Iskolai filozófia – in sensu cosmopolitico

Viszonylag szerény méretei ellenére alapos és adatgazdag kézikönyvvel gyarapodott filozófiatörténet-írásunk örvendetesen bővülő, összefoglaló munkákban és kézikönyvekben azonban mindeddig szegényes irodalma. 528 szócikk, részletes bibliográfiai adatok és szép, másutt ritkán vagy sohasem látott szövegközi képek – többnyire régi filozófiai könyvek címlapjai –, valamint egy elméleti bevezető tanulmány mindössze 287 oldalon – ilyen A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona. Filozófiatörténet-írásunk, írom, ravaszkodóan a birtokos személyraggal próbálván elkenni a definíciós problémát: a magyar, netán a nemzeti vagy a magyarországi filozófia történetéről van-e szó. A szerző, Mészáros András az e lexikon előzményének is tekinthető korábbi munkájában már a címmel is tisztázza ezzel kapcsolatos álláspontját. (Mészáros András: A filozófia Magyarországon. A kezdetektől a 19. század végéig. Kalligram, Pozsony, 2000) Álláspontja szerint tarthatatlan lenne ugyanabban az értelemben magyar filozófiának tekinteni a középkor és a kora újkor zömében latinul, később sokszor németül írott filozófiai írásait, mint a 17–18. század gyér, a 19. századtól viszont egyre inkább bővülő magyar nyelvű irodalmát és benne a kifejezetten nemzeti filozófia megteremtésének igényével írott szövegeket, ugyanakkor viszont hiba lenne nyelvi alapon éles cezúrát vonni a filozófiai irodalomban. (Ilyen alapon sok esetben életműveket is ketté kellene vágni.)

Új könyve esetében a vállalt téma még komolyabb definíciós feladatok egész sorozata elé állítja a szerzőt: meg kell indokolnia, hogy értelmes dolog egy nehezen meghúzható kontúrú történelmi országrész filozófiatörténetével foglalkozni, miközben sok szakmabeli azt is megkérdőjelezi, hogy értelmesen megírható-e egyáltalán az egész történelmi Magyarország filozófiatörténete. Be kell bizonyítania, hogy érdemes megírni a közvélekedés szerint száraz és lapos iskolai filozófia történetét. Végezetül bizonyítania kell még a lexikonforma előnyeit is, hiszen előző könyvének legnagyobb erénye éppen a filozófiai viták, valamint az intézményi és terminológiai kontinuitás bemutatása volt, vagyis folyamatok, történetek bemutatása, ami éppen az ellentéte annak, amit egy lexikontól elvárunk. Mészáros András jól oldja meg ezeket a definíciós feladatokat, megoldásai azonban a közvélekedés számára szokatlanok lehetnek, ezért az alábbiakban főként ezeket taglalom.

A lexikonírásról

A kötet a felső-magyarországi iskolafilozófia lexikonának megírását vállalja föl. Programja nagyon időszerű és fájdalmasan anakronisztikus egyszerre. Időszerűségét az adja, hogy az utóbbi bő évtizedben Magyarországon is megélénkülő magyar filozófiatörténeti kutatások lassan eljutottak oda, hogy egyre nagyobb szükség lett a Mészáros munkájához hasonló lexikonokra. Ahogyan a szerző régebben is emlegetni szokta és ebben a könyvében is utal rá, itt az ideje, hogy a „jó öreg Szinnyei” után egy évszázaddal ismét rendesen megírt, szigorúan pozitivista módon összeállított kézikönyvek szülessenek a magyar(országi) filozófiatörténetről. Egy ilyen munka azonban a kutatás jelenlegi szakaszában nem csupán arra való, hogy jobban eligazodjunk azok között a filozófusok és könyvek között, akikről, illetve amelyekről már készültek modern elemzések vagy legalábbis ismertetések. Még mindig számos ismeretlen vagy csak címéről, egy-egy utalásról ismert filozófiai munkát, teljesen ismeretlen vagy szinte csak a nevéről ismert filozófust rejtenek a régi iskolaközpontok könyvtárai. A lexikoníró feladata nálunk – ezen a területen szokatlan módon – abban is áll, hogy a kutatás számára eddig ismeretlen adatokat közöljön még azok érdemi vizsgálata, értékelése előtt, mintegy fölhívva a kollégák figyelmét az új témákra. Filozófiatörténeti lexikont írni a magyar(országi) filozófiáról így kétszeresen is indokolt, árulkodó anakronizmus viszont a megvalósítás módja: a lexikon szükségét észreveszi egy magányos kutató, majd nekiáll és megírja – egymaga. Éppen azt a fajta könyvet, a lexikont állítja össze magányos kutatóként, amelynek készítése évszázadok óta az iparszerű értelmiségi csoportmunka szinonimája. Ez az anakronizmus nem a szerző vétke, míg a mű időszerűsége és színvonala megmarad az ő érdemének. Nem Mészáros András tehet róla, hogy a magyar bölcsésztudományi intézményrendszerben mindeddig nem jöttek létre a hasonló lexikonok készítésének állandó műhelyei, viszont az, hogy neki egyedül is sikerült színvonalas lexikont összeállítania, nyilvánvalóvá teszi kollégáinak, különösen a magyarországiaknak – köztük a recenzensnek – az adósságát. Joggal elvárható lenne, hogy az immár számos kutatóval, több műhellyel rendelkező magyarországi filozófiatörténet-írás rövidesen odategye az asztalra a felső-magyarországi lexikon magyarországi párját.

Felső-Magyarországról

A lexikonírás sajátosságainak tisztázása után térjünk rá az ebben a műfajban kritikus témamegjelölésre. Lexikonok, adattárak esetében különösen fontos, hogy pontosan definiálja a szerző, mi az, amiről biztosan található adat a kötetben, mi az, amiről nem, és hogy indokolja a határok meghúzásának módszerét, végső soron azt, hogy a közölt adattömeg valami értelmes egészről szól. (Hiszen lehetne például lexikont írni a Péter nevű filozófusokról is, de erre eddig nem véletlenül nem akadt vállalkozó.) Esetünkben az az első kérdés, hogy mennyire értelmes művelődéstörténeti, illetve filozófiatörténeti egység a történelmi Magyarországon belül Felső-Magyarország.

Mészáros indoklása szerint a szóban forgó térségnek ez a kissé ódivatú neve – melyet előbb a Felföld, azután a Felvidék ki is szorított a használatból – a térbeli elhatároláson kívül történelmi korszakot is jelent, hiszen nagyjából abban az időben használatos, amikor az iskolafilozófia fontos jelenség Magyarország művelődéstörténetében. A lexikon nagy vonalakban az ország három részre szakadásától és a reformációtól az első világháború végéig tartó időszakot öleli fel. A kezdőpontot Mészáros szerint az indokolja, hogy ekkor alakul ki a térségben az a sűrűbb és magasabb szintű iskolarendszer, amely intézményi előfeltétele bármifajta iskolafilozófia kialakulásának. Az érv elfogadható, meg kell azonban jegyezni, hogy ez a kiindulópont önkéntelenül módosítja valamelyest azt a magyar(országi) filozófiáról alkotott képet, amelyet a szerző már többször említett előző kötetében fest. Mivel a középkori és reneszánsz egyetemek nem tudtak nálunk hosszabb távon gyökeret verni, e korszakok teoretikus műveltsége, mint különösebb oktatási háttérrel nem rendelkező kultúra, ezúttal szükségképpen kimarad a tárgyalásból. Lehetne éppen érvelni amellett, hogy az iskolai filozófia alesete a nagy, stabil intézményrendszereken belül nem öncélként művelt filozófiai tevékenységnek, ennek másik fajtája pedig például a középkori kolostorokban folyó teoretikus tevékenység, de ennek története valóban külön, másféle területi beosztás szerint dolgozó könyvbe kívánkoznék. A bármilyen tág értelemben vett filozófiának egyébként is igen gyér középkori előzményei voltak Magyarországon, ezek túlnyomó többségének pedig nincs felső-magyarországi vonatkozása, és maga Felső-Magyarország sem létezik még ekkor az ország többi nagytájától megkülönböztethető művelődéstörténeti entitásként. A lexikonban tárgyalt időszak végpontja nem szorul különösebb magyarázatra: az első csehszlovák köztársaság idején oly mértékben alakította át a hatalom az iskolarendszert (is), hogy reménytelen vállalkozás lenne továbbírni az iskolafilozófia megkezdett történetét, akaratlanul is kontinuitást keresve ott, ahol nincs. Más szempontból nézve viszont a „rövid huszadik századra” jórészt itt is véget ér az iskolafilozófia meghatározó szerepe. Az időhatárok, bár bizonyára nem ebből a célból állította föl azokat a szerző, karakteresebbé és mozgalmasabbá teszik a kötet anyagát, mint az a „kezdetektől napjainkig” típusú művekben általános. A tárgyalt időszak ugyanis a klasszikus modernitás különböző hullámainak, illetve ezek filozófiai reflexiójának a története egyben. A tárgyalt anyag a filozófia újkori fordulatával kezdődik valahol a magyar Descartes-recepció táján, és véget ér még az első világháborút követő pesszimizmus és modernitáskritikák előtt.

Mészáros azonban – helyesen – nem veszi túl szigorúan a maga által választott időhatárokat. Ahol fontosnak látja, kitér az egyes iskolák, iskolatípusok Mohács és reformáció előtti helyzetére, előzményeire; illetve tovább folytatja az intézmények és az életművek történetét a két világháború között is azokban az esetekben és azoknál a személyeknél, amelyeknél és akiknél valóban valamilyen régebbi iskolafilozófiai hagyomány folytatásáról van szó. Nehezebb viszont és több esetben aggályosabb is meghúzni a választott régió földrajzi határait. Amint Mészáros is utal rá, politikai vagy akár közigazgatási egységet a terület a tárgyidőszakban alig képviselt, vagy ha igen, az általában átnyúlt a szomszédos, általában már nem ide sorolt magyarországi megyékre is, viszont kimaradt belőle Felső-Magyarország jelentős része. A 16. század Felső-Magyarországi Kapitányságának és a következő században Thököly fejedelemségének például éppúgy része volt Tokaj-hegyalja és Borsod, Szabolcs, egészen a Hajdúságig, szinte a debreceni határig, mint ahogyan Pozsony környékének és a bányavárosok többségének egyikhez sem volt semmi köze. A korszak művelődéstörténetében mindvégig fontos egyházi beosztás is keresztülmetszi a régiót: a később érseki rangra emelkedő egri püspökség felügyelete a Tiszától a lengyel határig terjedt, és nagyjából ugyanennek a területnek a reformátusait fogta össze a Tiszán inneni egyházkerület, illetve annak elődei is. Az említett, a mai Magyarországon található területek egy részén, nagyjából a mai észak-magyarországi régióban ma is megvannak a felső-magyarországi kulturális identitás bizonyos elemei – nem véletlenül alapítottak Miskolcon Felsőmagyarországi Kiadót (így, egybeírva) –, míg másutt ezek már nyilván hiányoznak, ha egyáltalán megvoltak valaha. A lexikonszerkesztő nehéz helyzetben van, ennek oka pedig nem valamilyen módszertani mulasztás, hanem magának a régiónak az elmosódott kontúrja.

A téma ismerői előtt nem kétséges, hogy van valamilyen specifikuma a térség művelődéstörténetének: ez leginkább az erős evangélikus, ehhez képest gyengébb református háttérből és a három-, illetve a latint is beleszámítva négynyelvű kultúrából adódik, és valóban van filozófiatörténeti relevanciája, hiszen gyakran megnyilvánul a más területekétől eltérő filozófiai opciókban is. (Például a délibb területekhez viszonyítva későbbi, akkor viszont dominánsabb a Kant-recepció, a hegelianizmus viszont gyengébb és összefonódik a szlovák nemzeti törekvésekkel.) Nehéz viszont az említett okoknál fogva ennek a kulturális specifikumnak éles területi kontúrokat adni. (A mai államhatár nem vetíthető vissza mechanikusan.) Elmosódó kontúrú területek lexikona esetén eleve csak valamilyen szempontból rossz megoldások lehetségesek: vagy mindent fölvesz a szerkesztő, aminek a felső-magyarországi teoretikus műveltségre hatása lehetett – ez parttalanná teszi az adatok felvételét, ezért a gyakorlatban lehetetlen –, vagy választ valamilyen formális határt, aminek következtében kénytelen kihagyni olyasmit is, aminek szoros tartalmi összefüggése a már megemlített adatokkal nyilvánvaló. Lássunk két jellemző példát. A lexikonban önálló címszóval szerepel a tolcsvai születésű és jó negyed századon keresztül Sárospatakon tanító Rozgonyi József, akinek pataki kollégáit azonban már hiába keresnénk. Patak nyilván már nem része a lexikon Felső-Magyarország-fogalmának, Rozgonyi pedig úgy kerül ide, mint a losonci kollégium egykori igazgatója, akinek életpályájából viszont nem maradhat ki annak zöme, vagyis pataki működése. Gyakran tapasztalunk hasonlót a felső-magyarországi iskolafilozófusok régión kívüli „nyilvános filozófiai” tevékenysége kapcsán is. Vegyük Térey (Terray) Károlyt. Teljes joggal szerepel a régió iskolafilozófusainak sorában, hiszen szinte egész aktív életében itt tanárkodott. Személyének jelentőséget azonban mégis inkább a „hegeli pör” idején a pesti sajtóban írott vitacikkei és a Felső-Magyarországról régen elköltözött, nem iskolai filozófus Szontagh Gusztávról írott bírálata ad. A hegeli pörnek és Szontaghnak, illetve azoknak a folyóiratoknak, amelyekben Térey publikált, azonban már nem tudunk a kötetben utánanézni, hiszen azok nem felső-magyarországiak.

Természetesen nem arról van szó, hogy Mészáros ne rendelkezne azzal a tudásanyaggal, amellyel megírhatóak lennének a hiányolt szócikkek, hiszen a szóban forgó korszak egész magyarországi filozófiatörténetéről éppen az ő korábbi könyve a leghasználhatóbb átfogó összefoglalás. A probléma a tárgyban rejlik, nem a szerzőben, és megoldása sincs az ő kezében. Az elmosódó kontúrú Felső-Magyarországról ugyanis csak akkor írható jól használható művelődéstörténeti munka, és különösen lexikon, ha mellette ott sorakoznak a szomszédos régiók hasonló elveken szerkesztett kézikönyvei, ebben az esetben mondjuk a dunántúli, alföldi, erdélyi iskolafilozófiai lexikonok. (És persze a cseh, lengyel, német stb. munkák.) Ha ez az állapot megvalósulna, senkit sem zavarna a tárgyalt régiók határainak bizonytalansága, átfedése. Több személy és intézmény persze két-három lexikon címszavaként is szerepelne, de ez nem zavarna senkit, sőt, éppen az lenne tanulságos, hogy az illető személyek és intézmények melyik régiónak mit jelentenek.

Mészáros könyvének látszólagos hibái tehát valójában az erényei: abból erednek, hogy mindezidáig ez az egyetlen lexikonunk a magyarországi iskolafilozófiáról, megoldódni pedig akkor fognak, ha megíródik a tárgykör többi kívánatos lexikona.

Az iskolai filozófiáról

Az iskolafilozófia kifejezés vagy német eredetű szinonimája, a katedrafilozófia általában negatív, megbélyegző minősítésként használatos legalább Kant óta, a magyarban talán még inkább, mint a nyugati nyelvekben. Első pillantásra ezért nem nyilvánvaló, vajon milyen hozadéka lehet az iskolafilozófia kutatásának a filozófiatörténet számára. Bevezető tanulmányában Mészáros András is kézenfekvő módon Kant megkülönböztetéséből indul ki: a filozófia in sensu scholastico az ismeretek egy adott mennyisége és azok összefüggésrendszere, „pusztán az ügyesség organonja”. Sohasem önmagára irányul, kidolgozását nem az érdek nélküli megismerésre való törekvés, hanem az oktatás egészének a szolgálata indokolja valamely erkölcsi vagy politikai cél érdekében. (Jó keresztények, jó emberek és/vagy jó polgárok kinevelése a korszak iskoláinak leggyakrabban megfogalmazott célja.) Az iskolai filozófia ebből eredően mindig valamiféle propedeutikaként jelenik meg; bevezetésként, amely legjobb esetben a filozófia valódi, önálló művelésének (philosophia in sensu cosmopolitico) az előszobája, általában azonban csupán valamely meghatározott, a felsőoktatás más intézményeiben megtestesülő életpályára – leggyakrabban a papi hivatásra – való felkészítésnek az eszköze. Az iskolai filozófia pedagógiai céljainak megfelelően mindig vonzódott a már lezárt, részletesen kidolgozott rendszerekhez, lehetőleg minél több és részletesebb magyarázó irodalommal. Így válik érthetővé a reneszánsz arisztotelianizmus különböző változatainak, illetve katolikus részről a tomizmusnak a gyakori és hosszan tartó népszerűsége az iskolafilozófiában: e teljes és részletes világmagyarázatot adó korpuszokat a rendszerépítés helyett a problémák fölvetésére összpontosító, főként újkori filozófusokhoz képest különösebb erőszaktétel nélkül lehet tankönyvesíteni.

Kant latin kifejezése – in sensu scholastico – az iskolai filozófia általános fogalmán kívül természetesen a skolasztika korszakára és az újkor által elutasított szellemére is utal. A magyarországi művelődéstörténet furcsa, a kötetben is tükröződő sajátossága következtében azonban a kötetből éppen a skolasztika hiányzik, néhány, a 16. századi késő skolasztikát érintő megjegyzés kivételével. A térség művelődéstörténetének figyelemre méltó specifikuma ugyanis, hogy éppen akkor jelenik meg benne komolyabb formában az iskolafilozófia, amikor lassan vége a skolasztikának. A dolog furcsasága abban áll, hogy itt a születési helyükön jórészt a kulturális intézményrendszeren kívül létrejött újkori filozófiai irányzatok eleve iskolafilozófiaként jelentkeztek. Ezek az irányzatok persze Nyugat-Európában is meghódítják a felsőoktatás rendszerét, csakhogy azt el kell hódítani előbb az ott uralkodó késő skolasztikától. Itt viszont az újkor filozófiájának a megjelenése szinte egyszerre történik maguknak az intézményeknek az alapításával, megszilárdulásával. Az iskolafilozófia skolasztika utáni jellegével függ össze a legtöbb szerző sajátos eklekticizmusa is. Az iskolai filozófia pedagógiai feladatai következtében persze mindig eklektikus a részletkérdésekben amellett, hogy közben vonzódik a vezérfonalnak alkalmas nagy, kidolgozott és lezárt filozófiai rendszerekhez. Mészáros szerint azonban a 18. század utolsó éveitől kezdve Kant hatása furcsa módon az eklekticizmust is erősítette: az az általános meggyőződés, hogy nem lehetséges többé „iskolás jellegű tanító és tanítható filozófia”, másutt az iskolai filozófia legitimitását kérdőjelezte volna meg, itt megerősítette az iskolai filozófusoknak azt a szabadságát, hogy valamely konkrét filozófiai rendszer melletti elkötelezettség nélkül, eklektikusan tanítsák mindazt, amit koruk filozófiájából tanításra érdemesnek gondoltak.

A régió iskolai filozófiájának következő, immár 19. századbeli sajátossága, hogy éppen Kant válik az iskolai filozófia hagyományának leginkább kontinuus elemévé, a meghonosítók szándéka szerint olyan felvilágosító filozófiai program részeként, amely éppen ellentétes az iskolai filozófia zárt és más művelődési szférákat kiszolgáló jellegével. Mészáros említi, hogy a században gyakorlatilag csak Hegel az, akinek életműve alkalmas rá, hogy a régi értelemben vett iskolai filozófia alapjává váljon. A recenzens azt is megkockáztatja, hogy érdemes lenne a magyarországi Hegel-recepciót ebből a szempontból is újragondolni: hogyan reagál a rendszerépítési kötelezettség nyomásától éppen megszabadult filozófusközösség egy hirtelen népszerűvé váló újabb rendszerre, annak tartalmától függetlenül. Ez az érdekes eset azonban jelentőségben eltörpül az iskolai filozófia ama végpontja mellett, amelyben tulajdonképpen megtalálja értelmét a régió filozófiatörténetének folyamatában. Mészáros úgy látja, hogy a reformkorban nyilvánosuló magyar filozófia nem lett volna lehetséges a megelőző századok aprólékos iskolai filozófiai munkálkodása nélkül. (Egyszerűen nem lett volna kellő filozófiai műveltséggel rendelkező szerzőgárda és olvasótábor az iskola falain kívül került filozófia számára.) A szerző állítása azonban erősebb ennél a könnyen belátható meggondolásnál: a bevezető tanulmány végkövetkeztetése szerint az iskolai filozófia hagyománya, kedvenc szerzői és témái nagymértékben meghatározták az új, nyilvános filozófia jellegét is. Mészáros gyakorlatilag 1980-as Vandrák-monográfiája egyik karakteres állítását ismétli meg általánosabb, ugyanakkor óvatosabb formában. 1980-ban arról írt, hogy a kantiánus Vandrák bizonyos szövegei megelőlegezték az évtizedekkel későbbi neokantianizmus egyes tételeit, most azt mondja, hogy az iskolai filozófiában megjelenő kantianizmus némely sajátossága segített abban, hogy a neokantianizmus jelentkezésekor az axiológiára sajátjaként ismerjen rá a magyar filozófusközösség, majd ezt – és a kínálkozó lehetőségek közül éppen ezt – maga is magas szinten művelje. Ebben a folyamatban pedig mindvégig nagy szerepe volt azoknak a felső-magyarországi, főként evangélikus iskoláknak, amelyek elevenen tartották a kantiánus hagyományt az egész „hosszú 19. századon” keresztül.

A kötetből kibontakozó kép szerint tehát a magyarországi művelődésben – nem utolsó sorban a felső-magyarországi intézmények hagyományainak köszönhetően – az iskolai filozófia nem ellenlábasa volt a megjelenő „nyilvános filozófiának”, hanem inkább előkészítője a kellő műveltségelemek terjesztésével is, de az egyes új filozófiai témákra való orientálással is.

A történet végső kimenetelét tekintve a régió iskolai filozófiája in sensu cosmopolitico is filozófiává vált.