Trans

Egy tragikus úti élményről lesz szó.

Ex und pop, így hívják a helyet Berlinben, ahonnan indul a történetem. Egyik utazásom során, miután a napi teendőimet befejeztem (szobafoglalás, telefonok, bank, útikönyv, vásárlás, munka: az első feljegyzések elkészítése, térképek beszerzése, útvonalak azonosítása), esti pihenésre vágytam. Elindultam tehát az éjszakába. Rövid estének látszott, gyors eldőléssel, ami hamar kiüt majd. A berlini barátom nem ért rá, így a barátját küldte maga helyett. A barátom barátját addig még sosem láttam. Megbeszéltük, hogy a kreuzbergi Bergmann straße és a Mehringdamm sarkán találkozunk egy meleg szórakozóhely bárjában, itt ücsörgünk kicsit, majd meglátjuk, lesz-e kedvünk továbbmenni.

A  barátom barátja: H.

H. magas, szőke, úgy harminc és negyven között van (nehéz róla bármi konkrétat írni), érdekes, még ma sem tudom mennyi idős pontosan, alig volt időnk magunkról beszélni, pedig az első találkozás óta ma már több minden összeköt minket. H. feltűnő, szemüveget visel, alakja  vékony és mondhatni vonzó, legalábbis a bárban ennek rajtam kívül többen tanújelét adták. Persze nem ez a lényeg, nem is erről akarok beszélni, hanem arról: akkor még nem tudtam, hogy amit éjszakai szórakozásnak gondolok, az lesz a valódi munka, és ami a munkám volt a nap elején, értelmét veszti majd ahhoz képest, ami történni fog velünk. A munka igazi német erény, itt a szórakozás is munka, mondja viccesen H., fárasztó, izzasztó, meleg dolog, mert fel kell szedned egy másik embert, barátkoznod kell, és közben ki kell adnod magad, de általában megbánsz minden embert, akiket ezekben a bárokban szedtél fel. A munka életbevágóan fontos, igen, de szerintem semmi köze a szabadsághoz, ahogy a szórakozáshoz sem, válaszolom. Elbeszélünk egymás mellett. Emlékszem, már itt eltávolodtunk. Az igazi feladat számomra az lesz - s ez is munka -, vajon bele tudom-e képzelni magam mások helyébe? Képes leszek-e a H.-val töltött éjszakát rögzíteni, az eseményeket oly módon írásba foglalni, hogy szó szerint adjam vissza, ami történt velünk?

H. a találkozásunk után néhány pillanattal szimpatikussá vált, és azonnal hosszan tartó beszélgetésbe kezdtünk. A városról beszéltünk, ahol mindketten csak pár hónapig élünk. Néhány rövidital, nem is igaz, sok, borzasztóan sok tömény és sör után H. egy ajánlattal állt elő. Mivel zenéléssel foglalkozott és különféle zenekaroknak írt szövegeket, felvetette, úgy éjjel két óra felé, hogy szívesen elvinne és megmutatna nekem egy bárt. Ő sem járt még ott, viszont sokat olvasott róla, sőt egy általa komponált dalba írta a nevét, anélkül, hogy látta volna, anélkül, hogy ott járt volna, hogy tudná hogyan is néz ki. Persze a bár sehogyan sem néz ki, mint utóbb kiderül majd, amolyan láthatatlan hely, nincs mit nézni és megfigyelni rajta, de ezt akkor még nem tudtuk, indulás előtt voltunk. Nem ellenkeztem, az időt sem akartam húzni, kezdtek pörögni az események, így kellő italadagot magunkhoz véve nekiindultunk gyalog a York straße felé, a régi hidak árnyékában; elavult, óriási vasépítmények és a politikai feliratok között vándoroltunk több mint háromnegyed órát, mikor azt hittem, sosem lesz vége a fejemben ennek az útnak, végre megérkeztünk. De ne szaladjunk előre!

A járda, ahol jövünk, egy hosszú csík a végtelenbe, nem érdemes róla jobbra vagy balra nézni, úgyis csak csövek látszanak, kísérik az utunkat a hengerek, a vasak és a két magas fal. Ez az út nem veszett el a végtelenbe, a tekintet mindig a falba ütközött. Azt hiszem, soha nem láttam a magányra jobban emlékeztető utat. Pedig minden út a magány metaforája, de ez nem metafora volt, hanem valóságos út és valódi egyedüllét. De nem ez a lényeg. Tétlen, éles, unalmas, acélúton haladunk. Nem csoda, hogy H. a depresszióról mesél, a tünetekről, amiket a barátain észlelt, és amiket saját magán is kezd az utóbbi időben észrevenni, különösen mostanában, azóta, amióta ebben a gigászi városban él és a negyvenhez közelít (de még mindig nem árulta el, pontosan mennyi). Mintha a halál közeledne reggelente az ágyához, a párnája alá nyúl, és úgy érzi, alulról verdesi valaki, valaki más, egy személy a halál; csapkodja az arcát, üti a pofámat, mondja, majdnem minden reggel, és visszahúz a párnára, ha fel akarok kelni, nem tud felkelni, panaszkodik a hidak alatt, fél a haláltól, nem komolyan, tragikusan, csak a véletlenek miatt, mert véletlenül fog meghalni, azt suttogja a halál neki. Butaság, biztosan a sok anyag miatt van, amit magába ereszt naponta többször, szívjon kevesebbet, tanácsolom bután, ne olvasson annyit, ne utazzon állandóan, és ne figyeljen másokat; a világban minden rendben, ha nem keltenek pánikot benne, inkább tegyen-vegyen, kösse le magát valamivel, szedjen fel valakit. Úgy teszek, mintha nem mutatnám, engem is hív reggelente a halál, csak sosem én halok meg végül, mindig mások halnak meg. H. beszél tovább, folyamatosan mondja a magáét, mialatt átérünk Kreuzbergből Schönebergbe. A hidak a határt jelölik a kerületek között, kerülőút nincs, csak erre lehet jönni, egy kereszteződés sem volt, ami eltérített volna. Egyszerűen lekanyarodunk jobbra a következő sarkon, és a Potsdamer straße vonalán indulunk tovább, megérkezünk a célhoz. Odaértünk.

2.

Ha kívülről nézzük, a bár bejárata egy csupasz, fehér acélajtó. Ha már bent vagyunk a bélésében, és sokat vagyunk belül, és nem indulunk azonnal haza a szagok miatt, a sötét miatt, a bódult ijesztő arcok miatt, a nők kéjes mosolya miatt, akár tíz, tizenkét órát is eltölthetünk itt, anélkül, hogy észrevennénk, megy az idő, ekkor pedig maga a pokol nyílik meg a bejáratban a lábunk előtt. Itt állunk most.

Egy szakadék szélén vagyunk. Képzeletben folyóparton állunk, képzeletben ennek a folyónak Styx a neve, a vize a folyónak halálos méreg.

A lukban, ebben a hosszú csőben nincs bútor, körülnézünk. Feketeség van, nincsenek színek, levegő sincs, csak néhány plüss-szék és egy színpad, ahol még soha senki sem lépett fel, ahogy nincsenek társaságok sem, mindenki egyedül van, senki sem szórakozni jött, igazából senki sem önszántából érkezett. Alig látunk. Magában ül, sorolja magában a bűneit, befelé néz, nem kifele, észre sem veszik, ha benyitsz mondjuk életedben először ebbe a pokoli terembe, sűrű éterszag terjeng, nyílik az ajtó a belépőknek, a titkok megmozdulnak a látogató előtt.

Olyan hely nyílik meg, amilyet még sosem láttunk, olyan, amitől félni szoktak az erdőben álmukban a gyerekek. A magány sűrű és sok odabent. Leírhatatlan a ridegség, mégis leírom: ő veszi körbe a bárszéken és a hosszú fal mellett húzódó padon ülőket, ő irányít, és ő mozgatja a szálakat. A ridegség a levegő egy furcsa fajtája, tulajdonképpen oxigénhiány, a levegő hiánya a levegőben. Senki sem szívja be szívesen a szívébe, olyan a ridegség. Látjuk, aki ide betéved, közelről látjuk, mert szűk a hely. Azért jönnek, mert egyedül vannak és egyedül is akarnak maradni: egyedül, egyedül, egyedül.

A magánytól egyszer csak mindenki feloldódik: először is mások, mindenki idehordott magánya összeadódik, és nagy mennyiségű összegük lesz az oldószer. Nem is értem az elején, mikor megérkezünk, miért néznek ránk furcsán. Aztán rájövök, azt hitték, egy pár vagyunk, de amikor H. és én is egyedül folytatjuk az éjszakát, külön-külön mozgunk a csőben, leülünk a pulthoz, egyedül iszunk, H. vodkát, én kevertet, így, külön-külön ülünk sokáig, mindenki tudja, ide tartozunk. A belsejében vagyunk, a bútorokhoz lapulunk: végre benne vagyunk a lukban, csőbe húztak minket, azonnal.

Amit látok, unalmas így leírva, az életben sokkal izgalmasabb: embereket látok magam körül. Csak testek vannak, nincs semmi köztük, az együttlét puszta kielégülés, nincs elkötelezettség, meg elvárás, meg szerelem, meg tartós kapcsolat sincs. Csak ölelés van, szex van, drogok, minden formában és mennyiségben, olyan neművel, akivel akarsz. Nem úgy, mint odakinn, itt van kereszteződés, de nincs kerülőút: csak a csupasz őszinteség van itt bent a szívekben. Olyat szívsz, nyomsz, amilyet kívánsz. Valami zavar, még nem tudom mi, amikor hátramegyek a mosdóba. Furcsa, maró szagot éreztem, mesélem H.-nak utána, de láthatólag nem érdekli, túlságosan feloldódott ahhoz, hogy velem beszélgessen. Mit érzel, kérdezi később röviden, mert ő nem érez semmit, ez itt a lényeg, érted. Épp az előbb éreztem valamit, csak nem hagyod, hogy elmondjam.

A hátsó teremben, egy mosdóban, a berúgott, lukas ajtók mögött lehet közösülni. Ezt csak később veszem észre, mikor egy arab hátravisz és a piszoárok felé nyom előre, gumi nélkül. Mesélem H.-nak, mi történt az arabbal, hogy elővette a kokaint, hogy gyűrte össze először a papírpénzét, de nem ment neki, hogy elővett egy újabb tíz euróst és azt gyűrte tovább, remegett a keze, de nem miattam, hanem mert már régóta szeretett volna bárkivel, akárkivel, mert annyira beállt neki már délután, dugni akart egész nap. Az egyik kezével új szipkacsövet formált, a másikkal a fenekem felé nyúlt, mire elhúzódtam, még sosem láttalak itt, súgta a fülembe és újra próbálkozott, gyűrt a fal felé, turkált a nadrágomban, egy lukat keresett, ahova bemehet, nyomott előre a falhoz, ő nem tud csak úgy baszni, higgyem el, ő megadja a módját, körbenéztem és arra gondoltam, hogy lehet egy lukas, koszos, összehányt WC-ben megadni a módját, de az arabnak sikerült, mélyet lélegzett, és én is lélegeztem, elfogadtam tőle az ajándékot, nyúltam a retesz felé, mert ott akartam hagyni a lélegzetvétel után, gondoltam, kiszállok, de nem engedett, visszahúzta a reteszt, szóval odaadtad magad egy szar alaknak, mondja H., és csalódottan elfordul tőlem, de én beszélek tovább, mintha valaki hallgatna, imbolyogtunk, mesélem, nyomott, egyre jobban és élesebben, nyomós okokat hozott fel, beszélt végig, be nem állt a szája, már nem akartam menekülni, elképzeltem, milyen lehetne vele, de nem sikerült, mert valaki másra gondoltam, valakire, igen, úgy emlékszem, egy régi szerelmemre, mikor hátulról belém jött, és ugyanolyan jó volt, mint a régi, épp olyan nedves volt az arab is, kicsit ügyetlen és sokat beszélt, a lélekről papolt a testeknek és gyorsan elment. Levetkőztem az undor utolsó cseppjeit, igen, annak a szar alaknak is odaadtam a szüzességem, mondom, de H. már nem figyel rám, nem érdekli a szex, ha beszélnek róla, talán ezért fordult el tőlem.

Egy dolog tabu a pokolban, hogy vannak halottai a helynek. Mindenki beszél mindenkivel, de közben senkiről sem tudsz meg semmit, nincsenek történetek, csak egy nagy összevisszaság az egész, itt megszűnik a múlt minden részlete, senkit nem érdekel, mit éltél át, itt mindenki egyformán bűnös, mert egyszer már megcsalták, meglopták, levetkőztették, elárulták, kiherélték, és nevettek rajta. Itt nincs kellemetlenség, nincs érzelem, a semleges szeretet és a barátság hiánya van veled, ha lejössz ide. Aki túl sokat kérdez, azt kidobják, aki fontoskodik, ahhoz nem szólnak többet, aki üzletel, azt nem engedik be az ajtón. Senki sem sáfárkodhat a pokolban, nincs hetvenkedés sem, pénz vagy dicsekvés, nem lehetsz kapzsi, mert senkinek nincs itt semmije, és nem hazudhatsz, mert ezen a helyen nincs különbség a képzelet és valóság között.

H. és én először tanácstalanul ácsorogtunk az utcán, vajon a bejáratnál vagyunk-e már? Az ajtót nehéz észrevenni, legalábbis nehéz megkülönböztetni a ház falától, ugyanolyan fehér. A bejárat egy beugróban van, hogy ne lehessen azonnal látni. Épp olyan, mikor meglátjuk, ahogy leírták nekünk a melegek a bárban az előbb,  a bejárat olyan, ahogy H. a dalban formálta, olyan, ahogy elképzeltem, anélkül, hogy valaha láttam volna. Belépünk.

3

Az éjszaka 2000. július 7-e éjjelétől július 8-án délután négyig tartott. Mikor megérkeztünk, még nem tudtuk, milyen hosszú lesz. Semmit sem tudtunk, sejtelmünk sem volt az egészről, ami odabent van, és ami történni fog velünk. Néhány óra és perc híján majdnem egy teljes napot töltünk a bárban. Az alábbiakban azokat a feljegyzéseket teszem közzé, amiket másnap (helyesebben harmadnap) készítettem. Tudom, valamiféle önbecsapás ez, mert így minden közlés utólagos az eseményekhez képest, s inkább a csorbuló emlékezetnek lesz nagyobb szerepe, mint magának a cselekménynek; mégis hiszem, illetve hittem akkor is, mikor történtek a dolgok, hogy nincs más lehetőségem, mint minél hamarabb lejegyezni, ami történik. Úgy gondolom,  így közelebb jutok a látottakhoz; legalábbis néhány részletet nem felejtek el elemi gyorsasággal, ha dokumentálom pontról pontra a történteket és a szereplőket. Lássuk, mi történik odabent!

Induljunk el a bejárati ajtótól, onnan, ahová az imént megérkeztünk: hatalmas, vaskos fémlemez, nincs rajta kilincs, semmi sincs rajta a lemezeken és egy láthatólag bekalapált fogantyún kívül, az egész olyan, mint egy garázsbejárat autóknak és gépeknek, tulajdonképpen egy ipari ajtó, ami el van rejtve az utcai élet és a járókelők elől. Ha az ajtó előtt jobbra fordítjuk a fejünket, akkor kis táblán, velünk szemben, fejmagasságban látható egy felirat: Privat Club. PC hely, azt jelenti […], de nem, nem jelent semmit, mert itt eleve nincsen közös ügyünk, mondom H.-nak nevetve. Egy álca a tábla. Gyakorlatilag bárki bejöhet. Kifelé sokkal nehezebb lesz az út, mint most befelé.

Egy széles vállú kopasz enged be minket, miután H. háromszor veri az ajtót öklével, aztán negyedszer végre észrevesszük a csengőt. A csengetésnek enged a kopasz, ő Kharón, a révész, s mintha kicsit szégyellné, hogy a sors ezt a munkát adta neki. Pedig nincs miért. Ez itt minimumintelligencia, észrevenni a csengőt és nem dörömbölni, mert a zajjal csak zavarjuk a nyugalmat, ártunk a zenének, és a lassan felszívódó emberfejeket szakítjuk be odabent, ahol épp teszik át magukat a másvilágba. Átkelünk a folyón.

Odabent, mikor belépünk, szemmagasságban a falon, nem lehet eltéveszteni vagy elmenni mellette, jól láthatóan egy újabb felirat áll: NO DROG. A hely ekkor már másodszor önmaga paródiája, mondom H.-nak, de ő csak legyint, leráz magáról, egyedül, magunkban folytatjuk odabent az éjszakát, elválunk.

Bent vagyunk az átjáróban.

Csak egyenesen lehet haladni, előrefelé.

A bár egy hosszú, fekete, sötét cső.

Először szánalmasnak éreztem őket. Először éreztem szánalmasnak magunkat. A körülöttem lévő fejeket lebólintottam képzeletben, körülnézek és csupa groteszk figurát látok magam körül, valakinek a foga hiányzik, van aki szmokingban ül, néhányan kisestélyiben, az arabok tréningnadrágban és csíkos, szürke ingben, az egyik fickó mixer ruhában, még azt sem találom el hiba nélkül, ki a nő és ki a férfi idebent. A szánalom csak addig tart, amíg kívülről bámulom a mozdulataikat, aztán miután H. és én is elkeveredünk közöttük, beleszívunk a levegőbe, nagyokat lélegzünk, és benne állunk magunk is a dolgok közepében, a hely szelleme kezd uralkodni felettünk, sőt: magunk is alakítói leszünk az eseményeknek. Éppolyan szánalmasan, mint bárki más, felengedünk.

Senkit sem sajnálok, mindenki megérdemli az érkezést, aki itt van, beleértve magunkat is. Mindenki egyforma, aki egy ilyen koszos bárban tölti az éjszakáját; mindenki megérdemli, aki magányos, mert rossz ember, valami zavarja a világban, de nem tudja elmondani, megosztani másokkal, akkor járjon neki a pokol esténként, kínlódjon a fejében, nézzen folyton befele, dolgozzon újra és újra az ügyön, hogy másnap még magányosabbnak érezze magát. Nekünk ugyanaz jut, mint bárki másnak. Itt bent egyenlőség van, nincs különbség. Nincs vezér, ahogy alattvalók sincsenek, nincs kultusz, ahogy kultiválók sem járnak erre. Épp ez az egyenlőség a legizgatóbb, önmagában, mint a hely egyetlen metaforája; magába szippant és nem enged kikeveredni az ajtón. Igaz, később nem is találom a bejáratot, pedig a hosszú cső elejében van, de én már a végében állok majd akkor, mikor keresem. Később sem találom a fényt, amikor néhány óra múlva valamiért távozni szeretnék, nem jutok ki innét büntetlenül, mert a következő pillanatban elfelejtem, hogy el akartam indulni, és most azon csodálkozom, hogy ez egyáltalán eszembe jutott, hogy elfelejtettem. Alig emlékszem az okokra (feltételezem, hogy nem is voltak). A cső labirintusának fogja vagyok. Mindenki szánalmas, gondolom megint, aki buzi, megfigyelő, színész, író, tévésztár, transzvesztita, fekete bőrű, külföldi, idegen, mixer és kurva, egykori náci, ribanc és leszbikus, menedzser, informatikus, mind, aki itt tölti az életét, de legalábbis az életének egyik jelentősebb felét; negyvenéves elmúlt, vagy annyi lesz, töménytelen drog és kialvatlan éjszaka, munkahelyi és szerelmi kudarc után itt köt ki egy csőben.

Állok, tartom magam, próbálok egyben maradni. Szeretném egyben tartani a dolgokat, de egyre nehezebb. Néha elbillen a fejem. Felejtek. Arra gondolok, úgy emlékszem, eszembe jutott: mikor beléptem ide, azt hittem, kívülálló vagyok, most meg úgy vagyok benne, hogy nem is emlékszem, hogyan keveredtem ide. Ki vagy?, kérdezem. Valaki jelentkezik, beszélünk néhány szót, de a mondatom közepén elfordul, mással folytatja, megszakítja, aztán folytatja megint. Eszembe jut, éppolyan vagyok, mint ők, önző, mindenki a tükörképem, nem lehetek kívül. Pihenni jöttem, lazulni, elengedni magam, nem akarom, hogy bármi is történjék velem, és ezért egyetlen beszélgetést sem fejezek be senkivel. Aztán mégiscsak történik valami.

Hihetetlen, de valami rendkívüli történt ezen az unalmas, drogos, üres helyen tegnap éjjel. Hogy nem éppen én haltam meg hajnali ötkor a WC-ben, tulajdonképp csak a véletlennek köszönhető. Ha én haltam volna meg, most más írná a jegyzőkönyvet, más dokumentálná a történteket, és más hordaná tovább az emlékét egy sovány, fehér testnek, aki a csészébe dőlt, hajnali ötkor (muszáj még egyszer leírni az időpontot). A hulla kiakasztott szemekkel dugta be a fejét a toalett üregébe, sárga arccal ült a csésze előtt, térdelt, nem is ült, úgy térdelt, mintha imádkozni akarna. A feje épp akkora volt, hogy a csésze karimája körbeölelte, úgy, mintha biztonságot akart volna nyújtani, védelmezni, visszatartani egy ártatlan női arcot a csatorna bűzétől. Utóbb kiderült: a hulla hányni akart, mielőtt meghalt.

„Ki akart bújni a bőréből, mindig más akart lenni, mint ami jutott neki, hát tessék”, mondja majd Uwe, a csapos, mikor végre elmennek a rendőrök, zokogni kezd, „az állandó pörgés lett a veszte”, zokogja: egy utolsó hugyozás a WC-ben! Uwe nem tudja, mit beszél, szerette Csillát, egyedül ő szerette igazán. Ezzel elárulta magát.

4

Szóval, ott tartottam, hogy megérkeztünk és elkeveredünk a vendégek között:

LEO - vele kezdek el először beszélgetni, forgatókönyvíró;

SABRINA - férfi, megengedi, hogy megfogjam a melleit, helyesebben a műcsöcseit, egész jók kitömve, transzvesztita, Lengyelországban született;

OLAF - alkoholista filozófus, folyton Heideggerről beszél, meg arról, hogy az apja a Waffen SS-nél harcolt, unalmas fazon, ismétli önmagát, az egykori Nyugat-Berlin baloldali ideológusa, de belőle nem lett külügyminiszter;

CSILLA - ő lesz majd a hulla, be nem áll a szája, magyar az apja, de nem beszél egy szót sem magyarul;

HANS - ötvenéves, a lánya eltiltotta a drogoktól, semmi poén nincs a történeteiben, de mindenkinek osztja a lelkét, és ez megható;

JOEL - néger, Párizsban született, végig kokózik és nyer a csocsóban, azt mondja, utál veszíteni, pedig muszáj lesz alább adnia az éjszaka folyamán;

UWE - csapos, önti a vodkát a decis poharakba, nem kell fizetni érte, ajándék, mondja, ilyen nagylelkű némettel azóta sem találkoztam.

Leóval beszéltem először.

Szóval újra kettesben beszélgettünk, mert Sabrina végre lekopott Joellel csocsózni. Korábban épp láttam, ahogy Sabrina magához vette a kokszot, feltűnően gyorsan bepörgött, egy nyájas lóvá vált, kéjelgett, folyton bevitt valakit a mosdóba dugni a fiúk közül, nemcsak a buzikat, hanem olyanokat is, akiknek nem árulta el, melyik a nemi szerve. A buzik úgyis látják rögtön, mi a téma, vágod? Látják, hogy micsoda nő ez a férfi, a többieknek mindegy, akik nem látnak, így két legyet ütök egy csapásra, dicsekszik Sabrina, mikor odajön hozzánk. Egy idő után meguntam a dumáját, ezért örültem, mikor hátrament végre Joellel.

Folytattuk Leóval.

Amíg Sabrina ott ül velünk, azzal a gondolattal játszom, mi lenne, ha beleszeretne egy nőbe, megérdemelné és abbahagyná a játékát örökre, ezt csak Leónak mondom, de meghallja. Nincs annál szánalmasabb és magányosabb, mint mikor egy travi megöregszik, ezt tudom, mondja Sabrina. Kedvesen magáról beszél, nekem, nagyon szereti magát, mikor visszajön újra és újra mellém. Azonnal barátságot kötöttetek, mondja Leo kicsit féltékenyen, pedig még meg sem beszéltük, a nőket vagy a pasikat hajtjuk ma este. Az majd jön magától. Ülök középen, az író és a kurva között. Mindenesetre velük vagyok néhány órát, jönnek az ajánlatok, jobbról és balról, biszex ülésben vagyok, néha H. is odafordul, megvagyok-e. Dehogy, nincs itt egyenlőség, majd meglátod, mondja Leo és mindent megtesz, hogy Sabrina lekopjon rólam. De nem jön össze neki. Aztán mégis összejön, pedig Sabrina sokkal érdekesebb, a korára tesz célzásokat, a reggelre kinövő szakállára, a műanyagokra a testén, erre Sabrina pofon vágja Leót. Nem szeretem a kurvákat, mondom, ezzel persze elárulom magam. Leo megcsókol.

Sabrina nem válogat. Olafot és Hansot csábítja, csakhogy már mindannyian ismerik, kipróbálták, nincs értelme újra felizgatni őket. Figyelmeztetem. Mikor Sabrina végre felismeri esélytelenségét, átáll az arabokhoz, olyan, mint egy elhasznált focista, mikor ligát vált. Kiderül, mindenki ismeri őt, mindenki volt már az ölében, a szájában és a seggében. Legalább négy-öt kuncsaftot legyűr egy éjszaka, mielőtt jön a bárba. Csak kedvtelésből nyomja le a száján a többit. Sabrina a York straße legismertebb kurvája, a vendégei nagy része nem tudja, hogy nem nő, erre a legbüszkébb. Két szép operált melle az éjszaka alkatrésze, az élete fogaskereke. Emlékszem, mikor belépett velük, mindenki odafordult, mindenki őt bámulta, épphogy a mellbimbójáig látszottak, világítanak, ő meg kiteszi őket, mint egy zöldséges a dinnyéit, ha elég érettek. Sabrina ugyanakkor egy esetlen ténfergő róka, ha nem élne, azt hinném, rajzolták. A lába közt elég nagy a dudor, még nem múlt el teljesen, pedig naponta nyomja vissza, s mikor ezt szóvá teszem, megsértődik. Ekkor átáll az arabokhoz.

Valami nem stimmel ezzel a nővel, mondja Uwe néha az este folyamán, hülye kurva, ismétli, mikor újabb vodkát tölt neki, láthatólag nem kedveli Sabrinát, de nem kérdezősködöm. Sabrina is haragszik Uwéra, ennyit azért megértek a szemeiből.

Majd Joellel elmennek csocsózni, az asztal felett fogdossák egymást, erre még emlékszem, ahogy írtam is. Aztán már csak akkor látom közelebbről Sabrina festett, szőke, kopott haját és kivágott, fekete női blúzán át világító melleit, amikor mindannyian a mosdóban állunk. Látjuk a lány nyitva maradt száját, mikor tátott szájjal mellette állunk. Szótlan halak vagyunk. Mint a hulla, olyanok az élők is; az élő a halott mellett, olyan, mint a halott; mint akiket fejbe vágtak, hirtelen mindenkiből kiszállt a drog, mikor látjuk, hogy nem lélegzik, a tüdeje nyugodt. Alszik, mondja Sabrina, elaltattam. Minden mássalhangzója lengyel, az anyanyelvén beszél, eltűnik az affektálás. Sabrina újra férfi, méghozzá egy krimi gyilkosa.

Féltékenységből megölte a lengyel kurva a magyar lányt.

Éppen Leóval beszélgettem, arról, hogyan ír dialógusokat, és hogy miért nem tud leírást készíteni, a regényei is csupa kudarcok voltak, írt egy filmet, az NDK-ról szólt, valaki egy építőtáborban molesztálta a lányokat, valami szatíra lehetett, de szóba sem álltak vele [...] Mikor egyszer csak megállt a levegő, lehalkult a zene, megszakadtak a hangok, mindenki mozdulatlan maradt, nem nyelt senki, nem lélegzett, a beszélgetések eltűntek, az italok az asztalra estek, senki nem emelte fel a poharát, egy hang sem jött sehonnan, az üreget betömték, az ajtót lezárták, nem lehetett kopogni, a csöngőt áramtalanították, senki nem tett egy lépést sem. Se ki, se be. Mozdulatlanok maradtak a testek.

Gyilkosság történt.

Pedig a testek éreznek, mégis kővé váltak: a hosszú cső egy szoborrá merevedett. A labirintusnak megszűnt mindkét vége. Mint akit betömtek, elhalkult a bár.

Nyüszítést hallottunk, aztán egy affektált sikolyt Sabrina szájából, hirtelen zsongás támadt, mindenki indult a hang irányába, a bárterem kiürült, a székek üresek lettek, a szereplők mind együtt voltak, álltak a mosdóban, körben, mint a halak, halkan. Uwe egyedül maradt a pult mögött és tárcsázta a zsarukat.

Minek rendőr, mindenki tudja, ki a gyilkos, szólalt meg valaki, hogy Uwét visszatartsa, de Uwe bosszút szeretett volna állni, mert megölték a szerelmét.

Sabrina könnyezni kezdett, szomorú transzfer cica, súgom oda Leónak, nem tudtam, röhögjek vagy sírjak, könnyező kacajba törtünk ki, olyan volt, most életében először, mint egy nő, egy igazi nő volt a szemében a könny. Ott ült Csilla utolsó vizeletében, guggolt és a kezével kezdte takarítani a hulla körüli szemetet. Téged szeretlek, és megsimogatta a lábfejem, nem értettem, még most sem értem, ha visszagondolok rá, miért épp engem állított maga mellé, hiszen aznap látott először, és én is csak szántam őt, mint bárki más. A melle éppen mellém esett, így könnyű leírnom őt, így könnyű, hogy közvetlen a gyilkos mellett álltam. Láthatólag nem tudott magáról, nem tudta, hol van, és mi a neve, nem volt személyi igazolványa, mert szégyellte a bajuszos fényképét, mikor faggatták a rendőrök. Később kérte, hogy a női fogdába szállítsák. Senki sem kérdezte, értette vagy feszegette, miért fojtotta meg a lányt. Mert mindenki tudta: féltékenységből. Uwe miatt. Uwe néhány éve magához vette Csillát, újra visszahozta az életbe, így mesélte legalábbis nekem Leo, és Csilla hálából vele maradt. Szerelmi háromszög, semmi különös.

Mivel Sabrina maradt életben, őt sajnáltuk is, és szántuk is.

A halottról nem tudunk beszélni, őt rögtön el kell temetni és keresztet állítani neki. Épp ez az igazságtalan egy krimiben.

Csilla meghalt, elengedtük.

A sajnálat rosszabb, mint elengedni valakit a pokolba vagy a mennyországba.

Sabrina még ma is él.

5

A pokolban vagyunk. Jön a bonyodalom. A lelkekben próbálok vájkálni, próbálom, erőlködöm, megérteni őket, de nem megy. Idegenek. Ma már hűlt helye mindenkinek, eltűntek a foltok, kimosták a felmosórongyot, a szereplők nincsenek sehol, és ha fényképet készítenék a helyről, semmit sem árulna el abból, ami ott történt. Történt egyáltalán valami?

Egyáltalán nem azért érkeztem Berlinbe, hogy egy ilyen éjszakát átéljek. Azzal a szándékkal jöttem Kreuzbergbe, hogy felkeressek néhány könyvtárat (amerikai könyvtár), múzeumot (Gropius Bau, Fotómúzeum) és folyót (Spree, Landwehr, Oder). Hogy anyagot gyűjtsek egy kiadványhoz, hogy összeállítsak egy tanulmányt egy magyar folyóiratnak a német krimikről, és hogy felkészüljek egy konferenciára. Ezek a feladatok persze teljesen más írásformát igényelnek, mint az írás, amit most kénytelen vagyok elkészíteni. A megfigyelő pozícióját keresem, pedig résztvevő vagyok, másokat szánok, pedig magam is szánalmas vagyok, nem tudok megírni semmit, mert belül vagyok, nem teszek mást és nem vágyom semmi másra, minthogy elhiggyék, amit láttam. Mintha a képzeletem volna a valóság, úgy akarok róluk írni.

A gyilkosság olyan, mint a filmekben. Olyan volt az ölés, mint egy regényben. Nincs időm képeket gyártani, a valóság vezeti a tollam, hiszen ilyen kegyetlen és érzelmes történetet nem tudtam volna magamtól kitalálni. Először le sem bírtam ülni, hogy megírjam, egy napig csak feküdtem az ágyamban és töröltem, töröltem az emlékezetem tárolóját, hátha elfelejtem a történteket. Undorodtam magamtól, többször lezuhanyoztam, még orvoshoz is elmentem megvizsgáltatni magam, nem kaptam-e valami fertőzést.

Azt hiszem, két napja tudom, milyen egy mindennapos halál. Felkavaró, ám csupa természetesség övezi, ha később visszagondolunk rá, vagy ha nem olyan ember hal meg, akit szerettünk. A hullára ráhúzzák a fekete nejlont, telefonálnak, helyet keresnek neki, jelentkezik a hullamosó, jön az orvos, minden csupa rutin. A krematóriumok éjjel-nappal működnek. Lassan állnak neki, elegánsan húzzák bele, csendben, nyugodtan ráhúznak először a fejére egy zacskót, majd megjelölik a lábát, mikor teljesen bent van, kitöltik a papírokat, kihallgatják a szemtanúkat, beidézik a rokonokat, rekonstruálják az eseményeket, az elején majd mindenki hallgat, senki sem beszél nekik hangosan, aztán belejönnek a beszédbe, akik látták a halált. Mindenki magáról mesél majd, egyszerűen csak magáról, nem akar a halottról tudni.

Nem is, csupa titok a halál, ahogy elkísérik a hullát az élők. Csillából percek alatt már semmi sem látszik.

Annyira nem szeretünk ide jönni, mondják a mentősök, túl sokszor kell a környéken takarítani, kissé rosszallóan fordulnak Uwéhoz, majdnem fenyegetően, maguk miért ilyen rohadtak. Ami azt sugallja, hogy be fog zárni a hely, ha a travik még egyszer randalíroznak. Nézzük a takarítást, nem mozdulunk. Tiszta a lelkiismeretünk. Dehogy. Egy lélek sincs már.

Eltűnik az egész történet, ahogy felmosnak, eltűnnek a szereplők, ahogy Uwe kitessékel minket az ajtóból a kopasszal, menjünk már, felejtsük el, amit láttunk. Minden marad a régiben. Az arcok kijózanodnak, a ráncok simulnak, mindenki a feladatát végzi, a forgatókönyvíró hallgatózik és gyűjti a dialógusokat, a rendőr, a mentősök és Sabrina között néhány hangos szó elhangzik még. Előveszem a jegyzetfüzetem, hogy néhány dolgot azonnal felírjak, nem tudok a saját árnyékomon túllépni, mintha nyomozó volnék és tettes egy személyben. Egy rossz nyomozó, összefüggéstelen nyomozó.

H. telefonál a munkahelyére, hogy nem megy be dolgozni. Leo is szól valakinek, lemond egy találkozót.

6

H. és én hazafelé indulunk, elbúcsúzunk Leótól, az egyetlen baráttól, akit az éjszaka szereztünk. Joel ránk sem hederít, mikor odaköszönünk, elkezd csocsózni az egyik arabbal, de Uwe azonnal rájuk szól és kirúgja őket. Uwe szemei tükrök, mindenki magát pillantja meg bennük és azonnal engedelmeskedik neki. Lassan szivárognak ki a lakók, ki erre, ki arra indul, mindenki valahova a közelbe, a nap megvilágítja a koszos zakókat, az ingen és a pólókon nagy a por, a nadrágok foltosak, néhány vércsepp a felmosórongyról. Rajtunk kívül mind a közelben laknak.

H. hazafelé azt hajtogatja, hogy minden olyan volt, mint egy filmben, olyan hihetetlen és könyörtelen, ugyanakkor egyszerre steril és előre lejátszott. Mint egy filmet, úgy néztük és hallottuk egyszerre, ahogy az öreg kurva féltékenységből megfojt egy fiatal nőt. Csak néztük, ültünk, ittuk a sört és figyeltünk. Miközben az a nő a csészében már gargalizált, zihált és kiköpte a belét. Fúj, elég gusztustalan volt, mondja H. Ismétli a jeleneteket, mindent eljátszik újra.

Legyünk már túl rajta!

Nő nőt öl, ebben semmi különös nincs kint, csak ott bent volt különös. Ezért olyan, mintha egy színházban történt volna. Szerepek voltak, a férfi nő volt, a nő pedig férfi, a kábítószeres józan, az őrült ésszerű, a játék komoly, a tragédia irónia, valahogy még az indulatok is szilikonból voltak. Koszos művilág a túlvilág, ahol jártunk. Ebben a koszos művilágban végre jól éreztem magam, talán életemben először éreztem magamat. Nem gondolom, hogy film, mondom néhány perc múlva H.-nak. Inkább azt gondolom, hogy semmi különbség egy film és a világ között. Ebben csak az a legszörnyűbb, hogy vártuk, történjen végre velünk is valami. Nagyon szar, unalmas alakok vagyunk a gyilkosokhoz és az áldozatokhoz képest.

Egy fekete, sötét helyen, a pokolban, ahol látszólag mindenki egyenlő, ott bujkál az erőszak. Az alantas ének járnak ki-be a kapun, élvezik a labirintust, mert tudják, itt találkozhatnak a hitetlenséggel, és a kegyetlenséggel is szembe fognak nézni, és a kegyetlenséget nem sok fogja elválasztani a szeretettől.

Bemegyünk a következő pékségbe, be az ajtón, aztán leülünk, zsömlét és kroaszant reggelizünk, kávét rendelünk, híg, német kávét. Nyomorékok vagyunk, mondja H. Nem, ennél rosszabb a helyzet, a világ nyomorékainak nézői vagyunk.

Lassan újra esteledik. Minden felborul. Elszívunk egy cigit, H. füvet sodor, kiönti a hamutálat, sodor, hogy könnyebben el tudjunk aludni. A York straße sarkán egy mozi mellett megyünk el, H. ötlete, hogy nézzünk meg levezetésképpen egy filmet. Mindketten alszunk mire vége.

Másnap reggel megveszem a városi napilapot (T.A.Z.), benne vannak a címoldalon a bizonyítékok: Csilla leánykori képe, szép, szőke, barna szemű ártatlan leány néz vissza a fényképről: aki a képen van, őt (mi tudjuk: nem őt) ölte meg féltékenységből tegnap hajnalban egy transzvesztita, közölte a szemtanú, egy a nevét elhallgató bár pultosa. A tulajdonos szerint, aki az éjjel kiszolgálta az áldozatot és a gyilkost, a gyilkosság erősen ittas állapotban történt. Sabrina kamaszkori képe áll a cikk végén: egy barna hajú, magas férfi erős testtel és vágyakozó tekintettel néz vissza ránk. Szerencsétlen figura. A kép részvétet ébreszt és könnyű megbocsátást.

Most ki vigyáz majd a nyolc kutyájára, kérdezem H.-t, és azon nevetünk hazáig, ahogy Sabrina mesélt nekünk az állatairól. Majd elfelejtettem: Sabrina: Alexander. Varsóban született és évek óta kurvaként dolgozik, több bár tulajdonosa, ismert figura az éjszakai életben. Könnyezem, mert féltem őt, mi lesz vele. Arra gondolok, amikor simogatott minket, meghívott mindenkit és bárkinek ingyen odaadta magát. Nem volt kurva, a kurva pénzt kér és nem tud szabad kézzel megfojtani egy nőt. Sabrina kezei hatalmas férfikezek voltak, és mindig is arra vártak, hogy bosszút álljanak a természet igazságtalanságáért: ők vékony kezek, női kecses kacsók, nem pedig gyilkos karmok.

7

Két napja hogy túlvagyunk rajta.

Megint jelen időben vagyok.

Beköltözöm Leóhoz néhány napra, mert nem tudok egyedül aludni a történtek után. Nem tudom, meddig fog tartani az álmatlanságom. Nem tudom meddig nyomja el a valóság az álmokat, mert még csak most kezdődött az alvászavar. Reggel alig tudok kikelni az ágyból. Amint Leo megnyugtat, újra visszaköltözöm a Großbeerenstraßera. De nem teszi. Leo nem fog majd hazaengedni. Állítja, hogy belém szeretett. Pedig amikor megismerkedtünk azt mondta, régóta nem hisz a szerelemben. És tessék, most rám száll, zaklat az érzelmeivel esténként, sír, könyörög  és kíván, én meg odaadom neki magam, mintha Sabrina volnék, csakhogy érzelem nélkül adom. Azt akarom, hogy Leónak jó legyen, mert Leo egy önző férfi és elfogadja az ajándékaim. Ez több, mint cinizmus. Ez a cinizmus őszintesége.

P. S.

Jövő időben visszaköltözöm a Grossbeerenstraßera. Itt lesz vége a történetnek.

H., a barátom barátja az én barátom lesz. Leo leadja az ARD televíziónak a Tetthely sorozatba a sztorit. Sabrinából egy német krimisorozat (Tatort) szereplője lesz, még a neve is ugyanaz marad, s így bárkinek megmutathatja a melleit. Látom, legalábbis úgy képzelem, sírva integet nekünk a börtönben, ha meglátogatjuk majd. Boldog, hogy híres gyilkos lett.

Egyik téli vasárnap este mindenki megismeri, akkor adják majd a tévében az első csatornán a berlini részt. Minden német tévéjében megöli a transzvesztita a barátnőjét egy schönebergi szórakozóhelyen. H. és én is ott ülünk a tévékben a bárpult mögött. Fura, alvilági alakok vagyunk a filmben, a bár vendégei mind kivétel nélkül hülye bolondnak és potenciális gyilkosnak vannak ábrázolva. Csak a rendőrök normálisak, ügyesek, találékonyak. A nézők nevetnek, de nem kacagnak, csak hahotáznak a férfias női főszereplőn, kinevetik Sabrina hajlamait, a gyilkost utálják, suta mozdulatain mosolyognak, van, aki undorodik majd tőle, s lesz, akinek vágyai tárgya Sabrina dekoltázsa. A szombati napilap a sorozat egyik leggyengébb epizódjának tartja Leo munkáját, valahogy nem sikerültek a dialógusok, a megjelenítés vontatott, és szerintük a sztori is elég poros, régimódi, vacak krimi: szex, drog, rock and roll, amiben már senki sem hisz.

Többé nem engedik be a pokolba. Az Ex und pop egy üres cső, ahol minden mozdulatnak egyenes következményei vannak. H. és én belülről integetünk, mikor látjuk, hogy Leo odakint áll, és Kharón elküldi őt a picsába.

Bent, a bárpult mögött mindannyian utáljuk Leo fikcióját.