Árnyékban

Ha valaki, mint például e sorok írója is, Miloš Urban legújabb könyvét a szerző első opusa, az immáron magyarul is hozzáférhető Héttemplom (Sedmikostelí, 1999) után olvassa el, nehezen tudja majd megállni, hogy a két regényt lépten-nyomon össze ne hasonlítgassa; hogy az utóbbit ne az előbbi felől szemlélje és értékelje. Ez az olvasói magatartás nem azzal a természetesnek és bevettnek mondható értelmezői reflexszel függ össze, hogy egy szerző művei közt egy idő után önkéntelenül is keresni kezdjük s előbb-utóbb meg is találjuk a hasonlóságokat (és ezzel együtt persze a különbségeket is), hanem azzal, hogy az új mű, A katedrális árnya (Stín katedrály, 2003) műfajiságában, jellegadó elbeszélői szólamaiban, alkalmazott narratív eljárásaiban, paratextuális összetevőiben, képi kivitelezésében egyaránt erősen hajaz a Héttemplomra. Mondhatni maga kínálkozik fel egy ilyen komparatív olvasatra. Mielőtt ebből bármiféle következtetést is levonnék, lássuk a hasonlóságokat.

Kezdjük rögtön a borítóval és a tipográfiai megoldásokkal. Akinek a Sedmikostelí, a Hastrman vagy a legutóbbi regény, a Paměti poslance parlamentu (A parlamenti képviselő emlékiratai, 2002) eredeti kiadását volt szerencséje olvasni, megbizonyosodhatott már Urban könyveinek igényes képi és grafikai kivitelezéséről. A műveknek ez az oldala nemcsak külsődleges ornamentikaként vagy felhívó célzatú reklámfogásként érdemel figyelmet, hanem mint a szöveg medializáltságáért is felelős tényező, mely mint ilyen belejátszik a mű keltette esztétikai élmény alakulásába is. Az alkalmazott betűtípus, a betűk és az oldalak színe, a lapok érdessége, illetve simasága, a szövegrészletekkel kísért illusztrációk, a hártyapapírra festett tusrajzok az olvasás érzéki(bb) mozzanataiként aposztrofálhatók, melyek bizonyos műbeli jelentés-összefüggések képi-vizuális meghosszabbításaként hatnak. A „zöld regény” alcímet viselő, ökológiai horrorként bemutatkozó Hastrmant sötétzöld betűkkel nyomtatták halványzöld papírra, a rövidebb fejezetek élén egy XV. századi német fametszet másolata látható; a Sedmikostelí pedig, mely alcíme szerint „gótikus regény Prágából”, kissé archaizáló küllemű sötétbarna betűkkel készült. A legmerészebb, mindenesetre a legszokatlanabb a Paměti poslance parlamentu könyvformája: a regény egy gyufásdobozt mintázó tokba illeszkedik, melynek egyik oldalán „működőképes” foszforcsík található. A könyv kemény borítójának közepébe egy hosszú gyufaszálat ragasztottak. A tűz és az égés motívumára több helyen is rájátszik a mű. Ha valakinek nem tetszik, olvasás után elégetheti a könyvet (339 szlovák koronája bánja...). A Stín katedrály külső és belső borítóján, illetve az illusztrációkon a bordó és a ciklámen árnyalatok uralkodnak. Jellegzetes szecessziós rajz található a külső borítón, mely egy rózsaszirmokból megformálódó-kiemelkedő női portrét ábrázol. Az alcím még inkább felhívja magára a figyelmet, mint a három korábbi: „Božská krimikomedie” – Isteni krimikomédia. Ez nem humoros mozzanatokra vagy műfajparódiára utal, hanem Dante Commediájának címére játszik rá, amit a két mottó és később maga a regény is megerősít. Mind a négy könyvet Pavel Růt illusztrálta. Rajzai általában a regénycselekmény konkrét epizódjainak képi reflexiói, s általánosságban elmondható róluk, hogy a történetek groteszk vagy morbid komikumát erősítik fel, és gyakran emelik ki és fordítják át képpé épp a bizarr jeleneteket.

Hasonló a műfaj is: akárcsak az első regény, ez is misztikus thriller. Urban ötvözi a detektívtörténet eredendő racionalista szemléletét a fantasztikus irodalom csodamotívumaival. A cselekmény középpontjában egy rituális kivégzésekre emlékeztető gyilkosságsorozat áll. Az erőszakos halálesetek kimódolt drasztikuma – az elkövetés módja, a tetthely megválasztása, a hátrahagyott nyomok – szimbolikus érvényűek:  az elkövető ily módon üzeneteket hagy hátra, olvasásra, dekódolásra szánt jeleket. Ezekből sejthető, hogy valamiféle titkos tanítások húzódnak meg a háttérben. A cselekménytér újra a különös, rejtélyes eseményeknek helyet adó, középkori arculatát őrző titokváros, Prága, s kiemelten annak szakrális terei és épületei. A regény igyekszik mozgósítani ezek kulturális konnotációit. Az események nagy része a renoválás alatt álló katedrálisba (Szent Vitus székesegyház) és annak környékére összpontosul. A katedrális a beavatás, a misztérium, a megvilágosodás helye; csakúgy az újjászületésé, mint a halálé. A regénytér karakterével és a szüzsé bizonyos mozzanatai révén Urban a Daniela Hodrová által leírt beavatási regény hagyományát idézi meg.

Ismerősnek mondható továbbá a különböző szövegekre, műfaji és művészeti hagyományokra nyitó mottók és allúziók alkalmazása; az irodalmi (Isteni színjáték) és művészettörténeti (szecessziós képzőművészet és építészet) vonatkozások fokozatosan cselekményformáló erőre emelkednek a regényben. Az incipit – a hely(zet) sejtelmessége, az események drasztikus kifutása, az elbeszélő hang melankolikus intonáltsága – szintén erősen hajaz a Héttemplom első oldalaira. Mindeneket összevetve, nehezen tudok szabadulni egyfajta utániságérzéstől, attól, hogy ilyen már egyszer volt; alkalmazható rá Thomka Beáta találó megfogalmazása: műfaji déja vu. Ezen persze nem kell okvetlenül fennakadni, amennyiben azonban a szerző a következő művében is ezt a nyomvonalat folytatja, könnyen bejáratottá, kiszámíthatóvá válhat írásművészete, s veszíthet átütő erejéből. Ez történt például a populáris műfajokkal ugyancsak bonyolult intertextuális párbeszédet kezdeményező kortárs szlovák író, Tomáš Horváth prózájával is. Egyelőre viszont várakozó álláspontra helyezkedem; remélem sejtésem nem igazolódik be. Tapasztalhatók viszont az új regényben a korábbihoz képest bizonyos elmozdulások is.

Újdonságnak számít a kettős elbeszélői nézőpont alkalmazása, mely a rendszeres perspektíva-, szólam- és stílusváltáson és ezzel együtt az álláspontok, értékítéletek konfrontációján alapul. A szereplők (s különösen a női főszereplő, Klára Brochová) személyisége többszörös esztétikai medializáción esik át: festményekkel, rajzokkal, irodalmi alakokkal, álomképekkel és más jelekkel azonosítódik. Már a neve is kölcsönzés eredménye. Vezetéknevét az ismert osztrák regényíró után kapta. Mivel talált gyerek volt, az ügyeletes doktornő adott neki nevet, aki akkor épp Herman Broch egyik regényét olvasta. A keresztneve pedig a preraffaelita festők által többször is megfestett démonikus femme fatale, Sidónia ellenpólusát, a jóság és ártatlanság megtestesítőjét, Klárát jutatja eszébe Roman Ropsnak, aki a regény másik főszereplője. A nevekkel való ilyetén játékra van más példa is a műben. A fontosabb szereplők szinte mindegyikének van legalább egy névrokona vagy hasonmása; a személyiség megkettőzöttsége és hasadtsága a templomnak mint titokhelynek a kisugárzásával magyarázható: a katedrális a beavatáson keresztül az átmenet és a szimbolikus alászállás helye, ami a jelenlévők személyiségének elbizonytalanodásával, a korábbi állapottól való elkülönböződésével vagy akár duplikációjával is járhat. Nem véletlen, hogy többen is a templomban található szobrokban „ismernek magukra”.

Urban a Héttemplomon kívül más korábbi műveit is játékba hozza. Megidézi és továbbírja a Běloruska (2003) című, meglehetősen bizarr és enyhén perverz jellegű novelláját, mégpedig úgy, hogy annak férfi főszereplőjét, Max Unterwassert a regény világának lakójává, a rejtélyesen bonyolódó események részesévé teszi. A régiségkereskedő életének tragikus sorsfordulatáról (majdnem teljes megvakulásáról) nem történik említés a regényben, csak sokatmondó utalásokat olvashatunk róla, a beavatott olvasók azonban az elhallgatott előtörténet eseményeit is „hozzágondolhatják” alakjához. A névválasztás továbbfűzi a szövegközi utalások láncolatát. Egyrészt, miként azt a szereplő a novellában külön is hangsúlyozza, nevének monogramja (MU) elismert védjegy a szakmában. Ez érdekes mód egyezik a szerzői név (Miloš Urban) monogramjával. Másrészt az Unterwasser felfogható beszélő névként is, melynek jelentése felidézi a „zöld regény” emblematikus figuráját, a vízimanót.  

A detektív műfaj és különböző irodalmi, művészeti tradíciók együttes játékba hozásával Miloš Urban regénye eleget tesz (legalábbis) a kettős kódoltság posztmodern elvének: egyaránt élvezhető olvasmány a gazdag irodalom- és művészetközi jelentéskonfigurációkra érzékeny vájt fülűek és a populáris regiszter felől érkező, pusztán szórakozni vágyó laikus olvasók számára. A katedrális árnya „önmagában” egy izgalmas, jól felépített és jól ütemezett történet rétegezett jelentésstruktúrával. A szerzői életmű kontextusát figyelembe véve viszont némileg az első regény árnyékában marad. A befogadóban, történetesen e sorok írójában vegyes érzések kavarognak: a regény olvasása nyújtotta örömöt a majdani poétikai irányváltásért való aggódás kíséri.