Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. március / HRABALIANA / (Levél)

(Levél)

P. Olexo Anna fordítása

   

1945. február 24.

 

Drága Barátaim,

   

levelemre a mai napig mindössze három választ kaptam. Vlastimil Zakouřil volt az első, ugyancsak sietett, válasza postafordultával érkezett, ami ékesen bizonyítja, mennyire mélyülhetett el a felvetett kérdésekben, s hogy mi a véleménye róluk egyáltalán. Levelét is az ehhez illő hangnemben fogalmazta meg. Hemzsegtek benne a személyeskedő kirohanások, sértegetések és gyalázkodások, nélkülözve minden szellemességet és tárgyilagosságot. Azt hitte, valóban zseninek adom ki magam, nem értette meg, hogy mindazoknak a jelzőknek, amelyekkel felruháztam magam, csak annyi a tulajdonképpeni szerepük, hogy levelem tárgyilagos, szellemes és lelkes vitára ösztönözzön benneteket, hogy az ember ily módon elfeledje, mekkora szarban van. Zakouřil zenekari napszámosnak, pozőrnek és felfuvalkodott prágainak titulált, aki kérkedik, és többre tartja magát a barátainál, tanácsokat, előírásokat osztogat, lebecsüli őket, aki saját ötletek híján költői iskolát alapít, hogy azt az illúziót keltse, több másoknál. Ennek megfelelő választ adtam neki, s azt hiszem, egy barátomat el is vesztettem benne. Másodikként a Te leveled érkezett, Bohouš, s egy napra rá Rólad olvastam, Arnošt, egy metonímiában. Gerhard levelét mindmáig hasztalan várom. Nyilván nincs ideje, illetve nem érdekli a dolog. Olyan sorrendben válaszolok tehát, ahogy a levelek érkeztek. Irányzatunk számára egyelőre elfogadom a NEOPOETIZMUS elnevezést, amelyet, Bohoušom, Te találtál ki. Van benne valami a poetizmusból, plusz még valami a szürrealizmusból (a technika), meg aztán az is benne rejlik, ami az irányzat tulajdonképpeni sajátja, amiről a múltkor írtam nektek, s amit most mind elméletileg, mind gyakorlatilag feladatul kaptok tökéletesebben és részletesebben kidolgozni. Te, Bohoušom, úgy véled, hogy minden átértékelődött: mind magán az irányzaton belül, mind utolsó versemben. Szükségszerűen át kellett értékelnem a repülőket, amint acél hímes tojásokat kezdtek kakálni. Tudd meg hát, hogy ha ez az irányzat, amelyet neopoetizmusnak neveztél, valós és igaz, nemcsak az átélés síkján, de kreációiban (azaz műalkotásaiban) is, akkor tulajdonképpen semmit sem értékelhetek át. A szürrealizmus és a neopoetizmus közötti különbség körülbelül ez: a szürrealizmus igaz, de csak mint vers, illetve mint emóció. A neopoetizmusnak viszont nem csupán mint költészetnek és emóciónak kell igaznak lennie, hanem az élet igazságával is bírnia kell, vagy ahogy Te fogalmaztál: „…minden vers legyen hőmérő, beledugva a még izzó jelenbe”. Persze, ahogy a továbbiakban írod, „ez úgy történjen, hogy közben törekedjünk arra, hogy a verset (a jelent?) soklapú kristállyá változtassuk, olyanná, amelynek minden lapja másfajta kőből van”. Mondhatom, költői módon rugaszkodtál el (s ez már-már törvénybe ütköző). A neopoetizmusban semmit sem kell átváltoztatni, mert akkor már semmi sem volna valóságos, s minden a cserekereskedelem logikáját követné. Szemléltető magyarázattal szolgálok. Az acéltojásokat kakáló repülő a TÉNY. Ez nem metafora, költői kép, átértékelés vagy metamorfózis. De nem is szürrealista megfogalmazás, mert „az acéltojásokat egyszerűen egy vendég kakálja” (a repülő), aki különben közönséges szart kakál. A szürrealistáknál nem egy egyszerű ember kakálna acéltojásokat, hanem egy metaforaember, egy fantomember vagy költőikép-ember, míg itt ezt a dolgot egy egyszerű ember csinálja. És ebben rejlik irányzatunk egyik lényegi pontja, mert miként a költő mondja: „Jaj azoknak a betegeknek, akik nem hittek a bibliai csodákban. Ma hiszem, hogy 1840-ben egy fiatalember kiáltott egyet, s porig égett a királyi város jobb fele, amikor a hitetlenség utolsó üzenetét háztetőről háztetőre vitte a szellő”, s tovább: „mivé lennénk valamennyien, valamennyien az édes hit nélkül” (B. Hrabal: Csitító hangok). Ezért bosszant, hogy, mint írod, utolsó levelemet fel is használtad annak természete és lényege szerint. Ez azt jelenti, hogy a NEOPOETIZMUSt mint eszmét végképp nem értetted meg. Ez már anarchia. Kíváncsi vagyok, hogy – ha egyszer úgy találod, a neopoetizmus átértékel – leszel-e annyira következetes és jellemes, hogy ugyanezt tedd ezzel a levéllel is.1 Amikor a múltkor azt írtam, hogy a tudatalattit csak mint tudatalattit használom, vagyis csak mint a fantázia és képzelőerő ösztönzőjét, amit az elme csak építő- és fabulaelemként használ fel, tudatosítottam, hogy a fő pontban (az alkotás lényegének pontjában) eltérek a szürrealizmustól. Aztán egy papírlapon megtaláltam egy álmom leírását, melyet néhány hónappal ezelőtt jegyeztem fel, s az megerősített ebben. Valamennyi felbukkanó személy és tárgy a tudatos életből kerül át belé. Ezért az álom alapja nem más, mint az ember saját vagy mások elképzeléseinek töredékrendszere, a tárgyak, emberek és történések képei, amelyek az agyunkon valamikor átvillantak, s amelyek most véletlenszerűen, bármilyen összefüggés nélkül felmerülnek. Az álmok ugyanis mechanikus úton keletkeznek, az agy állhatatossága révén s tulajdonképpen a fogalmakban történő gondolkodás képessége folytán. Az emlékezet raktár, illetve alapanyag, amelyből építkezünk. Megismerjük barátainkat, különféle dolgokat stb. Persze az állat is megismeri, de sokkal kisebb mértékben. Ezért ha azt mondom az állatnak: „bot, papucs”, az nála mindig csupán VALAMI BIZONYOS. Nálunk ez FOGALOM, amelynek saját története van. Az álom robogó vonathoz hasonlítható, amely a tehetetlenségi erő folytán magától száguld, vezető nélkül és tekintet nélkül a pálya közlekedési berendezéseire. A vonat lényegében az agy, a száguldás (mozgás) a fogalmakban történő gondolkodás, a közlekedési berendezés az általános logika, a vonatvezető pedig maga az elme. Az ember elalszik, azaz a vonat megáll, s a vonatvezető (a tudat vagy az elme) egyszerűen odébbáll. De rosszul zárta el a vezetéket, illetve a dugattyúban még van bizonyos nyomás, s a vonat maga lendül mozgásba, azaz az elmében ismét felmerül a dolog, az ember stb. Mivel megszoktuk, hogy fogalmakban gondolkodunk, s mivel minden dolognak (fogalomnak) története van, az elme számára nem marad más hátra, mint ismét valamilyen fogalmat, történést társítani az előző fogalomhoz. S előjön egy újabb fogalom, és így szövődik az álom. Kézenfekvő, hogy ezek a fogalmak, azaz dolgok és emberek, amik és akik mögött ott a történet, s akik kilépnek a raktárból, vagyis találomra kiemelődnek az emlékezet anyagából, összefüggéseikben és okozatiságukban a történést illetően nem irányíthatók az általános logika (közlekedési berendezések) érvényes előírásai szerint úgy, mint ahogy a vonatot (az elmét) irányítja a mozdonyvezető (tudat). Arra a következtetésre jutunk, hogy az álom valós fogalmak passzív társulásaival keletkezik az általános logika szabályai nélkül. Következésképp a közönséges tárgyak kizárásával nem szövődhet álom. Ezért a neopoetizmus az álomból csupán a képzetek társulását veszi át, tehát a technikát, míg a szürrealizmus passzív módon rögzíti az életet. Hasonló a helyzet a szürrealista tudatalattival. Álmomban három fontos hely van, ahol hasadás következik be: 1) A halált elnyeli a föld, s én azt mondom, ez olyan, mint Az Operaház fantomja. 2) Egy ismeretlen fiatalember, akit a Bosszúálló Falka meg akart óvni, beleesik a kútba, s én ezt így kommentálom: „olyan, mint a görög tragédia” (gyakori hrabali kifejezés). 3) A megölt ember arra kényszerül, hogy saját magát üsse fejbe a fejszével, erre azt mondom: „olyan ez, mint A szuperhím című dráma, amikor arra használták fel a halott versenyzőt, hogy pörgettyűként működjön”. Az álomnak ezen a három helyén megjelenik „VALAMI”, ami arra figyelmeztet engem, hogy a történet, amelyet átélek, nem más, mint hamisítvány, a tudatomból már ismert elemek újrafelhasználása. De mi az a „VALAMI”? Az álom vagy irányított dolog, vagy a tudatalattira hagyatkozik. Ha ez így van, akkor az a VALAMI a tudat, amely figyelmeztet engem, hogy az, amit átélek, hamisítvány, illetve hogy csupán a tudatomból kiemelkedő, már ismert dolgok, emberek, tettek konglomerátuma, következésképp: a tudatalatti hazugság és lényegében csak afféle pojáca. Az álom nem más, CSAKIS passzív, mechanikus társítása akár saját, akár idegen képzeteknek, történéseknek, dolgoknak és embereknek, amik és akik elménken (tudatunkon) valaha is nyomot hagytak, és most véletlenszerűen, logikátlanul jelennek meg, mindez az agy állhatatosságából következik annak a képességének köszönhetően, hogy fogalmakban gondolkodik, vagy ha ez a VALAMI a tudatalatti, akkor az álom ismét csak ugyanaz, amit feljebb már leírtam.

Mindenesetre ezen a ponton a szürrealizmus az alkotás lényegét illetően halálos sebet kap. Elméleti magyarázatom igazát gyakorlatilag Hrabal erősítette meg utolsó levelében, ahol a következőket írja: „egyetlen szórakozásom az, hogy képes vagyok olyan álmot gerjeszteni magamban, amilyet csak akarok. Megfigyelek valamit, s írok valamit róla. A múlt évben tíz álmomat különböző italok fogyasztásával idéztem elő, ma délután elaludtam, s akaratom segítségével egy olyan álmot oltottam az agyamba, amelyben egy másodosztályú vonatfülkében egyszerűen a kalauznőre mászom, és mindent a legapróbb részletekig kidolgoztam. Az álom minden várakozást felülmúlt. Gyönyörű magömlésem volt.” – Azt írod, Arnošt, hogy a szürrealizmus jobban érdekel, hogy közelebb áll hozzád, mert filozófiai alapja van. Amint látod, ez az alap ingatag, s nem állja ki a NEOPOETIKUS elemzés próbáját. Ezért írj a neopoetizmus rendszerének megfelelően, amelynek lényegét korábbi s mostani levelemben is talán elég világosan kifejtettem, s amelynek eszméjét és egyedülálló lehetőségeit most a gyakorlati életben is bizonyította Hrabal. Ez a szürakuszai matematikus vágyva vágyott pontja – a NEOPOETIZMUS! Kíváncsi vagyok, Arnošt, milyen eredménye lesz a te festészetedben. Barátaim, most látom, el kell olvasnunk Ladislav Klíma filozófiai életművét (nekem megvan a teljes). Ha ugyanis hatni akarunk az álomra, egyrészt vegyileg, másrészt saját akaratunkkal, ez a tény megerősíti észrevételeimet, és kiemeli az okot, amiért nem lehet a tudatalattit összekötni az álommal. A tudatalatti ugyanis még mindig megválaszolatlan kérdés mind érzelmi-alkotói, mind jövendőmondói értelemben. A NEOPOETIZMUS ezért lehetővé teszi számunkra, hogy az álomban is ugyanúgy éljünk, mint az ébrenlét teljes tudatában. A továbbiakban csupán néhány apróságot fűzök hozzá a kubizmusról vallott nézetetekhez. Neked, Arnošt, elküldöm Hrabal véleményét a kubizmusról. Nálad a kubizmus, mint írod, a magántulajdon magasztalása. Ez ugyanolyan téves, mint amennyire elhamarkodott állítás. A kubista nem csak csendéletet fest, és nem csak a saját csendéletét. Tájakat fest, amelyeket mégsem mondhat a saját tulajdonának, személyek portréit festi, akik szintén nem tartoznak a tulajdonába, illetve nincsenek semmilyen viszonyban az üzleti és művészi vonatkozásokon kívül. Te aztán adtál neki. Te, Bohoušom, azt mondod, azt állíthatod, hogy a kubizmus horizontális realizmus. Megteheted, de mindenképpen ostobaság, ha elismered a kubizmus kétdimenziós voltát. A horizontális az vízszintes, de a mélybe tart. Tehát előjön a harmadik dimenzió. Egyébként mind a ketten tartoztok nekem valamivel: Te, Arnošt, 50 kocka Pilnáček szappannal és az ikonról szóló véleménnyel, amelyet még tavaly elküldtem neked, Tőled pedig, Bohouš, várom az ítéletet ama baleset elleni ikonról, amelyet a múlt levelemben küldtem el Neked. Egyébként a versed egységesítést kíván, helyenként át kell dolgozni, és helyenként meghúzni. Remek, hogy mindent értek benne, mintha csak az esti lapot olvasnám. Különben kifejezetten jónak és megfelelőnek találtam, jóllehet csak részben fogant a neopoetizmus szellemében, noha már ez is lelki rokonságra vall, s a folyamatok még ilyen távolságban is rokon természetűek.

ÉLJEN A NEOPOETIZMUS!

   

Karel Marysko