Repedések térképe II.*

A Saulus elhallgatásalakzatai

Az 1968-ban megjelent Saulus a bibliai pálfordulás előtörténetét beszéli el, bizonyos értelemben Mészöly Miklós előző regényének, Az atléta halálának témáját folytatva, a végsőkig feszített következetesség határait boncolva.  Szerkezetét egy pszichológiai folyamat, az azonosítás szervezi, ami egyben meghatározza az én-elbeszélés redukált nézőpontját is. Az azonosítás folyamata pszichológiai értelemben vett ambivalenciasoron keresztül történik. A regénynek ez a lélektani mélyáramú metaforikus szerkesztése természetéből adódóan hoz létre üres helyeket a szövegtestben, az elhallgatásalakzatok különféle formáit alkalmazva.

Az irodalmi elhallgatás alakzatainak elemzése során Zsadányi Edit[1] rendszerére támaszkodom, aki a jelenséget prózaelméleti szempontból vizsgálta. Az elhallgatásalakzatokat a kihagyásalakzatok olyan részkategóriájaként határozta meg, amely a fikció nyelviségét tudatosító narratív eljárásokban mutatkozik meg. „Az elhallgatás mint a verbális közlés szélső értéke az irodalmi nyelv korlátozott képességeit hangsúlyozza. A nyelvi kompetencia hiányára utaló metanarratív eljárások a nyelv törléseinek tekinthetők, melyben metafizikai világképünk, logocentrikus nyelvi kultúránk határai válnak láthatóvá.”[2]

Az elhallgatásalakzatok leírt típusainak rendszere a prózai szövegek kihagyásainak feltárására és megragadására ad lehetőséget. A szöveg néma kiáltásainak érzékelésében nyújt segítséget, amelyek a szöveg kifejtett részeire vonatkozó ambivalenciájukat „teszik szóvá”. Továbbá annak érzékelésében, hogy nyelvünk (az irodalom eszköze) a megismerésre, megnevezésre és elmondásra vonatkozó kiterjedt képessége és hatalma mellett korlátokkal rendelkezik a létezés valamiféle teljességének kifejezésére: a legtöbb, amit tenni tud, hogy utal rá. S a legtöbb, amit olvasóként tenni tudunk: hogy felfigyelünk ezekre az utalásokra.

Az elhallgatásalakzatok jelentős része – jellegéből következően – jelöletlen a szövegtestben, ezért ezek formai körülhatárolása a narratív eljárások elemzését teszi indokolttá, kimutatásukhoz szükséges a szöveg idő- és térszerkezetének, az elbeszélői tudat működtetésének stb. a felvázolása, vagyis kiterjedtebb interpretáció is. Az elhallgatásalakzatok egyes típusainak leírása által arra próbálok rámutatni a konkrét szövegen keresztül, hogy az elhallgatásalakzatok az értelemkonstrukció ugyanolyan hordozói, mint a szövegtestben megjelenő komponensek. Viszonylagosítják, mintegy ellene hatnak a nyelvben kifejezhető lehetséges világ teljességképzetének. A mészölyi ambivalencia-közérzet jegyében.

A Saulus cselekménye a keresztényüldözések első éveihez kötődik, amikor a római fennhatóság alatti Palesztinában viszonylagos önállósággal a szanhedrin nagytanács gyakorolja a hatalmat – főként vallási ügyekben. Az határozza meg a Törvény magyarázatának és megtartásának mikéntjét, s üldözi az egyre hódító új eszmék hirdetőit és követőit. A regény helyszínét alkotó Jeruzsálem – s a főhős kiküldetései révén a tágabb Palesztina – a névtelen igazságkeresők (keresztény törvénymagyarázók) és a vallási törvényeket felügyelő templomi hivatalok rejtett küzdelmének a színtere.

Mészöly Miklós regényének műfaja történeti parabola, amely az Újszövetség két, Saulushoz kapcsolódó mozzanata köré rendezi a főhős pálforduláshoz vezető belső útját. Az egyik esemény, amely bibliai eredetű, Saulus részvételét örökíti meg István vértanú megkövezésén (ApCsel 7,58), a másik Saulus damaszkuszi kiküldetéséhez kapcsolódik (ApCsel 9,1–2). A damaszkuszi úton történteket, Saulus látomását és megtérését  a regény nem tematizálja. Mészöly Miklós a Naplójegyzetben így összegzi regénye témáját: „A szenvedélyes érdekeltség drámáját szeretném megírni benne – mindazokkal a felhangokkal, amelyek máig ismerősek. A szenvedélyes érdekeltség lelki-biológiai potencia, irracionális vitalitás, aminek nem az a sorsa, hogy megváltozik [...], hanem hogy új tárgyra fonódik rá, s ez az új tárgy megváltja. [...] Magát a »megvilágosodást« már nem ábrázolom, irodalmon túli s megoldhatatlan feladat. [...] Amit tenni tudok-szeretnék: az új sors rejtett előkészületeit bemutatni.”[3]

A nyelvben frazeologizmusként is rögzült pálfordulás archetörténet, amely a „szenvedélyes érdekeltség” működésén kívül a hatalommal való szembehelyezkedés vagy az eszmeváltás jelentésrétegeit is hordozza. Mészöly Miklós regénye is lehetőséget ad mindhárom értelmezésre.[4]

A szanhedrin hatalmat szolgáló templomi nyomozó, Saulus szenvedélyesen érdekelt az általa képviselt törvény megkérdőjelezhetetlenségében, hiszen identitása függ a törvény igazától. A törvénybe vetett hite adja erejét és kitartását a törvény ellen lázadók felkutatásában és üldözésében, a hite igazolja könyörtelenségét is. Ahogy meginog a törvénybe vetett hite, úgy inog meg a hatalomba vetett bizalma is: fokozatosan elfordul tőle, majd szembeáll vele. A regény megjelenésének időszakában azon olvasat dominált, s tette szélesebb körben ismertté a művet, amely Saulus eszmeváltásával párhuzamosan a hatalommal való szembehelyezkedését, az üldözőből üldözötté válását, ennek vállalását hangsúlyozta. Ezt az olvasatot támogatta az irodalmi-kritikai kontextus is, amely a hatvanas évek végének, a hetvenes évek elejének prózájában, az intellektuális parabolákban vagy a történelmi példázatokban elsősorban a megbúvó politikai üzenetre figyelt. De ugyanúgy felmerült a regény kisajátításának kísérlete a magyar irodalompolitika részéről is. (Erről Mészöly Miklós így nyilatkozik: „... a pártközpont, skizofrén módon, igyekezett viszonylag jó kritikával fogadtatni a Saulust, nyilván azzal a feltételezéssel, hogy a könyvbeli fordulat számukra is megfelelő példázat lehet, hiszen az ötvenhatban megtévedt kommunisták sorstörténeti parabolájaként is bevethető.”[5]

Értelmezésemben a „szenvedélyes érdekeltség” megjelenítését tekintem a regény tengelyének, aminek az eszmeváltás és a hatalommal való szembefordulás kísérőjelensége, következménye. A „szenvedélyes érdekeltség” működteti a főszereplő Saulus személyiségalakulását, valamint az elbeszélő Saulus narrációját is. Egyben annak az ambivalenciának a tereként szolgál, amely Saulusban saját elkötelezettségei iránt (törvény, hatalom) nyilvánul meg.

Mérei Ferenc tanulmánya[6] a regény lélektani implikációira hívja fel a figyelmet: az azonosságtól a pszichológiai értelemben vett ambivalenciasoron keresztül az azonosításig jutó személyiség alakulását elemezve. A templomi nyomozó regénybeli történetének kezdőpontja a törvénnyel való azonosság, Saulusnak az erre vonatkozó következetes rákérdezése: „Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk az azonosságunkat. De hol ez az azonosság? Még a házak sem olyanok, mint éjszaka meg tegnap...”[7] Végpontja pedig az új eszmével, a kereszténységgel történt azonosítás, Pál apostol Bibliából ismert megtérése, amire a szöveg már nem tér ki, amire csupán utal. A regény vázát az eseményekből, emlékekből, reflexiókból szövődő ambivalenciasor alkotja, amely Saulus megingását, a törvénnyel szembeni erősödő kétségeit s párhuzamosan az új eszme fokozódó elhívását jeleníti meg.  

Saulusnak az eszme iránti ambivalenciájában az ambivalencia fogalmának (baumani) értelmezése kitágul, lélektani jelentéssel bővül. Tehát a világ jelenségeinek megnevezéséből, a hiteles nyelvre fordítás lehetetlenségéből kialakuló ambivalencia mellett – amely a nyelvre fordítás kompetenciájának határaira utal – fellép a szubjektum ambivalenciaérzése, amely saját világban-létének érzékeléséből adódik, s ennek hitelességét firtatja. Maga a szubjektum is az ambivalencia hordozójává válik: két különböző vagy ellentétes érzelem együttes megnyilvánulásáévá ugyanazon jelenség, önmaga meghatározottságai iránt.

Az ambivalenciasor nemcsak a főszereplő Saulus személyiségalakulását mutatja, hanem a regény vázát is alkotja, a történéstöredékek sorrendjét határozza meg. Az ambivalenciasor nem kauzális és nem kronológiai természetű, csakis az azonosítás pszichológiai folyamatának rendelődik alá. Egy koldus alaptalan meggyanúsításából adódó zavarral indul, majd az ambivalenciasor további tagjai a regény jelen idejének és az azt megelőző négy-öt év eseményeinek váltakozó ritmusában jelentkeznek. A Törvényt megtestesítő nagytanács praktikáinak fokozatos tudatosítása által s a körmönfont és célzatos kihallgatásoknak, meghurcoltatásoknak való kiszolgáltatottság megtapasztalt vagy hallott történetei által: egyre dominánsabban foglalkoztatják Saulust az áruló rabbi (Jézus) négy évvel korábbi elítélésének körülményei, s egyre hangsúlyosabban keveredik az életébe az ismeretlen törvénymagyarázó, Istefanos (István vértanú).

A regény vázát alkotó ambivalenciasor a következő eseményekből, emlékekből, reflexiókból épül fel (kísérlet a lélektani folyamatnak alárendelt történet rekonstruálására, a mű időszerkezetének érzékeltetésére):

– Egy koldus alaptalan meggyanúsításából adódó zavar – az elbeszélés gnómikus (időtlen) jelenében játszódó esemény.

– Egy korábbi üldözés jelenetei, amikor Saulus majdnem hagyja elfajulni az önkényeskedést a játszadozó gyerekekkel szemben, vagy amikor egy tort ülő társaságot ér árulást szimatoló gyanúja; Saulus zavara egyre erősebb – emlékezés a néhány hónappal korábbi sikertelen holt-tengeri kiküldetésre. A történet időtengelyének kezdőpontja.

– Saulus a bástya alatt próbára teszi a hajcsárokat, akik meghazudtolják, így Saulus gyanúja igazolást nyer – a történet időtengelyén elhelyezkedő emléktöredék.

– Tohu bemutatása, aki Saulus szállásadója, egyben személyiségének ellenpontozója, akit nem a kizáró elkötelezettség hajt, hanem az elfogadó szeretet. Tohu és Saulus viszonya Tohu álmában így képiesül: „egy oroszlánnal találkozott a pusztában, s az oroszlán emberi hangon könyörgött neki, hogy szelídítse meg” (29. o.) – a másfél éves ismeretség különböző időszakaiból származó emléktöredékek, amelyekkel Saulus Tohut jellemzi.

– Saulus nővérének, Abelának a látogatása. Abela a megszemélyesítője annak az ambivalenciának Saulusban, amely a testvéri együttérzés és a Rabbi Abjatár által képviselt törvénymagyarázás között feszül – a történetidőt másfél évvel megelőző emlék.

– Rabbi Abjatár bemutatása, a vele való találkozás az áruló rabbi (Jézus) ügyének tárgyalásán. A legrégibb emlék az elkötelezettség megingásáról érzelmi szinten: Saulus a rá osztott kiküldetés helyett szívesebben látta volna az áruló rabbit „szemtől szembe” (38. o.) – a történetidőt négy évvel megelőző emlék.

– A nagytanács körmönfont törvénykezését s annak még körmönfontabb indoklását példázó eset Pádokról. „A biztos úgy foglalta össze véleményét a nagytanács előtt, hogy a tettes szándékosan vagy önkéntelen színvallással hamis látszatot igyekezett kelteni; mintha olyasmi ismétlődött volna meg, amire egyszer már kísérletet tettek az áruló rabbi halála után.” (41. o.) ismert történet.

– Saulus meggyógyítja Abela kisfiát – Jézus csodás gyógyításait idéző esemény, amely a történetidő tengelyén helyezkedik el.

– Abela férjének ügye a törvénymagyarázat és a törvénykezés ravaszságát példázza, Saulus ebben nővérén keresztül személyesen is érintett – egy korábbi történet értelmezése a történetidőhöz kapcsolódva. „– Mit gondolsz, a Törvényt zavarba lehet hozni? – Nem! – És ha maga a Törvény jönne egyszer zavarba?” (53. o.)

– Saulus beosztottjának látomása a leomlott toronyfalnál, s ennek következtében világképe megingása – a regénytörténet idejét követő esemény.

– Saulus gyermekkori emléke saját árulásáról.

– Abela szavai nyomán Saulusban egyre erősebb a gyanú, hogy elhunyt felesége apját üldözték a holt-tengeri kiküldetésen: a törvény érvényesítése (akaratlanul is) szerettei elárulását eredményezte – a történet idejét követő esemény.

– Támár bemutatása, aki az ártatlanságot, a természetest képviseli a regényben. Az ismeretség különböző idejéből származó apró mozzanatok.

– A római századossal való találkozás. A római százados, aki szintén kereső ember, de kívülálló, Rabbi Abjatár ellenpontja: „Nem is hisztek már, csak magyaráztok.” (77. o.) Ő számol be elsőként Saulusnak elragadtatással a zarándokszálláson hallott keresztény törvénymagyarázóról (Istefanosról). Saulus a hatalmi törvénymagyarázatot védelmezi vele szemben: „Csak addig maradhat tiszta a Törvény, amíg mi értjük, mi magyarázzuk.” (79. o.) S bár Saulus végig következetes és hű ahhoz, amit képvisel, mégis a kudarc érzésével válik el a századostól – a történetidőt követő esemény régebbi eseményekre való visszautalásokkal.

– Az eddigi apróbb mozzanatok egzisztenciális megingássá érnek Saulusban, de ezt Saulus tudatosan még mindig elfojtja. „Hiába próbáltam eljutni valamilyen számvetésig, nem sikerült. Mintha két vasnyárs között feküdtem volna, kifeszítve. Még soha nem volt olyan látomásom, amilyenről a próféták beszélnek; de annál gyakrabban láttam magamat egy iszonyú nagy tér közepén, a saját üres jelenlétem legalján.” (84. o.) Az elkötelezettségeivel (hatalmi rend, törvény) szembeni ambivalencia az ösztönök szintjén már egyértelmű: álomjelenetekben konkretizálódik.

– Egy régi, a történetidőt öt évvel megelőző esemény kapcsán reflexió a törvény egyértelműségéről, érthetőségéről, az iránta megnyilvánuló bizalmatlanságról Rabbi Abjatár interpretációjában.

– Ugyanez a régi esemény (az őrség egyik tagjának alaptalan meggyanúsítása, lepratelepre vetése, csodás gyógyulása és megváltozása-megtérése) Saulus interpretációjában. Belső szembefordulás Rabbi Abjatárral.

– Saulus találkozása Istefanosszal, akinek kilétét nem tudja. Kötelesség és vágy konfliktusában a főszereplő ez alkalommal a vágynak enged, s nem nyomozóként beszél a fiatalemberrel. Saulus ambivalenciája tudatossá válik. Elmeséli Istefanosnak a koldus történetét, aki juhát keresve kóborolt a pusztában és a tűző napon megvakult. A motívum – mintegy metaforikus ívet alkotva – többször felbukkan a regényben. A regény elején a vak koldusban is önmagát tetten érő önigazolás Saulus kilengését jeleníti meg azonosságtudatából: ez az ambivalenciasor első tagja. A regény végén a damaszkuszi út Saulusa, akinek eredeti úti célja a keresztények üldözése, maga kerül a vak koldus szerepébe: a bárány (a keresztény szimbolika szerint Jézus, tágabb értelemben az általa képviselt tanítások, eszme) keresésére indul. Az Istefanosszal való találkozás a regénytörténet idejét követi.

– Saulus Istefanost akarja elfogni, de az kicsúszik a keze közül. Az ambivalencia próbát és ellenpróbát követel. Ezek váltakozása adja az ambivalenciasor (s egyben a regényszerkezet) sajátos ritmusát.

– Saulus beszélgetései beosztottjával, házigazdájával és annak lányával, Támárral. A beszélgetések és a személyközi kapcsolat, amely hátterükben húzódik, bizonyos elmozdulást jelenít meg a munkatársi érvütköztetéstől a szállásadó elfogadásán át a feltétel nélküli befogadásig, amit Támár képvisel. „Kinél hagyhattam volna tisztább kezekben a bűnt, ha nem Támárnál?” (165. o.) – utal később vissza együttlétükre.

– Istefanos megkövezése. Istefanos a tekintetével Saulusra bízza a holmiját, mintha összetartozásukra utalna. A főszereplő magára ölti a halott Istefanos saruját, mintegy szemléletessé teszi a vele való azonosulást. A regénytörténet idejét követő esemény.

– Saulus reflexiója, gyermekkori emlékekbe való menekülése: „Valami igazolás, hogy azért ember maradtam, a feladat ellenére.” (142. o.)

– Saulus belső elmozdulása az új eszmékkel való azonosulás felé, amelyeket Istefanos képviselt, kötelességtudatában nagy próbatételt követel. Így indul Damaszkuszba, hogy felkutassa s láncra verve visszahozza Istefanos társait – Istefanos sarujában.

– A damaszkuszi út Saulusa az irányt vesztett ember, akit még hajt valamiféle megszokás (kötelességtudat). „Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok alázat, hogy végig kell menni az úton.” (150. o.) De lélekben és ösztöneiben teljesen előkészült a változásra. „Mikor mondhatja az ember, hogy a juhom, szamaram, kecském megváltozott? Mikor mondhatja a juhod, szamarad, kecskéd, hogy megváltoztál? Csak a táj nem változik. Órákon keresztül ugyanaz a kő és homok, egyhangú patadobbanás, ugyanaz a csend, kilúgozott ég. Legszívesebben ordítanál vagy énekelnél: »Uram, fordulj szembe!« És megint elmúlik egy nap, anélkül, hogy elkezdődött volna.” (151. o.) Saulus egyre kevésbé képes követni (és leírni) az eseményeket, saját konfliktusai között őrlődik a közelmúlt eseményeit, vallási vitáit, beszélgetéseit és a kietlen, sziklás útszakasz látványát felidéző váltakozásban. A regényzárlat Saulusa a juhot (áttételesen Isten bárányát) hajszoló megvakult (tájékozódását vesztett) ember, aki látását csak később, megtérése után (az elhívó eszmével való azonosulás után) nyeri vissza. (Ez azonban a regénynek nem témája, viszont a bibliai hagyománynak a befogadás kulturális kontextusában való jelenléte által a jelentéskonstrukciót szintén befolyásoló tényező. Ugyanakkor érdemes megemlíteni e tekintetben azt a hagyományt is, amely szerint a transzcendens tartalmakra vonatkozó éleslátás feltétele vagy velejárója a „felszíni”, látvány jellegű dolgokra vonatkozó érzékelés elveszítése.)

Az ambivalenciasor formálja Saulus személyiségalakulását, valamint a regény szüzséjét. S bár az ambivalenciasor tagjainak egymásutánja nem kronológiai meghatározottságú, a főszereplő személyiségalakulása mégis a holt-tengeri kiküldetéstől a damaszkuszi kiküldetésig terjedő időszakaszhoz kötődik. A regénytörténet idejét az emlékezés szintjén a közelmúlt vagy a régmúlt különböző időszakaszai tágítják. Az elbeszélés jelene nem azonos a regénytörténet jelenével. Aki beszél, az a megváltozott Saulus, aki belülről, sorjában próbálja elmondani megtérése előtörténetét: kommentárok nélkül, mintegy a rálátás külső nézőpontjának mellőzésével.

A regénytörténetet egy reflexió előzi meg, amely gnómikus (időtlen) jelen időbe ágyazva az elbeszélő Saulus identitással, életúttal kapcsolatos asszociációit idézi fel egy potenciális hallgató (olvasó), esetleg önmaga egyes szám második személyű megszólításával. A gnómikus jelen idő használata tulajdonképpen valamennyi reflexióban felbukkan, mikor a narrátor külső, a történetet elbeszélő nézőpontja belsőre vált, egzisztenciális kérdéseire keresi a választ. A regény utolsó részében tér vissza a bevezetőben alkalmazott eljárás – immár csupán jelzésszerűen –, a gnómikus idő egyes szám második személlyel való összekapcsolása, mintegy az olvasóra vonatkoztatás technikájaként (l. a fenti idézetet).

Ki is ez a Saulus, aki – bár tisztázatlan beszédhelyzetben – monológot folytat feltételezett olvasója előtt? A tapasztaló személy és a beszámoló személy: nemcsak saját története főszereplője és átélője, hanem a történet lezárta utánról visszatekintő-emlékező elbeszélő. A regény narratív szerkezete mindkét tudatot áttetszővé teszi.[8]

Az átélő tudat (tapasztaló tudat) a regénytörténet mozzanatainak során nyilvánul meg, az elbeszélő azonosul az átélő személlyel, az események, emlékek, reflexiók sorát úgy meséli el, mintha nem létezne tapasztalatbeli távolság közte és az átélő személy (múltbeli önmaga) között. Az elbeszélő azt a látszatot kelti, hogy a fikció magát hozza létre. Az átélő tudat szóhoz engedése egyben annak szövegstrukturáló  funkcióját is megalapozza.

Mészöly Miklós következetes alkotó, aki a hiteles történetmondással kísérletezve elveti a realista, valóságot szimuláló eljárásokat a valóság megidézésének a javára. A regény egyes szám első személyben történő előadása nemcsak a beszédhelyzetet meghatározó tényező, hanem egyben a beszélőt (narrátort) jellemző megnyilatkozás: a hiteles megnyilatkozás pedig nem tud kilépni megalkotója tudásbeli korlátai vagy személyiségbeli adottságai közül. Saulus szerteágazó történetét is az rántja egyetlen tengely köré, hogy önnön személyiségalakulásának központi kérdéseihez kapcsolódik valamennyi, látszólag össze nem függő mozzanat. A regény tengelyét az elbeszélői tudat alkotja. Saulus tudata, amely az azonosítás pszichológiai folyamatának alárendelten, központi egzisztenciális kérdéseihez asszociatív módon kapcsolva idézi fel saját személyiségalakulásának folyamatát.

A narrátor Saulus tudata azonban kettős természetű. A megtapasztalás távolságával bíró emlékező tudat csupán helyenként szólal meg. Pl. „Erre a (szamár) szeméhez hajoltam, de úgy, hogy szemgolyója érintse a szempillámat; s akkor már nem húzta el a fejét, csak az egész testén összerándult a bőr. Egy pillanatig azt hittem, hogy megszólal. Tétován hátrálni kezdtem. Lehet, hogy ez volt az első lépés ?” (151. o., a vizsgált jelenség kiemelése: G. J.) – kérdezi Saulus a damaszkuszi út eseményeinek elbeszélése közben az út végi megtérésére (megváltozására) utalva. Az emlékező tudat jelenléte – ha nem is explicit módon – a reflexív szólamban érzékelhető, illetve a regény bevezető részében: mintha Saulus tudna valamit, amiről nem beszél, mintha egy másfajta nézőpont is kicsengene elbeszéléséből, mint amelyből történetét meséli. Az emlékező tudat háttérben maradó jelenlétét ily módon az elmaradó kommentárok is jelzik.

A narrátor Saulus az átélő tudatot láttatja. Belülről meséli el történetét: elkötelezettségei és vágya közt feszülő ambivalenciájának kilengéseit követve. Sorról sorra, bár nem lineáris időrendben vagy kauzális rendben. A pszichológiai folyamat meghatározta rendben. A megtörténés jelenének epikai mozgásterében, még ha nyelvtani múlt időt használ is. A regénytörténet tehát az időtengely egy rögzített pontja körül bontakozik ki, de éppígy rögzített a történet tere is. Bár látszólag, a földrajzi távolságok megszokott viszonylataiban a regény egy tágabb térben játszódik (a Holt-tengertől Jeruzsálemen keresztül Damaszkuszig terjed), a narrátor-főszereplő belső nézőpontjának az őt körülvevő külső világra való vetítése saulusivá teszi azt: egyrészt gnómikussá (tértelenné), másrészt egyedivé. Thomka Beáta Saulus-elemzésében Bahtyin terminusa nyomán a „hős térbeli formájáról” beszél: „A regény látványleírásai nem függetlenek a látó, szemlélődő személytől, az én-elbeszélő Saulustól. A külső síkból intarziásan beilleszkednek lélekállapotába, közérzete külsővé válik, láthatóvá, tapinthatóvá, a táj, a napszak színeibe, formáiba vetül ki. A regény természeti képei, évszakra, időjárásra vonatkozó közlései, tárgyleírásai nem korlátozódnak a dologi világ, Saulus környezete árnyalására: nem a táj geográfiájának, hanem a lélek térbeliségének a tartozékai.”[9] Az átélő tudat perspektívájának szövegbeli érvényesítése a szereplők kapcsolatrendszerét, pontosabban Saulus többi szereplővel való kapcsolatát is az adott, egyetlen nézőponthoz rögzíti. Saulus személyiségalakulásának ambivalenciája fejeződik ki az egyes szereplőkhöz fűződő viszonyában, pl. míg Rabbi Abjatár a tiszta racionalitás, a törvény alapos és érdekeltségében ravasz magyarázójának (és semmi egyébnek) a megtestesítője Saulus számára, addig Támár a törvényen kívüli/túli, a természettel összhangban levő, a racionalitástól megkímélt, tiszta ártatlanság (és semmi egyéb).  

Az átélő tudat működésének szövegformáló tényezőként való megnyilvánulása befogadási konklúziókkal is együtt jár. Ezekre e dolgozat keretein belül csupán utalnék. Saulus ambivalenciája a főszereplő pszichés adottsága, továbbá a történet menetét meghatározó tudatműködés, de egyben a befogadó tudat, illetve psziché számára is ismerős. Analóg módon változik tehát a főszereplő Saulus, mint ahogy alakul a regénytörténet, s ahogy a befogadó tudata működik. Hiszen az emberi tudat, illetve psziché folyamatait sem elsősorban a logika mozgatja, az sokkal asszociatívabb, a kronológián vagy kauzalitáson áttörő: az átélt jelen pillanat egzisztenciális centrumába sűríti a tapasztalás, tudás, jellem, vágy stb. elemeit. A regény olyan olvasást provokál, amely a befogadó racionális tudattartalmakon túli érzékenységét hozza mozgásba. A Saulushoz készült munkajegyzetekben Mészöly Miklós alkotói módszeréről így ír: „...az első rész motívumai – amelyek ott egy bizonyos magatartás és sorsvállalás igazságát igazolták – a második részben megmutatják a másik arcukat, a leleplezőt és cáfolót. Olyan összecsendítésekre gondolok, melyeket nem az olvasói értelemnek kell majd észrevennie, hanem az érzelmi nyitottságnak, az atmoszféra sugallatára.”[10]  

A regényzárlat nyitott, Saulus megvakulását nem mondja ki. A narrátor emlékező tudata a háttérbe szorul, az átélő tudat viszont egyre kevésbé képes beszámolni a benne lezajló változásról, utalásokkal s a korábban felvezetett metaforaháló elkötésével, dadogva tájékoztatja olvasóját. Hiszen a lélek változásairól oly nehéz beszélni. Oly sokirányú, s elmesélve mégis oly keveset mondó. Az elbeszélés, a megnevezés során, legyen az bármennyire körültekintő, oly sok minden marad rejtve, s ezáltal oly hiteltelen, ami megfogalmazódik.

Mészöly regénye a vállalt „irodalmi dadogás” formáját hozza létre. A megnevezés és elmondás bizonytalanná tételében az elrejtettre mutat rá, a csendet „szólaltatja meg”.  Eszközei a nyelvi kifejezésen túliak, irodalmi és narratív természetű eszközök (lásd a fent elemzett eljárásokat, a főszereplő-narrátor ambivalenciában őrlődő tudatának áttetszővé tételét, az ehhez rögzített tér- és időkezelést; illetve a regényben is megjelenő és Mészöly Miklós írásművészetére általában jellemző eljárásokat).

Az „irodalmi dadogás” hátterében az a világnézeti ambivalencia bontakozik ki, amely a jelentés egységességét firtatja. A másféle megközelítés(ek) számára biztosít teret akár kifejtve a másféle megközelítés mibenlétét, akár  csupán sugalmazóan elhallgatva, s így a másféle megközelíthetőség odagondolását, odaértését nem kizárva.

Az „irodalmi dadogás”, a „nyelvi kifejezésen túliság” Mészöly Miklós szövegeiben érzékeltet egyfajta, a nyelviségen belüli oppozíciót is: a kimondás és a ki nem mondás  ellentétét, amelyben ez utóbbit a nyelvi és egyéb eszközökkel körülhatárolt elhallgatásalakzatok képviselik.

1. Az emlékező és az átélő elbeszélői tudat disszonanciájából eredő elhallgatásalakzat[11]

Az események, emlékek, reflexiók egymásutánisága a regényben töredékekből építkező asszociációs láncot eredményez, semmiképpen sem történetíveket. Az ambivalenciasor tagjai között a narráció meg-megszakad, elhallgat, hogy új szálat vegyen fel, szövegréseket hagyva. A töredékek a személyiségalakulásnak kiszolgáltatott Saulus múltbeli tudatállapotát tükrözik, az átélő tudatot láttatják. Az átélő tudat megnyilvánulása eltünteti a tapasztaló én és az elbeszélő én közti távolságot, így a személyiségalakulás esemény-, emlék- és reflexiótöredékeiről tud csak beszámolni.

A narráció az elbeszélő Saulus asszociációs emlékezete szerint épül, irányát a személyiségalakulás szabja meg. S bár az emlékező tudat a szövegben alig-alig szólal meg, permanens jelenléte a töredékek egymáshoz kapcsolódásának kohéziójában jut érvényre. Az emlékező elbeszélői tudat jelenlétére éppen megnyilvánulásának a hiánya hívja fel a figyelmet. Ezt a hiányt a helyenként átszivárgó emlékező elbeszélői tudat megnyilvánulása láttatja, az teremti meg azt az elváráshorizontot, amelyhez képest az elhallgatásalakzat érzékelhetővé válik.

Az emlékező elbeszélői tudat áttetszővé tételének eljárásaként értelmezem a regény elején alkalmazott technikát, amely az első személyű elbeszélői monológba egy második személyben megszólított potenciális hallgatót (olvasót) vagy még inkább az elbeszélő én múltbeli (nem az elbeszélés idejéhez, hanem a történet idejéhez kötődő) önmagát iktatja. A szöveg a grammatikai személyek váltakoztatásával egyértelműsíti a megközelítés kétféle nézőpontját. Mintha a második személy mögött az elbeszélő én emlékező tudata bújna meg, amely már a személyiségváltozáson túlról viszonylagosítaná az átélő tudathoz igazodó narrációt. „S maga az utca is sokkal keskenyebb. És éppen ezt nem érted: nyolc nappal ezelőtt mintha az is szélesebb lett volna. S a koldussal se most, hanem még Nisán hónapjában találkoztál. [...] S közben egyre a koldus arcát nézed, mintha abban is igazolást keresnél, a pillantásában. Vajon mindaz, amit magadban mormolsz, csakugyan elég? Nem lehet elvenni belőle? Nem lehet hozzátenni?” (7–10. o.)

A szöveg további részében a második személyt alkalmazó elbeszélői eljárás visszaszorul, csupán a regény végén jelenik meg újra, mintegy azt hangsúlyozva, hogy az általa képviselt viszonylagosító szemszög (az átélt események tapasztalata birtokában levő emlékező szemszöge) végig – ha hallgatagon is – jelen volt: hallgatásba burkolódzott.

 Az emlékező tudat személyiségalakulással kapcsolatos tapasztalata rántja egy tengely köré a szerteágazó történettöredékeket. Ez a tapasztalat azonban nem azonos az összegző tudással: a főszereplő identitásváltásának menetéről, működéséről szól. „Lehet, hogy ez volt az első lépés?” – mondja Saulus, de explicit módon sosem fejti ki, mihez. Az elbeszélő nem nevezi meg azt a lélektani változást, amit elbeszélése tükröz, s nem értelmezi az ambivalenciasor-tagok egymáshoz kapcsolásának mibenlétét sem.

A narráció elhallgatásai azt érzékeltetik, hogy a cselekmény egységét lehetetlen megtalálni, hogy az elbeszélésfolyam folyamatjellege kérdéses, s hogy megragadhatatlanok az összefüggések. Az elhallgatásalakzat az emlékező tudat és az átélő tudat disszonanciájából ered: az emlékező tudat és az átélő tudat kettéválásaként érzékelhető az első személyű narrátor elbeszélése során. Az emlékező Saulus nincs birtokában az összegző tudásnak, így hallgat arról, amiről az átélő Saulus végig beszélni próbál: a személyiségváltozás okáról, folyamatáról, kimeneteléről.

Az elbeszélői szólam elhárítja magától a jelentésadást vagy sugalmazást: Saulus személyiségváltozásának megragadható-elbeszélhető töredékei között elhallgat az összefüggések tekintetében.

2. A nézőpontváltásból eredő elhallgatásalakzat [12]

Saulus ön-narrációs monológjának a személyiségalakuláshoz való rögzítettségéről már szóltam. S bár ez a rögzítettség átszövi az egész epikai teret (leírások, időkezelés), a narráción belül mégis megkülönböztethető az eseményeket és emlékeket felsorakoztató mintha-tárgyilagos szólam, valamint egy, Saulus léte érvényességét kereső reflexív szólam is. Mindkét szólam az átélő elbeszélő tudat megnyilvánulásán belül értelmezhető.

„Úgy maradtam ott az üres csarnokban, mintha ez az egész futárkodás előre el lett volna döntve. De a bizalomnak nincs szüksége rá, hogy magyarázza magát. Beléptem a tárgyalóterembe...” (37. o., a reflexív szólam kiemelése: G. J.)

 A reflexív szólam kifejtetten belső nézőpontot képvisel. Saulus önazonosságára kérdez rá folyamatosan, vissza-visszatérve, különböző események, emlékek közé ágyazottan. A szövegtestben helyenként önálló reflexióvá teljesedik, de legtöbbször a történettöredékek elbeszéléséből „szól ki”, azok elmesélésének rögzítettségére, a beszélő személyétől való függőségére is figyelmeztetve.

A mintha-tárgyilagos szólam a külső nézőpontot érvényesíti – az elbeszélő személyével behatárolt világon (a szöveg lehetséges világán) belül. A regény cselekményéhez kapcsolható tér és idő (Palesztina Krisztus után 37-ben) a narráció során szubjektív időben és térben reprezentálódik, s a személyiségalakulás menetéhez rögzített. A tárgyilagosság viszonylagosságát ez adja. Mégis külsőként kell felfognunk ezt a nézőpontot, hiszen a Sauluson kívüli világot közvetíti.

A narráción belül a mintha-tárgyilagos és a reflexív szólam váltakozik, keveredik, összefonódik. A nézőpontváltás üres helyeket hoz létre az olvasásban, elkötetlenül hagyja az előző nézőpont felvetéseit, hogy másféléket tegyen vagy villantson fel. A szólamok kattognak az elhallgatások és kimondások szövedékében.

„Sokan csak nyárnak mondják, mi Thammuznak, Ábnak és Elulnak. Három hónapig tart. Három hónapig ugyanaz a fény tűzi a homokot, a sátorponyvákat, ugyanaz a hőség forgatja benned a gondolatot. De még a fele idő hátravan, amíg megjön a szüret. Nehéz kivárni. Nehéz türelmesnek lenni. Vagy alázat nincs bennem elég, vagy túlságosan is sok van. Siettetni Ábot, siettetni Elult, hogy minél előbb a széles kapuba állhassak, Ethanim kapujába, amelyiken a szüreti szamarak vonulnak át megrakodva... Nem alázat az is, hogy igyekszünk siettetni az időt, ami úgyis arra vár, hogy beteljesedjék? De a fele idő még hátravan. Másfél hónap.” (7. o., kiemelés: G. J.)

A regény kezdősorai a cselekmény jelen idejét határolják be és azt a zsidó kultúrkört, amelynek viszonylatában Saulus önazonossága kérdésessé válik. Az ünnepvárás leírását szakítja meg az a nagyon is személyes elmélkedő elbeszélői hang, amely a szövegben fel nem vezetett narrátori nézőpontváltásból adódóan – ismétlésalakzatokkal s egy helyen az elhallgatás három ponttal jelölt szintaktikai alakzatával[13]  is kiemelve – dominánssá válik a szövegrészben. Mintha a leírás csupán arra szolgálna, hogy elleplezze a bizonytalanságot, ami a reflexív szólam mondandójának folytathatatlanságából, a felvetett kétségek megválaszolhatatlanságából, tehát a megismerhetetlenből ered. A külső–belső nézőpontváltás a történetmondó Saulus egzisztenciális kérdéseinek a környező világra vetítéséből fakad, és a külső világnak a belső prizmáján keresztüli láttatását eredményezi az én-elbeszélőn keresztül.[14]

Ami Saulusban lejátszódik a személyiségváltozás, az eszme átfordulása során, az kimondhatatlan, megragadhatatlan, s valószínűleg a megismerés számára sem közelíthető meg. A belső elbeszélői nézőpontnak külsőre váltása így hoz létre elhallgatásalakzatot, hiszen a reflexív szólam felvetéseihez az érzet szintjén vagy az asszociáció szintjén kapcsolódnak a külső nézőpont leírásai, történetmondása: nem mondják ki a kimondhatatlant, arról hallgatnak.

3. A szereplők kapcsolatából eredő elhallgatásalakzat[15]

A szövegrés, az elhallgatás jelenléte Mészöly Miklós Saulusában élesen kidomborodik a párbeszédekben is. A szereplők csak annyit mondanak ki  a párbeszéd során, ami egymásnak szól; megnyilatkozásaik nem tartalmaznak sem többletinformációt az olvasó eligazodását segítendő, sem magyarázatokat önnön álláspontjukat, magatartásukat illetően. A szereplők beszédében az az előfeltevés reprezentálódik, hogy a beszélgetőtárs közös élményeik, tapasztalataik és kapcsolatuk mélységének tudatában van. Az olvasó viszont kihagyásként, előle történő elhallgatásként szembesül ezzel az információs hiánnyal.

Saulus ön-narrációs monológjának a beszédhelyzete a szövegben nem tisztázott. Nincs utalás arra vonatkozóan, Saulus miért kezd története elmondásába, s arra sem, kihez beszél. Így a megértetés elbeszélői szándéka is kérdéses, hangsúlyosabb az érzékeltetés szándéka. S ahogy egy párbeszéd során a metakommunikációs megnyilvánulások legalább olyan mértékben segítik a kommunikációt, mint a nyelvileg megformált gondolatok, a regény nyelvbe szorított párbeszédei is élnek a sugalmazás, az utalás eszközeivel.

A párbeszédek szintén a templomi nyomozóban folyó változások ambivalenciasorának egy-egy állapotát jelenítik meg, Saulus belső prizmáján átszűrve. Némelyik bölcseleti dialógus (a Rabbi Abjatárral folyó beszélgetések), némelyik praktikus információcsere (pl. Saulus alárendeltjeinek eligazítása vagy a Saulustól független történésekről beszámoló mellékszereplőkkel folytatott párbeszéd), amikben nem hangsúlyos az elhallgatás jelenléte. Azonban minél közelebb áll a beszélgetőtárs Saulushoz, annál erősebb a párbeszédnek a belső egzisztenciális nézőponttól való függése, az azon keresztüli kivetülése.

Az alábbi részletben szállásadójával beszélget egy éjszaka, mielőtt az őrség ellenőrzésére indulna, s mielőtt megtörténne a Saulus változását megpecsételő találkozás Istefanosszal, majd az ő üldözése:

„– Most már ne menj sehová – dörmögte. – Jobb, ha lefekszel te is.

– Mert nem ismersz, azért mondod.

– Mert ismerlek, azért mondom.

– Nem hagyhatom Kedmahot. Elvesztette a fejét.

– Hát, ha így veszed...

– Hogyhogy így?

– Hát, ha mindenáron... mindig...

– Hogyhogy mindig?

– Folyton.

– Úgy bánsz a szavakkal, mint a kavicsokkal!” (91. o.)

Mindkét szereplő más megközelítésből utal arra, amiről egyikük sem beszél: a Saulusban lejátszódó elbizonytalanodásról és a konok elszántságról, hogy „végig kell menni az úton” (155. o.). A szállásadó otthon tartaná, megvédené a végzetes éjszaka eseményeitől, Saulus pedig csak azt érzi, hogy „mindenáron, mindig” próbára kell tennie önmagát. A párbeszéd hallgat arról a bensőséges kapcsolatról, amely mindkét szereplő figyelmének középpontjába kimondatlanul is Saulus önazonosság-keresését állítja. A kapcsolat mélysége és hitele éppen – az adatot alig tartalmazó – szóbeli megnyilvánulások köré fonódó csendben, az elhallgatásban reprezentálódik. A párbeszédek elhallgatásai a verbális lehetőségek elégtelenségét, a kimondhatatlant fejezik ki, az arra vonatkozó kétséget, hogy ilyesmi nyelvileg rögzíthető.

Az olvasó eligazodását a szöveg más helyei segítik, bár sokkal inkább sugalmazásszerűen, mint egyértelműen. A párbeszédek elhallgatásalakzatai tág teret biztosítanak az olvasó produktív kiegészítései számára, olvasata saját tapasztalattal való kibővítésére, a szöveg támogatta értelemkonstrukció egyénivé tételére.

4. A nyelvi kompetencia megkérdőjelezése

4.1. A történet elbeszélhetőségének megkérdőjelezése[16]

Saulus a narráció során maga is küzd az elmondhatósággal. Első személyű narrátorként saját történetét eleve az én prizmáján vetíti át, de az egységes történet/történettöredék elmondhatatlansága nyíltan foglalkoztatja. Istefanos üldözésének éjszakájáról mondja: „A következő pár órának  azóta sincs megbízható története bennem. Amire vissza tudok emlékezni: mint a széttört cserép. S a holdfényben még az is kétessé lesz, ami ártatlan.” (120. o.) Majd később ugyanezzel az üldözéssel kapcsolatban: „Igyekeztem pontosan és szűkszavúan elmondani, hogy a sikátorban hogyan kezdtünk hozzá – az első házat, a másodikat, a huszadikat... Aztán Kórét meg Disánt, ahogy előbukkantak a félkörös kőpalánk mögül. Kedmah konok szolgálatkészségét. Kóré becsületes korlátoltságát. Aztán megint Disánt, azzal az ostoba vigyorgásával – de ebbe annyira belezavarodtam, hogy végül már minden szót újra kellett kezdenem. És egyre görcsösebb pontossággal akartam leírni az idétlen bujaságát, szénfekete, olajosan göndörödő szakállát [...] S akkor megint újrakezdtem: Nem úgy... nem [...] De ez sem elégített ki.” (134. o.)

Az elmondhatatlan szövegbeli kifejezése a nyelv lehetőségének korlátaira utal, s egyben azokra a tartalmakra, amelyek a nyelvbe foglalhatóságon túl vannak. Saulus hiába próbálja elmondani az üldözés történetét, hiába fog hozzá újra és újra, be kell látnia, hogy a megélt események teljessége nyelvileg nem közelíthető meg.

4.2. A nyelvi megnevezés lehetetlensége

4.2.1. Három pont

„Dicsértessél... segíts, Örökkévaló! A tenger látja a farkast, és megszökik, a Jordán látja a farkast, és meghátrál, a hegyek, mint a kosok, szökellnek, a dombok, mint a bárányok, szökellnek... Remegj, föld! – és éreztem, hogy kiáltanom kell, annyira nem volt nyál a számban. – Miért féljek... mit tehet nekem az ember... mit tehet nekem, aki áruló? Az Örökkévaló nevére mondom, kiirtom őket! Környeznek, mint a méhek, föllobbannak, mint a tövisek tüze, lökve lökdösnek, hogy elbukjam... de Ő segít nekem!” (22. o.) – hangzik a nyomozó Saulus féktelen imája a sikertelen holt-tengeri kiküldetés után. Az ima egy nagyon sűrített létállapotban szólal meg, stilárisan is elkülönülve a szöveg többi részétől. A kudarcból adódó tehetetlenség és az Örökkévalót is a maga oldalára hajlító akarat ütközésének eksztatikus pillanata ez. Saulus a törvényben megtestesült, pontosan érthető, magyarázható és kivitelezhető rend rendíthetetlen érvényesítője a történet e szakaszában, aki a rendet elárulók nyomát kutatja s őket üldözi.  Életeleme az ellentmondás tettenérése és likvidálása. Imájában a tettenérés kudarca, a rend érvényesítése iránti elkötelezettség és a megingás vegyül. A megnyilatkozás többszörösen megszakított, nézőpontváltásból, hangnemváltásból, valamint a gondolat befejezetlenségéből létrejövő kattogás, dadogás jellemzi. A pillanat és az érzés telítettségét – bármilyen megközelítésből és bármilyen módon kezd is neki újra és újra – Saulus nem tudja kifejezni. Nincsen rá szava, ami ezt a sokrétegű telített állapotot megnevezhetné. Az íráskép az ívelt gondolat- (és mondat-) egységek hiányát  három ponttal jelöli.  

Az elhallgatásalakzatok Zsadányi-féle rendszere a három pontot a kimondhatatlanra utaló szintaktikai elhallgatásalakzatként határozza meg. „A három ponttal jelölt befejezetlen sor nemcsak arra utalhat, hogy a gondolat folytatható, hanem arra is, hogy a beszélő a szóbeliség határához érkezett.”[17]  A fenti idézetben a három pont öt alkalommal szerepel s több funkciót tölt be. A retorikai alakzatok mellett a megnyilatkozás eksztatikus voltát (csapongását) jelöli az írásképben. A Zsadányi-féle értelemben is szerepel, pl.: „A tenger látja a farkast, és megszökik, a Jordán látja a farkast, és meghátrál, a hegyek, mint a kosok, szökellnek, a dombok, mint a bárányok, szökellnek...” A metaforasor fokozatosan bomlik ki, gradálódik és gyorsul (felbukkan benne a szöveg más helyeit idéző  bárányszimbólum is – itt az üldöző farkas ellentétpárjaként), majd befejezetlenül megtorpan: ami elhangzott, tovább nem fokozható, nyelvi eszközökkel jobban meg nem közelíthető.

Az ima „Dicsértessél... segíts, Örökkévaló!” kezdőmondatában a három pont mögött Saulus válsága is ott rejtőzik, a világnézetén és ösztönein eluralkodó ambivalencia. A hagyományosan induló ima az első szó után lemond arról, hogy a szokványos fordulatokkal éljen, a három pont egyben ezt a szokványos folytathatóságot is jelöli. De azt a szakadékot is, ami e folytathatóság (a nyelvileg rögzült imafordulatok) és Saulus imájának tartalma között feszül. A három pont szintaktikai alakzatként explicit módon jelöli a mondaton belüli elhallgatást, a kimondhatatlan helyét határolja be.

4.2.2. Beszédképtelenség[18]

A nyelvi kifejezés bizonyos tartalmak megragadására való elégtelenségét a szöveg Támár alakjában is tematizálja. A nyelv a szubjektumon kívül eső világ megismerésének, a világgal való kapcsolatnak az eszköze. Saulus is általa tart fenn kapcsolatot a számára legfontosabb szubsztanciával, a Törvény szövegében megnyilvánuló Örökkévalóval. A Rabbi Abjatárral folytatott beszélgetések is gyakran szóválasztáson vagy szóhasználaton fordulnak meg. A saulusi identitásnak szüksége van a nyomra, a rejtőző megragadható elemeire; az üldözöttek hátrahagyott nyomaira nyomozásai során csakúgy, mint a megnevezésben azonosítható nyomokra a megismerés során.

A beszédhibás Támár esetében a nyelv eszköze eleve korlátolt. Mégis valami olyan magától értetődő ártatlansággal kapcsolódik a természetes világhoz, ami az árulkodó nyomokat görcsösen kutató Saulus számára csak vágy lehet. „Pedig ha valaki, ő igazán ártatlan; hozzá képest felöltözve is szemérmetlenek vagyunk. Nem tudom, hogyan csinálja. Mindig keres magának valami sarkot, ami csak az övé, s az ember akkor is kénytelen odanézni, ha nincs ott. Mégis úgy éreztük, hogy rajtakapott bennünket.” (75. o.) Saulus ambivalenciájában Támár lénye a vágyott eszme világához kapcsolódik. S a vágyott eszme a Rabbi Abjatár-féle körmönfont, szavakon lovagoló törvénymagyarázattal szemben Támár beszédképtelenségében sűrűsödik össze. Olyan tartomány ez, ahová nem érnek el a szavak, ahol csődöt mond a nyelvi kifejezés, s ahol a csendbe fordulás előtti lépésként Támár „gduuu-gduuuzása” hangzik fel. („Telihold idején egyáltalán nem beszél, csak egy dorombolásszerű gduuu-gduuu hangot hallat.” 29. o.)

* * *

„Gduuu-gduuu”

A Saulus elhallgatásalakzatainak a hátterében a nyelvi kifejezés megbízhatóságával szembeni kétely áll. Az elbeszélhetőség kérdése pedig  a történet folyamatszerűségének nézőponthoz kötöttsége és töredékessége révén válik viszonylagossá. A töredékek között kirajzolódó elhallgatásalakzatok az összefüggések  kimutathatatlanságára utalnak, s így arra, hogy ami (a világból, a létből) megragadható és nyelvileg kifejezhető, repedések rajzolatával teli, „mint a széttört cserép” (120. o.).

* A tanulmány első részét  ld. a Kalligram 2004/10-es számában (a szerk.).

Jegyzetek

[1] Zsadányi Edit: A csend retorikája. Kihagyásalakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben. Pozsony, Kalligram, 2002.

[2] Uo. 7.

[3] Mészöly Miklós: Munka közben. Naplójegyzet az Atlétához és a Saulushoz. In uő: A tágasság iskolája. Szépirodalmi, Budapest, 1993, 188.

[4] Kulcsár Szabó Ernő pl. az eszmeváltást a személyiségváltozással együtt tartja a regény központi témájának: „Mindaz persze, ami ebben a műben »történik«, belső cselekményként zajlik előttünk: a templomi nyomozó megtérésének lezáratlan története itt a hithez való odatartozás viszonylagosságának, de a személyiségalakulás interszubjektív feltételezettségének a példázataként is olvasható. Ám mindkét értelmezhetőségnek az a késő-modern individuumfelfogás szolgál alapjául, hogy a személyiség egységét nem szavatolják az élet világán túl elhelyezkedő szubsztanciák.” Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története. 1945–1991. Budapest, Argumentum Kiadó, 1994, 119.

Más elemzők a hatalmi viszonyok felismerésének és az azzal való szembefordulás történeteként értelmezik a regényt. Vö. pl. Tamás Attila: A hatalom problematikája Illyés Gyula és Mészöly Miklós irodalmi alkotásaiban. Az V. Hungarológiai Kongresszuson elhangzott előadás, Jyväskylä, 2001.

[5] Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet. (Kérdező: Szigeti László) Pozsony, Kalligram, 1999, 188.

[6] Mérei Ferenc: Elkötelezettség és ambivalencia. In uő: „vett füvektől édes illatot”. Budapest, Múzsák, 1986.

[7] Mészöly Miklós: Saulus. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988, 8.

[8] Cohn, Dorrith: Áttetsző tudatok (A tudatfolyamatok ábrázolásának narratív módozatai a szépirodalomban). In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei II. Pécs, Jelenkor, 1996, 81–193.

A továbbiakban az elbeszélői tudatok Cohn-féle osztályozását használom. Első személyű narráció esetén Dorrith Cohn a következő narrációváltozatokat különbözteti meg: disszonáns ön-narráció, egybehangzó ön-narráció, önidéző monológ, ön-narrációs monológ. A Saulus című regény az ön-narrációs monológ narrációváltozatát alkalmazza. Ennek jellemzője, hogy az elbeszélő én és a tapasztaló én távolsága oldódik, a narrátor – feladva az időbeli távlatból adódó rálátását – azonosul múltbeli állapotával. Az ön-narrációs monológban a tapasztaló én van túlsúlyban, az elbeszélő én csupán helyenként vagy egyáltalán nem szólal meg.

[9] Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Pozsony, Kalligram, 1995, 110.

[10] Mészöly, Miklós: Munka közben. 188.

[11] Ezt a fajta elhallgatásalakzatot a Zsadányi-féle osztályozás nem tárgyalja, mégis leírható az általa kidolgozott támpontok alapján. Az elhallgatásalakzat e típusának jelenléte a Saulusban különös hangsúllyal bír.

[12] Zsadányi Edit: i. m. 40–45.

[13] Zsadányi Edit: i. m. 23–24.

[14] Vö. Thomka Beáta: Mészöly Miklós. 108–119.

[15]  Az elhallgatásalakzatok ezen típusát Zsadányi Edit tanulmánya nem tárgyalja.

[16] Zsadányi Edit: i. m. 29–33.

[17] Zsadányi Edit: i. m. 23.

[18] Uo. 133–134.