Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. november / Ér

Ér

aha[1]

(részlet)

   

[1]népszerű-tudományos-fantasztikus-romantikus-szocio-pszicho-thriller-akció-vígjáték (12 éven felülieknek kiskorú felügyelete mellett ajánlott) stb., avagy: filozofémák.

   

Farkas

   

A (egyszeregy) kezdő iniciálét először egy barokkosan cizellált 2-esnek láttam. Aztán rájöttem, hát persze, hiszen ez egy rafináltan rokokó D; Duality, azért 2uality. Aztán egyszer csak megjelent a Q.[1]

   

Qúrni jó.[2] Egyrészt nagyon, másrészt minden szempontból.[3]

   

Qalandra Fel. Ad nekem teret és időt és húzok innen egy csíkot. Az ősrobbanás középpontjától felfoghatatlan sebességgel száguldok a galaxissal, de nem ám egyenesen, hanem az x, az y és a z (és a nyilván görbe idő)tengelyen forgó szélrózsák valamennyi irányába. Mert pl. a Tejút is forog a tengelye körül, és a tengely is forog egy pontja körül, ez beletesz egy szép kis spirális ívet a mozgásomba. De a Tejút nyilván nem egy síkban pörög-forog, van benn egy kis ringás; ahogy a pénz a peremén körbe-körbe táncol. Ami viszont a spirálnak ad egy elegáns vonalvezetést. Aztán hasonló csavarokat csinálok a Föld Nap körüli keringésével, százezerrel. És egyenesen tébolyító távlatokat ad az elszabaduló ornamentikának, ahogy forgok közben a Földdel. És ne feledjem a vonal ívéből azt a bájos perturbanciát, azt a leheletfinom csűrést, hogy a föld (im-bolygó) tengelye nem egészen mereven mutat a Sarkcsillagra és a Dél Csillagára, hanem bekarikázza őket.

És befizetek az embercentrifugára a sörfesztiválon, hogy egy édes felhangot adjak az órámban forgó fogaskerék egy kvarkjának egy perdületéhez.[4]

   

A Nő és a Kísértet.

Volt egyszer egy éles képe arról, milyen szép volt akkor, és attól fogva mindig azt akarta viszontlátni. De minél többet kereste a tükörben, annál elmosódottabbá vált a kép. Mindenki őt akarta akkor. Soha többé nem lesz olyan. Nézd meg: mindene ronda.

Fél hét helyett hatkor kelt, de megint elkésett, ráadásul úgy nézett ki, mint egy felmosórongy, mert fél óra alatt kellett összecsapnia a sminkjét, mert annyi időt elvitt a ruhapróbálgatás. Belepillantott a visszapillantóba: a szempillája szörnyen nézett ki. Ekkor határozta el, hogy erobik után elmegy a kozmetikushoz. Bár ne tette volna. A kozmetikustól hazament, fáradt volt, de nem tudott aludni, bevett egy altatót, beállította az ébresztőt fél hatra, de már ötkor felébredt és nem tudott visszaaludni. És mégis késve indult, ráadásul a nagy kapkodásban elfelejtette eltenni a hónaljdezodort, de már nem volt idő visszafordulni. Azonnal leizzadt a felismeréstől, hogy ezzel pokollá tette a napját. Mindig ez van, amikor nem a Gucci táskáját hozza. De az már olyan kopott. De a mesém sem ért volna sose véget, ha nem ugrott volna be fotózás után a bevásárlóközpontba. A pénztárnál kiderült, hogy kistáskáját a bankkártyájával, a pénztárcájával és az összes irataival együtt ellopták. A mögötte álló férfi azt mondta, ő ad kölcsön, sőt haza is viszi a kocsival, hogy rögtön meg is adhassa, de elküldte a kurva anyjába, annak tegyen ajánlatokat. Úgy érezte, minden összeesküdt ellene. Felhívta a bankját, de míg az automata várakoztatta, lemerült a mobilja. Hisztérikus állapotban indult ki az autójához.

De hol a slusszkulcs?

És: legyen sötét?

   

Ha az elektron tartózkodási valószínűsége az atommag körül szilvamag alakú, és a szilvamag két csúcsa a végtelenben van, akkor a testem egysége, önazonosságom minimuma az elektronok szintjén nem tűnik fontos szempontnak. Minden pillanatban milliószám hagynak el elektronjaim. Egyrészt. Másrészt nem nagy a statisztikai valószínűsége, hogy szétoszlok, kivéve, ha közel egy kozmikus katasztrófa.

   

Galilei híres kísérlete a pisai ferde toronyban állítólag nem történt meg, csak mítosz. Ha ezt a mítoszt valamely népességnek mondjuk a fele ismeri, akkor kb. 5%-a tudja azt, hogy mi a sztori poénja. Ami máig új benne. Ennyivel jobb a mítosz az észnél?

Nos, nézzük: ha ezt az ágyúgolyót (24 kg) és ezt a paradicsomot (12 dkg) egyszerre elejtem idefönn, akkor egyszerre csapódnak be odalenn, hidd el. Oké, nem egyszerre, de te azt a különbséget nem érzékeled, hidd el.[5]

Oké, ne hidd el.

Én se próbáltam ki, csak elhittem.

Na, és azért érnek le egyszerre (/azért nem érzékeled), mert a tömegvonzás (gravitáció) ereje a testek (távolságától és) együttes tömegétől függ. Vagyis: az ágyúgolyó + a földgolyó tömege, valamint a paradicsom + a földgolyó[6] tömege közötti különbség (a nagyságrendhez képest) annyira kicsi, hogy az érzékeid számára éppúgy felfoghatatlan, mint két kvark[7] közötti távolság.[8]

   

Hogy a tenger, a hegy, a rét, az erdő. A hullám, a szikla, a fű, a fa. A kutya, a macska, az egér, a sajt. A napsütötte ég fölötted, az erkölcsi törvény kívüled.

   

Hulla és hullám.[9]

Morális: ha tudnám, se akarnám úgy, mert így helyes (/van rendjén/szokás/illik/stb.).[10] Félelem az etikai kihívástól. (Vö.: „csábítás”, „kísértés”, „gonosz” stb.)

Etikai: a morális különbségek mérlegelése. A morális inkább a szokáshoz áll közel, reflektálatlan (vö.: „naiv”), azaz a reflektált számára irányítható (vö.: „manipuláció”).[11] Ez az ismeretelméleti aszimmetria azonban nem igazol semmilyen előítéletet. Még akkor sem, ha az etikai reflektáltság könnyebben jobb, mint a reflektálatlan moralizmus. Ez utóbbit olyan tudattalan szabályok határozhatják meg, amelyek energetikai szaldója bámulatos biztonsággal pozitív[12], míg a cinikusé[13] negatív, akármilyen reflektált is. A cinikus naivnak gondol mindenkit, aki nem gondol rosszat mindenkiről, tehát magáról is, a naiv pedig olyannak gondol mindenkit, amilyennek saját unikultúrája[14] gondoltatja vele.

A „naiv” neurotikus nagy átlagban rosszat művel, de nem ezt hiszi, és ugyanezt gondolja rólad, aki meg többnyire jót, tehát számára nincs köztetek különbség. A „cinikus” neurotikus azt gondolja, ő általában rossz, de úgy tesz, mintha általában jó lenne, és te is ugyanígy teszel, hisz általában jó vagy, tehát számára nincs köztetek különbség.

Elvileg (dogmatikusan) minden(ki) egyenrangú. (Ugyanúgy különböző.) Gyakorlatilag ([f]aktuálisan) ritkán. (Másképp különböző.) Az, hogy általában jó(l vagy), nem egy (és nem bináris) ellentét, és nem garantálható automatikusan (technikákkal, intézményekkel): egy darabig lehet tény, aztán teendő.[15] Aztán stb.

A moralista inkább egyvalami akar lenni, és téged is ugyanazzá tenni, az etikai lény inkább sokminden akar lenni, és erre téged is képessé tenni. A moralistának a nyelv főleg fegyelmezőeszköz, az etikai lénynek kísérleti eszköz, játékszer, élvezeti cikk, fegyelmezőeszköz stb. Az elvi univerzalista és gyakorlati relativista, ez gyakorlati univerzalista és elvi relativista.

   

A relativizmus nem azt jelenti, hogy mindenki (világa) el van zárva egymástól, bezárva magába, ellenkezőleg: minél több relációban gondolkodik, annál okosabb, érzékenyebb és kedvesebb. Nem azt jelenti (paranoid szlogen), hogy mindenki azt gondol és csinál, amit akar, mert az lehetetlen.[16] Ha almát akarsz enni, ki kell menned a konyhába, vagy elküldened a háztartási alkalmazottat a supermarketbe, a harcosaidat a közeli faluba lerabolni a parasztokat, a királyi karavánt mérsékeltebb égtájakra. Ha egy szép nap arra ébrednél, hogy te akarsz lenni (na mi?) a világ ura, ez nem megy (jön) csak úgy, pl. számos másik akarat fog akadályozni, de még tudtán kívül is, sőt csak úgy igazán. És az akaratok összjátéka csupán elhanyagolható faktor a véletlenek (végtelen determinizmusok) összjátékában. Vicces, hogy a feladat megvalósítása (na és a nagy mű működtetése) pontosan az ellenkezőjét követeli, mint amit a megalomán fantazma céloz. A teljes önkény állapotának elérése, megtartása nem nélkülözheti az összes meghatározó tényezőt meghatározó tényezők, törvények, szabályok, nyelvezetek, működésmódok, ismeretlenek stb. megismerését, megértését, uralását – és ennél alázatigényesebb, önkényellenesebb, melósabb feladat csak egy van: kitalálni egy ennél alázatigényesebb, önkényellenesebb, melósabb feladatot. A mit akarsz és a hogy akarod, cél és eszköz, igazság és módszer, stratégia és taktika, kecske és káposzta drámájába feledkezve nem veszed észre, hogy már mást akarsz. Vö.: vágy.

   

A 19. században bizonyos „primitív törzseknél” csak testi fenyítéssel tudta rávenni a közösség a kiszemelt áldozatot a főnökség elvállalására, mert a főnök élete pokol volt: a világrend fenntartásához nonstop rituálékat kellett csinálnia. Nap feljöjjön, eső essen, mag szaporodjék, búza bokrosodjék. A hivatásos, aki biztosítja az illetékes hatalmak jóindulatát.[17]

Jóindulat? Akkor m(iafasz)ér ragaszkodnak ilyen veszettül ilyen otromba időtöltésekhez?

   

Qultúra vagy Mi a kórság.[18] Vajon éppen a vágy elfojtása/elnyomása lenne a nagy kulturális teljesítmények előfeltétele? (Vö.: „szublimáció”.) Lehet, bár ezzel éppúgy azt is állítottuk, hogy a vágy a kultúra energetikai forrása. De akkor miért nem inkább a vágy felszabadítása a nagy kulturális teljesítmények előfeltétele? Pl. mert (vö.: „projekció”) azt előfeltételezzük, hogy a vágy alanya, „az eszes ragadozó”, „az ember” mélyen, legbelül gyógyíthatatlanul önző, irigy, erőszakos, mindent-akaró éngép, akiben Thanatosz végképp lenyomja Erószt.[19] A vágyat is csak a nirvánaelv űzi. Az élet is csak baleset, az ösztön végigjátszatja veled a fajod múltját (vö.: „ismétléskényszer”), aztán visszahullajt a semmibe. Minden lényeges lezajlott már (vö.: „ősjelenet”), semmi sem új a nap alatt, megvan az elv.

Mindenesetre nyilvánvalóan a szexuálisan (/szociálisan) leggátoltabb (/korlátoltabb) felnőttek idomítják a legkíméletlenebbül ugyanolyanra a gyerekeiket.

Vágyat torlasztanak az akarat pusztító erőművéhez. Piramist építenek millió életből egy hullának.

   

Mi a bajaRousseau-nak[20] a természettel? Az, hogy vad, képzeld. Amikor még minden oké, még sehol semmi környezetszennyezés, minden kaja bio, és mindenki zöld. És Goethe! Állj meg, pillanat.[21] Jaj, micsoda bolondos ötlet![22] Képzeld el, hogy Az Után (=) Már Semmi Nem Történik. Egy pillanatért, egy ízléstelen zsánerképért „mindent”.

   

kvázi váltás

hol itt ott eredet

hol eredet ott vége

hol vége ott málnás

hol málnás ott kiskert

hol kiskert ott minden ismert

   

Hétköznapi humanizmus. Amikor – erőszakos vagy pusztító cselekvésére reagálva – valaki valami nagyon megvetőt, lealacsonyítót, dühödtet, gyűlölködőt akar mondani valakire, akkor még mindig ott van az abszolút közhely volta ellenére is nagy erőkkel rendelkező „állat”[23]. (Vö.: „az egy brutális állat!” stb.) És legtöbbször olyan viselkedésekre, helyzetekben használják, amik csakis és túlságosan is emberiek. Igazából pont hogy ilyen állatok egyáltalán nincsenek. A gyűlöletnek például semmilyen formáját nem ismerik.[24] – Jól van, gyerekek! Most pedig mondjunk bosszúálló állatokat! Vö. (John Stuart Mill): „…mert az érzés összetételében a racionális elemen felül van egy állati elem is, a bosszúszomj…” „Mert”, aszongya. Valamit megmagyaráz ezzel. Hogy a bosszúszomj azért hasznos, mert a biztonságot szolgálja, ami a legeslegeslegfőbb érték. Hogy miért pont? Nyilván mert állandó a fenyegetettség. Az állati bosszúszomj pl., különösen ha biztonságunk záloga, ott leselkedhet mindenütt, ahova csak nézünk. Ravasz és agresszív giliszták, halak, madarak, elefántok, cicák és orangutánok várnak a pillanatra, hogy lecsaphassanak, napokon, éveken, nemzedékeken át, olthatatlan bosszúszomjjal.

   

Vágygép és morálgép. Vágy: hogy jó legyen. Jóvá tesz. Jóvá hagy. Kedv. Kedvessé tesz. Kedvező előjeleket hagy. Kedvet csinál, és te csinálod kedvvel. Akarat: a vágy tartós/végzetes megkötése, megkövülése. Állóképszerű; visszahozhatatlan álmok és elérhetetlen emlékek; innen idill, onnan katasztrófa. A legdurvább rémálmok rettegésfokát ritkán indokolja az álomban képszerűen megjelenő. Lessing Laokoónja szerint a történet ábrázolása (faragott) képen akkor jó, ha sikeresen választ ki egy termékeny pillanatot, ami sohasem a dramaturgiai csúcspont, „mert a végletet mutatni a szemnek annyi, mint a képzelet szárnyait megkötözni”.[25]

A vágy tárgya annyiban titokzatos, amennyiben az alanya nem, és fordítva (vö.: határozatlansági reláció). Az akarat tárgya ismert. Vö. (Wilde): „Ezen a világon csupán két tragédia létezik. Az egyik, amikor valaki nem kapja meg, amit akar, a másik, amikor megkapja.” Az akarat alanya az az „én”-robot, amely a másik „én”-robotban visszatükröződik. A morálkép.

A vágygép a többi vágygép szemeivel is lát. A morálgép kancsal: csak az egyik szemét használja. Ha jó ábrázoló geometriából, rossz filmelméletből. Ha profi zenész, amatőr dogmatikus. Ha ügyesen focizik, ügyetlenül táncol. Ha tűrhető (Lady) Macbeth, szánalmas Rómeó (Júlia). De mindaddig pozitívumot termelhet, amíg nem csak kettő közül kell választani. De: rossz baloldali, rossz jobboldali. Mindig tanít, és a tan lényege, hogy ha mindenki az ő nyelvén beszélne, már felépült volna a bábeltorony: gőgje síremléke.

   

Végül is a neuró a nagy perverzióját titkolja. De ne izgulj: ennek pont hogy semmi köze nem lesz a szexhez. Viszont ha te „túl” sokat foglalkozol a szexszel, akkor nyilván „valami problémád” van vele. Ő meg nem, tehát nincs neki, a tiédre pedig végképp nem kíváncsi. Magánügy. Vö.: üzleti titok. A szegények is csak pénzt akarnak, ahogy a forradalmárok is csak hatalmat. (Vö.: „terroristák”.) A csőcselék is csak híres akar lenni, ahogy a rétes is csak kígyó.

Mmm, meggyes rétes!

   

Neurotikusoknak botrány, perverzeknek nevetség. A legszemélyesebb problémák a legáltalánosabb problémák. Ezért (nem) olyan könnyű megoldani őket. Az intimszféra is lám, milyen közönséges lett. Mindenki ugyanazt titkolja, csak senki meg ne tudja. És: nem tőlem tudod. De mi lesz a beavatottakkal, ha megtudják, hogy az a titok, hogy miért nem szabad megtudni?

   

Aki kíváncsi, lassan megfiatalodik.

   

Új. Próbáld ki.

Nagy levegő, és: úúúúúúúj!

Új, ismerős, jótékonyan remegtető, idegen, otthonos kíváncsiság: izgalom: megváltozik a légzés.

Most, hogy (nem) teljesült, vetted észre, mire (nem) vágytál.

X. Y.

Jelen. A ráismer-felismer-megismer[26]-elismer-beismer-kiismer egész hálózatán, azaz szimbolikus univerzumokban tép fénysebességgel, az erre szolgáló utazóeszközökkel: metalepszis[27], prozopopeia[28], irónia[29], egyetemes ellentét[30] (szerotonin, keresőgép, görkori, távkapcsoló, siklóernyő, erogén zóna, tapétaminta, arc, zene) stb., mert nem „fél” az újtól. És nem azért nem, mert mindegy neki, mi(lyen) lesz, nihilista, opportunista, amorális, aszociális, a jég hátán is megél, és utána az özönvíz, hanem azért nem, mert az új még intelligens.

   

Az igazságról[31] mint el-nem-feledettségről (valami már [mindig is] ismertről, ámde rontó varázstól elfe[le]dettről) szóló tan[32] elvileg azt keresgéli/találgatja, hogy mi (volt) az (eredeti/igazi/tulajdonképpeni lét), amit (csupán csak) a bölcs/tudó – mármint őő – (is csupán) keresgél/találgat, és sohasem ismeri be sem a tévedéseit, sem a felismeréseit, és bármit mondasz, kevés, vagy ha nem, őő akkor is nagyobba(ka)t tud(na) mondani. Mindenkit szerénységre int. És őő is csupán csak egy kiváltságos, akinek átjárása van az aranykorba, amikor még senki se sejtette, hogy már akkor is már volt. Mindeközben azt a benyomást kelti, mintha tartana tőle, hogy nagyon is tudja, mi okozza ezt a végzetes varázslatot (majdnem) mindenkivel.

Csak akkor szólhatsz hozzá, ha azzal töltöd az életedet, amivel őő. És akkor mindennek megtudod az „eredetét”: „lényegét”.

Egyszer volt, igaz se volt: (nem) mástól tudta meg, és más nem is érdekelte aztán. A hőős eleve elrendelt végzete, szükségszerű bukásának oka. A miért-korszakot leuralja a dac-korszak. És abszolút nem derül ki a sztoriból, hogy a csajjal mi lett; ami sok jót nem jelenthet a sorsára nézve.[33]

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem: / én vagyok a példaképen?

Ismerj meg önmagad. Ismerd meg önmagam.

   

Nem szabad mindenre gondolni? Mire gondolsz? És hogyan, és meddig, és hányszor. És lehet-e egyszerre csak egyre gondolni. Vagy 2x.

Nem lehet mindenre gondolni, de mitől is félnék bármire gondolni? Hogy a végén annyi mindenfélét gondolok itt össze a végén, hogy a végén még megijedek a végén? Hogy már végül nem tudom eldönteni végül már, végül is mi gondolat és mi valóság, végül is? – Ó, ha tudnád, hogy a magad vagy a más gondolataitól félsz!: a hátsó gondolat „eredete”. – Úgy érted, hogy hátsó, tehát rossz?

Rosszra gondolni pedig a rendelkezésre álló ébrenléti idő 7x7%-ánál többet nem szükséges, logikailag hamis, gazdaságilag veszteséges, politikailag inkorrekt, esztétikailag kifogásolható.

De nem is erről van szó, nemde. Hanem hogy – már amennyiben (úgy tudod, hogy) (nem) tudod, hogy miről van szó – nem sz@bad (leírni, se) kimondani.

Azaz: legyen Belül.

Mindenki.

Ugyanaz.[34]

   

Ugyan!az? – Pl. az elemi „részecskék”[35] („korpuszkulák”: ’testecskék’) egyszerűek. Kevés tulajdonságuk van, „az ember” szinte azt gondolná, ugyanabban a helyzetben ugyanazt csinálják, már ha nem azt „érzékelné” (következtetné), hogy egyik sem lehet ugyanabban a helyzetben, mint a másik, különben ugyanaz lenne. A = A, ez nem hasonlat (metafora), nem egymásmellettiség (metonímia), nem egy nem (halmaz) két különböző eleme. Ez utóbbiaknál világos, hogy értékeltünk: kiválasztottunk a világ/érzékelés végtelen változatosságú kontinuumából valami mintázatot, tulajdonságot, elvet, szempontot – és nevet adtunk neki, hogy mindenki megtanulja, mozgósítsa (ugyan)ezt az összefüggést. Egymáshoz rendeltük, de nem azonosítottuk őket. Ez az egyszerűbb (asztal-típusú) jelölők[36] vagy dolgok használatában ritkán jelent nehézséget. Egy tojást pl. nehéz lenne összetéveszteni mindenkori környezetének bármely más elemével/testével/tárgyával, kivéve persze a többi tojást. Persze, ha muszáj, bármely tojást bármely tojástól könnyedén megkülönböztetsz, ha egymás mellett (vö.: „egyidejűleg”) látod őket: két tojás között még mindig iszonyatosan sok különbség van. Szemben két elektronnal, amelyek egyetlen dologban különböznek és hasonlítanak: ha tudod, hol van, nem tudod, mikor, vagy fordítva. Ha egy elektron eltűnik egy kvantumpályáról, azonnal megjelenik egy másik(on). És ha nem lehet őket megkülönböztetni egymástól, akkor honnan tudjuk, hogy sok van belőlük? Hát hogy különböző helyeken vannak(,) különböző időpontokban és hatnak egymásra. Vagyis: tér, idő, okság, a három kanti a priori szemléleti forma, ami tehát a megismerő(/rés) sajátossága és nem a dolgoké maguké. A qvantumfizikus meg abból indul ki, hogy dehogynem. (Vö.: kezdetben vala az Igen.) Ha csak (az [az]) egy van, akkor minek számolgatni, nemde. Minek a számáról beszélhetnénk, nemde, és kinek a szám(láj)ára? A szám feltételezi az átvihetőséget egy dologról egy másikra (a jelölhetőséget). Vagyis a megkülönböztetés (a több, a sok) már létezik. „Ha” egy dologból (pl. egy fából) kettő van, „akkor” azok nem ugyanazok, azaz valamiben különbözniük „kell”, de miben? Ha egyszer mindegyik egyugyanazon dolog (ti. fa)? Nade tényleg: ha az elemi részecskék minden tulajdonságukban ugyanolyanok[37], akkor mi indokolná az evolúciót (kifejlődést), és egyáltalán, a Nagy Bummot: hogy(hogy) nem a legegyszerűbb struktúra állt (áll már mindig is) be egyenletesen eloszolva térben és időben, szépen, ahogy az Entrópia nagy könyvében meg van írva? – (Wittgenstein:) Akkor persze senki nem beszélne semmiről, és éppen ez a rejtély megoldása. – „A” rejtély?

   

Hogy vered szemmel a japibombázót. Igen, igen, őt, a hivatalos szép nőt. Akin látszik, ennyire magas árfolyamhoz eleve sok tőke (munka) kell. Aki mellett minden nő elbújhat, de lássuk, van-e férfi, pillantására méltó.[38]

Tér, idő és cselekmény esetleges. Bármely nyilvános szín, valahány (századmásod)percek, veled szembe(n) jön, áll, ül, fekszik az utcán, a strandon, a folyosón, a buszon, a partin, a liftben, a mozgólépcsőn, a vonaton, a pizzériában, az órán, a kondigépen.

A hivatásos szép (ismeretlen/idegen) nő egyik elsődleges jelölője, hogy mindig ő néz rád kevesebbet, mint te rá. Pl. utcán szemből elmenvén egymás mellett nem is érdemes komolyabban próbálkoznod. A szupernő[39] tekintetének fókuszával mindig csak néz, de a spektrumával lát. Nemhogy rád, még feléd néznie se nagyon kell ahhoz, hogy tudja, nézed-e éppen, mióta, meddig és hogyan – macsón, merőn és szemérmetlenül; magabiztosan röviden/ritkán és esélytelenül; látványosan rejtegetve és reménytelenül. Ez túl gyors játszma, és mint ilyen, jól meg is mutatja a hivatalos szupernő lassúságát, működési szabályzatának szigorát, kíméletlenségét és gyengeségeit.

Pl. támaszkodsz a metróajtónak. Állomás, kinyitják az ajtót. Neked ő már a peronon megvolt, amint a beszállók közt várja a kiszállókat, aztán elfordítottad a fejed, nem taktikából, hiszen neked valóban sokfelé kell figyelned, ő meg, hermetikusan zárt, bombázóforma űrhajó, elfoglalt arccal bejön, leül, beállítja a hőfokot nullára, esély sincs, hogy bárki-bármi felkelthetné figyelmét: ráér. Neki semmi se drága. Elvan akkor is, ha egyedül van a világegyetemben. Az internacionálé első két hangja (föl-föl) után azt kéri egy harmadik, hogy vigyázzunk, mert az ajtók záródnak. Rendben. Ha már úgyis arra (másfele) nézünk, és ráérünk, érdemes azzal a két (fél)szép lánnyal foglalatoskodni kicsit. Ez várakozást kelt a bombabiztosban. De nincsenek szabályok: ha a csajok nem lesznek érdekesek, te se. Talán egy kicsit a szupravezetőnő felé fordítod a fejed, hogy bekerüljön a spektrumodba, ellenőrzendő, hogy te benne vagy-e az ő spektrumában. Ha igen, szép nyugodtan elindítod a fejedet felé, mintegy öntudatlanul, de nem mész rá direkt, nem látszik a mozdulatodon, hogy tudod, hogy ott van. Mondjuk 3 m/s az átlagsebessége, de nem egyenes vonalú pályán mozog: pillanatokat időzöl a tekinteted ügyébe esőkön, simán érdekesek ők is, A szeme, keze, B feneke, melle, C cipője, szája, aztán az Ő arca, csípője, aztán P haja, nadrágja, R újságja stb.[40], szóval szépen végig a soron, végig nagyjából ugyanaz a sebesség, ugyanaz az érdeklődő semlegesség, nagyjából ugyanannyit időzöl Ő rajta, mint előtte a kövér nénin és utána a lerobbant prolin.

A játszmának vége, de nem lenne túl hatékony a didaxis, ha csak annyit tudnánk meg, hogy technikából nem lehet nyerni. (Micsoda? Ki ez, aki így (nem) nézett végig rajtam? Na, ki? Lássuk csak!)

Vagyis a játék elkezdődött. Figyel, más lett, friss, tudásszomjas. Szép kihívás, szívdobogtatóan izgalmas feladat, ki tudod-e elégíteni pillantását. Anélkül nem fog emlékezni.

   

A tudás hatalom. A hatalom butulás.

   

A romantika természetesen a felvilágosodás része. De „a racionalizmustól” eltérően nem a régi/többi világkép, gondolkodásmód, szokásrend, paradigma (egy jobbal[41] való) azonnali fel- vagy leváltását követeli (a biztos módszerrel elérhető végérvényes igazság és) az egyetemes nyelv nevében, hanem igyekszik őket egymásra lefordítani. A nak az ellenőrizhetővel (kontrollálható, uralható stb.) való helyettesíthetőségét kérdőjelezi meg, amihez persze alaposan meg kell ijedni attól, ami/aki majd tényleg átláthatóvá tesz (jesszus!) mindent, „tehát” ellenőriz (kontrollál, ural stb.). Erre a félelmére felvilágosultan reagál: ha az ész álmában minden terület ismeretlen, tehát félelmetes, amit nem gyarmatosított, ígérete pedig „nem más”, mint hogy minden „idegen” területet meghódít neked, a te nevedben (vö.: „az ember”[42]), hogy ne kelljen többé félned – akkor a romantikus azonnal ráugrik és kiforgatja ezt a biztonságos belső/fenyegető külső ellentétet. Ha a felvilágosodás alanya, az ész mindent ésszerűsít, ami „még” (vö.: „a tudomány mai állása szerint”) nem az – akkor előtte még gyorsan a romantikus felcsap úttörőnek, konkvisztádornak, misszionáriusnak, telepesnek, felfedezőnek, extrémsportolónak, elkezdi feltérképezni a gyermek, a vad, az őrült, a növény, az állat, a gép stb., a vallás, a mítosz, a népdal, a románc, a krimi, a horror stb., a pszichológia, az antropológia, a teológia, az asztrológia, az alkímia, a nyelvfilozófia stb., a fenséges, a szép, a bájos, a különös, a kísérteties stb. birodalmát, kiterjesztvén a(z ön)megértés/ismerés etikai igényét, (titokban) a (rész/eg)ész nevében.[43]

   

Kant emlékezetes megfogalmazása szerint „a” „felvilágosodás” „az” „ember” „kilábalása” „a” „maga” „okozta” „kiskorúságból[44]. Kiemelés a Történelem Menetétől és a Világosságra Törő Akarattól. Mármint hogy  a gyereknek nincsenek értelmes kérdései, csak a felnőttnek értelmes válaszai? A világos és a felnőtt alattomos azonosítása.[45] Ő tanít kérdezni. Mit tudhatsz. Mit szabad remélned. A mindenkori maximák leggyengébb láncszeme, a „minden értelmesen gondolkodó lény” kitétel, ahol a polgárember megszűnik úrinő lenni. (Cselekedj úgy, hogy cselekvésednek csak egy maximája legyen!) Bizony, Kantnak a priori nem voltak gyermekei.[46] Aszexualitása is legendás. [47]

A gyerekek: angyalok. A lányok is.[48]

   

Qategorikus Imperatívusz és az örömhír.

– Hölgyem, mennyiért feküdne le velem? Harminc euróért?

– Sértegetni akar?

– Kétszázért?

– Nade Uram, minek néz engem?

– És százmillióért?

– Hát, annyiért talán már meggondolnám.

– Nos, akkor azt már tudjuk, hogy Önt minek tekinthetjük. Most már csak az áron alkudozunk.

Oké, Nagyfiú (/Nagylány), legyen ezerhárom és te is élvezni fogod.

   

Ismerd meg önmagad.

– Nem is azért, mert megismerheted, hanem mert jobbá tesz.

– Mármint mi?

– Hogyhogy mi?

– Hát hogy mi tesz jobbá? Önmagad vagy a megismerés?

   

Evolúció. Egyre „kisebb helyen”[49] egyre bonyolultabb rendszer(telenség)eket létrehozni, hogy egyre több(féle) létező között egyre több(féle) kapcsolat keletkezzen „egyidejűleg” (/legyen jelen).

Pl. a Szaturnusz (/Jupiter/Vénusz/Mars/stb.) – amely(ek/bármelyik) nélkül minden másképp történt volna (és történne ma is) a Földön (és a Holdon is) – úgyszólván csak fizikailag létezik. Kevés típusú összetevői csak kevés és egyszerű módokon kapcsolódnak egymáshoz. Évmilliárdokig alig történik valami (új). A Föld színén viszont az anyag stb. kapcsolódási (szerveződési) módjainak olyan gazdag változatossága burjánzik, amely egyúttal nyilvánvalóvá teszi a folyamat exponenciálisan gyorsuló jellegét is.

Minden ember külön faj. Két ember között sokkal több különbség van, mint egy orrszarvú és egy ganajtúró bogár között. És sokkal több hasonlóság. Egyre több módon különböződünk el egymástól és egyre több szállal szövődünk össze.

Ezer új határ, ezer új érintkezés.

   

A nyelvek eredetéről az első „tudományos” és átfogó koncepció – a családfaelmélet – megalkotójának, Schleichernek A fajok eredete volt az isteni szikra csiholója. Azonnal kiderült, hogy a fa-metafora rossz, tanítványa, J. Schmidt jóvoltából, aki egy azóta is elég jó metaforával címkézte a nyelvtörténést, ám a hullámelmélet módszertana és kidolgozása alighanem túl bonyolult lenne, és absztrakt; nem úgy, mint a mitologikusan vezérelt pozitivista ténykedések. A nyelvi jelenségek – szavak, ragozások, hangtani-alaktani előszeretetek, képzelt és mitikus lények, mese- és szófordulatok, rím- vagy ritmusképletek stb. – idő- és térnyerésére hasonlíthatatlanul jobb hasonlat a hullám, mint a fa. Mégis, a(z összehasonlító) nyelv(stb.)történet leglényegesebb céljai: ősnyelv, őshaza, őseredet fellelése-leírása olyan előfeltevéseken alapulnak, melyek a bizonyítottan (és „hivatalosan” is beismerten) rossz (szegényes) fa-metaforában gyökereznek. És láss csodát, a rossz metafora (katakrézis) hullámokat vet visszafelé is, átcsap a genetikai Ádám-Éva mesébe. Mindenki ugyanazon a fán alma. Vö. (Spencer Wells, populációgenetikus): azt a „hipotézist, miszerint minden indoeurópai nyelv leszármaztatható egy közös ősből, ma már a nyelvészek fenntartás nélkül elfogadják… A nyelvi osztályozás ezen genetikai modellje szerint a múltban létezett egy embercsoport, akik az indoeurópainak egy ősi formáját beszélték, majd ez fejlődött tovább a ma is látható nyelvek sokaságává. A párhuzam a DNS evolúciójával kézzelfogható…”[50] És talán nemcsak e birodalmi Darwin-értelmezés alapján.[51]

Hogy érted, hogy „ős”? Egy eredetnélküli állapot? Valami önazonos, változatlan, zárt egység? Valami tiszta kezdet, amelynek nincs sok-sok és sokfelé ágazó viszonyrendszere a múltjával és a jelenével? Valami előzmények nélküli abszolút lét a – semmiből?[52]

Ne kapaszkodj belém, egyedül is megy.

A fa-hasonlat legnagyobb hibája jól látható egyetlen ember genealógiai viszonyainak egy kicsit is pontosabb szemügyre vételén (metaforizálásán). Egy embernek 2 szülője van, 4 nagyszülője, 8 dédszülője stb. Elég csak 100 generációt (kb. 2500 évet) visszamenni, és máris 2100 db, azaz annyik flangál a világban., 4 nagyszülője, 8 dédszülője stb. Elég csak 100 generációt visszamenni, teszi a különböző____________aaan ősünk flangál a világban, amennyi atom nincs a látható univerzumban. Hogy ez mégsem így történt, annak oka a „belterjesség”: minél régebbre megyünk vissza az időben, úgy szaporodnak a közös őseink.[53] És hasonló logika az utódainknál. A fa mint lombozat-törzs-gyökérzet (vö.: homoXóra, idő- és fényXúp) hármasságban a törzs (ős) lehetne metaforája a jelennek, a lombozat–gyökérzet hasonlat gyengéje viszont, hogy a valóságos (fizikai, genetikai, [nyelv]történeti, oksági) leszármazástani „fa” esetében az ágak-gyökerek nem csak egyfelé válnak szét/kapcsolódnak össze, aszimmetrikus rendben, hanem ezerszeresen összenőve-szerteágazva burjánzanak. Vö. (Borges): elágazó ösvények kertje. Így tehát (a) „Mitokondriális Éva” – a populációgenetika első sztárja, aki úgy 150 ezer évvel ezelőtt élt valahol Afrikában, és (145 centi magas volt és) minden ma élő embernek ősanyukája – kitüntetettsége teljesen indokolatlan: egyrészt rengeteg nő élt a földön, aki rengeteg különböző leszármazási szálon az ősanyukánk, másrészt minél közelebbi ősünk, annál jobban különbözik a genomja[54] M. Éváétól és annál jobban hasonlít a miénkre. Mindenki egyed(ül)i utóda/őse minden ősének/utódának.

Az, hogy az egyszer már szétágazott faágak/-gyökerek nem nőnek össze, a fa-metaforának csak egyik gyengéje. A másik, hogy az evolúciós szétágazás-összeszövődés rendszere nem zárt, azaz nem egyetlen faegyedre korlátozódik: ahhoz, hogy a metafora érvényes legyen, különböző (fajú) fák (növények) ágainak(/leveleinek/virágainak/terméseinek) kellene összenőnie-elválnia-stb. A nyelv pl. egyszerre tud állathangot utánozni, logikai/matematikai műveletet végezni, történetet mesélni, rengeteg adatot tárolni stb. Egy (?) lény, tulajdonság, jelenség, szó stb. leszármazástani rendje „már mindig is” hibrid, minél bonyolultabb, annál inkább.

És persze nincs (magánvaló) fa, csak (különböző) fák (virágok, fény), csak ökoszisztéma, csak az egész, tudja ezt minden csemete a faiskolában.

   

Az imperatív kategória Saussure után szabadon. – A jelek kétféleképp változhatnak: egyfelől a jelölő, másfelől a jelölt változhat. Az elsőre példa, amikor az isemükütből ősünket, a capiscóból kapizsgál lesz. A másodikra példa, amikor egy kultúra vallást vált, de nyelvet, szavakat nem (pl. gör. materia, ang. son/sun, or. bog, m. ünnep[55] stb. mind kereszténység előtt is létező [/által igencsak átírt] szavak).

A nyelvek rokonságfokát a „hasonlóságaikon”: szisztematikus eltéréseiken mérik. Annál „ősibb” egy szó, rag, hang stb., minél több rokon (vö.: idegen) nyelvben megvan, vagyis a legáltalánosabb. Legősibb mint legsajátabb? A sikeres közlekedőnyelv? Egy nagyobbacska téridőkontinuum linguafrancája, bézikinglise, vulgáris latinja, iskolai akkádja, pidgin-hunja, matematikája, általánosan elfogadott fizetőeszköze? Amit ma már nem ért senki, mert beépült az (ért)elmébe?

   

Vö. (Robin Allott): „Mert mit is jelenthetne a nyelv eredete? … Vajon úgy fogjuk fel a nyelvet, mint amely teljes kifejlettségében jött létre, vagy úgy, mint eredményét elemek halmozódásának, melynek során fokozatosan képződik meg az a dolog, ami aztán nyelvként ismerhető fel? Végül is mit jelent bárminek az eredete? Darwin válasza a fajok eredetét illetően lényegében az volt, hogy nincs eredet és nincsenek fajok. Válasza oldalirányú/kitérő/mellékes volt: csupán a változásnak és alkalmazkodásnak egy szüntelen, végtelenül bonyolult folyamata van, mely roppant időtartam alatt formák és funkciók elkülönüléséhez vezet, fajok nyilvánvaló elkülönüléséhez időben és térben, a közbülső formák eltűnésének eredményeképp.”[56]

Metalepszis: Darwint egy kicsit felpörgette az evolúció.

   

Avagy feledted-é a szót: feledni? Mitől lenne kevésbé létező egy szó, amit kétezer éve (majdnem) ugyanúgy mondanak milliók. Sőt, mintha a szelekciós versenyben néhány lényeges ponton beelőzni látszana az összes lényt, úgymint (várható) élettartam[57], történelemformáló erő[58] stb.

   

Szövet és szöveg. Genetikai/memetikai: darwini/lamarcki[59] alanyok. A (genetika által támogatott) darwini evolúcióelmélet alapján a változások egyedről egyedre apránként és kötelezően történnek.[60] Az „apránként” kitétel nem szigorú, de a nagy eltérés ritkán él meg. Egyébként is: a gén, akárcsak a nyelv („mém” stb.), elég pontosan képes másolódni. A „kötelező” kitétel főként a lényegesen gyorsabb evolúciójú ivaros szaporodásnál (vö.: szex) látványos: itt két egyed kötelezően felez[61] a tulajdonságok átadásában[62], ezáltal biztosítván a hasonló lények már-mindig-is-másként való (újjá)születését, megjósolhatatlan elkülönböződését, a tulajdonságok interferenciáját, a változatosság proliferációját. Kombinatorikája szinte áthatolhatatlan, az alacsonyabb rendszerelméleti szintekről (vö.: a paradigmaváltás előtt) nemigen látni a magasabbakat és fordítva. A gének/nyelvek nem annyira mindenkori állapotuk és halandó alanyaik (pontos másolatainak) örökkévalóságára hajtanak, mint a – ha már bio-metafora – a burjánzásra. Az egymással való sokszoros közvetítődésre. A termékenység új és új módozataira.

Az apró és kötelező változásból rengeteg van, ez az élőlények halandóságának előnye, hátrányuk, hogy viszonylag „buták”: a lények tapasztalataikat (idegrendszerileg) tudják rögzíteni, de kevéssé tudják kicserélni (nincs szimbolikus dimenzió). A genom és az érző lény kapcsolata, noha tökéletesen egymásra vannak utalva, süketek párbeszéde. Az idegi mnemotechnika nyelve nem fordítódik le a genetikai mnemotechnika nyelvére. A mutáció a priori (/a tojás), az alkalmazkodás a posteriori (/a tyúk): pl. egyszer egy sikeres ondósejtben egy génszekvencia véletlenül megváltozott, amitől bozontosabb lett az utódok szemöldöke, ami jobban védte a létfontosságú szemet az izzadságtól és az uv-sugárzástól, sildet képezett vadászatkor stb., vagyis, hacsak egy icipicit is, az Ön esélye a fogan(tat)ásra/nemzésre, no és persze a túlélésre, megnőtt. A jó („túlélő”) tulajdonságok végül is lassan, de biztosan szaporodnak-kombinálódnak – az Ön szíves közreműködésével.

Gyorsabb (nagyobb léptéket magyaráz) a lamarcki modell[63] – a nyelv tipikusan ilyen –, mely a tapasztalatok/tanultak átadhatóságát előfeltételezi. Ami viszont a szimbolikus multiverzumok kommunikációját.

A gén minden információt tartalmaz egy – mondjuk, emberi – test felépítéséhez, de csak mint őssejt képes mindezt mozgósítani. (Vö.: bölcs: fiatal.) Mint meghatározott szövettípusokba funkcionálódott sejtek agya azonban funkcionálisan le van butítva: csak viszonylag korlátozott feladatokat végez. Walter Benjamin bábeli-korsó-metaforájával[64]: egy szövettípus egy darab a korsóból. A gén, amely minden egyes (máj-, agy-, vagy bőr)sejtedben betűről betűre ugyanaz, honnan tudja, hogy őneki most milyen sejttípusra vonatkozó információkat kell mozgósítania? A környezetétől, vö.: kontextus. (A környezet meg tőle stb.) A speciális szövetbe funkcionálódott sejtek viszonylag bonyolultak és egyediek, egy atommag protonjaihoz képest pl., de funkcionálisan éppoly hasonlóak: kicserélhetők.

Csakúgy, mint az asztal-típusú jelölők. Az asztal (akár a műtárgy, akár a műszó változatai) egyszerű, jó túlélőképességű mém(plex). Egy-kétezer éve léteznek példányai (sőt újabban számítógépek oprendszerének felületét forgalmazzák nagy erőkkel e néven). Ha a nyelv csak asztal-típusú jelölőkből állna (azaz csak referenciális funkciókat látna el), akkor a bábeli nyelvnek semmi sem állna útjában. Az asztal/sztol/Tisch/table/mesa/stb. különbséget aligha indokolják a lakberendezési kultúrák különbségei. Kicsit komplexebb (de még mindig inkább asztal-típusú) példákkal: bármily különbözőek legyenek is a képzeletbeli, szimbolikus és valóságos american houses or streets, illetve magyar házak és utcák, ezek a különbségek nem akadályozzák a két(-két) szó (house/ház és street/utca) kölcsönös helyettesíthetőségét (funkcionális hasonlóságát, egyértelmű fordíthatóságát).

Más a helyzet a szerelem-típusú[65] jelölőkkel. (És a funkcionálisan szabadabb szürkeállományi sejtekkel/szövetekkel.[66]) Pl. a happy és a boldog „jelentésbeli” viszonya (azaz jelölőkörnyezetük, asszociációs rendszerük, tipikus élethelyzetek, -formák, játékok, narratívák, intézmények, szokások, időjárás stb. viszonya), minthogy jó értésük összetettebb, absztraktabb és erősen eltérő (jelölő- és jelölt)rendszerek függvénye, nem feleltethetők meg ilyen egy-egyértelműen egymásnak.[67] Ezeket a „lebegő jelölőket” a felszínes nyelvismerő is könnyen használhatja, mégis a leglassabban fogja igazán elsajátítani őket, minthogy ezek feltételezik leginkább az életforma és kultúra mély ismeretét. Idegen nyelvet (diskurzust) tanulni/gyakorolni – a saját nyelvet (diskurzusodat) érteni kezdeni. Önmegismerés: azt a rengeteg, közhelyekbe, közmondásokba, dogmákba, rímekbe, asszociációkba, intonációkba, sztorikba, műfajokba, irodalomtörténetekbe, hangulatokba, mozdulatokba, arckifejezésekbe, sejtekbe rögzült egészleges összefüggésrendszert, amelybe boldog(/öröm/stb.)-„fogalmad” illeszkedik, akkor kezded jobban érzékelni/érteni, amikor elkezded érteni/használni a happy (/joy/stb.) másfajta asszociációit, rögződéseit, helyes használatait.

Ezúttal egy másik a fáról az erdőt.[68] – Hasonló reflexív funkciót persze elláthat bármilyen(,) anyanyelvre épülő diskurzusrend: ahogy a happy tükröt tart a boldognak (és fordítva), az idegen nyelv a saját nyelvnek, úgy ezt a funkciót elláthatja egy(-két-há-és) saját nyelvű irodalmi, művészeti, tudományos stb. alkotás/diskurzus/tevékenység (főzés, játék, tánc, utazás stb.). Másfajta nyelvezetekben való elmélyülés/fürdőzés. – Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat: e reflexiók nélkül (a képed ferde marad és) a maszk (/fantom/robot) benövi a testedet, masinizálja az érzékelésedet/gondolkodásodat, amely így épp a túlságosan is evidenset nem érzékelheti, az anyanyelvét nem értheti, azt a nyelvet, amelyen írva van, amely „szemléleti formát” ad, „int a példáknem az, ami)gyakran használt,yon nem.etesen tudom leplezni az élvezetemet, amikor tombol. Sohasem bánt: tudja, hogyészlelési mintázatokat”, „kognitív sémákat”, disz- és asszociációkat, végrehajtási utasításokat ír az agyadba.

   

A világ olyan, amilyen…nek látod. – A másik nagy kvantummechanikai tanítás: csak úgy tudhatsz meg valamit a rendszer állapotáról, ha beleavatkozol a rendszerbe. Csak azt a világot tapasztalhatod, amelyben te is ott vagy, ami tehát így nem ugyanolyan, mintha te nem lennél ott. A világot csak úgy lehet különbözőképpen magyarázni, hogy megváltoztatod. Saját világod középpontjában: bármit láthatsz színről színre, magadat csak tükör által homályosan.[69]

   

A szépség belülről jön és kívülről látszik. Vagy – felőlem – kívülről jön és belülről érzik. (Vö.: „kisugárzás”.)

   

   

 

 

[1] Vö. (Levi’s): „Quality never goes out of style.”, (Carnap): „Létező az, ami számszerűsíthető”, illetve (Hegel): „A mennyiség átcsap minőségbe”.

[2]Na és – szeretkezni. Az egyetlen emberi tevékenység, ahol mind a hat érzék közös közegben mozog. (Na és – nevetni stb.) Na és: nem kötelező.

[3]Mindig ez a minden. Meg soha, semmi. Minden ilyesmiből 1-et levonni, elnevezni tanulságnak, önmagával beszorozni, gyök kettővel elosztani, beleharapni egy kiflibe, inni rá egy kis kakaót, majd a 0-val egy tetszőleges műveletet végrehajtani. Pl. hozzáadni a reakcióidőt, 0,11 másodpercet.

[4] Qalandra Fel Ad II: szerkessz egy 11 dimenziós univerzumhoz 3D-s lemezjátszót. Legyen az említett kvark a tű hegye és angyalok játsszanak szeráfokon.

[5] Más kérdés(?), hogy én mennyire tudom pontosan egyszerre elengedni a két golyóbist.

[6] Vö.: édenkert.

[7] Általában 3(-4) kvark alkotja a protonokat és a neutronokat, amik az atommagot alkotják. A kvarkhármasokat összetartó ún. „erős kölcsönhatás” a legrövidebb hatótávolságú és a legerősebb a négy alapvető fizikai erő közül. (2. elektromágneses erő, 3. gyenge kölcsönhatás, 4. gravitáció. [4,5. „kvintesszencia”/„lambda”/„sötét energia” stb.])

[8] „Egyébként” Galilei számára ezek a „fizikai” összefüggések – (legalábbis) szó szerint – „Isten” mondatai és a természet az Ő könyve.

[9] Mor(d)ál és e(szté)tika. Eth(n)osz és e(ro)tika. Stb. E(nerge)tika.

[10] Vö. (Hérakleitosz): „éthosz anthropodaimón”.

[11] Persze minél összetettebb rendszerekről van szó, annál kevesebb köze van egymáshoz az irányíthatóságnak és a kiszámíthatóságnak.

[12] Pl. azon kultúrák társadalmai, amelyekben a gyerekek közmegelégedésre sokáig szopnak.

[13] Az amoralista: a formális tagadás módján rögződik a morálhoz. (Neurotiko-perverz.)

[14] Vö. (Stanley Fish): „értelmezői közösség”.

[15] Vö. (Röhrig Géza): „mindannyiunknak le kellett vetkőznünk / s akkor fél pillanatra megszűnt a pokol / egy hermafrodita állt a céklaföldön / egy öregasszony hímvesszővel // a tekintetét megakadályozni / már csak akkor lehetett / mikor felöltözhetett // megmentvén sokunk életét / ő felakasztotta magát másnap // talicskán vitték ki s a keze / oly gyönge árkot vont a földre / hogy mindég átléptük / rá soha”.

[16] A gondolkodás, a tevékenység, az akarat, vágy, a megismerés, a jó, a rossz, a csúf és effélék 1. relacio­náli­sak: sokféle – fizikai, szimbolikus, természeti, társadalmi – viszonyrendszerbe illeszkednek, 2. reciprokok: a viszonyok/-rendszerek viszonyait/-rendszereit meghatározó kódok elkerülhetetlenül kölcsönösen meghatározottak, és 3. komplementerek: a kódok által meghatározott szabályok egyenlőtlenségi rendszerei illeszkednek egymáshoz.

[17] „Kínában a császártól le egészen az utolsó mandarinig mindenki személyesen felelős azért, ha az országban vagy kerületben földrengés, járvány vagy áradás fordul elő. 1908-ban Shansiban a nép megostromolja a kerületi főnök palotáját, hogy felelősségre vonja őt az eső elmaradásáért.” (R. F. Johnston nyomán Róheim G.)

[18] Freud szerint kultúra és neurózis házasok. (A neurózis ősrégi emberbetegség, amelyet a kultúra/történelem okoz, azaz mindenki fertőzött vele.) Néhány erősebb olvasója (Reich, Lacan, Fou­cault, Deleuze–Guattari, Laing, Derrida stb.) szerint ha így lenne sem lenne akkora a baj.

[19] Agapét, Aphroditét, Apollónt, Athénét, Ariadnét és a többit.

[20] Ro(uss)eau-Ro(mantika) vs. De(rrida)-De(Man)-De(konstrukció). De Saussure… (Deleuze stb.) Vö. (Serge Leclaire): az alany tudattalan centrális jelölőinek és a nevének a hangjai/betűi ugyanazok. Legalábbis amíg rá nem jön.

[21] És egyáltalán.

[22] Az allegória oldódik a keserűségben. A vicc nem oldódik az allegóriában. Mik a koordinátáid a derűs–mérges (borzongató–borzasztó) kontinuumon. (Ragyogó–sötét.)

[23] Ott van pl. az áldozat torkát átharapó vadállat végtelenített képe, vérben forgó szemekkel, lihegve, hörögve, magán kívül stb. Ez lennél te, mélyen legbelül, ember pedig attól, hogy ezt megfékezed. (Vö.: szenvedély, szex, gonosz stb.) – Miközben egy antilop–gepárd páros mérhetetlenül szebben oldja meg a problémát, mint ezek a rögeszmés rémképek. A csótányban is a tökéletestől irtózol. Nyugodtan irthatod: tanítása szerény, udvarias és bölcs: ő tényleg csak akkor lesz jobb nálad, ha tényleg megcsinálod a katasztrófádat. Mégse múlhat minden egyetlen dinoszaurusz(faj)on/(fél)iste­nen/Chart­reuse-likő­­rön/pillangószárny-csapáson/pil­la­na­­ton/lát­vá­nyon/szón.

[24]  Az állattal szembeni projekciókhoz hasonló a gyerekkel szembeni (vö.: „gyerekes”, „infantilis”). – Vagy a „nevetséges” szó, amit szintén szinte kötelező megvetően/lealacsonyító­an/dü­höd­ten/gyűlöl­ködve mondani, és tilos tényleg nevetni.

[25] Pl.: „Timomachus Őrjöngő Ajaxáról Philostratos nyomán ítélhetni. Nem úgy jelen meg, a mint a csordában dühöng s ökröt és bakot bilincsel és öldököl emberek helyett. Hanem azon helyzetben tünteti fel a mester, midőn az eszelős hősködések után kimerülve nyugszik, s az öngyilkosság gondolatát érleli.”

[26] Vegyük ezt a mondatot: „Akkor ismertelek meg.” Ez a következő különböző dolgokat (kontextusokat) jelentheti pl.: 1. ’Akkor mutatkoztunk be egymásnak’ – noha egyőnk se emlékszik arra a pár érdektelen mondatra, amit akkor váltottunk, aztán hónapok múlva stb. 2. Régen találkoztunk, meg egy kicsit lefogytál, úgyhogy ’nem ismertelek meg azonnal’. Akkor ismertelek meg, amikor megszólaltál (/feltoltad a szemüvegedet az orrodon) stb. 3. És amikor elkezdtél inni, na akkor ismertelek meg igazán stb., értsd: ’ismerlek, mint a rossz’ pénzt. 4. Amikor megismertem az anyád, ’mindent megértettem’. 5. Stb.

[27] Két távoli dolog nem jól érthető/átlátható, de erős/hatékony összekapcsolása. Kifejtetlen okozati vagy tropológiai viszony(láncolat), tkp. többszörös ellipszis. Pl. (nyugati változat): (a süllyedő hajón) „Átkozott legyen az erdő, amelyben az árboc fája nőtt.” Vagy (kínai változat): (bonszajai között) „Egyél valami finomságot, boldog leszel egy percre; házasodj meg, boldog leszel egy napra; ültess egy kertet, boldog leszel egy életre.” (Magyar változat: „– Hazakísérhetlek? – Meg.”) Narratológiai jelentése (Genette): az elbeszélés és az elbeszélő világának/téride­jének találkozása.

[28] (Szó szerint: arcgyártás. Kb.: megszemélyesítés. Vö.: perszóna ’a színész maszkja’, illetve kharakter ’jelleg, jellem’.) Egyfelől beszédre nem képes dolog nevében beszélni: nézőpontváltás. Másfelől: minden nézőpontot egyetlen nézőpontból nézni. Olykor roppant absztrakt alanyokat (pl. érzések, képzetek, fogalmak, elméletek, intézmények, nemek, fajok, kultúrák, népek, osztályok, vallások stb.) antropomorfizálni; a (leggyakoribb) neurópara változatban: hőstörténetbe tenni, saját (ideál/fantom)képünkre formálni. (Vagy az ellenségére.) Beállítani a hangnemet valahol (A) az elégikus és a tragikus között, (B) a szentimentális és a cinikus között, (C) a fenséges és az apokaliptikus között, (Q) (erős metaleptikus közvetítődéssel:-)) a tudományos és a szép között.

[29] Lehet, hogy az ellenkezőjét kell érteni, lehet, hogy tök másról van szó, lehet, hogy nem tudod, hogy ki mondja, kinek a véleményét, és dicsér-e vagy gúnyol, tanít-e vagy ugrat, és csak akkor tudod, hol a határ, ha túl vagy rajta.

[30] Test/lélek, anyag/szellem, külső/belső, férfi/nő, ész/mítosz, objektív/szubjektív, jó/gonosz, tér/idő stb.

[31] „Az meg mi?” Vagy: „Honnan tudod?”

[32] Platón, Heidegger stb.

[33] Lehet, hogy csak sarut varr/zoknit stoppol otthon. „Tudod, Szókratész/Martin elég feszesen jár, és hamar kilukad a sarkán.”

[34] Ja, igen, és az ugyanaz! Diktálni próbálni a tempót és eltéveszteni kényszerülni a ritmust! Nem érteni és félni! Ébren két cicának lenni és kettesben játszani magukkal!

[35] Márminthogy szerinted minek a részecskéi? Az oszthatatlannak (’atom’)?

[36]The I című hosszú könyvében (freeware a hálón) Norman Holland azt írja, hogy amikor felbukkan egy szövegben a jelölő szó, biztos lehetsz benne, hogy onnantól kezdődik a maszatolás. Ez valóban előfordul, ám nem ok arra, hogy elvessük. Hiszen elterjedése annak köszönhető, hogy a nyelvről (/gondolkodásról) olyan belátást vagy tapasztalatot közvetít, aminek éppen azért nem könnyű feltárni, formalizálni a szerkezetét, mert az két nagyon különböző dolog, a megismerő (/lelki) készülék szimbolikus technikái és az érzékelt világ kapcsolata. Tehát a jelölő azt jelöli, hogy egy jel (szó, rag, szókapcsolat, mondat, mű, ábra, szimbólum stb.) jelentése legtöbbször nem annyira jelek és dolgok (vagy akár jelölők és jelöltek) egyértelmű és rögzített hozzárendelési viszonya (referencia), illetve ezek egyszerű sorozata, hanem jelek rendkívül komplex szerveződésének függvénye is (interferencia). Különböző jelölőknél különböző mértékben. Az asztal pl. jól referencializálható jelölő. Könnyen meghatározható (intenzió), könnyen hozzárendelhető valóságos tárgyak egy speciális halmazához (extenzió). Az emberek sok mindenen tudnak vitatkozni; de azon ritkán, hogy mi (az) asztal. De a „tesz valamit az asztalra” vagy a „hogy kerül a csizma az asztalra”, „nem az én asztalom” stb. kifejezésekben már szemmel láthatóan bonyolódik az ügy. De kapásból bonyolultabb az asztal jelölőnél az egyébként még mindig elég referenciális elindul, ám eleve rengeteg referenciapontot üresen hagy, azaz eleve más jelölőkre bíz. Nem tudni, mennyit. Hány empirikus/szemléleti referenciapont kell ahhoz, hogy eldönthessük, egy meghatározott esetben tényleg elindulásról beszélhetünk-e. Pl. valaki kilép egy ajtón. De honnan tudjuk, hogy nem belép. A környezetből (vö.: kontextus). Ha látjuk a jelenetet, ezer jel(ölő)ből, el tudjuk dönteni, kilép-e egy ajtón, vagy be. Az elindul jelölő azonban éppen ezeket a szemléleti referenciapontokat nem adja meg, inkább egy absztrakt szerkezetet/modellt. A megérkezik jelölővel való nyilvánvaló („lebegő”) kapcsolata egyáltalán nem oldja meg ezt a nehézséget, ugyanakkor erős vonzást gyakorol a jelentés spektrumára és eltolja/áthelyezi a jelölők helyes használati módjait. Ha kilépsz az ajtón, mert indulsz egy találkára/New Yorkba, az más, mint amikor felszereled rá az új névtábládat. Noha ez utóbbi cselekvés véghezviteléhez szintén el kellett indulnod annak helyszínére. Ha egy robotot arra okosítanának ki, hogy lehetőleg ismerje fel a világ összes lehetséges asztalát, és ha úgy érzi, talált egyet, költsön egy dalt és adja elő; egy másik (muzikálisan is) intelligensebb robotot pedig a világ összes lehetséges elindulására állítanának rá, „hipotézisem szerint” ez utóbbi pária kevesebbet dalolna, pedig jóval több elindulás van, mint asztal. Vagy: a létértelme-felismerő robot. Szerelem-felismerő robot. A süketnéma zenezsenik. Elkülöníthetjük tehát az asztal-típusú, jól rögzíthető jelölőket, és a szerelem-típusú „lebegő jelölőket” (Saussure).

[37] Vö. (Schopenhauer): „Minden oroszlán ugyanaz az oroszlán.”

[38] De ha nő vagy, akkor még szebb.

[39] Vö.: „Szupra aggnő, szökk fel, kabla!” – Ahogy a régi táncdalszöveg mondja.  (Kb.: „Gyertek, bébik, táncolni!”)

[40] Ha játékos kedvedben vagy, egy szemvillanás alatt vissza a félszépekre stb.

[41] Most jobb vagy bal?

[42] Hát ne virágozzék minden gaz?, embër!

[43] Hátha nem nyúl be a gyerek állandóan a vécékagyló pereme alá, hiába reklámozzák annyit.

[44] Vö. („Hajas” „Tibor”): „Petőfi” „Sándor”: „Föltámadott” „a” „tenger” („»Föltámadott« »a« »tenger«, / »a« »népek« »tengere«” stb.)

[45] Vö.: A kis herceg: egy dogmatikus és hisztérikus öregember egy koravén, végtelenül szomorú gyerek testében.

[46] A posteriori pedig néhány mindennap ugyanúgy ismétlődő königsbergi szcénán kívül semmit sem látott és tapasztalt a világból.

[47] Vö. (Várady Szabolcs): „Értett bár angolul Kant, / nem tudta, mi az, hogy cunt. / A bölcsek bölcse lett, / ámde a bölcselet / megölte benne a kant.” (Királyi új ruha? Vár Ady, szab olcsón!)

[48] Vö. (Pilinszky): „A fiúk hazatérnek. / A lányok soha.” Illetve (a Túl jón és gonoszon kezdete): „Feltételezve, hogy az igazság egy nő, nincs-e jó okunk arra gyanakodni, hogy a filozófusok, amennyiben dogmatikusok voltak, rosszul értettek nőül? És hogy az a borzasztó komolyság, esetlen erőszakosság, amellyel eddig az igazságot üldözték, csupán ügyetlen és illetlen eszközei voltak épp egy fehérnép megkaparintásának…stb. stb.?”

[49] Az idézőjel szolgáljon azon lehetőség jelzéséül, hogy az a priori szemléleti formákat tekinthetjük tolmácsnak magánvaló dolgok és szimbolikus lények között. Nem olyan nagy dolog. (Vö.: asztrológia, strukturalizmus stb.) És különben is: mit jelenthet a kicsi hely „fogalma” egy olyan szimbolikus térben, ahol szó szerint azt „állítják” (az okosok), hogy a fénysugár időtlen. A fotonnak – amely a „tizennégy milliárd fényévre” levő galaxisról érkezve „holnap” csapódik be egy csillagvizsgáló parabolatányérjába – nem telik az ideje; ha mi magunk fénysebességgel mennénk – hol? –, nem öregednénk stb. – Vö. (Simone Weil): „Az idő annak az Istennek a várakozása, aki a szeretetedet koldulja.”

[50] Kiemelések nem az „eredetiben”. (Vö. [Doctor Johnson]: „Az Ön munkája helyenként eredeti és jó. Ám ahol jó, ott nem eredeti, és ahol eredeti, ott nem jó.”) Pl. Saussure is nyelvtörténész volt, stb., és szerinte pl. a nyelvben és a beszédben csak különbségek vannak (a jelek és a dolgok, a jelölők és a jelöltek azonosítása különbségtevések által és rendszereiben történik). Vagy pl.: „Noha a holt nyelveket már nem beszéli senki, nyelvi organizmusaik itt működhetnek bennünk.” Stb. Ha elég nagy (vagy kicsi) a spektrum, nincsenek ősnyelvek, csak a nyelvek változási/keveredési/elkülönülési sebességeinek változásai.

[51] Vö.: „nagy”-„politika”. A műhumanista kebel igazi szociáldar­winista szívet melenget. Darwin neuró-para félrehallása: mindenki egy fa(j), és ha sikeres, minden mástól elveszi a fényt, a jószágot, mindenki a túlélésért küzd, ha te nem nyomod le őt, őt nyom le téged, everyman for himself, egymástól vehetitek csak el az életteret és a rendszererőforrásokat, ki vádolhatna hát, ha te inkább magadra gondolsz és nem a halott indiánra. – Naivitás és cinizmus kéz a kézben.

[52] Vö. (Martin Rees): „A kozmológusok időnként azt állítják, hogy a világegyetem létrejöhetett a »semmiből«. Azonban ez felületes meghatározás. Még ha Világegyetemünk egy pontra vagy egy kvantumállapotra zsugorodott is, tele volt rejtett részecskékkel és erőkkel: sokkal több részecskével és szerkezettel rendelkezett annál, mint amit a filozófusok semminek neveznek.”

[53] És az ember génszekvenciája kb. 90%-ban megegyezik az elefántéval.

[54] És persze a mitokondrium nem is vesz részt az ember átörökítésében.

[55] Ünnep < id (ismeretlen eredetű, jelentése ’szent’) + nap. Vö.: egyház < id + ház. Vö.: idő, ideg, üdv(ös/öz), üdül, üde stb.

[56] Vö.: eredet (origin) és eredmény (result).

[57] Esetleg egyes növényeket leszámítva, mint pl. bizonyos cédrus-, fenyő- vagy kaktuszfajták, melyek 2-5 ezer évig is elélnek.

[58] Esetleg egyes embereket leszámítva; persze ezek mindenkori hatása egyszersmind nyelvi közvetítődésük is.

[59] A (Darwinnál korábbi) Lamarck evolúcióelmélete szerint a lények életük során szerzett tapasztalataikat biológiailag kódolják, átörökítik. Az ötlet kézenfekvő, a magzat mint metafora: minden egyed, az egysejtűtől önmagáig, végigmegy a „törzs”-fejlődésen (/-sén), a múltat, minél régebbi, annál sűrítettebben (vö.: [Ver]Dichtung), de „szemmel láthatóan” tárolja valami biomnemotech&shy;nika.

[60] Vö.: derridai „iterabilitás”, gadameri „képződménnyé átváltozott játék” stb.

[61] Méghogy „önző”! (Vö. [Dawkins]:„Vigyük tovább a mémek és a gének közti analógiát. E könyvben végig hangsúlyoztam, hogy nem szabad a géneket tudatos, céltudatos tényezőknek képzelnünk. A vak természetes szelekció azonban oda vezet, hogy többé-kevésbé úgy viselkednek, mintha céltudatosak volnának, és kényelmes volt a rövidség kedvéért a génekről a célok nyelvén beszélni. Például amikor azt mondjuk, hogy »a gének megpróbálják növelni számukat a jövendő génkészletben«, akkor valójában azt értjük ezen, hogy »azok a gének, amelyek oly módon viselkednek, hogy növelik számukat a jövendő génkészletekben, jobbára ugyanazok a gének, amelyeknek hatásait a világban láthatjuk«… A cél fogalma mindkét esetben csupán hasonlat, de már láttuk, hogy milyen termékeny hasonlat. A génekkel kapcsolatban még olyan szavakat is használtunk, mint »önző« és »könyörtelen«, nagyon is jól tudván, hogy csupán nyelvi fordulatok. Kutathatunk-e vajon pontosan ugyanebben a szellemben önző vagy könyörtelen mémek után? […] Az idő valószínűleg fontosabb korlátozó tényező, mint a tárkapacitás, ezért heves verseny folyik érte. Az emberi agy és a test, amelyet vezérel, egyszerre csupán egy vagy legfeljebb néhány dolgot csinálhat. Ha egy mém uralkodni akar az emberi figyelmen, akkor azt csak »vetélytárs« mémek rovására teheti. Egyéb alkalmatosságok, amelyekért a mémek versenyeznek, a rádió és a televízió műsorideje, hely a hirdetőtáblán, az újságok hasábjain és a könyvtári polcokon.”) – Vannak győzelmek és vannak vesztések. De a mindenkori győztes mitől lenne pont a „könyörtelen”? Miért ne lehetnének a kellemes modellek sikeresek? – Operacionalitás és felhasználóbarátság jegyesek, minden külön értesítés helyett.

[62] Minden sejtedben ott az agy, mind az 52 kromoszóma, kivéve a féleszű ivarsejtjeidet.

[63] Vö. (Francois Jacob): „az evolúció hosszú távon a lamarckizmust utánozza”. Vö. (Dawkins): „kényelmesebb a célok nyelvén”.

[64] Pl. a műfordító feladatáról szólván Benjamin azt mondja, hogy az „eredeti” és a „lefordított” („átültetett” stb.) mű nem úgy viszonyul egymáshoz, mint két hasonló korsó, hanem mint két illeszkedő cserépdarab ugyanabból a (törött) korsóból.

[65] Pl. azok a főnevek, amelyek „Az x az y z-je” szerkezetű mondat bármely változójaként bármely más szerelem-típusú főnévvel bármely permutációban többé-kevésbé értelmes mondatot alkotnak.

[66] Vö.: amikor rájöttek, hogy a legsúlyosabb epilepsziát is elmulasztja a corpus callosum (az agy két féltekéjét szürkeállományi szinten összekötő egyetlen híd) átvágása, kézenfekvő volt, hogy e callosum-átmetszettekkel az agyféltekék funkciómegosztását vizsgálják. Pl.: Ha a delikvens elé tesznek mértani testeket, és letakarják a bal szemét, kitűnően verbalizálja, amit lát, de roppant ügyetlenül rajzolja le; ha viszont csak a ballal lát, ügyetlenül verbalizálja, de kitűnően rajzolja le stb. Minél öregebb, annál inkább így is fog maradni, és minél fiatalabb, annál inkább megszűnnek idővel e funkciómegosztási aszimmetriák. Vagyis a fiatal neuron még korlátlanul átképezhető. A nők agya általában kevésbé lateralizált (féloldalasított). Stb.

[67] Vö.: „Would you like something to drink?” „Oh no, I am happy with my water.” Vagy: „Are you happy?” „Yes, I’m happy, aber glücklich bin ich nicht.” (Glück – ’szerencse’, glückselig – ’üdvözült’ stb.)

[68] Vö.: „csak lesett ki a lukon”, azaz ’és csak nézte, amit addig nem látott a szemétől’. A naiv, visszamászott a fára, aszt’tessék.

[69] Vö. (Nietzsche): „A hős körül minden tragédiává válik, a félisten körül minden komédiává; s Isten körül minden – hogyan? talán »világgá«?”