Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. június / Tegnapi elvtársak, mai testvérek

Tegnapi elvtársak, mai testvérek

Grendel Lajos: Einstein harangjai című regényének francia kiadásáról

Polgár Anikó fordítása

     

Szerencsére még létezik néhány olyan kis könyvkiadó, amely nem a bestseller utáni hajszát tűzte ki célul maga elé, s így képet kaphatunk arról a valóságról, amely az egyes tévécsatornák és mellékágaik állandó kínálatától homlokegyenest különbözik.

Arról a demokratikus változásról van szó, mely a nyolcvanas évek végén játszódott le Európa kommunista országaiban. Ez fontos fejlemény, hiszen melyik értelmes ember nem szeretne inkább egy olyan országban élni, ahol nyugodtan szidhatja a miniszterelnököt, anélkül, hogy önnön létét veszélyeztetné, semmint hogy befogná a száját reménykedve egy kiismerhetetlen végső cél megvalósulásában és az ötéves terv emberisége megváltójának eljövetelében? De más dolog a dicshimnusz, és más a szóban forgó valóság. Mások az ember eszméi és más a földhözragadt, a legprózaibb, a féktelen, az esztelen, a fenséges ideák iránt érzéketlen hétköznapiság. A hétköznapiságról beszélve nem arra a számtalan nehézségre gondolok, amelyekbe bármelyik vezető politikai gondolkodás és gyakorlat beleütközik, s amelyeket jogosan aknáz ki a mindenkori politikai ellenzék, vagy – hogy a fenti térségnél maradjak – amelyeket demagóg és hipokrita módon aknáznak ki a letűnt kommunista rendszer visszasírói. A lét hétköznapiságát értem alatta, a sötét és kifürkészhetetlen lét hétköznapiságát. A hétköznapiságot, amely, úgy hiszem, hermetikusan zárt maradna és ennélfogva ismeretlen is, ha nem lennének azok a kevesek és az az alig néhány regény, amely megpróbálja ezt a hétköznapiságot megérteni. A regények, amelyek azáltal, hogy folyamatosan igazolják létjogosultságukat, s nagyon mély szkepticizmussal közelítenek az emberi élet minden megnyilvánulásához, és azáltal, hogy ugyanakkora távolságra vannak az ítélet nélküli beletörődéstől, mint a szarkazmustól, megvilágosítják, már amennyire lehetséges, a dolgok rejtett oldalát.

Annak a kevés kiadónak a dicséretével kezdtem, amelyek kivételt képeznek, hiszen ha nem lenne például az Ibolya Virág Kiadó, elő sem fordulhatott volna, hogy elolvassuk Grendel Lajos Einstein harangjai című könyvét, azt a regényt, amely Pozsonyban, Szlovákia fővárosában jelent meg 1992-ben, tehát mindössze két vagy három évvel a szocialista rendszer összeomlása után. Annál az egyszerű oknál fogva tettem ezt, mivel nyomban a közismert változások után a kiadók nagy többsége itt, Franciaországban megszűnt érdeklődni Közép-Európa irodalma iránt. Mintha ez az irodalom már beteljesítette volna a maga feladatát. Mintha lejárt volna az ideje. Persze ez teljesen természetes. Egy politikai irányultságú kiadó, amely mintegy húsz éven keresztül az időszerűségre alapozva fürdött az ellenzékiség dicsfényében, egyszeriben elveszítette legfőbb érvét és ezzel a piacát is. Így utolsó mohikánok gyanánt maradtak azok a kiadók, amelyeknek nincs szükségük nagy és megrázó eseményekre ahhoz, hogy egy ország műalkotásai iránt érdeklődjenek, s amelyek azt vallják, hogy egy regény értéke nem az ellenzékiségében, hanem a disszonanciában van.

Az első lényeges disszonancia Grendel regényével kapcsolatban egyszerűen abban a mozzanatban rejlik, hogy egy komikus regényről van szó, amely parodizálja az átmenetet a kommunizmusból a kapitalizmusba. Egy paródia, amely nem jelenti feltétlenül a szinte magától a felbomlás határára érkezett előző rendszer apológiáját. Ellenkezőleg: a rendszer bukásának a paródiája, „a változás erőinek” a paródiája ez; segít, hogy megértsük azt az elmélyült és bensőséges viszonyt, mely a megvalósult szocializmus végső stádiuma és az azt felváltó demokráciák formája között fennállt és fennáll. Mintha paradox módon egyfajta rejtett folytonosság bújna meg a bukás retorikája mögött, az átváltozás meghatározó és elvitathatatlan képe mögött, illetve azon túl. Mindenesetre akárhogy is van, az biztos, hogy tizenkét évvel ezelőtt senki sem nevette ki a Történelem új arcát. És, hogy még közelebb kerüljünk az igazsághoz, senki se törődött azzal, hogy vérbeli regényírók után kutasson, olyan írók után, akik követték a fejleményeket, tehát akik „hivatalból” igyekeznek mindig tisztes távolságba kerülni a „történelmi pillanatoktól”, és akik rendszeresen és eleve megkérdőjelezik a jelenségek összes előre legyártott értelmezését. Ugyanis a szellemit és a művészit megformálva kevésbé támaszkodnak az értelmezésekre, elméletekre és elemzésekre, sokkal inkább a tapasztalatokra. A tapasztalatokra, és alighanem ezen felül, egy megfelelőbb szó hiányában úgy mondhatnánk: a megérzésre. Egyszóval arra a képességre, mely révén a jó írók képesek arra, hogy a dolgok visszáját is elképzeljék, a fordítottját annak, ami számunkra, egyszerű halandók számára egy adott pillanatban megmutatkozik. De minek bonyolítsuk a dolgokat? Talán ez a regényírói megérzés nem más, mint az egyén fölötti tapasztalat egy fajtájának a magva. Egy „megérzés”, amelynek minden bizonnyal több köze van a múlthoz, mint a jelenhez – noha, miközben a nagy regényeket olvassuk, gyakran van olyan érzésünk, mintha jövendölésről lenne szó bennük. Egy megérzés, amely a regényírás mesterségéről felhalmozott tudásban gyökerezik, a regényírói hagyományban, egy teljes korszak és egy tágabb kulturális régió esztétikai meghódításában.

Grendel nevetése nem az égből pottyant. Visszanyúlik Jaroslav Hašek Švejk, a derék katonájára, Kafka Amerikájára, Karel Čapek Harc a szalamandrákkal című művére, Kosztolányi Dezső Esti Kornéljára, Witold Gombrowicz Ferdydurkéjére és Milan Kundera Nevetséges szerelmek című művére, hogy csak a legjellegzetesebb állomásait említsem annak a regénytörténeti hagyománynak, mely egy korszakon keresztül ragaszkodott ahhoz, hogy – csaknem ellentétben azzal az úttal, amelyet közben Európa többi részének irodalma bejárt – kitárja kapuit a nevetés előtt még a legelviselhetetlenebb körülmények és a legnagyobb tragédiák közepette is. Egy nevetés, amely nem tűnhetett volna fel, nem válhatott volna a műalkotás alapelemévé másutt, mint éppen ott, Közép-Európában, ahol a manicheus szellemnek nemcsak arra volt „ereje”, hogy befogadja a legképtelenebb képzelgéseket, hanem arra is, hogy megvalósítsa azokat. Egy nevetés, amely szembesült azokkal az erőkkel, melyek arra irányultak, hogy a létezést valami egyszerű, könnyű és főként valami képlékeny olvasmány határai közé szorítsák. De egy olyan korszak után, amelyben kölcsönösen egymást követték a kísérletezések és a csúfos kudarcok, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy ezzel a legutóbbi átalakítással véglegesen kiléptünk a „tudományos” utópiák ördögi köréből? És ha egyszerűen csak egy újabb álruha felöltéséről van szó?

A második, nem kevésbé lényeges disszonancia Grendel regényével kapcsolatban a főhős-narrátor személyéhez kötődik, akiben már gyermekkora óta megmutatkoztak a zsenialitás jelei. Miután a tanárnő hagyományos kérdésére, „mi leszel, kisfiam, ha megnősz, traktorista, katona, ápoló? stb.”, azt felelte öntudatosan és becsületesen, hogy ő Lenin lesz. Egy olyan választásról van szó, amelyről nem mondott le a körzeti párttitkár színe előtt sem, aki hiába próbálta meg kioktatni, hogy mondjon le álmáról, tekintve, hogy nem létezhet egy második Lenin. Egy választásról, amely néhány kellemetlen élethelyzetbe sodorta az apját, ám amely végül nem állt korai vezetői karriere útjában. És ha nem is lett Lenin, legalább Nagy Péter lett! Igen, pontosan: Nagy Péter.

Na már most, hogy elérje valaki egy szocialista népköztársaságban, hogy Nagy Péterré váljon, azért nem különösebben nehéz egy ilyen koponya számára, mint a mi hősünk. Elég, ha elveszi valaki feleségül a körzeti párttitkár lányát. Elég, ha megszerzi valaki az igazgatói posztot egy, a szocialista meggyőződésnek a nép körében való ellenőrzésére és feljavítására létrehozott állami tudományos kutatóintézetben. Elég, ha – persze mindig az após támogatásával – valaki kiköveteli magának az elvtársaktól a Nagy Péter fedőnevet. Hiszen természetszerűleg egy ilyen forradalmi intézetben, egy ilyen közegben, ahol titokban működnek a jövőbeli meggyőződések sablonjai, az elvtársak sem írásban, sem egymás közti beszélgetéseik során nem nevezték valódi nevükön a dolgokat.

Minden a legnagyobb rendben ment tehát, és a mi jó Nagy Péterünk kimondhatatlanul boldog életet élt volna, ha nem kapott volna kedvet arra, hogy megcsalja a feleségét a szép, de rendszerellenes Dórával, ha – anélkül, hogy hatalmába tudta volna keríteni – nem tartózkodott volna épp abban az időben a forgószél közepében, amely elsodorta a rendszert és az intézetet, ha nem lett volna olyan szerencsétlen, hogy Dóra korábbi szerelmének áldozatául esik, és ha a kommunizmusból a demokráciába való átmenet válságos napjaiban nem feküdt volna éppen kómában a kórházban.

Mire magához tért, a világ megváltozott. Fiatal barátai, a demokrácia védelmezői kalauzolják, és ismét az intézetben van, ahol – micsoda meglepetés – viszontlátja összes régi elvtársát. A jelek szerint és saját állításuk alapján is mindannyian kezdettől fogva titokban hívei voltak a demokráciának és élharcosként vettek részt a létrehozásában. Így aztán könnyen és szinte automatikusan megy az intézet átalakítása. Az intézetnek mostantól és a jövőben ötletekkel kell szolgálnia a demokrácia jobb működését illetően, és példát kell mutatnia becsületesség és erkölcs tekintetében. Vége a fedőneveknek és a képmutatásnak. Az intézet a nagy hatalmú egyház felügyelete alá kerül, a munkatársakat pedig – mostantól és a jövőben – testvéreknek kell szólítani!

S hogy most a mi leleményes hősünk miért nem tud meggyökerezni az új helyzetben, és – miután már mindenki biztonsággal lépked a szabadság sugárútján – miért végzi önkéntes állatkerti őrként, titok marad, egy azok közül a megfejthetetlen titkok közül, amelyek ledöbbentenek, ha olyan emberekkel találjuk magunkat szembe, akik az utolsó pillanatban összeroppannak, és a kollektív boldogságban való részvételük minden eszméjét a levegőbe röpítik.

Ezzel szemben a piac minden titokzatosságtól mentes. Kicsi a kiadó, és gyenge a könyvek visszhangja is. És így, sajnos, a mi bálványozott demokráciáink a dicshimnuszok és győzelmi énekek közepette észre sem veszik majd, hogy embereik elhanyagolják őket.