Nyílt kártyák

1

Izgalmas esettel találta magát szemben a grafológusnő, amint egy szerdai nap hazaérvén különös borítékot talált a postaládájában. Rózsaszínű volt, és az a ruha jutott róla az eszébe, amelyet lánybúcsúztató estjén viselt több mint húsz évvel korábban, és amelyet néhány héttel később a férje egy rítus során szerelmi mámorában darabokra szaggatott és a kertben elégetett.

Furcsa feszültséget teremtett a lányos vágyakat ébresztő borítékon géppel szedett címzés. Heves szívveréssel sietett fel az asszony a lépcsőház második emeletére, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy fia nem ért még haza az iskolából. Volt ideje bőven, hogy kiderítse, ki fordul hozzá és milyen ügyben. A lakásba érve mohón és ügyetlenül igyekezett lefejteni magáról tavaszi kabátkáját, sietősen a tűzre tett egy lábos vizet teának, és egy hokedlire vetve magát gondosan bontogatni kezdte a titokzatosnak tetsző levelet.

A boríték két lapot rejtett, az egyikre kézzel írtak, a négyzet alakú papír a minőségéből ítélve régebbi lehetett, míg a tinta arra engedett következtetni, hogy magát a levelet nemrégiben írhatták. Az asszony a nyomozás érdekében hamarosan felkapcsolta a konyhaasztalon az olvasólámpát, úgy kutatta a sorokat. A kékes levélpapír a kilencvenes évek első feléből származhat, állapította meg az asszony lemondó mosollyal az ajkán, találna még ilyet ő is valamelyik fiókjában, ha gondosan utánanézne.

A másik lap szokásos A4-es nyomtatópapír volt, rajta 12-es méretű Tahoma betűkkel szedett, számítógépen szerkesztett húszsoros szöveg. Felismerte, hogy kísérőlevélről van szó, és azonnal olvasni kezdte.

Tisztelt Asszonyom!

Remélem, nem zavarom meg soraimmal, ismerősöm, N. kisasszony javasolta, forduljak önhöz bizalommal tanácstalanságomban, bizonyára szívesen segít majd, ha jut rám némi ideje.

Talán furcsa a kérés, mellyel előhozakodom, de nem nagyon tudom máshogy megoldani dilemmámat, a perverz fantáziájú agyboncnokokban nem bízom, az asztrológia pedig – túl általános lévén – láthatóan nem segít. A mellékelt levelet jó pár hónappal ezelőtt, rendkívül kiszolgáltatott állapotban adtam postára egy szörnyű szerelmi katasztrófa után, amikor komolyan úgy gondoltam, az egyetlen megoldás, ha a Dunába vetem magam. Azóta szerencsére nem érzem olyan határozottnak ezt a szándékomat, levelemet mintha nem is postáztam volna, a címzett visszaküldte, és furcsa módon ez engem is megnyugtatott. Ugyanakkor furcsa bizalmatlansággal ébredek nap mint nap, úgy érzem, az utolsó kibírható órákat élem a Földön, és el kell jönnie végre a nyugalmat hozó halálnak, ha nem öngyilkosság, hát más halálnem formájában. Mégsem történik semmi – nem tudom, az élettől vagy a halálvárástól érzem magam mind kimerültebbnek. Egyre sürgetőbbnek érzem a válaszadást arra a kérdésemre, vajon szuicid alkat vagyok vagy csak mezei bolond, aki minél többet játszik az öngyilkosság gondolatával, annál biztosabban tartja magát távol a megvalósításától. Kérem, olvassa át soraimat, és jelentkezzen e-mailen, ha érdemesnek találja az esetemet arra, hogy megvitassa velem.

Köszönettel:

Baráthy Aladár

Az asszonyon heves szívdobogás lett úrrá. Évek óta nem bízták meg ehhez hasonló nyomozással (az emberek rendszerint csak saját jellemük dicséretére vagy anyagi helyzetük, házasságuk stabilitására, az eljövendő gyermekáldásra és átlagos kalandokban kifúló mindennapjaik jóslatára kíváncsiak – mindarra, amire a grafológia nem szolgál), így csillogó tekintettel és kalandra éhesen hajtotta szét az írott sorokkal telerótt levélpapírt, majd összehúzott szemöldökkel kezdte vizsgálni a személyiség rejtett nyomait, miközben az asztalfiókban tapogatott nagyító után. Amikor megfogalmazta első benyomásait, levágta a papírlapot az asztalra, és a teáskannáért nyúlt. Töltött. Szórt. Elkavart. Nem egyszerű, csóválta meg a fejét, nem egyszerű. Nyomtatott nagybetűk, nehéz írás, bólogatott, még aláírás sincs rajta, a töltőtoll pedig tévutakra vihet. Tekintete a távolba révedt egy pillanatra. Lesz, ami lesz, megoldom, gondolta, és óvatosan a teába kortyolt. Hátradőlt a konyhaszéken, hogy álmodozzon egy keveset. Feledje a magányt, és álmaiban új utakat fedezzen fel.

Az asszony aznap délután még órákig ücsörgött a papírlap fölött, és míg akkurátusan megpróbált minden lehetséges információt kifejteni az írásból, arról álmodozott, mint Hamupipőke lencseválogatás közben, miképpen valósíthatná meg régi vágyát, egy ismeretlent szeretni anélkül, hogy akár egy szót is szólnának egymáshoz. Elválni valakitől úgy, hogy ismeri a testét, a hangját azonban nem hallotta még. Micsoda fordított fantom lenne az ilyen, akinek anyaga nagyon is valós és érinthető, mégsem lehet kiolvasni alakjából szinte semmit, mert hangja nincs, hiányzik a szócső, mely összekötné a gondolatait az ő eszével, nem lenne más, csak a tapintható, néma test, melyből csak a legszükségesebbet ismerhetné fel…

Miután elfáradt az elemzésben, bekapcsolta a számítógépét, és felcsatlakozott a világhálóra, ott is egy fórumra, amelynek topikjai között úszkálva jó ideje próbált már furcsa kívánságára választ és alanyt találni, noha egyetlen lépést sem tett soha. Ez volt az első alkalom, hogy megírta, mi is az ő titkos vágya, és nem csak az olvasottakra igyekezett legalább önmagában reagálni egy ennek a kérdésnek szentelt rovatban. Dobogó szívvel gépelte a sorokat, lendületesen, fékezhetetlenül, csak szemüvegének nyakába lógó lánca rezgett, arról a félelméről tanúskodott, hogy hosszú idő után végre a tettek mezejére lépett. Sokáig úgy vélte, kérése lehetetlen, ostoba, sőt perverz és értelmetlen, saját írásában próbált választ találni arra, miért nem egy eszes, gondos, fiatalos férfira van szüksége, miért nem arra, hogy megossza valakivel az egyszerű mindennapokat, amikor több mint tizenöt év eltelt azóta, hogy egyedül maradt a fiával. Ma eljutott arra a pontra, hogy feladja kétségeit, és míg újraolvasta saját, a hozzászólások között megjelent sorait, némi gúnnyal és zavarral nevetgélt a monitor előtt, mert valójában a fórum jellege pontosan az ő vágyával ellentétes. Hogyan is találhatná meg a testet ott, ahol csak a hang létezik? Még az sem! Hangok írásos változata.

– Hahó! – Az asszony összerezzent, az órára pillantott, látta, hogy nyolc óra van már, rég besötétedett, és felötlött benne a feddés gondolata, amiért fia ilyen későn jár haza. A fiú megjelent az ajtónyílásban, vállát az ajtófélfának, lábát keresztbe vetette, csüggedten nézett az anyjára, aki felé fordult, és szomorú mosollyal az ajkán viszonozta üdvözlését.

– Na, mi újság? – kérdezte idővel.

– Semmi. Mindjárt elmegyek aludni. Elég ebből a napból. Vacsorázok valamit, aztán…

Anyja felpattant ültéből, készenléti állapotba tette a számítógépet, hogy fia véletlenül se olvashassa el a képernyőn megjelent sorokat, felkelt és felé sietett.

– Máris kész a vacsora… – A fiú selymes hajába túrva a konyha felé surrant, akár egy manó az éléskamra felé.

– Hagyd, anya, majd én elkészítem, jobb nekem most egyedül.

– No hát, az meg hogy lehet, méghogy egyedül! – kiáltott fel az anya, és rosszallóan nézett a görbe háttal, leszegett fővel a konyhába kullogó fiára, aki megállt és iménti pózához hasonlóan az ajtófélfának dőlt, megtámasztotta rajta a fejét, maga elé bámult, míg anyja kivett a hűtőből két lábost és a tűzhelyre tette őket.

– Sült oldalas rizi-bizivel, jó lesz, kisfiam?

A fiú a száját húzta, nem kért mást, csak egy szelet kenyeret, esetleg némi sajtot, Pannóniát talán, meg egy csésze teát, forró fürdőt és puha ágyneműt.

– Mi baj van, kicsim? – kérdezte az anyja, a fiú azonban csak a vállát vonogatta. Nem mondhatta, hogy nincs semmi baj, tagadni nem lett volna értelme, ugyanakkor nem is nagyon tudta, hogyan mondja el anyjának szerelmi bánatát, mely hónapok óta nyomasztja, és amellyel nem nagyon tud megbirkózni. És ott van mellé a szégyen, a szerelem lehetetlensége, a kiábrándultság, a kétségbeesés, sok hasonló patetikus vagy nevetséges, nyomasztó kérdés, minden szerelem közös nevezője.

– Szeretném, anya, ha egy nap az én írásomat is elemeznéd végre…

Az asszony kezében megállt egy pillanatra a fakanál, majd tovább kavargatta a lábosban a rizst anélkül, hogy a fiára pillantana, mintha az nem vette volna észre hirtelen elbizonytalanodását. Nem mondta meg neki sohasem, hogy fél elemezni az írását, mert veszélyes bűvölet a grafológia. Sok mindent elárul, de még több mindent homályban hagy, általános és pontatlan, instabil, mert betűvetésünk a pillanatnyi helyzetünktől függ, és megbízható, mert a felnőtt írás karaktere igen keveset változik az évek során.

– Nem tehetem, kisfiam. Nem tudnám elemezni. Túl közel állsz hozzám. Ezért nem figyelem meg soha az írásodat… Ráadásul sokat változik még az írásod, nem találnék biztos pontot… – Kész tabu, kimondhatatlan név, ingoványos talaj… folytatta magában. Túl jól ismerlek, túl pontos a képem rólad ahhoz, hogy hagyjam, felboruljon az írásod által, vagy az írásképedbe vetítsem az évek során megismert tulajdonságaidat… Túl sok tévedéssel járna. Nem érdemes a tűzzel játszani.

És megpiszkálta a húst, hátha felmelegedett már.

– Anya, mondom, egy szelet kenyér bőven elég… – Az asszony sandán a fiára pillantott, ellenérzését nem fejezte ki nyíltan. Nem csak látta rajta, hogy nincs jól, tudta is. Az utóbbi időben állandó levertség jellemezte, mintha az erejét szívták volna el. Tanakodott, hogyan közelíthetne felé.

– Rendben. Van Paprika. Felvágottat kérsz sajttal? Friss a kenyér is. Egyél.

A fiú szótlanul a hokedlire roskadt, akár csak anyja néhány órával azelőtt, amikor az ismeretlen által küldött levelet bontogatta; az anyát ismét megdöbbentette hasonlóságuk. Szótlanul megterített, azután kérdezgette egy darabig a közeledő érettségiről, majd hallgattak tovább, mindenfajta zavar vagy a kínos csönd beálltának félelme nélkül. Gyakran hallgattak egymás mellett. Jó is volt ez így.

– Nem vagy te egy kicsit magad alatt az utóbbi időben? – kérdezte az anya percekkel később, ahogy figyelte a fia kelletlen, mechanikus étkezését.

– Majd elmúlik. Van ilyen.

– Persze, hogy van ilyen, azért is múlik el. De mégis, mitől van?

A fiú megvonta a vállát, és kerülte a válaszadást. Az asszony sem erőltette. Meglepte hát a fiú egyenes válasza.

– Van valaki, aki nagyon tetszik, és én nem kellek neki.

– Biztos ez?

– Tuti – harapott a fiú a paprikába.

– Találsz majd mást.

– Nekem ő kell.

– Miért, annyira szép?

– Nem. Annyira okos. És olyan a kisugárzása. És az alakja is, igen, igazad van, szép is. Minden egyszerre. Akiért csak meghalni lehet – hadarta végül a fiú teli szájjal, mintha mindennapos lenne kimondani a kudarcot, mintha nem is érezné már magát annyira nyomorultnak.

Az asszony összerezzent, a délutáni levél jutott az eszébe, az ismeretlen, aki öngyilkos akart lenni a szerelméért. Szőke hajába túrt, és végigsimított még ma is vékony derekán, hogy leplezze zavarát, elhessegesse a hirtelen támadt feszítő gondolatokat.

– Meghalni senkiért sem lehet.

– Igen, tudom – sóhajtott a fiú beleegyezően, meggyőződés nélkül. – Csak nyomasztó, hogy soha nem lesz az enyém…

– Ó, azt nem tudhatod – legyintett az anya, és széles mosolyt vetett a fiára.

– Márpedig nem lesz az soha. Egy ideig csak azt mondtam, sebaj, majd észrevesz, majd rájön, hogy én kellek neki, akkor nem lesz majd ilyen rátarti és hideg, mint egy szobor, majd sikerül megolvasztanom. Esténként elalvás előtt, reggel ébredéskor csak rá tudtam gondolni, és arra, hogy előbb-utóbb úgyis az enyém lesz. Aztán egyszer csak kiderült valami, amire nem is gondoltam, olyan evidensnek tűnt az ellenkezője… Kiderült, hogy nem is a fiúkat szereti.

– Ó – csúszott ki az anya száján, és azonnal felkelt. – Igen, hát igen, ilyen is van… El kell fogadnunk… Nem tehetünk semmit ellene… De jobb is neked, ha magadhoz valót keresel, egy rendes lányt, aki tudja értékelni a finomságodat, a jót benned… – És a tűzhelyhez lépett, hogy még egy adag teát készítsen.

A fiú a vállát vonogatta ismét, mintha az imént nem is írta volna le pár szóban a helyzetet anyjának, csendben ült, akár csak néhány perccel azelőtt, tudomást sem véve az iménti rövid monológról. Anyja a fejét csóválta lemondóan, mintha a nehézség megoldódott volna azzal, hogy nem lehet vele mit kezdeni.     – Igen, igazad van – mondta végül a fiú, és felhörpintette az utolsó korty tejet. Azután felkelt, megköszönte a vacsorát, és a szobájába ment, anyja pedig jól hallotta, ahogy beteszi maga mögött az ajtót, és elfordítja a kulcsot a zárban.

2

Újraolvasta a hozzászólásokat. Két napja gyakorlatilag csak ők ketten írogattak a topikba, gyakran éjszaka, akár hajnali négyig is, abban bíztak, valahogy kitart még az éjszaka, azt várták, valahogy szűnjék meg köztük a távolság, mégsem ejtettek szót arról, hogy találkozniuk kéne. Persze, féltek a személyes ismeretségtől, a virtualitás bástyáinak feladásától, a csalódástól, a némaságtól, mely arra derít fényt, hogy a beszélgetés csak akkor lehetséges, ha nem tudjuk, kivel állunk szemben. És csak rosszabb, ha a másik nem érzi ugyanezt a váratlan lemondást, feloldást, lebomlást, hanem megkapaszkodik, amikor csak továbbsodródni szabad. Miért, rágódott az asszony hajnali kettőkor a monitor előtt egy csutkáig rágott jonatánalmával a kezében – miért nem elégszem meg semmivel, miért facsarom a rongyot, míg az utolsó csepp vizet ki nem préseltem belőle… Mindent kiapadhatatlannak szeretnék, mindent tovább gyűrni, mint ameddig lehet. Soha nem megelégedni, mintha csak az állandó előrehaladás, fejlődés lenne a cél akkor is, amikor a teher alatt nem nő tovább a pálma. Találkozni vele? Pontosan azért, mert tudjuk, nem akarunk a másiktól semmi komolyat. Megírta ő is, minden célszerű ismerkedés őszintétlen. A céltudat minden nemes érzést kiöl, mindent sémákra bont, egyenes utat keres és talál, a megszokott, kanyargós kis ösvényeken, a mezőn keresztülvágva, letaposva az egymásba kapaszkodó fűszálakat. Nem. Ismerkedni nem érdemes. Találkozni igen. Hogyan találjak emberemre anélkül, hogy kapcsolatot létesítenék vele? Hol a könnyedség?

Az asszony megvakarta a fejét. Mi legyen? A képernyőre nézett, és eddigi tétlen bambulásán meglepődve frissítette az oldalt. A férfi éppen válaszolt neki:

Nem is tudom, én eddig csak abban reménykedtem, hogy véletlenül találom meg azt, akinek velem szembe kell jönnie. Nem nézegettem, nem flörtölgettem, csak vártam, miközben egy-egy kalandom mégiscsak volt, de már az elején tudtam, hogy ez csak flört. Az a fura, hogy úgy szeretnék komolyan venni bármit is, hogy közben ne kelljen komolyan venni. És egyszer csak úgy legyen komoly, hogy észre se vegyem. Ezt azonban nem lehet addig elérni, ameddig célom, hogy komolyan vehessek valamit. Állandóan a komolyságot keresem benne, hogyan tudnám hát lazán venni? A várakozásaim, sőt elvárásaim megkötik a kezemet.

Az asszony azonnal válaszolt:

Én inkább nem is keresek senki olyat, aki fontossá válhatna. Persze nem mondom, hogy nem hiányzik a támasz. De megy egyedül is, és azt látom, hogy nem ismerkedhetek szabadon, úgyis érdekszerű lesz a találkozás.

Kiment a konyhába egy újabb almáért. Gondolta, még fél óra, és utána tényleg ágyba bújik. De most nem szakíthatta félbe a beszélgetést. Mire visszaért, a férfi válaszolt:

Én pedig nagyon is keresem a fontosat. És addig sem hagyom elfutni a kalandokat.

A nő a fejét rázva válaszolt: Akkor mégis lazán tudod venni…

Persze. Lazán. Csak nem azt veszem lazán, amit tényleg kéne. Nagyon lazán veszem, ha el kell utasítanom valakit. Egy alkalom volt csak, hogy tényleg berosáltam: öngyilkossággal zsaroltak, ráadásul levélben. Az első reakcióm erre az volt, hogy felháborodottan visszaküldtem a levelet… Napokig a körmömet rágtam, hogy tényleg öngyilkos lesz. De nem lett az. Párszor összefutottam vele azóta.

Az asszony döbbenten olvasta újra a sorokat. Nem túl gyakori, hogy valaki öngyilkossággal fenyegető levelet küldözget a volt szerelmének. Mégis kevés a két eset egybeesésének valószínűsége. Két férfiról lenne szó, míg fórumos levelezőtársa nőkkel folytatott kapcsolatokról beszél. Hál’ istennek. Nagyot harapott az almába, és már válaszolt is.

Hasonló történetet már én is hallottam. Az emberek azt hiszik, egymás nyakába varrhatják a szennyesüket. Mintha azzal megszabadulnának a saját szaguktól…J

3

Matekkönyv. Fizika-munkafüzet. Biológia, ez sem az. (Mit kutatgatok fölöslegesen itt a fiókban, amikor tudom, hogy nem lesz erőm bevégezni a leckét…) Megveszekedetten keresem a nemrég betelt magyarfüzetemet, mert egyszer csak beugrott, hogy ott kell lennie annak a fényképnek, ott lapult meg azelőtt, és jobb is, hogy azóta nem került a kezembe, mert dühömben széttéptem és elégettem volna. Mit nekem szerelem, mit nekem szex, megvagyok magamban, ne is szóljon hozzám senki a menzán vagy az edzésen, a libegőn függve vagy a PeCsában betépve, a metrón hazafelé, a mögöttünk hagyott szerelvény becsapódó ajtajának zajában, amikor egymás mellett a mozgólépcsőre siklunk, és a kijáratra meredve emelkedünk, félretévedő szempillantásba keveredünk, félrevezető megérzésnek hiszünk, amikor a metrókijáratnál észrevesszük, ellenkező irányba tart a másik, és az utolsó pillanatban megszólítjuk egymást. Mit nekem szerelem! (És tovább keresem az ellenőrzőm, az angollecke és a tanári napló fénymásolata alatt, de nem találom sehol a magyarfüzetet, fényképekkel a hátuljában – vagy talán a közepén?)

Anya leoltja a villanyt a nagyszobában. Mielőtt aludni térne, benéz hozzám, jó éjszakát kíván az ajtóból, földön puffanó csókot dob felém. Egy pillanatra megdermedek, mintha tiltott mezőben járnék, hátamban a csősszel kuporognék a lopós motyóm fölött. Még eszembe jut, hogy elkérjem tőle a kocsit holnap délutánra, megígéri, hogy reggel a konyhaasztalon hagyja a kulcsot, majd csendben beteszi maga mögött az ajtót. Lemondó pillantást vetek a kiforgatott fiókokra. Holnap találkoznom kell vele.

Persze váratlanul rábukkanok a híres füzetre. Egy kósza pillantást kell csak vetnem az íróasztal fiókos szekrényének aljába, onnan (honnan máshonnan?!) kandikál ki egy kósza szamárfül, melyre azonnal lecsapok, előrántom, felvágom, a hátuljába vetek egy pillantást, és azonnal rátalálok a fényképre. Múlt ősszel készült. Az aznap esti vallomásom előtt néhány órával a Normafánál. Fűben, pokrócon hemperegve, sört vedelve és ásítozva azt állította, hogy egyértelműen érzi már, szerelem és barátság alkalomadtán vegyíthető. Én csak megdermedve meredtem a bárányfelhős égre, és mozdulni sem mertem, nehogy tovább csorduljon az idő, és nehogy nyakon öntsön a felismerés, hogy egyáltalán nem rám utalt a kétértelmű megjegyzésével… Hirtelen másról kezdett beszélni, én pedig nem hihettem, hogy váratlan kijelentése félrehallás lett volna. És erősítettem magamban a hitet, hogy leküzdhető a köztünk feszülő akadály, érdemesnek talál a fal lerombolására. Mégis, idővel, hogy találkozásainkkor nem adta újabb jelét a szándékainak, azt is be kellett látnom, hogy sokszor a levegőbe beszél, és kijelentései olykor hazugnak tűnnek. Nem érdemes bíznom benne. Más felé kell néznem, és ha nem tudok rá ismét barátként tekinteni, jobb, ha egyáltalán nem találkozunk. Elszakadásom mégis képtelenség volt, hiszen ő maga is látni akart, én pedig nem visszakozhattam, erőm sem lett volna hozzá, csak piócaként lógtam rajta, és reméltem, hogy egy nap mégis az enyém lesz. De nem lett az enyém továbbra sem, leszámítva azt az egyetlen részeg, valószínűtlen és felejthető éjszakát. Egy darabig még kellettem magam, hátha úgy dönt, néhány nap erejéig is tud velem mit kezdeni. És valóban kellettem neki. Ha nem is szeretőként. Kétségbeestem. Levelet írtam neki, fenyegetőztem. Nem kellett volna. Hosszú levél volt széles lapokon, anyám fiókjában találtam sok rút között a szép papírt.

Hosszan vizsgálom a kép minden apró részletét. Mintha évek óta nem akadt volna a kezembe. Arra gondolok, ha találkoznék vele (és holnap találkoznom is kell vele, eldöntöttem!), hogyan nyílna meg ennyi idő múltán is a föld, ismeretlen erők nyelnének el, megismerném a végítéletet, fejemre szakadna a viharos ég. Lángoló arccal fürkészem a gyaníthatatlant. Azóta, hogy a levél miatt megszakította velem a kapcsolatot, lassan magamra találok. Egyedül vagyok, de a saját segítségemre. Nem őt lesni, amint a fejem fölé tornyosul, nem őt bálványozni, inkább lemondani róla, és erőt gyűjteni. Lekapcsolom a kislámpát. Ágyba bújok. A fényképet csendben a párnám alá csúsztatom.

4

Másnap a fiú, mint minden reggel, álmosan botorkált a konyhába, ahol anyja már főzte a habos kakaót, míg maga a reggeli kávéját szürcsölgette, és a rádió valamelyik pimasz reggeli műsorát hallgatva próbált magához térni.

Keveset szóltak, a fiú körültekintően áztatta a kalácsot a csészéjébe, és mozdulatai csak akkor gyorsultak fel, amikor egy utolsó mártás után nagy lendülettel a szájához emelte, és mohón a szájába tömte a szivacsos masszát. Felvillant előtte előző napi ábrándozása eltűnt szerelméről, és új terve, melyről nem tudta még, hogyan kivitelezhetné. Két nappal azelőtt lelkesen és félelmekkel teli felhívta telefonon, de a vonal másik végéről hideg és távolságtartó elutasítás volt a válasz, ahogyan soha azelőtt, még akkor sem, amikor kimondta, hogy képtelenség kettejük között szerelemre gondolni. Biztosan új szerelemre talált, gondolta az este összeszoruló gyomorral a fiú, és eldöntötte, kideríti, hová vezet reménytelen szerelmének útja. Elég a munkahelyére menni délután négy órára, és követni minden lépését, amíg ki nem derül, kivel van – és miféle – dolga. Délután kettőkor végez az iskolában, háromra itthon van, megebédel, felmarkolja az autót, és négyre szerelme munkahelyére ér. Anyjának csak este lesz szüksége a kocsira, nyolc órakor van találkozója, de nem tudja még, pontosan hol. Előtte a Kálvin térnél fog kávézni az egyik kliensével, aki arra kérdezett rá az írása kapcsán, nincsenek-e szuicid hajlamai.

– Érdekes eset – mesélte fiának az anya –, nem tudom pontosan megmondani, miért, de biztos vagyok benne, hogy az illető semmi pénzért nem lenne öngyilkos. Nincs kedved neked is bekapcsolódni? Úgyis oda hozod a kulcsot, vess egy pillantást te is rá, hátha mond neked valamit az arca, a vonásai, nem tudom. Te biztosan tudsz neki mondani valami biztatót.

A fiút megdöbbentette anyja kérése. Megvonta a vállát, nem árulta el kétségeit, és meggyőződés nélkül bólintott, odamegy, megnézi ő is a fickót. Fél nyolckor találkoznak a Ráday utcában.

5

Az asszony hirtelen ideges lett. Mikor megtudta, ki hívta őt, azonnal elpirult, mintha kolléganői a széles irodában jól hallanák telefonbeszélgetését. Fülén a mobiltelefonnal kisietett az előtérbe (hátha nem is veszik észre), mire azonban odaért, és nyugodtan beszélhettek volna tovább, a férfi már le is rakta, ő pedig ott ácsorgott vörös arccal és hullámzó keblekkel az iroda ajtajában, keze a kilincsen, a telefon kijelzőjét bámulva. (Nem is baj, hogy letette, kompromittáló lehetett volna.) Körülnézett, visszanéztek rá. Mindenki tudja… szemlesütve slisszolt vissza az asztalához. Mindenki tudja. A férfi azért hívta, hogy nyolc óráról fél kilencre tegye át a találkozót, most beszéltek először, a hangja telt volt, selymes és határozott. Szép hang.

Nem erre gondolok, határozta el magát az asszony és körbenézett az irodában. Rosszul érezte magát, amiért lelepleződött (lelepleződött volna?), amiért elárulta magát (ki előtt is?), amiért megdöbbenéssel azt mondhatnák róla a kollégái (és főként a kolléganői), nem gondolták volna (mit is nem?)… Hogyan illeszthetné össze élete két oldalát (miféle oldalát)? Mit szólnának, ha látnák esténként az internet előtt? Mit, ha megtudnák, számára nem az lenne most a szerelem, hogy szemlesütve feküdjön az ágyba egy férfi mellett, akivel reggel nem beszélnek legfeljebb a hétköznapokról, a rejtettebb világról a világért sem. Arra van szüksége, hogy megdöbbentsék, megbotránkoztassák, felrázzák, hogy ébredjen, hogy új utakat találjon, hogy felborítsák a megszokott rendet, hiszen pont ez a satnyuló trend tiltja számára, hogy a bozótosba tévedjen. Túljutni mindezen. A feddő pillantásokon. Amik talán nem is feddők, talán mindenki ugyanolyan „kettős” életet él, mint ő (a netbulímiát neveznénk annak?), legfeljebb a többiek nem érzik rosszul magukat miatta… És ő, nála mi nem stimmel? Miért szégyelli magát nappal azért, amit éjszaka tesz? Miért nem emlékszik arra, amit éjszakánként álmodik? Miért bukik felszínre a bakfis, aki nem képes rendet teremteni a benyomások között? Elvész a tiltások mezején.

Lassan telik a nap. Este két találkozója is lesz, az elsőtől a másik vár magyarázatot, a másodiktól ő vár választ a fel nem tett kérdésére, de tudja előre, csak a vállát rángatja majd, ha kérdeznek tőle, nem merné bevallani, mi foglalkoztatja és mi érdekli (mert senki nem is kíváncsi rá soha – talán ő maga sem), csak szeretné, ha… (és maga elé mered az irodaszéken, az üres naptárt bámulja az asztal sarkában), ha csak, ha csak úgy tudná, mit kell tennie azért, hogy végre boldog legyen, és ne a mindennapok apróságaiban keressen örömöt (a fia jó jegyei, banánvásár a közértben, jó műsor az asztrológiáról, unokatestvére újabb esküvője, eltűnt recept meglelése a sütő mögött). Nyakába zuhanna a boldogság, súlya alatt ittasultan botorkálna; boldogság, ami legalább akkora teher, mint amekkora felszabadulás. Mintha a nikotinról szokna le, szerelem, sőt, csupa nagybetűs SZERELEM, amire már régóta csak legyint, a kíváncsiság mégis egyre furdalja az oldalát, és elvárná, hogy ne érezze magát ostobának pusztán azért, mert negyvennégy éves korban már nem szokás hinni a tündérmesékben, és akkor még nem is beszéltünk arról (nem, semmiről, ami fontos!), hogy valójában mit is akar… Miért, akkor eddig miről is beszéltünk? Csapkodnak a gondolatai, az igényei, egyszerre vár mindent és semmit. Egyszerre biztatja és lebeszéli magát. Keresése egyszerre tűnik járható útnak és látszatkitörésnek. Minek?! Semminek!

A nő az óráját lesve ideges tehetetlenséggel várakozott egész délután. Sóhajtozott. Különös rajzokat, inkább krikszkrakszokat firkált a jegyzettömbjébe, aztán a grafológia segítségével elemezni is próbálta őket. Tessék-lássék dolgozott. Kötelességtudóan eljátszotta, hogy elfoglalt. Végre négy óra lett. Összepakolta holmiját, és hanyatt-homlok menekült az irodából.

Fél öt. Öt. Hat. Hét. Fél nyolc. Három teljes óra, számolt kétségbeesetten, miközben végigállta a sort a közértben. Két teljes és két fél óra. Ami alatt nem lesz kedve semmihez. Hazamegy. Kávézik. Megnézi a hat órás híradót. Malmozik. Pasziánszozik. Szerencse, hogy a fia elvitte az autót. Így korábban indul el otthonról, kevesebb ideje marad a feszült semmittevésre.

6

Pontosan érkezem és azonnal felismerem a nőt az egyik sarokban, elég csinos, nem elegáns, de nem is trampli. Nincs tisztában a szépségével. Jobb is talán. Mit mond majd? Kibűvöli az írásból, hogy a jövő héten öngyilkos leszek? Kiver a víz, jó estét!, remeg a kezem, remélem, nem várattam meg nagyon, és levetem a dzsekimet, nem nézek rá, bánom a merész lépésemet, be voltam rúgva, mondhatnám, és nem is hazudnék, részeg voltam.

Na tessék, ez férfi, férfi a talpán. Én is most érkeztem, hazudom. Zavarban van. És gyönyörű. Furcsán göndörödik a fekete haja. Halántéka bal oldala teljesen szabad, fürtjei mind jobbra hullnak. Rendel. Zavarban van, mégis pontosan ismeri a világban elfoglalt helyét. És még hogy ez akarna öngyilkos lenni…

Furcsának tűnhetett a kérésem, mosolygok bizonytalanul, miután körbeszaglásztuk egymást. Valójában már nem vagyok olyan bizonytalan, de úgy hatásosabb lehetek.

Valóban nem mindennapi, válaszolom, és hogy eltereljem a figyelmemet a sármos mosolyáról, mely kevésbé szimpatikus, mint amennyire lehengerlő, bénító, hadd ne mondjam, észveszejtő, azonnal elemezni kezdek. A nehézség a nyomtatott betűkben rejlik, állítom határozottan, a levélpapír fölé hajolok, és végighúzom ujjamat a sorokon, mint egy kvízjáték nyereménytárgyán a mosolygós csinibaba. Körmömön kissé kopott a lakk. Nehéz annak a lapjai között olvasni, akinek nem oszlik meg az írása a három zóna között, ahogy az a folyóírásra jellemző.

Határozottan és hozzáértően beszél a szakmai bizonytalanságáról. Nem mond semmi egyértelműt. Talán nem meri felvállalni a véleményét. Fél, hogy kétségbeesnék. Kétségbe is esnék. Bár nem magam miatt. Nem őszinte az olyan ember?

Szó sincs róla, válaszolom a férfinak. Inkább rendkívül zárkózott. Ami végeredményben még kapcsolatban is állhat a rejtőzködéssel meg a szuicid hajlammal, nevetgélek idegesen, és mintha bakiztam volna, ijedten rápillantok, mintha erre azonnal felvágná az ereit.

De persze a kettő között nincs ok-okozati összefüggés…, segítem ki grafológusomat, és mosolygok, hogy lássa, nem haragszom. Szép asszony. Kicsit idős hozzám, mégis rendkívül vonz. Nála talán nem zavarna még a korkülönbség sem. Már most tudom, hogy szeretném majd viszontlátni.

Természetesen nincs.

Miért van az, hogy a jó nők akkor jelennek meg, amikor nincs mód az ismerkedésre?

Ugyanakkor soha nem állíthatjuk az ellenkezőjét sem. Minden mindennel összefüggésbe hozható, állítom határozottan, és blőd szavaim megnyugtatnak. Mintha az imént ingoványos talajon vergődtünk volna keresztül. Most ismét magamra találok.

Ezért könnyebb dolga lett volna, ha nem nyomtatott nagybetűkkel írok, igaz?, kérdezem, és ő hevesen bólogat, széles mosolyra húzza száját, a szeme hirtelen felcsillan, és érzem, megdicsér a gyors következtetéseimért. Miért ne lenne mód ismerkedésre?

Persze más jeleket is figyelembe vehetünk, mondom aztán ismét komolyra fordítva a szót. (…mert érzem már, ez a férfi elbizonytalanít. Ez a férfi bármit megtehetne velem anélkül, hogy észrevenném, mibe csöppentem.)

Milyen jelekre gondol?

Gondolok a lendületre, az egyenesek rendkívül határozott, mégis finom vonalára, amik egyáltalán nem önsorsrontó jellemre vallanak. Minden hátráltató körülmény ellenére életszerető ember írásának tűnik ez. Kifejezetten fiatalos emberének…

Most érti meg. Most fog rájönni, hogy csaltam… Egy pillanatra összerándul a gyomrom. Rám mered. Vizsgál. Mégis tudom, hogy nem lát mögém. Ahogy figyelem, rájövök, nem azért vizsgál, mert gyanakszik. Rossz mókázással ütöm el igazsága élét: öregesnek tényleg nem mondanám magam. Nevetgélünk. Folytatja az elemzést. Szó sincs már öngyilkosságról. Személyiségjegyekről beszél, melyeket nem vonatkoztathatok magamra, viszont elképzelem a levél íróját olyannak, amilyennek én ismerem, és megpróbálom összeilleszteni a nő rólam alkotott képét az enyémmel a fiúról, aki nincs jelen.

Egy pillanat…, mondom a férfinak, amint megpillantom a fiamat a kávézó ajtajában, kezében a kocsikulccsal. Felpattanok és odamegyek hozzá. Az asztalunkhoz hívom. Nem fontos, mondja, én pedig erősködöm, hogy nagyon szimpatikus a férfi, igazán érdekelne a véleménye… míg végre beadja a derekát. Az asztalunkhoz fordulok. A férfi döbbenten mered hol rám, hol a fiamra. Talán fiatalabbnak sejtett, nem gondolta, hogy ekkora gyerekem van. Mindent elbaltáztam, érzem már. Egy pillanatra megint elbizonytalanodom, aztán gyorsan átgondolom a helyzetet. Végeredményben ha elrémíti a tény, nincs miről beszélnünk. És egyébként is, hol jár az eszem? Dolgozunk. Majd fél óra múlva flörtölhetek. Sajnos, valaki mással. (És kiráz a hideg. Ezt hívnák borzongásnak?)

A fia, mint bemutatta. Kétség nem fér hozzá. Elkapom a tekintetem. A hazug embert tényleg hamarabb utolérik… ha most nem derül ki, hát soha. De kiderül, ki fog derülni. Bemutatkozunk egymásnak. Azonnal eljátssza, hogy nem ismer. Rájövök, neki is lehet titkolnivalója. Ő sem terítheti ki a lapjait. Egyszer még említette is, hogy anyja nem is sejti, hogy buzi. Ő maga használta a szót.

A férfi zavarban van. Végeredményben nem meglepő. A fiam is zavarban van, kevésbé értem, miért. Talán mert tudja, hogy hasonló cipőben járnak? Hogy mindketten képtelenek kivergődni a szerelmi csapdából, amibe zuhantak? Sajnálom már, hogy nem hoztam magammal a tarot kártyámat. Mindketten az akasztott embert, a kényszerhelyzetben tehetetlen figura lapját húznák. Talán valóban indiszkrét vagyok… A fiam csak a kocsikulcsot adja vissza nekem… biztatom mosolyommal a férfit, aki vállat von.

Semmi gond, igazán örülök a találkozásnak…, mondom ostobán, pedig most kéne kihasználnom a helyzetet, hogy elkergessem a fiút. Nehogy véletlenül kiderüljön… de ő már le is ült, továbbra sem szól egyetlen szót sem, mintha várna valamire. Beszélt vajon az anyja rólam? A kliensről, aki öngyilkos akar lenni? A fiú biztosan tudja, hogy nem akarok öngyilkos lenni. Most már sejtem, hogy valójában ő sem akart, amikor megírta nekem azt az abszurd levelet, amellyel kénytelenek vagyunk most szembesülni. Fenyegetése felháborított. Nem akartam látni többé. Most találkozom vele először azóta. Elnevetem magam, de nem ütközik ki az arcomra mosoly. Legalább tudom, hogy eddig még semmi nem érte. A fiatalember komoly szerelmi tragédián esett túl, az asszony felém biccent, úgy ecseteli fiának az esetemet, miközben az egyre vörösebb arccal figyeli a nő csészéje mellett heverő lapon a saját írását. A levelet a krízis közepén írta. A nyomtatott nagybetűk pontosan kifejezik azt az állapotot, melyben képtelenek vagyunk megnyílni, ugyanakkor a lefelé hajló sorok valós szenvedésre utalnak. Mintha csak téged látnálak…, mondja az asszony zavart mosollyal az ajkán. A fiúval egyszerre sápadunk el, megfordul körülöttem a világ… Lesütöm a szemem. Bízom benne, érteni fogja, miért vittem a levelét saját írásomként grafológushoz, és remélem, tudja, hogy fogalmam sem volt arról, hogy az anyjával találom majd szemben magam. Menekülnöm kell, el innen azonnal. Váratlanul a nő bocsánatát kérem, és utolsó, nevetséges hazugságként előadom, hogy nem bírok tovább erről beszélni, talán majd egy másik alkalommal…, a fiú biztosan rájön, miben sántikálok, róla, csakis róla van szó, és valóban megrémiszt a gondolat, hogy a véget nem érő telefonbeszélgetéseink és az elutasításom egyre durvább formái most ismét visszaköszönnek, nem akarok beszélni vele, ordítanám felé, a múlt kellemetlen és felejthető részletének akarom látni a mi zavaros kapcsolatunkat, ezért kellett hát tisztáznom, ha másként nem, hát a grafológia segítségével, vajon lezárhatom-e a kérdést, vagy tényleg rettegnem kell amiatt, hogy öngyilkosságba menekül az irántam érzett reménytelen, nevetséges szerelme miatt… Amikor az első éjszaka után megmondtam neki, hogy számomra ez csak kilengés volt, semmiképpen sem folytatható kaland…

Tudom már, hogy elrontottam… nem kellett volna idehívnom a fiamat, akit zavart a kérés, hiszen érzékeny pontját érintettem, ugyanakkor zavarba hoztam a férfit, aki nyilván nem akarja közkinccsé tenni öngyilkos gondolatait. Nem marasztalom. Mit is mondhatnék? Figyelem őt és figyelem a fiamat, amint az üres hamutartóba bámul, majd tétovázás nélkül a zsebébe nyúl, elővesz egy doboz cigarettát, és teljes megrökönyödésemre gyakorlottan rágyújt!

Felkapom a dzsekimet. A fiúra pillantok, aki összetörten rágyújt, és kerüli a tekintetemet. Esetleg egy másik alkalommal, hebegem az asszonynak. Idegesen az asztalra vetek egy ezres bankót, és – meg sem hallva az asszony tiltakozását a sok pénz miatt – kirohanok a kávézóból.

Istenem, ezt nem így kellett volna…, gondolkodom hangosan, agyam összevissza zakatol. Fiam, te mióta dohányzol?, teszem fel az ide nem illő kérdést, amely hirtelen még ostobábbnak tűnik, mint az előbb elrontott helyzet. Egy ideje…, válaszolja tompán, én pedig hátrakötném a sarkát, és a fejét simogatnám, hogy a bocsánatát kérjem, de nem szólhatok. Nem bírok. Csóválja a fejét, fölényesen legyint rám, ezzel viszont feldühít. Vitatkozni kezdek. Soha nem árulsz el magadról semmit, honnan tudhatnám akkor, mivel érek el jó és mivel rossz eredményt… Néha tovább kéne látnom az orrom hegyénél… És ez mit sem változtat a tényen, hogy mindent elront a szótlanságával. Mi történt veled?, kérdem. Mintha az életed egy nagy szeletéről fogalmam se lenne. És a fejemhez vágja, hogy nem tudok róla semmit. És hogy soha nem is érdekelt igazán… Hápogok a felháborodástól…

Teszek egy kört a Ráday utcában, majd betérek a Mátyás utcába és a végétől visszajövök, mert néhány perc múlva ismét a Párizs-Texasban kell lennem, nehogy még az esti randevúmat is elszúrjam. Az utcáról látom, hogy anya és fia még mindig a kávézóban ül. Némi hezitálás után betérek az ajtón, és a bár hátsó részébe sietve próbálok biztonságos helyre bukkanni, mielőtt észrevennék visszatértemet. Semmi kedvem a találkához, hogyan tudnék most békésen cseverészni mindennapokról, szerelemről egy mindennapos szerelemmel, és nem gondolni a nehéz helyzetre, melyben otthagytam a fiút. Leülök egy asztalhoz, és várok. A bár másik végében anya és fia vitatkozik. Biztonságos helyen ülök, újságom mögül lesem őket. Mennyire szép asszony! Soha nem gondoltam volna! Én meg hülye módon egy másikkal fogok most találkozni. Bár rá hasonlítana! Más nőt nem tudnék szépnek találni ma este.

Le akarom zárni a vitát. A randevúmat várom, már tíz perce vele kéne ücsörögnöm, néha körbelesek, hátha ráismerek, bár nem láttam még soha… ugyanakkor a fiamra igyekszem figyelni, akinek mégsem mondhatom azt pont most, hogy dolgom van. Nem lenne hozzá szívem. Pedig most sem beszél. Csak hallgatja a papolásomat arról, hogy a problémákat meg kell osztani, különben néma gyereknek anyja sem érti a szavát… Le kell mondanom a találkozót.

Nem tudom, hol késik, talán nem ismertük fel egymást. Az internetes ismerkedés átka… Fotót kellett volna küldenünk magunkról… Nem is értem, hogy maradhatott ki ez az alapvető lépés… Sms-t írok neki, a bár hátsó részében ülök, fekete haj, kezemben napilap. A grafológusnő és a fiú még mindig az asztalnál ülnek, elcsendesedtek. Magány telepszik az asztalukra.

Sms érkezik. Nem olvasom el. Most nem nyúlhatok a zsebembe, pedig biztosan a férfi írt. Talán ő is lemondja a találkozót. Körbenézek, nem látok senkit, akit olyannak képzelnék, mint őt. Vagy mint az előbbi kliensemet. Akinek hirtelen távozása csak rátesz egy lapáttal a nyomorúságra, amelyet fiam konok zárkózottsága idéz elő bennem. Képtelen lennék ismerkedni. Hirtelen minden nyitási gesztusom visszataszító élvhajhászásnak, üzleteléshez hasonló tisztességtelen játéknak, egyenesen szégyenletes prostitúciónak tűnik. Menjünk innen!, sipítok fel fojtottan, és tekintetemmel azonnal elkapom a (gyönyörű) pincérfiút (és ismét szégyenérzet fut végig a gerincoszlopomon). Fizetünk. Indulunk. Nem nézek hátra. Megkérem a fiamat, hogy ő vezessen hazáig. Azt mondja, még dolga van. Nem akar hazamenni. Vállat vonok, belátom, jobb lesz ez így. A puszi azért jár, látszólag békében válunk el. Beülök az autóba és elolvasom az sms-t. Hát mégis ott ült már a bárban. És én nem vettem észre. Napilapot olvasgatott. Felidézem, láttam-e ilyet. Azután dühödten az ülésre csapom a telefonomat, és gázt adok. Csak ekkor jut eszembe, hogy válaszolnom kéne neki. Ne haragudjon, valami egészen váratlan esemény megakadályoz… Keresni fogom… Bár tudom, hogy ez sem igaz. Megbánás telepszik rám, feddés. Összehúzom magam. Görcsösen vezetek hazafelé. Nem érdemes próbálkozni. Úgyis csalódni fogok. Ma este találkoztam végre egy igazi férfival. Hozzá hasonlót nem találhatok. Beleszerettem talán?, nevetek fel a kormány mögött. Hátha megkeres még. Várni fogom, hátha felhív.