Mi jut eszébe egy narancshéjról, kérdezte. Mi jut eszébe egy tintafoltról?

A hintacsavar nyikorgása odakintről. Kiről van szó tehát? Valaki belépett a szobába; csendesen benyitott az előbb. Nem néztem oda, de hallottam, hogy valaki lenyomta a kilincset, és közvetlenül azután az ajtó kinyílt. Felkészültem: a zsiliprajzokról fogok beszélni.

A fiú meglátogatta a lányt, vagy a lány látogatta meg a fiút; nagyszerű, mondja a nővér, csodálatos; fiú és lány és látogatás; cérna volna, selyem volna; hiszen ez nagyszerű, mondja a nővér világító szemekkel, folytassa, mondja már hanyatt fekve, nő kék köpenyben, csillogó gyöngysorral kezében; nő kék köpenyben, tejesüveg nyakát szopva; akkor talán folytassuk valami kellemesebbel, mondja.

Harapjon meg, mondja véres szájjal, nő kék köpenyben, mólócölöphöz kötözve, térdig vízben állva, kék köpenyben valami kellemes, harapjon belém a nikkeles fogával; mintha ezt –  

Kiről van szó tehát, kérdezte a nővér. Kezdjük elölről, mondta, és ismét elmosolyodott. Olvassa el a mondatot. Elmosolyodott. Az, hogy férjhez megy. Olvassa el. Lassan vassa el. Kedves. Elmosolyodott. Elmesikolyodott. El.