Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. november / Urban / A katedrális árnya

A katedrális árnya

Beke Márton fordítása

   

Kölcsönadta a lakás pótkulcsát. Megágyazott a díványon. Hogy este ne kelljen átvergődnöm Prágán, reggel meg vissza, fel a Hradzsinba. Hogy közel legyen a vackom a katedrálishoz. És ki tudja, még miért, gondoltam magamban, de ő mindjárt helyrebillentett, lehet, hogy az életére törnek. Legalább vigyázok az én kis fekete hercegemre. Meg bekukkantok az e-mailjei közé. És kinyitom az egyik angol levelet. És elolvasom, aztán törlöm. Semmit nem vesz észre.

Vártam, míg elmegy otthonról. Felkapcsoltam a lámpát. Az ablakon túl vízszintesen szálltak a falevelek, az Úvoztól vagy Petřín-kerttől repülhettek idáig. Egész éjjel esett, aztán a járdát hideg főn szárította fel. Hamar leszállt a sötétség, egy sápadt szívet tapasztott az ablakra.

Felkapcsoltam a lámpát és leültem ahhoz a tudományos asztalhoz. A számítógép sztendbáj állapotban, a monitor alatt zöld lámpa világított. Most rend volt. Mondjuk nem hinném, hogy miattam rakott volna rendet. Ott hevert egy könyv. A borítóján a Fulcanelli név. Belelestem. De most már nem hagytam magam átverni. Átlapoztam az előszót, a dátum 1920. Naná, hogy nem az a talján a várból, legföljebb az ükfaterja.

Benyúltam a zsebembe és elővettem a láncot. Délután adta. Kezdi kimutatni a foga fehérjét ez az építő. Azt képzeli, valahol Bibionében van. Egy masnival átkötött dobozkában nyújtotta át. Zavarban volt. Mondjuk én is, eléggé. És hiba volt a kezembe venni. De hát olyan szép volt. Rövid kis láncocska, de nem szemekből, hanem egymásba fonódó bronzágacskákból, amiknek picike tüskéjük van, de szerencsére nem a bőr felé fordulnak, mindjárt ki is próbáltam az ujjammal. Az ágakon virágok és bimbók nőnek mindkét oldalon. Ilyet sose láttam még. A virágok pirosak, gömbölyű közepük kicsi tükör, visszatükröződik bennük az ember szeme, a bimbók meg rózsaszínűek, ezek még nem nyíltak ki, úgyhogy nem tükröződik bennük semmi. Azt mondta, gránát meg rózsakvarc. Minek adja nekem, rontottam neki. Valamiért beugrott Unterwasserhez és megakadt rajta a szeme. A fater olcsón odaadta, huszonöt rugóért, a hülyének is megéri, állítólag. Ugyan, tartsam csak meg. Épp, miután megmondta az árát. Felé nyújtottam, de a háta mögé dugta a kezét és szedni kezdte azokat a kúp alakú lábait. Szóval nem tudom, befűz-e. Kábé kétszer olyan öreg, mint én. Biztos mediterrán virtus. De ő az első, akitől ilyesmit kaptam. Úgyhogy zsebre vágtam. Profi, de frankón.

Megvizsgáltam a tükröket a lámpa fényében, kicsikét kopottak voltak. De az én mongoloid csipáim egész rendesen visszapislogtak belőlük. Aztán kinyitottam A katedrálisok titkát. Meglepi! Katedrálisokról szólt. Roman bizonyos oldalakat bejelölt. Csomó mindent aláhúzott. Az órámra néztem. Fél kilenc.

„A katedrálisban – olvastam –, hideg és sötét helyen, az adeptus a csönd által előhívott sajátos érzést próbálja ki. A sötétségek hatalmas egységének érzését.” Felnéztem az ablakra. A hársfalevél eltűnt. Helyén a lámpa fénye és az én riadt képem tükröződött. Tovább olvastam.

„Az erő és a hatalom nem a fényben, hanem az árnyékban fejlődik ki. A növény jellege a földben határoztatik meg. A valódi erő rejtve van.”

Megint az ablakra néztem. A bozontos lány képe egyszerre nyugodt lett. Kiöltötte rám a nyelvét.

„A tükör a megismerés, utóbb pedig a bölcsesség szimbóluma. Lehet ezüst és lehet fekete. Az ezüstnek fényre van szüksége és az arcot tükrözi. A fekete tükörnek nincs szüksége fényre, és azt mutatja meg, ami az arc mögött van. Bizonyítsuk ezt egy kísérlettel: várjuk meg, míg besötétedik, és oltsuk ki a fényt. Mi történik? Nem látjuk többé a dolgok felszínét, a sötétségbe pillantunk, a mélységet kezdjük kutatni. Végül pedig minden alkalommal önmagunkat látjuk meg.”

Az utcán egy autó haladt el. A kékesfehér halogén izzók elnyomták a benti lámpa fényét és a szoba mennyezetére a két ablaktábla közt vázában álló tárgy óriási árnyékát vetették. Roman mechanikus rózsája.

Felfigyeltem egy könyvjelzőre kábé a könyv felénél. Nem olyan zöld, ragasztós cetli volt. Hanem egy először összegyűrt, aztán kisimított levél. Névtelen levél, ahhoz az elsőhöz hasonló írással. Olyan írás, amit nem lehet a grafológus elé tenni; piros és narancs vízfestékkel rajzolt betűk. Sürgető felszólítás: odafönt várja a nő, akire olyan régóta várt.

Aztakurva. Bevágtam az ajtót és futás közben kaptam magamra a dzsekimet. A lámpát égve hagytam és rácsaptam a konyhai meg a vécében lévő kapcsolóra is, és amikor becsapódott mögöttem az ajtó, akkor még a folyosón lévőre is. Csak semmi lámpaoltogatás. Csak semmi sötétség. A sötétben még a végén benézhetnék a dolgok felszíne alá, a szívemet meg ott találnám lepotyogva az alsógatyák sötétségében.

 

Ha a fej nemet is mond, a szív az igen felé hajlik. A levelet a Katedrálisok titkában hagytam. Ha nem térnék vissza, Klára majd megérti, miért kellett besétálnom a csapdába.

Nedves és hideg volt az éjszaka, a falevelektől terhes eső a Neruda utca csúszós kövezetét verte. A turistákat mintha a föld nyelte volna el. Lentről a folyó felől nyugtalan szél fújt. A víz befolyt a kabátom gallérja mögé, a hideg és a szél a csontjaim velejéig hatolt. De minél magasabbra kapaszkodtam, annál langyosabbnak és enyhébbnek éreztem a szelet, és alighogy elhagytam a Schwarzenberg-palota alatti kanyart, a förgeteg elcsendesült, mintha megfeneklett volna a kisoldali tetők ablakain. Az Első várudvar kapuja előtt elállt az eső.

A kapu tárva-nyitva állt, így hát beléptem. Titánok szobrai hajoltak fölém, egyik tőrt, a másik buzogányt emelt a magasba. A Várőrség katonái is mozdulatlanul álltak. A Mátyás-kapun át a Második várudvarra értem, és ahogyan elhaladtam a kút mellett, a víz csobogása abbamaradt. Semmi különös, éjszakára kikapcsolják. Az udvaron egy lélek sem járt. Lépteim egyáltalán nem ütöttek zajt. Dobbantottam néhányat, így egy kicsit jobb volt, legalább valami kopogásféle. Fölemeltem tekintetem az elnök hivatala fölötti póznára. A zászló lankadtan csüngött, úgy látszott, mintha a rúd meggörbült volna. Lehajoltam és ujjaimat végighúztam a kövezeten. A hajszálvékony hasadékokban valami sarjadt. A mesterséges fényben leginkább fekete mohára hasonlított. Furcsa őszi gyom.

A Harmadik várudvaron fölfigyeltem a Régi Prépostság egyik ablakából kiszűrődő fényre. A prágai káptalan hivatalában tehát még volt valaki. És valóban, a sárga ablak mögött kisvártatva megjelent egy szobáról szobára sétálgató, könyvet lapozgató férfi alakja. Jó estét, nagyságod. Urban kinézett, mintha csak meghallott volna, mire én gyorsan behúzódtam a kapualjba.

Talán ő is furcsállta a várudvaron uralkodó félhomályt. Az elnöki palota ugyan ki volt világítva, de a reflektorok fehér fényének nem volt elegendő ereje, hogy átverekedje magát a fölszálló párán, amely – nekem úgy tűnt – csak a templomot ölelte körül, és sokkal inkább füstre hasonlított, mint ködre. A katedrális világítása kihunyt. Két kóbor olasz hátrahajtott fejjel villantgatott szorgalmasan aprócska fényképezőgépével, de a templomtoronyból, a vízköpők pofájából a sötétség vigyorgott vissza rájuk.

Befordultam az északnyugati torony sarkán és a Vikárius utcán ahhoz az oldalsó bejárathoz értem, amelyhez kulcsom van. Elfordítottam a zárat, kinyitottam az ajtót és már éppen beléptem volna, amikor a közelben egy alakot pillantottam meg. Megtorpantam.

A füstben, amely csak egy leheletnyit volt világosabb az éjszakánál és kissé vöröses árnyalatban játszott, egy sovány ember állt és nézett körbe. Vagy két méter magas lehetett. Elindult felém, és – mintha csak álmodnék – egyszerre nem bírtam megmozdulni.

A férfi minden egyes lépéssel magasabb lett. Hosszú lábai és erős, inas karjai voltak. Fején széles karimájú kalap ült, olyan, amilyet az ember egy tizenkilencedik századi falusi fejére képzel, zilált fekete haja a hátára csüngött. Nem messze tőlem megállt. Föltűrte fekete zubbonyának ujját. Biztos voltam benne, hogy verekedni akar. De lehajolt és a nadrágszárát is fölhajtotta; lába szürke volt és csupa ín, klumpában állt, amely, ugyanúgy, mint az én cipőm, egyáltalán nem adott hangot a kövezeten. Amikor ismét fölegyenesedett, feje a magas ablakok alsó soráig ért. Csak most vettem észre, hogy piszkos kötényt visel, mely azonban egykor fehér lehetett. Jobbjával fölfogta és batyut formázott belőle. Üreset, hiszen nem tett bele semmit. De mégis, most, hogy belenyúlt, valamit talált benne, amit a tenyerébe vett. Fölemelte a karját. Kalapja karimája alatt két izzó szén tűnt föl. Meglendítette a kezét, a kövezeten fekete magok szóródtak szét. Telibe talált. A fájdalom zökkentett ki dermedt állapotomból. Szememből könnyek eredtek, amelyek szerencsére kimosták ezt a disznóságot. Már a nyakamba szedtem volna a lábam, amikor a kísértet elhaladt mellettem és kötényéből egy újabb maroknyi port szórt szét.

A nyugati homlokzat előtt ezt még háromszor ismételte meg, azután megállt. Most magasabb volt, mint a bronzkapu fölötti vimperga. Fölemelte a kezét, nyújtózkodott és játszva elérte a körfolyosót. Az egyik vízköpő tetszett meg neki. Utánakapott, letépte a talapzatáról és közelről megszemlélte vigyorgó pofáját. Szavakat nem hallottam, mégis beszélgetés tanúja voltam. Talán vitatkoztak. Amikor az óriás visszahelyezte a vízköpőt a homlokzatra, a szörnyetegnek hiányzott a feje.

Továbblépkedett a várudvaron a nap mozgásával ellentétes irányba, szétszórta magjait a katedrális körül. Fölemeltem a fejem, de a Régi Prépostság ablaka már nem világított. Azután valahol hátul fölhangzott a nevem, de nem volt időm megfordulni. Követtem a kísértetet. Amikor a gránit monolit mellett haladt el, fölemelte annak acélsüvegét, majd visszatette, azonban úgy, hogy a csúcsa nem fölfelé, hanem oldalra mutatott. Átlépte Szent György szobrát, de közben a köténye beakadt a szent lándzsájába, amely meghajlott. Eddigre már a fura földműves túlnőtt a trifóriumon és a Szent Vencel-kápolna előtt állt. Egy pillanatig az Arany Kapu díszítését figyelte, mintha megtetszett volna neki a kitáruló sírok látványa, amelyekből a mozaik bal oldalán a lelkek az angyalok parancsára fölfelé távoznak, a jobb oldalon pedig más angyalok lefelé hajigálják őket. Az óriás a mozaikra köpött. A mandorlában ülő Krisztust célozta meg és pontosan talált. A nyál a képen lángot vetett, majd kihunyt. A Megváltó arca helyén fekete folt maradt. Már csak arra vártam, mikor borítja lángba az egész épületet.

De valami más történt. A magvető változni kezdett. Egyre kisebb lett. Amire körüljárta a kóruskápolnák koszorúját, ugyanakkora lett, mint vándorútja elején, köténye pedig hiányzott. A hajók kereszteződésének sarkánál megállt, utoljára még körülnézett, mélyen a homlokába húzta a kalapját, majd fürgén megindult fölfelé a kőfalon. Mire ötig számoltam, már eltűnt a szemem elől. A trifórium árnyai között csak egy kis füstfelhő, egy fekete háromszöget formázó poros pókháló maradt.

Visszatértem az oldalsó bejárathoz és csak most jutott eszembe, hogy nyitva felejtettem az ajtót. Csakhogy most zárva volt, a kulcsot pedig nem találtam. Megrángattam a kilincset, dörömböltem, de csak a tompa visszhang felelt.

Nem tudtam bejutni a katedrálisba. Megtagadták a belépést.

 

Éppen akkor értem utol, amikor elfordította a zárat. Belépett, én meg utána akartam slisszolni. Csakhogy megtorpant, hátranézett, nem rám, hanem a másik irányba, ahol totál sötét volt. De a levegő fülledt volt, mintha mindjárt vihar lenne, pedig Prágában októberben nem sűrűn van vihar. A Kisoldalon zuhogott az eső, itt meg csupa pára mindenütt. Az ember ilyenkor marhára nehéznek érzi magát. Legszívesebben lefeküdtem volna aludni. Nem fért a fejembe, hogy miért van itt ekkora csönd. Párszor ide-oda húztam a lábam a kövezeten, hogy Roman észrevegyen, de semmi sem hallatszott, még akkor sem, amikor dobogni próbáltam.

Visszajött és elment mellettem. Egy az egyben üvegnek nézett. – Roman!? – próbáltam megszólítani, de úgy vonult, mint egy holdkóros, pedig az égen a holdnak nyoma se volt. A főbejárat előtt megállt, felnézett, majd továbbment, aztán még néhányszor ugyanezt csinálta. Körbejártam vele majdnem az egész templomot, és aztán a túloldalt, ott azoknál a körben lévő kápolnáknál megláttam két sötét krapekot, ahogy beiszkolnak az ajtón át, amit az én fekete alvajáróm nyitva felejtett.

Kistartolok. Futás közben a zsebemben megérintem a pisztolyt. Nehéz, úgyhogy mégse felejtettem el megtölteni. Pfuj, de utálom! A nő panaszkodik, hogy nem megy a kocsi. Kiderül, hogy kifogyott a benzin. A rendőrnő panaszkodik a stukkerra, hogy nem lő. Kiderül, hogy nincs benne golyó. Hm. Az előző pasimnak egy csomó ilyen vicce volt. Nekem most van elég golyóm, mindjárt nyolc, és baromira kedvem lenne lőni.

Az ajtó kitárva, odabent sötét, mint a ruszkiknál. És tömjénszag. Az anyja, de milyen! A kulcsot átteszem belülre és elfordítom. Elég gáz, az a kettő fix, hogy tud rólam. Az oszlopok mögé bújok, mint partizán a fák közé, előírásos ugrásokkal szökdécselek ide-oda. Fölnézek, nehogy a karzatról fejbe dobjanak egy szenteltvízhintővel vagy egy imakönyvvel. Az oldalkápolnában parázslik a füstölő. A főoltár fölött piros fény világít, körülötte fehér gyertyák égnek. Síri csönd, frankón. De itt normálisan hallatszanak a léptek. Ez egészen megnyugtat. Megkerülöm a padsorokat. Felegyenesedek. Már nem vigyázok. Messziről kell figyelniük. Látniuk kell és reagálniuk valahogy, csak nem vakok.

Körülnézek. A kórus bal felében egy vasúti kocsira hasonlító gyóntatószekrény áll. Bíborszínű függönyök, mint az Orient expresszen. Behúzva.

A függönyök most megmozdulnak. Aha. Szóval megtudok valamit. Ráállok a játékra. Odamegyek. Nincs bent ülés, csak térdelni lehet, amúgy is be vagyok tojva rendesen. Betérdelek a szűkös kupéba és azt gondolom: ha már önként bemásztam a koporsóba, legalább nem vagyok itt egyedül.

Közvetlenül az orrom előtt elhúzódik a kis ajtó. Mögötte ritkás apácarács, a mögött egy ezüstfej ezüstarccal és -szemmel, aranyhajjal. A vállai is aranyból vannak, ezüstnyaka alatt vörös drágakő csillog, lejjebb pedig ovális lila ablakocska nyílik. Abban a kis ablakocskában valami ősrégi cucc rohad.

Ordítanék, annyira be vagyok rosva, de aztán majdnem elröhögöm magam. Azért jöttem, hogy leszámoljak Kalandra gyilkosával, erre ebbe a mikimauszba botlok.

Azt akarom mondani: fölösleges a maskara, előtte megköszörülöm a torkomat. De csak a számat nyitom ki. Ő szólal meg előbb. Halkan, suttogva. – A férgek már várnak. Ne várakoztasd őket sokáig. Édes lesz a húsod, Roman. A hús édes.

Leesik a tantusz, nem lát. Kibotorkálok a gyóntatószékből, igyekszem nyugalmat erőltetni a lábaimra, hogy szilárdan álljanak a kövön. De a térdem nem térd, hanem zselatin. A gyóntatószék előtt a másik vár.

Az ő pofája is ezüst, ráadásul még bajusza, szakálla is van. Fején gömbölyű aranykorona. Elöl kerek kis ablak nyílik a koponyába, de szerencsére nem lehet belátni. Haja aranyfürtökben hullik a vállára. Melle ezüst, vállát aranypalást borítja. Az egészet ezüstangyalkák tartják. De alattuk fekete lepel van. És a lepel alól fekete félcipők kandikálnak ki.

A király hallgat. Kezét fekete kesztyű borítja. Egy ereklyetartó van benne, több mint fél méter hosszú könyökből lemetszett kar, amin kék, piros és zöld kövek sorakoznak. Az ujjakról mállik le az arany. Kivilágít alóla az ezüst.

– Még nem késő – suttogja a göndör, aki közben kimászott a gyóntatószékből és mögém lépett. Az ő mellkasát és fejét is angyalok tartják. De a maskara alatt egy eleven fickó van. A király kisebb. Az álarc alatt egy bige lehet. – Mit teszel, Roman?

Hallgatni akarok, amíg nem mondanak valami mást is. Csakhogy az idegeim nem bírják tovább, rögtön utánuk pedig a szám is enged.

– Roman magasról szarik mindkettőtökre.

Hát nem hittem volna, hogy lehetséges, de a saját szememmel látom, ahogy az ezüst pofák megdermednek. Aztán ahogy kezdenek magukhoz térni, ugrásra készülnek. A pisztolyhoz kapok és célzás nélkül lövök, aki mer, az nyer. A golyó visszapattan az aranykoronáról és ezüstszínű mélyedést hagy benne maga után. Lejjebb kellett volna mennie.

A gyűrűkkel teleaggatott aranyozott kéz villámgyorsan felemelkedik, és mielőtt a kisujj éle felszakítja a fejem, észreveszem, hogy a tenyér közepén hosszúkás lyuk van, abban pedig három gótikus ablakot formázó ezüstrostély, olyan, mint egy szem, amelyik velem ellentétben célba is talál.

Kőcsipkézet – így hívja ezeket a díszített nyílásokat Roman. Nézem magamat, ahogyan rettentő lassan beúszom abba a középső négylevelű sötétségbe, és a pisztolyom, hirtelen úgy fél tonna súlyú és nálam kétszer nagyobb, újra és újra a padlónak csapódik, aztán újra és újra.