A jel; Az ember, aki befestette

A jel

Szerencsésnek mondhatom magam. A városba érkezésemet követő harmadik héten állást kaptam a hivatalban. Jó érzés volt, hogy annyi jelentkező közül végül engem választottak. Pedig a papírjaim sem voltak egészen rendben, igaz, a képzettségem nem hagyott kívánnivalót maga után.

Az első beszélgetésen (amelyre egy kávéházban került sor, nem messze a hivataltól) azt mondták, hogy körülbelül két éven keresztül a munkát méltóságomon alulinak és nem a tudásomhoz mértnek érzem majd, de ha jól viselem magam, könnyen előrejuthatok, és még osztályvezetővé is előléptethet az igazgató. Ezt azonban nem ígérték biztosra, hiszen az igazgató döntései kiszámíthatatlanok. Utólag persze mindenki rájön, hogy igaza volt, de badarság volna bármit is előre jelezni vele kapcsolatban. Azt is mondták, hogy a következő nap munkába állhatok.

Érthető, hogy izgatott voltam, hiszen távoli hazám küldötteként az elsők között lehettem, akik ebbe a nagyszerű rendszerbe tartozónak mondhatják magukat. Tudásomra szükség van hát, méltó helyre kerültem, még ha minden jel szerint ez csupán később derül is ki. Gondosan öltözködtem, betartva minden előírást, amely a nyakkendőre, az öltönyre, a vasalás élére vonatkozik. Gondoltam, nehogy már a portán rám szóljanak, hogy nem elég fényes a cipőm.

Az ajtó kinyílt előttem, és én beléptem. Óriási termet láttam magam előtt, a sarokba vízesést varázsoltak hozzáértő kezek, a víz lapos köveken zúdult alá, finom párát hagyva a szegélyt képező cserepes növényeken. Az ajtóval szemben felvonók suhantak hangtalan, legalább tíz. Jobb kezem felől hatalmas asztal állt. Ez a porta lesz, gondoltam.

Odaléptem, és az üldögélő, felfegyverzett úriembernél tisztességtudóan bejelentkeztem. Köszöntött, és arra kért, nyissam ki a táskámat. Gondosan átvizsgált minden egyes darabot: a vadonatúj dossziét, a tollakat, szerény uzsonnámat. Hálás voltam neki, és megértő: nem akárki léphet be ide, az emeletekre pedig csak az juthat fel, aki bizonyosan nem veszélyezteti a hivatal működését.

Az őr visszaadta a táskámat, és a papírjaimat kérte. Kicsit féltem, mert nem volt még bejelentett lakcímem, és úgy hallottam, hogy ezt nem szeretik a hivatal emberei. Ám az őr mindent rendjén valónak talált, s kurta biccentéssel visszaadta a tárcámat is.

– K.-t keresem – mondtam halkan, nehogy megtörjem a fenséges csöndet. – A 6651-es melléket kell hívni.

– Türelem – morogta az őr –, türelem!

Aztán felszólított, hogy lépjek át egy kapuszerű szerkezeten. Amint megtettem, éles, csipogó hang jelezte, hogy valami nincs rendben, legalábbis erre következtettem az őr viselkedéséből, aki hátralépett, és rám kiáltott, hogy azonnal jöjjek vissza.

– Van önnél valami fémtárgy?

A szégyen majd megölt, kis zsebkésemet a megszokott mozdulattal süllyesztettem reggel a zsebembe, mégsem figyeltem hát eléggé. Gyorsan odaadtam neki, majd – mintegy bizonyítva fémektől való megtisztultságomat – újra átléptem a kapun.

– Kérte valaki, hogy ezt tegye? – kérdezte szúrósan az őr. – Kövesse a hölgyet! – mutatott egy egyenruhás nőre, miután pirulva visszaoldalogtam.

Sokáig mentünk, a nő egy egészen kicsi szobába vezetett, messze a bejárattól és a vízeséstől. A szobának nem volt ablaka, egyetlen égő világította meg, igaz, jó erős fénnyel.

– Vetkőzzön le! – mondta, és miután másodszori felszólítására sem mozdultam, kicsit meglökött. – Meztelenre!

Mikor látta, hogy még mindig tétovázok, kedvesebb hangon így szólt:

– K. rendelkezése – majd hátrébb állt és onnan méregetett.

Lassan vetkőztem, kétszer is közelebb lépett, rám szólt, hogy siessek. Az alsónadrágot valósággal lerántotta rólam, mikor vonakodtam lehúzni. A kő hideg volt, fázósan emelgettem a lábaimat. A nő megint hátrébb állt, majd felszólított, hogy tartsam fel a karjaimat, s háromszor forduljak körbe. Mikor ezzel megvoltunk, gumikesztyűt húzott, közelebb lépett és itt-ott beletúrt a szőrzetembe. Végül le kellett hajolnom, és hátulról is gondosan megvizsgált. Egy szót sem bírtam kinyögni.

– Most már felmehet. Negyedik emelet. K. várni fogja – mondta végül.

Láttam, hogy nincs helye kérdezősködésnek. Mire visszaérkeztünk a főbejárathoz, a nő eltűnt – nyomtalanul, ahogy megjelent. Az őrre néztem, majd a felvonókra. Bólintott, erre én beszálltam.

A negyedik emeleten K. várt, kezet fogtunk, elnézést kért a kellemetlenségekért és Francinak szólított.

– Nem lehetünk elég óvatosak – mondta.

– De mit keresnek, miért volt ez az egész?

– Ez az új rendszabály. Remélem, mondta a hölgy, hogy én iktattam törvénybe. Biztató, hogy nem talált semmit. Talán tényleg bekerülhetsz. A kávéházban, érthető okokból, erről nem ejthettem szót. Most már a mi emberünk lehetsz. De ne bízd el magad! És ne bízz meg senkiben.

– De mit keresnek? Árulja el, az isten szerelmére!

– Vannak információink. Egy jelet keresünk. Egy jelet a testeteken, kik itt beléptek.

Nem értettem semmit, de miután szégyenérzetem elmúlt, bizakodva tekintettem a jövőbe: talán egyszer majd mindent megértek, és én is hozhatok rendelkezéseket.

Az ember, aki befestette

– Hölgyeim és uraim, midőn a függöny felmegy, Önök előtt áll majd az ember, aki befestett egy lapot feketére! Kérem, tapsolják meg! A művészetéről és főművéről fog beszélni. (A függöny felmegy.)

– Hölgyeim és uraim! Rettenetesen meg vagyok hatódva, kérem, nézzék el, ha néha elcsuklik a hangom! Hiszen magam sem gondoltam, hogy valaha eljutok ide, az Önök színe elé, és elmondhatom mindazt, amit szeretnék. Igen, készen van a mű, igen. Íme! (Egy bekeretezett fekete A4-es lapot vesz elő. A közönségen elismerő moraj fut végig.) Hát ez az! Vagy mondhatnám úgy is: ő. Hogy ő az. Ide teszem, hogy lássák. (Egy emelvényre teszi, amely mellette áll.) És most, ha nem bánják, mesélnék róla. Lehet, hogy unalmas (Hangos tiltakozás, „Nem, nem!”) lesz, lehet, hogy érdektelen (Az arcokon jóindulatú, megbocsátó mosolyok, kedves legyintések, „Ugyan, ugyan!”), de lehet, hogy érdekes. (Hangos taps.)

Mint tudják azt az újságokból, interjúkból, gyermekkorom óta különös vonzódást érzek mindenhez, ami fekete. (Feszült csönd.) De ne értsük ezt félre! Én az egynemű feketére gondolok. Nem az éjszaka feketeségére, amelyet néhol pisla fények világítanak meg. Nem a vakság tejfehér sötétjére, amely egynemű ugyan, de nyugtalanítóan és félelmesen az. Én a nyugodt, fejedelmi feketére esküszöm évtizedek óta, amilyen… amilyen talán nincs is a fizikai valóságban. Sőt, másutt sincs. A pokolban sincs, ahol lángok lobognak, bennük a bűnösök emésztődvén. Olyan fekete ez, hölgyeim és uraim (Szünet, hatásos.), amely csak a képzeletünkben létezik. A tökéletes sötétség ideája. Mely ideát piciny képemmel ezennel húsz év munka után (A közönség felnyög, fészkelődik.), boldogan teszek le Önök elé. (Ütemes taps.)

Igen, hölgyeim és uraim, húsz évet dolgoztam ezen a képen. De hadd ne vágjak a dolgok elejébe, hadd haladjak sorrendben, szépen, ahogy a csillagoknak kéne feltünedeznie a sötét égen. (Elismerő nevetés.) Már gyerekként dolgoztam azon, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Édesapámék nem győztek ceruzákkal és papírral ellátni – akkor ugyanis még csupán szürke grafitban utaztam –, és itt hangsúlyoznám, hogy a tökély a lényeg, a színtől függetlenül, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy üzenjek a világban élő, valamennyi művésztársamnak, akik sárgára, kékre, pirosra vagy lilára próbálnak lapokat, vásznakat vagy lepedőket befesteni: ne adják fel! Ne hátráljanak meg! Csinálják tovább! (Hangos, ütemes taps.)

Persze, hölgyeim és uraim, ezek a gyerekévek szertelenek és bohók voltak: talán két lapom akadt, ahol a satírozás után csak nagyítóval lehetett fehér foltokat találni! De akkor is: hol álltak még azok a képeim ettől a maitól, amelyet itt láthatunk mindannyian, mellettem! (Rámutat a képre, újabb hangos taps.) Nem mondom, volt olyan, hogy két-három hónapig is dolgoztam rajtuk, de aztán kedves barátom, akiből később optikus lett, és már fiatalon nagyon járatos volt a mikroszkópok világában, mindig fejcsóválva adta vissza őket. „Dolgozni kell még rajta, János! Még mindig nem tökéletes!” Péter, édes Péterem, aki azóta immár a mennyeknek országából vizsgálod földi gyarlóságainkat mikroszkópoddal, íme, itt vagyok, és megidézlek téged (Zeng a hangja.): készen van a nagy mű, igen! Ezen nem találnál már fehér foltot, tökéletes lett, végre, végre, végre, édes barátom! Tudom, hogy neked is tetszene, áldjon meg az Isten! (A közönség soraiban többen is zsebkendőt vesznek elő, néhány tapintatlan alak tapsolni próbál, de aztán elröstellni látszik magát, és néma csend lesz.)

A fordulat huszonöt éves koromban következett be: addig ugyanis, mint már említettem, csupán szürke grafittal dolgoztam, bár éreztem, hogy nem lehet tökéletes a mű. Egy vidéki házban eltöltött, hátborzongató, viharos éjszaka utáni reggelen jöttem rá, hogy engem az Isten feketére teremtett! Hogy nekem a földi küldetésem a tökéletes feketeség megalkotásában van. Igen, hölgyeim és uraim, mindannyiunknak küldetése van itt a földön: van, aki az embereket sokasítja, van, aki művészeket nevel föl, van, aki megvásárolja a képeket. Ettől működik olyan szépen ez az egész: és tudják meg, nem érdemes lázadni az ellen, amibe születtünk. Nem érdemes művészettel próbálkoznunk, ha fogyasztónak születtünk, és fordítva. Itt üzenem az összes fércműkészítőnek, akik még a vécépapírt sem merik máshol elszakítani, mint ahol gyárilag bevágták, hogy adják fel, adják már fel végre, és arcaikat fordítsák az igaz művészek felé, vegyék meg a képeiket, tegyék ki a szobájuk falára, és nyugodjanak bele, hogy ebben az életben nekik ez a sorsuk. Ha ez sikerül, meglátják, hogy eljön hozzájuk a lelki békesség! (Taps.)

Első próbálkozásaim a feketével elképesztően gyengére sikerültek. Évekig tartott ez az időszak, és többször elcsüggedtem, többször fel akartam adni, az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben. Ráadásul Péter – Isten nyugosztalja! – minden vizsgálat után azt mondta: „János! Térj vissza a szürkéhez, a grafithoz, azt mondom én neked! Soha nem leszel nagy feketében. Téged talán a szürkének teremtett az ég. Fogadd el, nyugodj bele! Szürkében te lehetsz a legnagyobb! A tökéletes feketeség megalkotója még nem született meg! Kár színes ceruzákra tékozolni a vagyonodat, mikor grafitceruzát, ezüstösen csillogó szürke színűt, ezerszer olcsóbban kapsz!” De én nem adtam fel! És itt üzenem (Taps, füttyök, rajongó szeretet.) azoknak, akiktől már legközelebbi barátaik és hozzátartozóik is elfordulnak, hogy ne csüggedjenek! Ha már azt hiszik, hogy nekik lapok kékre festése a sorsuk, de lelkükben úgy érzik, hogy a sárga az igazi, ne vegyenek kék ceruzákat! Tartsanak ki a sárgánál! És meglátják, szorgalmuk, kitartásuk előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét! Köszönöm! (A taps lassan halkul el, még kétszer feléled, mielőtt vége szakadna.)

Persze nem azért mondom, de feketére festeni a legnehezebb (Moraj.) A fekete ugyanis, mint tudjuk, a fehér ellentéte, s ilyenként egyetlen pici műhiba esetén meglátszik a szabadon hagyott fehér felület, míg például egy sárga árnyalat esetében azért elég képzett műítésznek és optikusnak kell lenni, hogy a fehér foltocskákat megtaláljuk! A feketénél viszont nincs kegyelem. Azt még az avatatlan szemlélő is észreveszi, ha akár csak egy tized milliméternyi fehér terület marad a felületen. Persze, lehetséges, hogy ennek művészi üzenete van. Lehetséges. De ott még nem tartunk. Azt a következő művemen figyelhetik majd meg. Mostanáig csak a tökéletes feketeség elérésén fáradoztam, ellenben – és ezt vegyék ünnepélyes bejelentésnek – (Taps.) mától elkezdek dolgozni az újabb képemen, amelyen egy egészen aprócska, mondhatni mikronnyi területet fehéren hagyok. A kép üzenete nem lehet kétséges majd senki előtt sem. (Taps, virágok feldobálása.)

De most térjünk vissza mai értekezésünk tárgyához, a „Fekete” című képhez.

Nem tudom, illik-e ilyesmit elmondani, éppen ezért elmondom, hogy a nászutunkon jött az ihlet, és akkor kezdtem neki a munkának – ennek ma lesz húsz éve. Fekszünk az asszonnyal az ágyon, Velencében, egy kétcsillagos hotelban, és hallgatjuk az olasz város vidám muzsikáját. És akkor egyszer csak én felülök, mert érzem, hogy itt a pillanat. Egy másodperc törtrészének az erejéig láttam felvillanni magam előtt ezt a képet, hölgyeim és uraim, amelyet most Önök is láthatnak, de már az elegendő volt, hogy egy életre, de legalábbis húsz évre mélyen az agyamba vésődjék minden vonala, minden ismertetőjegye! (Füttyök, taps, újabb virágok.)

Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de így volt. Nem is törődtem többet semmivel, a portára szaladtam, kértem egy lapot és egy fekete ceruzát, és ott, az ágy melletti asztalkán nekiláttam eddigi életem főműve megalkotásának. Az asszonyt vásárolni küldtem, hogy ne zavarjon az alkotásban, és az sem érdekelt, hogy az összes pénzünket elköltötte, így stoppal kellett hazautaznunk (Hiába, a művészek élete sosem volt könnyű, de úgy látszik, engem az istenek szeretnek, mert íme, már életemben eljött hozzám a dicsőség. – Taps, „Imádunk”, kiabálja valaki.), csak leültem, és azzal az olasz, közepes minőségű fekete ceruzával lealapoztam a lapot.

Nagy műgonddal dolgoztam, már az alapozásnál arra törekedtem, hogy lehetőleg minden részletet elfedjek, sehol ne dugja ki kacér lábát a fehérség. (A költők kara tapsol, a közönség is követi a példát.) Naponta pár milliméternyit haladtam, de házasságunk ötödik évfordulóján készen voltam az alapozással, s karácsonykor büszkén mutattam feleségemnek. Erzsébet  sokszor felmérgelődött, és sokszor fenyegetett meg azzal, hogy elhagy, mert a mű érdekében minden egyébbel felhagytam, nem jártam dolgozni, ő tartotta el lassan növekedő családunkat, nappal egy boltban árult, éjszaka ápolónő volt, és itt az ideje, hogy posztumusz megköszönjem neki is, amit a kép megszületése érdekében tett, nyugodj békében, Erzsébet, ki immár két esztendeje nem vagy közöttünk, mivel szíved nem bírta a küzdelmet a mindennapiért. (Könnycsepp csillan a szemében, fejét lehajtja, a közönség egyik-másik hölgytagja hangosan zokog, a férfiak még tartják magukat.) Erzsébet, drága Erzsébetem, bárcsak megérhetted volna ezt a napot, hogy itt ülj a közönség soraiban, és lássad, amint hitvesed a művészetek panteonjába megy! (Felzokog, felzokognak az eddig hősiesen szárazszemű férfiak is.) (Hosszú sírás.)

(János megtörli a szemét, folytatja.) Dolgoztam, nappallá tettem az éjjelt is, hogy éjjellé tehessem a nappalt, tökéletes éjjellé, azt sem tudtam, a gyerekeimet hogy hívják, csak a képemnek éltem, még szülői értekezletre sem jártam el. És akkor, hölgyeim és uraim, akkor – olyan tíz évvel ezelőtt, amikor már joggal állíthatom, hogy a kép háromnegyed részével készen voltam – bekövetkezett a tragédia. Egyik napról a másikra elfogyott az ihletem. Egyszerűen rá sem bírtam nézni többé a képre. Pedig ott álltak a fekete ceruzák, hűvös halomban, egyik hegyezőm szebben csillogott, mint a másik, a radírok katonás sorrendben várták, hogy nekem és a művészetnek szolgálhassanak, de én nem voltam képes kézbe venni őket. Életem legsötétebb korszaka volt ez. Két hónapnyi búskomorság után állást kerestem, szülői értekezletekre jártam, hétvégén kirándultunk, virágot vettem Erzsébetnek, mindenki boldog volt, csak én szenvedtem, mint akit titkos kór emészt. Mosolyogtam, barátkoztam, tanácsokat adtam kezdő színfestőknek, de a bensőm nyugtalanul remegett, éjjel-nappal, rettegtem, hogy odalett a tehetségem. Mindent elképzeltem: hogy későn érő típus vagyok, és a kamaszkori tehetségem nyúlt ki eddig, most viszont elfogyott; hogy kiszikkadtam, mert a családi állapotok nem táplálták bő vízzel életem értelmének forrását; hogy valami hirtelen tragédia ért, esetleg gyermekkori trauma jött elő, és ez kényszerítette kezemet, hogy a ceruzát kiejtse magából. Azonban nem leltem megnyugtató válaszra, és egyre jobban kétségbe estem. A képet felvittem a padlásra, jól elrejtettem, és megpróbáltam a szürke emberek életét élni. Képtárakba jártam, de néhány alkalom után meggyűlöltem mindenkit, akinek sikerült befejeznie a képeit. Újabb gyereket nemzettem, de majd megőrjített a sírása. Szeretőt tartottam, élvezetekben tobzódtam, ópiumot szívtam, hogy hátha. De semmi. Semmi sem történt. Egyszer sem éreztem azt a bizsergést gyomortájon, amely addig mindig az ihlet érkezését jelentette.

No, de mielőtt unalmas kezdenék lenni (Hangos tiltakozások: „Jaj, dehogy!”, „Ugyan már!”, „Még ilyet!”), amint látják (A képre mutat.), kilábaltam a bajból. Egyik nap gondoltam, előveszem a képet, megnézem, milyen, mert már alig emlékeztem rá. Felmentem a padlásra és előkerestem a vázlatok, kész, de még szürke korszakomból származó műveim közül a „Feketé”-t. Nagyon sokat változott az idők során (olyan hat évig nem bírtam ceruzához nyúlni): a színe érettebb lett, a sötétség tónusa meggyőzőbb, a ceruzakezelés félelmetesen eredeti, a satírtechnika csak rám jellemzően minden fehér részletre kiterjedő. Levittem a dolgozószobámba a képet, és mint aki álmában cselekszik, kihegyeztem egy fekete ceruzát. Leültem, és bár semmilyen ihletet nem éreztem, hideg fejjel, józanon, isteni nyugalommal satírozni kezdtem. És működött, hölgyeim és uraim, működött! (Megkönnyebbült sóhaj száll fel a nézőtérről.)

Azóta tudom, hogy a művészet nem ihletettség, hanem szorgalom, hideg fej és tervezés kérdése. Nyomban életmódot változtattam: kidobtam a szeretőmet, felhagytam az ópiummal, felmondtam a munkaadómnak, és újra csak a képnek éltem, de nem, mint régen, forró lázban égve, eszelősen, hanem hidegen, nyugodtan, kiegyensúlyozottan. Naponta nyolc órát aludtam, nyolc órát satíroztam, nyolc órán keresztül pedig azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne még tökéletesebb a mű. Közben meghalt a feleségem, Isten nyugtassa, ez érződik talán a kép közepénél, jobb oldalt, itt (Mutatja, ám a közönség tiltakozik, „Nem, nem, tökéletes, teljesen fekete ott is!”), ahol mintha csipetnyit világosabb lenne a feketeség, de rettenetesen felzaklatott a halála, a gyerekek nem akartak dolgozni, így nagyon sokat éheztünk.

És hölgyeim, uraim, művészetpártoló barátaim, a múlt héten úgy éreztem, hogy még egyszer átmegyek rajta egy vadonatúj fekete ceruzával – amelynek maradékát elhoztam magammal ma este, hogy Önök is láthassák (Egy fekete Koh-i-Noor ceruza csonkját mutatja föl – tapsorkán.), – szóval hogy átmegyek a képen még egyszer ezzel a ceruzával, melyet ezennel a rólam elnevezett alapítvány első vagyontárgyának nyilvánítok, és megalapítom a Csonka Ceruza Díjat, hogy ne kelljen a művészeknek éhezniük, ha a gyerekeik cserbenhagyják őket (A művészek kara őrjöng, a közönség lelkesen tapsol.), tehát hogy még egyszer átmegyek ezzel a ceruzával a képen, aztán behúzom az utolsó vonalat, és befejezem a képet, igen.

De aztán úgy gondoltam, hogy ha ma este amúgy is itt lesz a televízió, a rádió, és több téren hatalmas kivetítőkön is közvetítik az eseményt, akkor itt, az Önök szeme láttára fejezem be a képet, itt húzom rá az utolsó vonalat. (Zúgó tapsvihar, többen felállnak, egyesek a himnuszt éneklik. Aztán, amikor János készülődni kezd, mindenki elhalkul, néma csönd lesz a hatalmas stadionban és a városok terein mindenütt.)

Hölgyeim és uraim, akkor hát íme, az utolsó vonal! (János közel lép a képhez, gondosan mérlegel, majd a közönségre kacsint – „Már egy hete tudom, hogy hol lesz az utolsó vonal, de a show, tudják, a show” –, és a néma csendben odanyomja a ceruza hegyét a kép bal felső sarkához, és húzni kezd enyhén átlósan egy vonalat. Ahogy a lap széléhez közeledik, megremeg a keze, és a ceruza hegye hangos reccsenéssel kitörik. A szörnyű hangot a hegyek visszhangozzák, az űrben is hallani lehet. Még egy centiméter maradt a lap széléig, ha ugyan János a lap széléig szerette volna húzni a vonalat, nem pedig pontosan addig, ahol a ceruza hegye kitörött. Ezt azonban sohasem tudjuk meg, mert a kitörött hegyet látva János a szívéhez kap, és holtan terül el. A tévénéző, rádióhallgató, a helyszínen és a tereken lévő közönség egy emberként hördül fel és kezd el zokogni. A zokogás azonban lassan átmegy eget rengető éljenzésbe. „Meghalt a szerző, éljen a mű!”, kiabálják az emberek. A szín pedig lassan tökéletesen elsötétül.)