Regényszilánkok

Szétbontani nehezebb

…szép, szép esküvő volt igazán. Kár, hogy nem jöhetett el. Úgy prédikált ez a mi papunk, talán ilyen szépen még soha. De a menyasszony is nagyon szép, azt mondják, külföldről van a ruhája meg a koszorúja a fátyollal. Pedig mostanában nem is vesznek fátylat a menyasszonyok, még templomi esküvőre se. A múltkor is, az Adamuska-lagziban, azokat se látta? Hát a menyasszonyon valami kalap volt, olyan csónakforma, mint a katonasapka. Hiába volt kigöndörítve a haja, semmi szépség nem volt azon. Azelőtt ezt el se képzelhettük. Anyám ki is tagadott volna, ha azzal állok elő, hogy fátyol nélkül megyek az Isten házába a vőlegényem oldalán. Anyósom is mit szólt volna… Amúgy se nagyon akart engem. Lagzi előtt egy héttel is beszélte a kútnál nagy hangon, hogy ugyan bizony  milyen ruhát csináltatok abból a szegénységből, amiben élünk. Visszamondták,  Gelle Ancsi, az hallotta, még jó, hogy már utána voltunk mindennek. Bizony anyósom megnézhette azt a menyegzői ruhát. Apám valahogy előteremtette a pénzt, máig se tudom, honnan.  Dilingainál rendeltem meg, annak ott volt a boltja nem messze a piactértől. Finom anyagokat árultak, meg szépen varrtak is, két fiatalasszony dolgozott hátul a műhelyben. Méretet vettek, még próbálni is be kellett menni, kétszer is, mert a derekamnál valahogy nem passzolt. Térden alul ért a szoknyarész, bő volt, ráncolt, fölül meg gyöngyökkel varrták ki, de nagyon különleges mintásra. Láttam, anyósomnak elkerekedett a szeme, mikor kijöttem a szobából. A fátyol hosszú volt, addig ért, ameddig a ruha. A koszorúmon meg gyöngyvirágok, azt is Dilingainál vettem. Anyám fonta be a hajam jó szorosra, de még szalagot se tett bele, mert olyan sűrű volt a fátyol szövése, hogy úgyis eltakarta volna. A derekamig ért az a fonat, minden lépésnél éreztem, hogy ide-odabillen a fátyol alatt. Tetszett az emberemnek is, amikor a kikérés volt, a násznagy beszéde után elfelejtette, mit kell tennie, úgy sugdosott neki Horváth Zsigmond bácsi, az volt a násznagy, még maga is ismerhette, az, az, volt egy vörös folt a homlokán. No, aztán nagy nehezen elindultunk a templom felé, hát csak ámultak-bámultak az emberek. Rendben megesküdtünk, közben is mindenki a ruhámat nézte, a testvérem mondta másnap, mert ő bizony mindig nagyon éber, mindent megfigyel. Aztán mentünk hazafelé, ki voltak állva az emberek a házak elé, látni akartak bennünket, mert hát jól tudták anyósomék álláspontját kettőnket illetően. Szép pár voltunk, no. Hát amikor beléptünk a kapun apósomék portájára, az volt a szokás, hogy az asszonyok valami rossz edényt hajítottak az új pár elé, babonából. Röpült is a lyukas fazék, gurgulázott a lábunk előtt. De röpült valami más is, egy nagy tök. Az ott lehetett a fal alatt, hát az uram rokonságából egy legénycse fölkapta a főző asszonyok biztatására, aztán elénk vágta. Pont egy pocsolyába esett, szét is loccsant, jól telifröcskölte a gyönyörű ruhámat, egészen a derekamig, de még az emberem nadrágja is csupa sár lett, meg ott volt még mögöttünk az emberem unokatestvére, az akkor volt kispap, kék reverendában jött a lagziba, azt is összepiszkította. Hát így megjártuk. Aztán tudja, ki volt az a legénycse? Hát Szívós Andor. Az emberem rokonságából volt, anyai ágon unokatestvér. Veronka talán a mi lakodalmunkban tetszett meg neki, mert nem sokkal később udvarolni kezdett a szomszédba, aztán be is nősült. De ezt a tökügyet nem nagyon hozzuk szóba. A ruhával? Hát anyám meg a testvérem gyorsan rendbe hozta, a sárpöttyöket szerencsére eltüntették azon nyomban, aztán megszáradt a ruha. Hát így. De ez a mai menyasszony igazán szép volt. Menjen el ablak alá, talán még öntenek is valamit, meg süteményt is kaphat. Keserűék adakozó emberek

Ez a legszebb almafa a kertben. Szabályos a koronája, sokat terem, szinte fürtökben az alma, most éli virágkorát. Az alsó ágakról létra nélkül is lehet szedni a gyümölcsöt. Egészséges, egyenletesen piros almát. Anyám bütykös keze matat a gallyak között. Hallom a cupka roppanását, a levelek zizegését. Anyám homlokát levélminták árnyékolják. A munka komolysága nem engedi a mosolyt a szája csücskében. Hullámzó párnácskák a nyak és az áll között. Muskátlilevél illatú pára szabadul a gallér alól. Törzse egybenő a fatörzzsel. Öregedő fatündér.

Nagymama karót szúr a virágok mellé. Madzaggal megkötözi őket. A virágok nyögdécselnek. Az egyik sírva fakad. Ki kell szabadítani őket. Nagymama jó erős csomókat kötött. Nem tudom szétbontani egyiket se. Beszaladok a konyhába a kisollóért. Nagymama a sezlonon ül, előtte nagy halom orvosságos doboz. Szerencsém van, ilyenkor se lát, se hall. A kisollónak görbül a hegye. Becsúsztatom a csomó alá, nyissz!, már szabadul is a virág, sóhajt, mosolyog, nyassz!, összebújnak, sutyorognak, nyissz!, leheveredik a földre, nyassz!, hálából megsimogatja a kezem, nyissz!, nekem ajándékoz egy szirmot, nyissz-nyassz, nyissz-nyassz! A karók méltatlankodnak. Az egyiknek bánatában meghasad a szíve.

…az nálunk is úgy volt. Apámék nem jártak egybe apósomékkal. Vagy hát úgy is mondhatom, hogy apámék nem jöttek látogatóba hozzánk szinte soha. Én mentem el hozzájuk minden vasárnap délután a gyerekekkel. Litánia után.  Egy darabig még az emberem is jött velünk. Szerette apámékat. Hogyne szerette volna, mikor jobban mellette álltak, mint a saját szülei. A legnagyobb döntésében. Pedig anyám, mikor megtudta, mi lenne Búsék álláspontja, próbált a lelkemre beszélni, hogy inkább ne mutassak hajlandóságot, mindenkinek jobb lesz úgy. Nem mintha nem akarta volna, hogy szemernyit jobb életem legyen, mint nekik. A vagyonosabb családban. Anyámék soha nem panaszkodtak, nem keseregtek a szegénység fölött. Megelégedtek azzal, amivel az Isten megajándékozta őket. Szépen is éltünk. Voltak néha hangosabb szóváltások, de mindig gyors megbékéléssel végződtek. Meg aztán amikor apám mesélt, minden bajt el tudtunk felejteni. Azokat a meséket az emberem is szívesen hallgatta. Még a szája is tátva maradt vőlegény korában is, mint a kisgyereknek. Náluk nem volt, aki meséljen. Hát nálunk kapta a mesepótlékot. A betyárosakat szerette nagyon, ha Rózsa Sándorról folyt a szó. Noszogatta apámat, hogy még, még tovább tartson a história. Sokszor legszívesebben nálunk aludt volna. De anyám azt nem hagyta. Egyszer mégis beengedte idő előtt az ágyba az emberemet. Ne nevess, ez így volt. No nem mellém. Hanem akkor is összeszólalkozott az apjával, az meg kirántotta a nagykést a felesége kezéből, éppen tyúkot bontott vele, aztán ráfogta a fiára. Az meg nem akart bajt, inkább leszaladt a baromfiudvaron, ki a partra, aztán a kertek alatt a malomszög felé, ott gondolt egyet, ki az utcára, aztán a mi portánk felé, anyám messziről látta, hogy felénk igyekszik, és hogy akkor ötlötte-e ki vagy már hamarabb is eszébe jutott, hát bevetette az emberemet az első szobában az ágyba. Alatta négy szép kövér csipkeszegélyű párna, fölötte meg két dunna, azon a barna virágos terítő. A fal felé volt egy kis nyílás, hogy levegőt tudjon venni. De ez olyan gyorsan ment, hogy mi a testvéremmel meg apámmal nem győztük kapkodni a fejünket, aztán meg az volt a baj, hogy ránk jött a nevethetnék. Berontott nagy dérrel-dúrral leendő apósom a konyhába, nem is köszönt, csak mint egy sebzett vad, forgatta a szemét, körbejártatta a konyhán, mint aki háztűznézőbe jött, aztán még a szobaajtót is kivágta, nagy csizmáival mind összegyűrte a futószőnyegeket, csak úgy fújtatott, nem tudtuk, féljünk vagy kacagjunk inkább. Aztán csak kiment szó nélkül, de a léckapucskába beleállította a nagykést. Ott is hagyta, az emberem vitte haza, úgy adta az anyjának vissza, hogy az apja ne is tudjon róla. Néztük az első szoba ablakából, ahogy indulatos léptekkel hazafelé megy.  Hadonászott a karjaival, biztos hangosan átkozódott is, olyan volt messziről, mint aki megbolondult. Szóltunk az emberemnek, hogy már kijöhet a dunnák alól. Az meg azt mondta, hogy neki bizony igen jó ott, ha már egyszer anyám megengedte, hogy befeküdjön az ágyba, többet nem is nagyon akar kijönni onnan. Kacagtuk is eleget azután, mindig fölemlegettük, már amikor férj–feleség voltunk is, hogy anyámnak köszönheti az életét. No meg a kockás dunnáknak. Nem félt az apjától, inkább attól, hogy ő tesz kárt benne. Mert az indulatokat ő is örökölte valakitől. Csak ritkán engedett szabad utat nekik. No de elkanyarodtam nagyon. Egyszóval, a nászok nem voltak valami jóban. Csak köszönő viszonyban. De nem volt névnapköszöntés meg újesztendei jókívánságmondás soha. Anyósom azért mindig megkérdezte, ha vasárnap hazamentünk estefelé a gyerekekkel, hogy milyen kalácsot sütött a másik nagymama. Kíváncsiságból is, meg éreztette is, hogy náluk jobban megy a gyerekek sora, mintha az én apáméknál laknánk. A gyerekek szerencsére nem hallották ki a szavai mögül, amit igazából mondani akart. Dicsérték a pattogatott kukoricát. Meg a meséket. Bizony, mesében apám messze elhagyta apósomékat. Hát azért csak éldegéltünk. Azt nem mondhatom, hogy két tűz között, mint ahogy te mondod. De lehetett volna jobban is. Nem tudtunk változtatni. Meg nem is nagyon próbáltunk. Nem hiszem, hogy lett volna értelme    

Nem akarta, hogy fényképezzem. Szutykos a ruhája, szabadkozott. De olyan vidám volt, életteli. Szép nagy volt a liba, amit levágott, különösen a máj volt érett. Pedig az ízét csak képzelte, szétosztotta inkább mindig. Tálért indult a konyhába, amikor a verandán értem. A bejárati ajtó előtt két hokedli. Az egyiken buja élénkzöld futó, a veranda tele volt, tele van mindig cserepes virággal, egy időben még kaktuszok is meredeztek szanaszét, nem nagyon szerettem őket, zavartak a tüskéikkel, abszurd ágaikkal. A másik hokedli üresen ácsorgott, arra ültettem le. Látszik az átmenetiség, a bármikor fölállok gesztusának lehetősége. Kissé oldalra billenti a fejét, kacérkodik a lencsével. Kendőtlen, hátraszorított haj, magas homlok, a fénytől összehúzott szem. Mosolya elégedett, az orrnyeregtől a száj sarkáig az ismerős ránc egészen szelíd árnyékká finomul – a fény jótékony játéka, s ebben az én fifikám még sehol sincs. A dupla toka inkább arckerekítő hatást kelt – fényhamiska! Hosszú ujjú kockás ing, a gallér kibontva, két kötény, az alsó a konyhai munkára, a felső folttérképes, szakadozott, baromfiudvarban elhasználódott egykori kékfestő. Jobb kezét a futó mögé rejti, balja az ölében pihen, bütykösödésnek indult mutatóujja félig kinyújtva, a többi a tenyerébe hajtva. Szoknyája majdnem a földig lóg, éppen csak látszik kopottas fekete cipője, egymás előtt átrakott lába. A háttér sötét ajtókeret cérnacsipkés függönnyel, a lábtörlő előtt még rongyok is, alighanem sár volt. Fénylik a kilincs. Derű, ritka verőfény a félárnyékban.

…az emberemmel eljártunk a táncra a lakodalmunk után is. Pedig az itt nem nagyon volt divat. Meg is szóltak érte. Minek kelletem magam, ha már egyszer férjhez mentem. Nem is akárhova. De hát én csak az emberemmel táncoltam, nem néztem máshova, csak az ő szemébe. Nem úgy, mint Viszolajszkiné az aratásvégzőn. Nem sokkal azelőtt volt az esküvőjük. Elég hóbortos asszony volt, pedig valami grófi származék. Beöltözött parasztruhába, úgy jött a táncra. A kocsma előtt gyülekeztek a legények. A fiatal Viszolajszki csak odasúgta valamelyiknek, hogy ugyan táncoltassák már meg a feleségét, mert nagyon szeret, őneki meg most éppen nincs hozzá kedve. No, több se kellett azoknak, hisz nem akármikor lehetett grófnét táncoltatni! Hát vitték sorba, csak úgy forgatták, egészen belepirosodott még a nyaka is. Nagyon szép tartása volt, tudta ezeket a paraszttáncokat, meg kellett hagyni. Már nem is tudom, minek hívták. Különleges neve volt. Nem is fáradt az el egykönnyen. Az ura bent az ivóban, nem nagyon törődött az asszonnyal. Pedig odapisloghatott volna egyszer-egyszer, mert Szívós Andor szemlátomást erősebben fogta a derekát és nagyon belenézett bizony a szemébe is. A fiatal Viszolajszkiné meg nem jött zavarba. Tetszett neki az a bátorság. Állta a tekintetét sokáig. Nem is kérte őt már le senki aztán. Csak figyelték, hogy mi lesz. Hát az lett, hogy a fiatalasszonynak valahogy megbillent a bokája a nagy forgásban. Vagy csak úgy csinálta. Mint aki még járni se bír. Hát Andor meg fölvette az ölébe. A prímásnak megállt a kezében a vonó. De csak annyi történt, hogy Andor a legközelebbi székig vitte az asszonyt, leültette, legyezgette a zsebkendőjével, vizet hozatott. Vagy bort. Erre már nem emlékszem. Aztán csődület lett, kijött az ivóból Viszolajszki is, Andor meg szépen kereket oldott közben. Egy darabig még a muzsikát is beszüntették a cigányok. Aztán jöttek kocsival Viszolajszkiékért. Nem is nagyon láttuk őket többet, mert elköltöztek, az asszonynak állítólag nagyobb birtokai voltak, mint az urának. Aztán hogy odahaza is táncolt, már nem lehet tudni. Mi még akkor is jártunk, amikor már megvolt Erzsi meg Lacika. Legalább volt miről pletykálni. Pedig anyám mesélte, hogy amikor ő még kislányka volt, bizony nem csak a fiatalok ropták. Hanem ott voltak még a hatvan- meg hetvenévesek is, azoktól lehet ám tanulni. Némelyik nem is öregesen, lassúcskán járta, hanem szilajon, tüzesen. Volt egy öregember már nyolcvan felé, nem tudok visszaemlékezni, hogy ki is lehetett, aki mindig fiatal menyecskéket vitt táncba. Meg még eladósorban levő lányokat is. Mindenki szívesen ment vele, nem csak viccből. No, az tudhatott valamit a táncról is meg az asszonyokról is. Az én emberem is megadta a módját. Nem is lehetett észrevenni, hogy egy szemet alacsonyabb nálam, ha forgatott vagy ha a csárdást jártuk. Andriska után már nemigen mentünk mulatni. Háború alatt kevesebb kedv volt a tánchoz, utána meg újra csak rossz idők jöttek. Maradtak a lakodalmak. Nagy a rokonság, sok helyre hívtak. Mindig csak az emberemmel táncoltam azokon is. Mással már nem is tudtam elképzelni. Az is igaz, hogy ő tanított meg. Tizenhat éves elmúltam már, amikor anyám először elengedett a táncra. Jött az is velem, akkoriban az volt a szokás. No, mindjárt az emberem kapott el elsőnek. Aztán már nem is nagyon akart elengedni. Hát így volt

Ne nem ne nem ne nem ne ne ne ne ne nem ne nem ne ne ne nem maradni menni szólni ütni szúrni maradni menni lüktető aggyal döb döb döb döbbenettel összevissza kalimpáló szívvel de hát merre a szétázó tájban ki az erdőnek le a víznek föl a fellegeknek látvány az nem látomás nem a képzelet ráfogása a szétbontott hajrengeteg kettéhasad a szemgolyó inkább a fény az arcba vágó szél drótkerítésen piruló folyondár kacskaringói  jeges verejtékgyöngyök keverednek esőcseppekkel legalább nem látszik a könny világítanak a felhúzott térdek a félhomályban nehéz gyümölcsszag a kertek végében trágyalé gőzölög ismerős hangon szokatlan apró sikolyok nem nem nem valóság a muskátlilevél illatú bőrhöz dörgölőzni nehéz a lélekben maradás fröccsen a sár öléig fröccsen sárpettyes a menyasszonyi ruha engedelmesen gyorsít a láb keréknyomok tócsatükrét összetörve ne látsszon az arc a mély árkok  combtövek a szénaágyon heverő füvek hanyatt dőlő bokrok  felszívódni fák vörös pacáiban csak végiggondolni ne kelljen csak elölről kezdeni burukkolnak a galambok az istállóablakban nyöszörögnek a híd deszkái sárga levelek utaznak néma méltósággal a vízen kócsagcsőrben hal vergődik fehér szárnysuhogás a híd fölött szorítás szívtájékon hogyan lesz most istenem ha bezárul az ajtó

Virágot viszünk a templomba. Nagymama olyan hatalmas csokrot kötött, hogy alig bírja átölelni. Én egy kisebbet meg a piros kiskannát. Az oldalsó ajtón megyünk be. Sorban kihordom a vázákat. A hervadt virágot egy halomba rakom, a vizet meg a nagy fenyőfa tövébe öntöm. Be kell fognom az orrom, olyan büdös. A piros kannából friss vizet öntünk, rakosgatjuk a virágokat a földön, aztán a vázában, hogy egyformák legyenek. Az oltárra nagymama mégis a legszebbeket rakja. Aztán letérdel, nem szabad szólni hozzá. Addig nézem a Jézuska lábában a szöget. Amikor indulnánk, jön egy néni. Nagymama megengedi, hogy fölmenjek vele a toronyba. Ott vannak a harangok: egy nagy meg egy kicsi. A nagyból vastag kötél lóg, a kicsiből vékonyabb. A néni két kezével meghúzza a vastag kötelet. Olyan erősen, hogy a nagy harang oldalra billen és megkondul. Én megfogom a kis harang kötelét, de a néni rám szól, hogy azt csak halottnak szokták. Fölnézek. A nagy harang ide-oda hintázik, olyan, mintha el akarna szabadulni. A néni hagyja, hogy belekapaszkodjak a vastag kötélbe. Én már nem nagyon szeretném, mert félek, hogy rám szakad. De azért kipróbálom. Ketten húzzuk. Aztán már csak én egyedül, egyszer csak repülni kezdek a kötélen, a néni sikoltozik, látom a galambokat a toronyablakban.

Különös kompozíció. Jobboldalt anyám, félprofilból, magas fehér homlok, ránctalan orcák, kicsi toka a jókedvű mosolyba futó száj alatt, gömbölyű vállak, erős karok a rövid ujjú, zöld-fehér mintás blúz alatt, a pepita kötény inkább kiemeli, semmint eltakarja még feszes mellét és domború hasát, mint valami pogány falusi termékenység-istennő. Jobb kezében tele pohár, a baljában tartott pohárba apám éppen tölt a fehér-zöld műanyagba font demizsonból. Apámat baloldalt szinte teljesen eltakarja a tőke, magasba emelt karja mintha a szőlőlevelek egyenes folytatása lenne. Arcából csak a szeme, pontosabban az egyik szeme látszik, élcelődhetnek, mert apám szeme mosolyog. Mintha valami kétfejű szőlősárkány, Andor bácsi arca apám sapkája fölött látszik, két mosolyra összehúzott szem, félprofilból az orr, a szája sarka huncut mosolyt sejtet, sapkája felszívódik a szürkéskék égben. Anyámra néz. A vége felé járunk a szüretnek, látszik a sorok végében a nagy diófa, lombját foltosra töri a fény. Anyám keze az élcelődés tárgya: van-e ereje az egész napi kemény munka után szilárdan megtartani a két poharat. Anyám mögött néhány lépésnyire a csősz szikár alakja. Félig nyitott szájjal láttam mindig. Úgy könnyebben szedte a levegőt.

…ne félj semmit, majd megbékülnek. Az a fő, hogy köztetek ne legyen baj. Csak ne veszítsd el a kedvedet. Szereted azt a lányt? No hát. Az is szeret téged? Akkor meg jól van. Hadd beszéljenek neki. Nem fogják eltéríteni. Az nem olyan, mint az anyja, akinek csak a pénzen jár az esze, azt se tudja, hova tegye, milyen kenceficékre meg bútorokra költse. Mindene megvan, aztán mégis folyton veszekszik az urával.  Kihallom az utcára, ha boltba megyek. Egy perc nyugta nincs annak a szegény embernek. Még a garázsba is utánamegy, csípőre teszi a kezét, visít, mint a szopós malac. Én nem tűrném bizony. Elkergetném a házamtól. Mit tett ő abba? Egy szál ruhában vonult be a készbe. Csak pipiskedett mindig, az ura meg dolgozott látástól vakulásig. Most meg hogy fenn hordja az orrát. Nem is áll szóba akárkivel. A köszönést is akkor fogadja, ha éppen olyan a kedve.  Hogy még nem teheted be a lábad a tiszta szobájába. Hát nem kell ott lakni abban a palotában. Van nektek is szép nagy házatok. Ott ellesztek.  Ha meg kitagadják azt a szegény lányt, magukra vessenek. Nem néz majd feléjük senki.  Bújócskázhatnak a sok szobában. Más is volt így, ne félj. Én se tetszettem az apósoméknak. Nekik sok földjük volt, apáméknak meg alig. Tehetősebb családból való lányt akartak. Már ki is nézték, csak az meg az emberemnek nem kellett. Akkor aztán összevesztek, még verekedtek is apósommal. Az emberem hetekig az istállóban aludt, nappal meg az erdőn kódorgott. Este beült hozzánk. Ott evett a szegény háznál, darab kenyeret hagymával. Néha szalonnát. Alig beszélt, csak fogta a kezem. Tél volt, nagyon megfázott, úgy köhögött, hogy anyósom meghallotta elöl a konyhában. Sajnálta is, meg aztán megijedtek, hogy ki fogja dolgozni azt a sok földet, ha a fiuk megbetegszik vagy meg találna halni. Nagy nehezen rávette apósomat, hogy béküljenek ki. Egy éjjelen keresztül beszélgettek az istállóban, ki-ki a saját igazát hajtogatta, kiabáltak is egymással.  Mert csökönyös volt mind a kettő. Egyformák. Hajnalra apósom már annyira vacogott, hiába dőlt a ló oldalához, hogy beadta a derekát. Őszkor volt az esküvőnk, hamarabb nem lehetett, sok volt a munka a földeken. Menyecskének mentem. Nem lehetett rám egy szavuk se. Szó nélkül tettem a dolgom. Jobb levest főztem, mint anyósom. Én kapáltam a leggyorsabban a kukoricát. Aztán jöttek a gyerekek. Megbékültek végképp. Veletek is így lesz, csak ne ijedj meg attól az asszonytól. Nem azt veszed feleségül. A lány meg az apja természetét örökölte. Csendes, rendes, dolgos az. Jó lesz minden, ne félj

Szája sarka huncut mosolyt sejtet, sapkája felszívódik a szürkés égben. Anyámra néz. A blúz nyitott nyakába, a kicsi toka alá. A muskátlilevél illatú bőrre.

Nagymama ölében ülök. Nagymama a padban, szélen. Az oltár előtt a plébános úr csipkés szoknyában énekel. Nagymama is énekel a népekkel. Az oltáron királyfi lovagol fehér lovon. Kék a palástja. Tollas sisak van a fején. Nem látszik a koronája. Kicsit szomorú, mert el kell mennie a csatába. És ott lehet, hogy meghal. A plébános úr feltolja az orrán a szemüveget. Ásítok. A néni a nagymama mellett nem is pislog, úgy lesi a plébános úr száját. Felállunk. Nagymama kitesz a padból. Leülünk. Nagymama fújtatva ölbe vesz. Térdelünk. Nekem a szőnyegre kell a pad mellé, mert nem férek nagymama hasától a térdeplőre. Egyedül vagyok a piros csíkok között. A ministránsok megrántják a szőnyeget. Odacsúszok az oltár elé. A plébános úr magasra emel. Megszagol. Aztán bezár abba a kis oltárszekrénybe, ahonnan az ostyát szokta kivenni. Szerencsére a másik oldalon is van ajtó. Kisurranok rajta. Az oltár mögött színes ablakok. A fal tövében két szobor. Akkorák, mint én. Egy fekete hajú néni. Egy kopasz fejű bácsi. Beszélgetünk. A néni nekem adja a virágot a kezéből. A bácsi a rózsafüzért. Megmutatják a titkos ajtót. Ásítok. Sekrestye. Kórus. Harangkötelek. Harmónium. Az imakönyvben képek is vannak Jézuskáról. Mosolyog Szűz Máriára. Mint az öcsém anyára. A népek énekelnek. Ásítok. Mindjárt vége. Térdünket hozzádörgöljük a piros szőnyeghez. Integetek a királyfinak. Jövök máskor is! Belenyúlunk a szenteltvíztartóba. Kezem a pulóverembe törlöm. A kockakövek kellős közepére lépek. Megeszem a galamblevest. A rózsafüzér világít a sötétben. Legalább nem félek, ha otthagynak a szobában.

Szája sarka huncut mosolyt sejtet. Anyámra néz összehúzott szemmel. Ebben a nézésben van valami zavarba ejtő. Anyám nem a poharak miatt néz lefelé. El kell kerülnie a pillantást. A mustrát, mindenféle jelzés, esetleges visszajelzés esélyét.

…az emberem a göndör haját az apjától örökölte. Annak volt ilyen dús, gyapjas haja. A színét nem tudom, akkor már tiszta fehér volt, amikor én bekerültem a családba. Nem, nem volt még olyan öreg, csak valahogy korán megőszült. Anyósom fésülgette minden vasárnap reggel a tornácon, persze csak tavasztól őszig, télen behúzódtak a konyhába. Vakargatta apósom fejét a fésű nyelével, az meg olyan érdekes zümmögő hangon dudorászott olyankor. Az emberem szégyellte előttem egy darabig, hogy öreg létükre játszadoznak. Én meg csak lestem őket az ablakból. Apósom lassan készülődött a misére. Anyósom friss zsebkendőt tett a kabátja zsebébe, gondosan belecsomagolta a csengettyűpénzt. Korábban kellett indulnia, ő harangozott. Anyósom csak utána kezdett öltözködni. Szép, nagyon szép ruhái voltak, még a háború előtt csináltatta őket, mégse koptak el, selyemruhája is volt, sötétzöld, meg galambszürke atlasz. Örökölhettem volna tőle, de én magasabb is voltam, meg derekabb. Anyósom kicsike volt, soványka, a hasamat nem érték volna körül azok a szép szoknyák. Meg én már nem akartam annyi alsószoknyát se fölvenni, keményített pendelyeket. Anyósom szép asszony volt, csak a haja volt ritkás. Gyorsan meg tudott fésülködni, nem nézett a tükörbe soha. Kicsi kontyot csavart a feje tetejére. A templomban alig látszott ki a padból

Anyám a verőfényben. Szőlőkaró-rengeteg kellős közepén valószínűtlen kasmír mintás, fakult rövid ujjú blúzban, nyakába akasztott kopott kötényben. Hajadonfőtt. Fejét kissé lehajtja, magas homloka az arányeltolódás miatt csaknem akkora, mint az arc többi része. Jobbról esik a fény, a szorosan hátrafésült haj töve egészen világos árnyalatot kap. Szeme és az arc bal oldala árnyékban. A két szemöldök között a jól ismert párhuzamosan futó kicsi árkok. Félmosolyba állított száj. Nem is mosoly igazán, az összpontosítás rajzolata inkább. A felsőtest gömbölyű, a csípőt rafiaöv szélesíti. A szoknyát, a kötényt szőlőlevelek takarják. Jobb karját szélesre tárja, bontja, húzkodja a levágott indát. Topogó tánc a tőke körül. Rezdülnek a szoknyaráncok, hullámoznak, fodrozódnak a test redői. Ölelés hiánya sajog a vállában.

…tavaszon csináltattam két ruhát Néma Ilonnal. A menyemtől kaptam szép sötétzöld anyagot, még apró virágok is vannak benne magából, csak egészen közelről lehet látni. Öreg vagyok én már a cifraságra, de ilyet még elhordhatok. Hosszú ujjúra varrattam, a mellem fölött három gomb, szép ezüstgombokat hozattam rá, a derekamtól bővül, kényelmes a hasamnak. Az oldalába tetettem cipzárt, hogy könnyebb legyen fölvenni. Ezt hordom vasárnap misére. Nem izzadok benne most se, a templomban nincs olyan meleg a legnagyobb nyáridőben se. Ősszel, télen meg majd húzok alája nadrágot, föléje mellényt vagy szvettert. A másik meg blúz szoknyával. Az sötétkék. A blúznak gallérja is van, szép kerekre szabta a Néma, a menyem meg horgolt rá egészen finom fehér fonálból kis csipkedíszt. Hosszú ujjas, azt is lehet viselni jó időben is, rossz időben is. A szoknyára meg mizliket csinált a Néma. A hasamnál néha szorít egy kicsit, ha nagyon jóllakok. De azt mindig reggel, éhgyomorra veszem föl, ha orvoshoz megyek. Meg is dicsérte a múltkor a doktornő, még meg is tapintotta az anyagát. Nagyon kedves asszony, mindent észrevesz, szóvá tesz. Kérdezgeti a családot, az unokákat. Én meg mesélem neki. Megígérte, hogy egyszer eljön meglátogatni, kíváncsi a portánkra, olyan szépen beszélek mindig róla. Aztán csak írja a gyógyszereket. De meg is hálálom, viszek neki mindig valamit. Hol egy tyúkot, hol ötven tojást, paradicsomot, mikor minek van szezonja. Van úgy, hogy megrendeli. Hízott kacsát vagy nyulat. Ki akarja fizetni. De soha nem fogadom el a pénzt. Ő se fogadja el a borítékot, pedig mindig viszek azt is. Csak nyomkodja vissza a táskámba vagy a zsebembe. Szép fekete haja van, festi, bizony, már lehet, hogy őszülne, ezek nem szeretnek megöregedni. Aranykeretes szemüveget visel, a fülébe meg nagy fülönfüggőket akaszt. Karikákat aranyból, egész a vállát verdesik. Jó, hogy bele nem akadnak a köpenye gallérjába. Maga még nem volt nála? Addig jó, míg egészséges. Ne mondja, még tán beteglapja sincs? Én szeretek járni a doktorokhoz. Azt se bánom, hogy sokat kell várakozni. Mindig találkozok ismerőssel. Meg ha idegenek is, hát csak szóba elegyedünk egymással. Még a betegségeket is elmondjuk. Egyszer elbeszélgettem egy asszonnyal, akinek pontosan ugyanaz volt a baja, mint nekem. Képzelje, még egy évben is születtünk. Csak őt operálták a billentyűjére, engem meg nem. Azt mondták, nem olyan sürgős. Aztán meg, hogy már elég késő, nem mernek altatni. Mentem volna én, nem félek az operációtól. A vejem is orvos, fürdőorvos, a reumásakat gyógyítja. De azért ismeri a szívorvosokat is, az egyik barátja is megvizsgált. Azt mondta, Bús nénike, maga még vidáman elél jó pár évig, lehet, hogy még minket is túlél. No, ezt azért nem hittem, nagyon fiatalos orvos volt. Aztán egyszer csak mondják, hogy az autójával legurult egy hegyről. Még a felesége is ottmaradt. Úgyhogy túléltem, bizony. Pedig már háromszor voltam kórházban hosszabb ideig. A fiamék jöttek minden héten látogatni, még az unokát is elhozták, hát az úgy bujkált az ágyak között, hogy mindig keresni kellett. Négyen is meghaltak mellettem. Gondolja el, az egyik este halt meg, aztán nem volt személyzet, aki elvitte volna a szobából. Ott virrasztottunk mellette két másik asszonnyal. Az egyik nagyon fiatal volt, az sírt is, nem akart maradni, aztán csak megnyugodott. Én megszoktam, régebben mindig otthon ravataloztuk föl a halottakat, anyámat is, apámat is a tisztaszobában, de még Lacikát is bent a középsőben. Csak a temetés napján vittük ki egyenest a sírhoz. No azért nem szeretnék kórházban meghalni. Inkább otthon. Abban a sötétkék új ruhámban el is temethetnének. Olyan szép ruha az, hogy kirándulhatok benne a másvilágra

Almafa virágzó ágai alatt állnak. Nem spontán kép, nagyon is beállított, tudatosan komponált, mi tennivalójuk lett volna a fa körül. Lementem a kertbe, erős volt a tavaszhangulat, meg ott voltak ők is, legyen egy pihenős, ne mindig munka közben. A fatörzs a derekuk tájékán ágazik szét. Apám teljes bal karjával rátámaszkodik, inkább rásimul egy ágra, anyám kicsit lejjebb könyököl, az elágazásnál. Bal keze széles csípőjén. Felületes, gyors szemlélés idillikus képet mutat: mintha apám átfogná anyám vállát, anyám pedig apám karja alatt ölelné a hátát. Apám jóval magasabbnak tűnik. Hosszas vizsgálódás mutatja, hogy nem érnek egymáshoz, anyám jobb karját egy ágon pihenteti, apám karja pedig csak árnyékával érinti anyám vállát, karját. Apám egy tönkön áll. Anyám arcát, blúzát, kötényét almavirágok árnyéka mintázza. Apám sötét ruhában, majdnem ünnepélyes hangulat. Túl vannak virágkorukon.

Szétbontani nehezebb. Aztán néhány perc csak, mégis anyám kiesik az időből. Erős látvány az esőfátyolon át. A szél behajtja az istállóajtót. Apró sikolyok szakítják át a dobhártyát.

Ezt kéne megbocsátani.