A szív zápszínháza

„Akkor én most szétverem ezt a nekrofil zápszínházat: a rengeteg hazugságot, tévedést, félreértést és hülyeséget.” Kirántotta kardját, egy ugrással a színpad előtt termett, és soha nem látott dühvel és gyorsasággal rettenetes kardcsapászáport zúdított a bábukra. Az egyiket csak eldöntötte, a másikat levágta, ennek fejét vette, amazt kettéhasította. Don Istók egyre ütött, vágott, szurkált, szabdalt, úgy zuhogtak csapásai, mint a sűrű záporeső. Nem lehetett volna elmondani két Miatyánkot, de máris tönkreverte az egész színházat, diribbé-darabbá a zsinórzatot, a bábukat. A nézők közt szörnyű volt a fölfordulás, menekült mindenki, amerre látott, a jegyszedők sikoltoztak, a világítók reszkettek, de még a bábjáték rendezőjének is inába szállt a bátorsága: mert – amint utóbb a zivatar elmúltával még esküvel is bizonyította – ilyen éktelen haragban még soha nem látta a garabonciást. Csak Léna nevű kislány ült a helyén mozdulatlanul, mint egy letámasztott kócbaba.

HÉTFŐ

„Rheingold lovag, szerelemre lobbanva a szépségem, játékos képzeletem, zabolátlan ábrándokban és szárnyaló ideákban való gazdagságom iránt – kezdi mesélni az idegenvezető a lékai vár belső udvarára betessékelt népségnek –, szegény jobbágyszüleimtől elraboltat és a lékai várba hurcoltat – Na, ez érdekes – böki oldalba a férfit a nő, kihívóan félresöpörve illedelmet és konformizmust, a színen való megjelenése legelső pillanatától lehengerlő repedtsarkúságot árasztva magából, bizgatóan érzéki izgágasága martalóc hadaival szállva meg és aknázva alá minden terepet, ahová csak beteszi a lábát. –, majd elrablóimat busásan – Te, a busás, az, ugye, valamilyen hal? – Az hát, hercegnőm! A lovag nyilván busából főtt halászlével fizetett a lány elrablóinak… – Én nem szeretem a halászlevet! – Híg fecsejéből úgy áll ki a rengeteg sipítozó »én« meg »én nem«, mint autósztrádára vetett deszkadarabból a százas szögek – megjutalmazza. De keserűen kell tapasztalnia, hogy nem viszonzom lángoló – Rá akarok gyújtani. Van nálad gyufa? – Nem látod a táblát, hercegnőm: »Rauchen verboten«? – A férfi agyába villan a megismerkedésük. Egy antikvárium ajtaján – barna pólóban és valami horgolt ágytakarószerű szoknyában – kihussant az utcára egy lobogó szőke hajú, gyönyörű piszkafa: csupa agresszív elesettség, tolakodó bizalmatlanság és ordító árvaság. Miközben az öngyújtójáért kotorászott, a járdára borult a táskája, a töméntelen kacat közt egy halom könyv is; mint utóbb kitudódott, az antikváriumban lopta őket, így hizlalta módszeresen a bibliotékáját (A bomlás kézikönyve, Nikomakhoszi etika, Jelky András kalandjai, Kolumbusz és más kannibálok, Ördög a keresztfán, Egy beatnik emlékiratai, Lolita, Ébredés egy rémálomból, A tragikus életérzés, García Lorca összes művei). Ő meg, a minden nyomtatott betűre azonnal rámozduló megrögzött biblioholista (csecsemőkorában az első szó, ami kibuggyant a szájából, nem az volt, hogy ’mama’, nem is az, hogy ’papa’, hanem az, hogy ’antikvárium’), készségesen ott termett, megeresztett néhány feszültségoldó szellemességet, és segített visszagyömöszölni a hóbelevancot az alultáplált, fejletlen kamaszlány formájú Zelma – Andalúziából pattant, zöldeskék szemű cigány lány, szívbemarkolóan gyönyörű nimfácska – fekete bőrtáskájába. Később aztán kiderült, hogy nem cigány lány, még kevésbé andalúziai, és jóval közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz, nimfának viszont nimfa, naivitás és fondorlat, báj és közönségesség, tébolyult durca és gyötrelmes örömök elegye. Az viszont rögtön kisült, mihelyt megszólalt, hogy olyan a hangja, mint valami Bivalybasznádról szalajtott irodalomítészé: ordító vitákban edzett, takonyban, turhában, bagólében, avas szalonnában, babfőzelékben, marhapörköltben, törkölypálinkában, döglött sörben, fogkotorékban, öblös böfögésekben pácolódott kaszárnyai basszushang, az elképzelhető legérzékibb nimfabrummogás, hallatán fölizzik a tested, lekívánkozik rólad ing és gatya, haladéktalanul bele akarsz veszni e démoni csábítás óceánjába. – Engem nem érdekel, különben is nix dajcs, én rágyújtok, és mindenki kinyalhatja. Ez egy ősi magyar vár, azt csinálok benne, amit akarok. – »Hát jó, világ lumpenproletárja, gyújtsál csak rá, egyesülj egy bűzös kis füstfasszal, még akár orgazmusod is lehet tőle!« – gondolja a férfi. – szerelmét. Mert én nagyobbra vágyom: engem a lovag hatalma és gazdagsága nem szédíthet meg. – Na, én hagynám magam megszédíteni egy ilyen lovagtól, az hétszentség! – »Miért akarja folyton elhitetni velem, hogy ordas kurva? Csak hogy gyötörjön, vagy mert imponálni akar?« – tűnődik a férfi. – Kellenél is te egy lovagnak! Maximum egy hétig kínlódna veled, aztán kivágna, mint a korpába szart macskát! – Vagy én őt! – replikázik a nő, és izzik a szeme, mint a tökmagolajba mártott türkizkő. – Foglyul ejtőm ugyan sokféleképp iparkodik a kedvemben járni, hogy szívemet maga felé hajlítsa, ám visszájára fordul minden igyekvése. – Mindjárt lepetézek! – Ha nem tudnád, világot jelentő deszkanő, itt nemcsak dohányozni, hanem lepetézni is tilos. – Leszarom én ezeket a szemét labancokat! – Pöffös vagy, hercegnőm, mint a Balaton: állandóan összevissza fújkál benned a szél. – Ja, mert benned meg mindig szélcsend van, mi? Azért fingod rojtosra a gatyáidat! – Mindenre tud kádenciát ez a nő, úgy riposztozik, akár egy vívómester, száz bölcsészdoktor kékharisnyát csípőből elküldene a halál faszára.

Jaj, gyönyörű csepürágó! Mély öle és ölelése

zordul zárva előlem hosszú hónapok óta.

Proccos publikum élvezi: néki magát mutogatja.

Hímripacs őt taperolja, a keble habár leheletnyi.

Csak hiteget, hisz jáde rudamtól ódzkodik egyre.

Vélem nem: egyedül hál, úgy simogatja magát, és

kéjpalotáját bal mutatóujjal bizseréli.

Nálam nélkül örül, szétmardos is érte a bánat.

Tiszta komédia hát, hogy mégis imádom e némbert.

Ráébredek, hogy semmi, de semmi reményem a lékai várból való menekülésre. Rheingold lovag nem szűnő sürgetései felőrlik ellenállásomat. – Tette-vette a rossz formáját a kis kurvája – mondja a nő, cinizmusának soklövetű forgópisztolyával próbálva széttrancsírozni az idegenvezető mesélte legendát, de közben azonnal ki is sajátítja, önmagára hangszereli át az egészet, egyes szám első személyben. Látom jól, hogy nincs mit tennem: előbb-utóbb kénytelen leszek beadni a derekam. – Naná, hogy a derekát, pont az kellett belőle a lovagnak! Meg a kis kukim – jegyzi meg a nő, és elnyomja a csikket egy kőszobor fején. »Most is legszívesebben maszturbálnál egyet, lehetőleg nélkülem, mert úgy az igazi, ugye, hercegnőm?« – villan át a férfi agyán, és szultáni merevedése támad. Ágyékában forró mérgek bugyborékolnak. Amikor meghallja a nő szájából azt a szót, hogy kuki, eszébe jut a csiklója, melybe – parányi délibábos szélmalomba – Don Quijote-módra szerelmes, mint ahogy gyötrelmesen, olthatatlanul szerelmes a köldökébe, a hónaljába, a füle tövébe, a nyakszirtje pihéibe, a válla törékenységébe; eszébe jut a vaginája tengeríze, meg a borostás muffja, amit Sünikének becéz, és aminek kedvéért a nő összes hitványságát folyton-folyvást megbocsátja, ezért minden önkínzás, ének, ezért hagyja, hogy élősködjön rajta ez a semmi kis kihasználóművész, pedig milyen nehéz ágyba cipelni a zörgő csontú nyamvadékot, mert iszkol az intimitás elől, mint az ördög a tömjénfüsttől! »Ó, bárcsak születhettem volna uborkának vagy tarisznyaráknak, vagy lennék legalább homoszexuális! Úgy jártam, mint az egyszeri pederaszta, aki a vasúti alagútban szeretett bele egy sugárzóan szép lánykába. Akkor látta csak, hogy választottja csúnya, öreg és satnya, mikor a vonat kiért a világosságra. De akkor már késő volt: akkor már szerette a nőt. Mióta belezúgtam ebbe a türkizkék szemű piszkafába, a tízévesnél idősebb nő nekem már utálatos, vén csoroszlya.« Tudtára adom hát a lovagnak, hogy beleegyezem a frigybe, de csak azzal a föltétellel, ha előbb a kedvemért egy mély medrű, széles és hosszú csatornát építtet. – Nem mondom, ezt jól kitalálta: egy szép hosszú csatornát… Hogy oda ne rohanjak! Tudod mit, én is akarok egy ilyen csatornát. Utána elvehetsz feleségül, baszd meg! – mondja a nőcske. »Legalább lesz, amibe belefojthatlak, vagy belefojthatom magamat, ha véget akarok vetni a kiszolgáltatottságomnak« – gondolja a férfi. Akiket boldogtalan anya szült, mindig megtalálják egymást, hogy szaporítsák vagy inkább szinten tartsák a világban levő tengernyi boldogtalanságot. Halálosan bele van habarodva a nőbe, szakrális esemény, „istennőtisztelet”, ha ölelkezhet vele, de a lepedőakrobataságból átkozottul kezd már elege lenni, abból meg különösképpen, hogy imádottja csak félrészegen hajlandó lefeküdni vele, ha legalább három deci töményet vagy fél liter vörösbort benyakalt előtte. Hiába a legforróbb ölelés, hiába minden gyöngédség vagy technikai lelemény, a recsegően bárdolatlan, az ágyban is színészkedő prolidonnának soha sincs orgazmusa. Görcsösen akarja pedig, mintha attól várná az üdvösségét, de szinte mindig az a vége, hogy szeretkezés után otrombán, csontjózanon kirohan a konyhába rágyújtani és közben bőgetni a rádiót, hogy teleszívja a girhes kis begyét akusztikus turhával és reklámfosadékkal, így vezeti le a »na, talán majd most« mottójú fölajzottságot, meg a csalódottságot és dühöt, hogy »már megint nem«, amúgy meg kérkedik a frigiditásával, mintha az volna a magafajta széllelbélelt komédiásnők nemesi kutyabőre. – Bátyuska, hadd mondjak magának valamit – súgja a férfi fülébe egy Jerofejev nevű orosz turista. – Magyar nőkkel nem érdemes kezdeni. A magyar nők jelentéktelenek. Szinte hihetetlen, hogy ugyannyi hús, csont és bőr ment el rájuk, mint más népek lányaira.

A házasságkötés elhalasztására szolgál ez ürügyül, hiszen egy ilyen kanális megépítése évekbe is beletelik. Rheingold lovagot annyira megigézte a szépségem, hogy a beleegyezésem legkisebb jelét is kéjes örömmel fogadja. Parancsot ad hát tervezőknek, építészeknek és földásó munkásoknak: haladéktalanul, költséget nem kímélve lássanak hozzá a csatorna építéséhez.

Egy megsárgult albumlap: Miközben az éppen Andalúziába sóvárgó süldőlány a fürdőszobai tükör előtt illegeti-billegeti és simogatja magát, bekiabál a folyosóról az anyja (a lépcsőházat mossa föl, ő a tízemeletes bérkaszárnya házmestere az amerikai bombák meggyalázta sírkert tövében épült átokverte lakótelepen): – Zelma, Zelma, fékezd a habzásodat! Szorgalmas vagy és sokra igyekszel, pedig csak egy a szükséges! – Jól van, nem vagyok hülyegyerek! – visítja Zelma. Az apja (szabadnapos vasutas) seggrészegen kiüvölt a konyhából: – Kuss legyen má’, mer’ szétverem a pofátokat!

Több ezren látnak munkához. Éjjel-nappal, szünet nélkül dolgoznak, Rheingold lovag maga felügyel mindenre. Ahogy hosszú hónapok múltán lassan végükhöz közelednek a munkálatok, egyre erősödnek a velem egyesülni vágyó lovag reményei. Hevesen unszol: szemléljem meg a tiszteletére épülő csatornát. Eleinte vonakodom, de végül teljesítem a lovag kérését. Mihelyt megépül a kanális, kezemet Rheingold lovagnak kell nyújtanom… Jobban félek ettől a házasságtól, mint a haláltól.

Ahogy mendegélek a kanális partján, és nézem, miként fáradozik ezernyi ember, egyszer csak mellém lép egy építőmunkás. Az Istók nevű munkást annyira megigézi a szépségem, hogy kendőzetlenül kiszalad a száján: – Szeretlek, Zelma!

A férfiból szeretet, odaadás és hűség árad: mindaz, amire mindig is vágytam. Azt mondom neki: – Csakugyan szeretsz? Akkor törj nekem utat azon a hegyen át!

– Boldogan megteszek bármit, amit csak kérsz tőlem – mondja Istók. – »Hát nincs a földkerekségen senki, akit valaha is boldoggá tett volna ez a nő? Mit meg nem tennék érte pedig! De azt talán mégse, hogy leamputáltassam a farkamat, sőt átoperáltassam magam nővé, még ha ez hiányzik is a boldogságához…«

Botorkálok

Kéztől kézig

Hol vagy

Megölelnélek

Távollétet karolok

Hangodban fürdenék

Messzeségek kuncogását hallom

Csókolnálak

Ajkam szétszakítja arcomat

Kérges tenyerekből

Elő-előragyogsz

Látni szeretnélek

Szemem lehunyom

Botorkálok

Halántéktól halántékig

Hol vagy

És tágra nyílt szívvel, határtalan jó kedvvel máris útnak indul. Egyetlen pillanatig sem firtatja, miért kell utat vágnia a hegyen át, azon sem tépelődik, hogyan lásson munkához. Nem aggasztja, mennyi időbe telik, míg végére jár a dolognak, de még az sem, hogy esetleg kudarcot vall. A sűrű erdő borította hegy lábához megy, és csákányával hasogatni kezdi a sziklákat.

»Mennyivel egyszerűbben teljesülhetnének a sikeres párzás etológiai kívánalmai, ha nem ilyen csajbókos eszű kis luvnyákkal kéne időtlen időkig vacakolni, hanem medve, bölény, búbos vöcsök, krokodil vagy akár tintahal lehetne az ember! Szaporán és könnyedén kerítene magának egy alkalmas ivari partnert, akiben éppen buzog az üzekedési hajlandóság, aztán már csak a kiszemelt partner színlelt tartózkodását, no meg a tessék-lássék harciasságát kellene legyőznie, és máris semmi akadálya a szerelem beteljesülésének.«

A nevemet mondja minden csákányütéskor. Minden ütésének akkora az ereje, mintha egyszerre száz csákánnyal sújtana a sziklákra. Alig kezdi el a munkát, néhány nap múlva máris a végéhez közeledik. Egy regimentre való munkásnak is évekig tartana, amit Istóknak pár nap alatt sikerül elvégeznie.

»Hát ezt a csalit jól bekaptam. Akár egy falánk harcsa. Az Isten olyankor szokott ilyen szivárványos színekben játszó, izgiri-bizgiri kis sneciket tűzni a horgára csalinak, ha valami elvetemült ragadozót, valami megátalkodott bűnöst akar kikeríteni magának.«

Mióta megismertem Istókot, a lovag minden közeledését elhárítom. – Másvalaki szerelmét teszem most próbára. Amíg ki nem derül az igazság, nem gondolhatok esküvőre.

Rheingold lovag emberei messziről figyelik Istókot. Jelentik uruknak, hogy Istók hamarabb elkészül a rábízott munkával, mint ők a kanálissal. A lovagot roppantul megrémíti a hír. Kiteheti a lelkét, a szívemet mégsem ő, hanem Istók fogja elnyerni!

Midőn a lovag megosztja aggodalmait a bizalmasaival, egyikük azt tanácsolja: – Nagyuram, te fényességes, nemes lovag vagy, Istók meg csak egy senkiházi építőmunkás. Miként vetélkedhetne a sassal a vakond? Ha kívánod, nagyuram, nyomban indulok, és végzek vele.

– Nem, azt ne! – tiltakozik Rheingold lovag. – Zelma előtt senki sem moshatná le rólam Istók vérét. Elfordulna tőlem végleg.

Szeretlek.

Mi van?

Szeretlek.

A te bajod.

Szeretlek.

Hova hugyozzak?

Szeretlek.

Kuss.

– Nagyuram, én tudok rá módot, hogy eltávolítsuk az utadból Istókot anélkül, hogy vérét ontanánk – szólal meg a lovag egy másik bizalmasa.

– No, ezt már sokkal szívesebben hallom! – mondja a lovag.

A lovag embere megkeresi Istókot, aki a munka legvégén jár már; szívében hevesen izzik a remény, hogy hamarosan újra láthat engem. Lóhalálában élni, mindig menekülni, Zelmához vagy Zelmától. Elviselni kedélye kiszámíthatatlan fordulatait, megértéssel fogadni, hogy percenként alakot vált, mert bármi kiboríthatja. Rögtön tajtékzik a dühtől, fecseg ádázul és parttalanul, leszedi a keresztvizet az egész teremtésről, vagy tüskéit meresztve, magába gubózik. Önsajnálatának paroxizmusaiban együtt sírni vele, míg egymást ölelve föl nem jutnak a végső kétségbeesés lélegzetelállító ormaira.

– Ó jaj, barátom, hiába minden! A kincsek kincsét, a leggyönyörűbb Zelmát váratlanul elragadta a halál! – mondja a lovag megbízottja.

Istók jéggé dermed. – Mit beszélsz? Meghalt az én Zelmám?

– Igen, meghalt – feleli Rheingold lovag embere. – Bizony, szegény barátom, Zelma nincs többé.

Mély sóhaj szakad föl Istókból. A földre zuhan, kilehel még egy szót: »Zelma« – és meghal.

Jóakaróim megsúgják, hogy Istók szaporán halad a munkával, valósággal megtáltosodott, és már a hegy túlfelén jár. »Ha beleszeretsz egy színésznőbe, nyálkás, kontúrtalan masszába keveredsz: éjjel-nappal egymáson csimpaszkodó, idétlen kis szörnyetegek siserahada zúdul rád. Hogyha józan, olyan prűd a szentem, mint egy örök pártában elaggott vénkisasszony, aki merő véletlenségből maradt csak ki Csokonai Dorottyájából, jóllehet lefeküdt már, miért is ne feküdt volna le, még ha kevés örömét lelte is ezekben az ügyletekben, az egész társulattal, persze mindig részegen, nemcsak a férfiakkal mind egy szálig, rendezőtől a díszlettologató munkásokig, hanem némelyik színészkolleginával is.« Csákányának minden csapásakor a nevemet mondogatja. Nemsokára végére ér az irdatlan munkának.

Istók szerelme erős visszhangot ver a szívemben. »Komédiáslány szerelméből nem hogy vár, de még putri sem épül: amit nappal fölraksz, megomlik éjjelre, amit éjjel fölraksz, megomlik reggelre.« Egy nap nem bírom már tovább: fölpattanok és futva a hegyek közé indulok, hogy mielőbb láthassam Istókot.

Nem adatik meg nekem, hogy még egyszer találkozhassam kedvesemmel. Az irdatlan munka, amivel megbíztam, elkészült ugyan, ám Istók holtan fekszik a sziklaút végén. Hívatlanul ott teremnek Rheingold lovag talpnyalói, és sorra bizonygatják: Istók csakugyan halott. Mindenki azt reméli, hogy most már a lovagnak nyújtom a kezem.

– Ó, drága Istókom, hát meghaltál – rebegem.

Mivel babonázta meg ez a repedt sarkú, sáros hátú, kozmás lelkű kis bestia? Talán    megétette a muffja néhány szőrszálával vagy a menstruációs váladékával? Amúgy a főztje: kíméletlenül agyonfőzött, ízetlen csócsalék, amilyenek a nácik Dörrgemüséi lehettek, hypós mosogatólében kifőtt grízes tésztával egybehabart karalábéfőzelékek, akad börtön, ahol »a Julisnak« is jobb koszt jut; körítésül meg ilyen mondatok sűrű géppuskaropogása: »Na, meg lehet enni? Szerintem ehetetlen!«, »Nem kell megenni, ha nem esik jól«, »Elbasztam, de nincs más«, »Nehogy azt hidd, hogy majd én főzök rád!«, »Elsóztam, és akkor mi van? Örülj, hogy zabálhatsz!«

Mindenfelől, a szél és a patak zúgásából, a sziklák réseiből, a fák lombja közül Istók hívó szavát hallom: – Zelma, Zelma! – Lényem legmélyéig hatol a szerelem delejes szívása, mely Istókból sugárzott át körös-körül mindenre. Testem erőre kap, majd elernyed. Mintha valami fortélyos kór fészkelődött volna a vérembe, valami bomlasztó vírus, álcázott betegség. A földre omlok. Mielőtt megáll a szívem, mert elfogytak a vörös vérsejtjeim – »Az igazi költő arról ismerszik meg, hogy ha sokat olvasom, ha sokáig élek műve társaságában, megváltozik bennem valami: nem is annyira a hajlamaim vagy az ízlésem, inkább a vérem – mintha valami fortélyos kór fészkelődne be, hogy megváltoztassa keringését, sűrűségét, egész jellegét. A költő társaságában a test erőre kap, majd elernyed és felbomlik. Mert a költő a bomlás ügynöke, vírus, álcázott betegség, a vörös vérsejtjeinkre leselkedő legsúlyosabb veszély…« –, azt suttogom: – Hozzád indulok, Istók.”

KEDD

Nekifohászkodok, akárcsak a halálugró a szakadék szélén, és föltárcsázom Zelmát. Nem maga veszi föl a telefont, hanem – micsoda otromba bunkóság ez is, a belem kifordulna, ha nem tudnám, hogy az országló ringy-rongyok bennszülöttek millióit száműzik bunkóságba emberemlékezet óta – a kislányával veteti föl.

– KI AZ? – hallatszik a kényszeresen agyonsikált tyúkól mélyéről Zelma jegeces vijjogása. Léna, a dermedtre terrorizált kislány a nevemet rebegi. Erősen remélem, hogy előbb-utóbb sikerül kimenekülnie ellene folyamatosan pokoli bűnöket elkövető „leányanyja” fojtogató szárnyai alól. Az eszement tyúk fölcsináltatta magát valami Rheingold nevű nyámnyila pojácával, aztán kivágta a szerencsétlent, mint a használt kotont. „Hülyeapádat” csak olyankor rendeli magához raportra, ha sürgősen pénz kell neki, meg akar szereltetni valamit, vagy Lénát nincs hova pöckölnie. Hülyeapád azonnal rohan hozzá árkon-bokron át, alázatos, mint egy muzsik, bármire hajlandó, csak hogy együtt lehessen a gyerekével tíz percekre, félórákra, és ilyenkor eszelősen boldog, ahelyett, hogy megfojtaná Zelmát, aki üti a kislányukat, ahol éri, két marokkal tépdesi a haját, a sodrófa állandóan ott a keze ügyében.

Mintha Léna csupán Barbie baba volna, Zelma összevissza eteti és öltözteti, és szanaszét hajigálja. Egy hernyóölő darázs jobban gondoskodik az ivadékai ellátásáról és védelméről, mint Zelma a saját gyereke mindennapi emberi szükségleteiről, még ha a lakótelepi territórium, melyet anya és leánya szállásként foglal el, „nembeli életre” – lélek és szellem üdülésére vagy épülésére, vidám kedvtelésekre, netán zavartalan szerelmeskedésre – kevéssé alkalmas is.

Mihelyt kettesben marad a gyerekével, dühöngő őrültté válik. Valami sátáni gyűlöletközpontból szünet nélkül sugárzott távparancsot teljesít: „Ölj!” – és Zelma öl, szóval, tettel, nézéssel, gesztussal, testtartással, gondolattal, hallgatással. Léna hiába van egyfolytában résen, anyja hangulatváltozásait nem tudja kiszámítani. Zelma lírai megenyhülései vulkanikus kitöréseinél is félelmetesebbek. Éjjel-nappal, lélegzetvételnyi szünet nélkül irányítani próbálja a kislány minden lépését. Nincs nap csetepaté nélkül. Minden bolha elefánttá nő, és ádáz veszekedéseket szít. Léna életének pürrhoszi kis boldogságai olyankor csurrannak-cseppennek, amikor elutazik az anyja, de Zelma mindig Léna nyakán tartja a lasszót, bunkofonon akármikor ráröffenhet. A gyereket persze nem adja oda az apjához, mert akkor nem fejhetné tovább Hülyeapádat, gyerektartásra meg pláne nem akarna adni neki egy rojtos buznyákot se.

Rettenetes hétvégék. A förtelem húsvétjai, mérgezett születésnapok, vérfagyasztó karácsonyok. Léna tudja, hogy kétszer is születhetett volna kishúga, de méhkaparékocska lett belőlük; lám, a hugicák jól jártak. Nem reméli, hogy az erőszak valaha is véget érhet, erőszak nélküli világról nem is álmodik. Zelma kórboncnoki aprólékossággal gyilkolássza: betegségekre, gyalázkodásra, bizalmatlanságra, gyanakvó kuporiságra, sunyi gyűlölködésre neveli. Ösztönösségét belefojtja, sőt bünteti; ténfergésre, unatkozásra szoktatja. Hordja a köveket a jövő gúlájához.

Csörtetés, majd Zelma öblös belebődülése a kagylóba: – NA? – Alighanem sósavat, kígyónyálat vagy patkánymérget reggelizett. – Szeretlek, Zelma – mondanám, de belém fojtja a szót: – PONT MOST KELL ZAVARNOD, AMIKOR A VÉCÉKAGYLÓT SÚROLOM?

Nyilván ma is kitört rajta a téboly: megint hozzácsapdosta Léna fejét a vécékagylóhoz, és (hipermarketben vásárolt akciós vértörlő szivaccsal) most takarítja el a vérnyomokat. A kagyló széléről nagy műgonddal lekaparja az agyvelőt, pirítósra keni, meghinti sóval, borssal, paprikával, fokhagymazúzalékkal, és megeszi. (A gyerekvelős pirítós a világhírű magyar konyha Vlagyivosztoktól az Alpha Centauriig keresett ínyencfalatja.) Léna beleszokott, hogy anyja folyvást velőtleníti az agyát. Ugyan már, egy kis agyvelővesztés: bagatell, több is veszett Mohácsnál! (Az Aljasság Világtörténetének nyitó oldalára való zelmai mondat: „Az én kölköm, úgy baszom el, ahogy akarom.”)

Szűkagyúság és brutalitás, aljasság és alantasság, elvetemültség és káosz. Megáll bennem az ütő, minden erőm elapad. Ez is olyan deszkamellű, szőrös kan nő, amilyet a cigány asszony jósolt nekem. Démoni nimfa, aki magánál kétszer vagy többször idősebb férfiakat, őrülteket és végzetesen búskomor művészeket igéz meg és ráncigál pusztulásba. Ha emberibb hangra vágyom, talán egy kajmánt vagy dögkeselyűt kéne fölhívnom inkább.

édes terhem

könnnyűségem

végtelenem

öröklétem

úgy szeretlek ahogy vagy

dőre és nyers és komisz és ripők

mindenségnek mégis makulátlan tükre

tökéletes egész

foglalata egyszerűségnek

teljességnek

végső harmóniának

SZERDA

Miért is vesződöm tikkasztóan régóta azzal, hogy megakadályozzam, vagy legalább lelassítsam, ennek a helybenámokfutó, szánalmas, de valahogy mégis angyali ribancnak (mert a sátán is futtat angyalokat) az önfelszámolását, ennek az egyszerre sátán fingta és isteni szikrából kipattant kis göcsörtnek, a nekrofil léttagadás tövig rágott körmű, nikotinos ujjú fekete angyalának a pusztulását, miért remélem, hogy szerelemre, gyöngédségre, emberségre, önmagáért, a gyerekéért, a világért viselt felelősségre ajzhatok egy bolhacirkuszi primadonnát, egy repedtsarkú és agyú, guillotine-ölelésű, csikorgóan frigid ripacsnőt, akinek az egész élet csak nyilvános maszturbálás, mechanikus kéjgyártás, önerőből vagy statisztéria bevonásával, a legcsekélyebb tapintat, erkölcsi gátlás, tekintettel levés nélkül, saját ivadéka előtt és mellett, nyílt színen ingerelve, alkalmi vagy tartósan használt partnerekkel ingereltetve-baszatva magát, ráförmedve a szín vagy éppen az ágy túlfelén félelmében becsináló, szitakötőként reszkető, csöppnyi lányra: „FORDULJ A FAL FELÉ!”, amerikai filmekből eltanult, kulisszahasogatóan hamis kéjrikoltásait utóbb azzal mentegetve: „ANYA AZÉRT KIABÁLT, MERT FÁJ A LÁBA”, erőszakosságával ekként gyalázva meg, a maga torz módján így magasztalva föl a háromszor szent maszturbálást, Hermész isten legnagyobb ajándékát az emberiségnek?

Hermész, Zeusz és Maia fia, az istenek hírnöke, a leleményesség, a kézügyesség istene, a kereskedők és tolvajok pártfogója, a holt lelkek vezetője, a lant, a pásztorsíp és a betűvetés feltalálója, a mágia patrónusa, az ezotéria szépapja: Hermész Triszmegisztosz, a „háromszorosan is nagy”, a Tabula smaragdina 15 tézisének misztagógus szerzője, Bolond Istók nemzetségének törzsatyja egy nimfával nemzette Pánt, a mezők és erdők kecskeszarvú istenét, s a monda szerint az ő kedvéért találta föl a maszturbálást, hogy erdei magányában a falloszával játszva Pán „a földről az égbe szállhasson, aztán pedig a földre, és befogadja a magasabb és az alacsonyabb erőket, elérve végül a világ legnagyobb dicsőségét”. A nő – vélhetőleg az őseredeti ember, a faj prototípusa, szemben a csökött női kromoszómákból kutyulódott férfival – nem szorul isteni tanítómesterre: minden nő von Haus aus tudja, hogyan maszturbáljon.

Zelma ágya (színészi helyzetgyakorlat): Bárhol csináljuk is a gyakorlatot – otthon, szűkebb társaságban vagy nagyobb nyilvánosság előtt –, ne siettessük az érzetek megjelenését, hanem hagyjuk, hogy maguktól jöjjenek létre. Testünk különféle részein különféleképpen észleljük az egyes érzeteket (dermesztő hidegség, tompa nyomás, didergés, borzongás, lámpaláz, szívdobogás, gyötrelmes finghatnék, fölizgulás, bizsergés, kéj, csalódottság, megbocsátás, düh, rontás, viszketés, izomláz, zsibbadás, bénulás, önpusztítási vágy, kárhozat, agyhalál stb.). Körös-körül évtizedes csetressel, penészes befőttel, döglött szalonnával, avas vajmaradékkal, fölmagzott vöröshagymával és rothadó krumplival teletömött ládák, rozsdás fém alkatrészek, kicsorbult szerszámok, feneketlen vödrök, bekrepált kotlák, pitlik, pekedlik, flakonok, bögrék, palackok, edények, lyukas fazekak, foszladozó zsákok, molyette göncök, egérrágta irományok, összelopkodott könyvek, ócska huzalok irdatlan kötegei, a szoba sarkában az áttekinthetetlenség végpontjára jutott, szúette ruhásszekrény. A falakon színházi plakátok és Zelma több tucatnyi óriásfényképe: pózok, grimaszok, szenvelgések – a nárcizmus komor mauzóleuma.És gyertyák mindenütt: ravatali gyertyák, templomi gyertyák, díszgyertyák.Az egész testre ható érzetgyakorlatban, ahogy a neve is mutatja: az egész testünkre figyelünk. Újraéljük az összes érzetet: a levetkőzést, az elhelyezkedést amagasfeszültségű szögesdróttal bekerített keskeny vaságyon,a paplan alá bújást, a sodrony nyikorgását, az ágynemű illatát, a hideg vasrács tapintását a talpunkon, tarkónk görcsbe rándulását a gyűrött párnán, az ágy alatt és körül mérgeskígyó-szerűen tekeredő rengeteg kábelt, hosszabbítót, kapcsolót, az éjjeliszekrényen – igazából gabonás ládán („ferslógon”) – sorakozó kisebb és nagyobb ébresztőórákat, két vezetékes távbeszélő-készüléket, maroktelefont, rádiót, walkmant, CD-lejátszót, tévé-távirányítót és más inkvizíciós kínzószerszámokat, az ágytámláról zacskóban alálifegő papírzsebkendőket, a csíptetős olvasólámpát, mely folyton leszakadni készül; Zelma gyereklány testének soha nem csillapuló, pedofil érzékenységünket folytonosan provokáló magnetizmusát;a nyomasztó kényszert, hogy szüntelenül résen legyünk: nehogy a pinájába lövelljen a spermánk; ahogy hátat fordítva felénk, magát és bennünket baszógépként használva, Zelma zsémbesen lökdösi a fenekével a farkunkat, és dünnyögve arra nógatja, hogy akasszon be neki hátulról, nem a segge lukába, mert az nála szakroszankt tabu, a szüzesség húsoltára, hanem a lucskos, forró, izmos hüvelyébe; ahogy szerelmesen rimánkodunk neki, miközben bal kezét a lába közé vezetgetjük: ne szemérmeskedjen, tegye az ujját a csiklójára, és cirógassa-birizgálja magát, különben megint csak maratoni döngetés lesz az egészből, holmi sok ezer versztát megtett vad, kiéhezett katona nyers stílusában, azzal meg már rettentően tele van a tökünk, a végén persze elömlik a magunk, Zelma meg kielégületlenül dohog: „na, ezt megjegyzem!”, és máris újrakezdi a fenékriszálást; azt az érzetet, ahogy hálótársunk módszeresen leráncigálja rólunk az egyébként egyszemélyes paplant, meg ahogy forgolódásai közben leszorít bennünket az ágy szélére, és már csak úgy tudjuk megakadályozni, hogy le ne zuhanjunk, ha fél kezünkkel a padlóra támaszkodunk; ahogy udvariasságból, tapintatból, szeretetből, a faszunk tudja, miből, de leginkább félelelemből, nem óhajtván megzavarni Zelma nehéz, zajos, hánykolódós álmát, órákig nem moccanunk, mert ha fölriad a lököttje, kaszárnyai módon üvöltözni kezd, pedig tőle centiméterekre, a szomszéd vaságyon alszik a kislánya, Léna is, következésképp végtagjaink tuskószerűvé zsibbadnak; ahogy magunkban föl-fölfohászkodunk: „Óh, Prokrusztész, jöjjön el a te országod!” A gyakorlat végére el kell érnünk, hogy Zelma ágyát mindenki elviselhetetlenül a magáénak érezze (a te ágyadról van szó, baszd meg!). Túlzásokba azért ne essünk, azt képzelvén például, hogy az apokaliptikus kupleráj övezte Prokrusztész-ágy Magyarországot, vagy hogy ez a csenevész testű, abortuszban berendezkedett, félcédulás ripacsnő a nemzetet jelképezi, melyet Istók, egy antik isten reinkarnációjaként, hasztalan iparkodik megtermékenyíteni. Az ilyen gyakorlatok során többnyire föloldódnak gátlásaink. Ha igazán sikerül fölidéznünk ezeket a nyomorúságos és valahogy mégis magasztos együtthálásokat, előfordulhat, hogy elvörösödünk, netán zavartan nevetgélünk, miközben elmondjuk tapasztalatainkat. A gyakorlat vetkőzést is tartalmaz. Ne siessük el a mozdulatokat, hiszen pontosan kell követnünk a vetkőzés fizikai folyamatát. Igen fontos, hogy szüntelenül mozogjunk, ha ellenőrizni szeretnénk: csakugyan lazák-e az izmaink. Mindvégig őrizzük meg ezt az ellazultságot, ne feledkezzünk meg azonban a mozgás logikájáról sem. Ha nem tudunk könnyen ellazulni, testünket nem az érzetek irányítják, hanem a megszokott mozdulatok. A gyakorlat közben igyekezzünk megfogalmazni és hangosan kimondani mindazt, amit tapasztalunk („Borzasztó hangosan ketyegnek az órák!”; „Kurva hideg a vasrács!”; „Muszáj bömböltetni azt a rohadt rádiót?”; „Vedd már föl azt a kibaszott telefont!”; „Hererákot kap tőled az ember!” stb.). A szöveget nemcsak mondhatjuk, hanem énekelhetjük is, de ne előre meghatározott dallamra. (Mellesleg Kossuth Lajos azt üzente, mégpedig Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor és Széchenyi István nevében is, velük teljes egyetértésben és közös képviselőjükként: elfogyott a regimentnyi türelme, elege van a neki emelt borzalmas szobrokból, tessék mind egy szálig lerombolni; elege van a nevével díszelgő műsorszóróból, tessék azonnal átkeresztelni, ezentúl jelentkezzen be A Paranoia Hangjaként vagy inkább Magyar Majmok Manipuláldájaként; torkig van a sok vacak főutcával és térrel: korcs és csünt és böszme és paszkonca és kutyaütő és kanyhalló és simlis utódai nevezzék csak a moslék utcáikat és tereiket Testvérgyilkos utcának, Poltronok utcájának, Kuporiság utcának, Elhülyülés sugárútnak, Tolvajok bulvárjának, Besúgás térnek, Tehetetlenség térnek, Sunyi Megalkuvás körtérnek, Képmutatás köznek, Pártoskodás sikátornak; semmi köze a nevében osztogatott díjakhoz, de ha már cigarettával gyalázták meg az emlékét, elvárja tőlük, hogy csótányirtót, patkánymérget, gumibotot és ún. „kereskedelmi televíziót” is nevezzenek el róla.) Ha sem az éneklés, sem a szöveg nem segít abban, hogy ki tudjuk fejezni, amit az érzetfelidézés során tapasztalunk, próbálkozzunk meg a halandzsával, ami egyébként olyankor is kapóra jön, ha gondolatainkat nem akarjuk másokkal megosztani. A gyakorlat közben ne valamilyen végeredmény elérésére törekedjünk, hanem hagyjuk, hogy a gyakorlat magával ragadjon bennünket. Ne engedjük elkalandozni gondolatainkat, de ha mégis ez történne, igyekezzünk visszatérni koncentrációnk tárgyához: Zelma Prokrusztész-ágyához. Végezetül legyünk transzvesztiták („Az is bolond, aki nem lesz transzvesztita Magyarországon!”), és csináljuk meg a gyakorlatot Zelmaként is, az ő léttapasztalatait jelenítve meg és szabadítva föl magunkban, hogy ráocsúdjunk: az a fortélyos szenvedésre törekvés, ami őbenne megnyilvánul, éppenséggel valamiféle beavatottságnak vagy kiválasztottságnak is lehet a jele.

CSÜTÖRTÖK

Gyehenna tombol a parancsoló én szintjén megrekedt nyers szörnyetegben, a sötét ostobaság pokla. Amihez csak hozzáér, Zelma mindent elpoklosít. A méhe hullagyár, sorozatban gyilkoltatja le a magzatait. Pasodoble húngaro: tá-ti-ti, egyet szülni, kettőt megöletni… „Hiába síp, dob, zene, harsona – megölt magzataim a fülembe zúgják átkaikat, túlvisítják a nonstop bömbölő műricsajt: vásári komédiázásaimat, csendgyilkoló, zenebonás walkmannel való lótifutásaimat; jaj, csak mindig körülöttem legyen a csorda, jaj, csak jártathassam a számat jó hangosan, hogy ne kelljen figyelnem se magamra, se másra!”

A „csorda”, amely nélkül Zelma fél napig sem bírna meglenni: egy vidéki félamatőr-félprofi színtársulat (ámbár színésztársairól vagy akár a csoport vezetőjéről, a „Mesterről”, a „miniszterelnök úrról” csak fröcsögő gyűlölködéssel, gyilkos rosszindulattal tud beszélni, órákon vagy – ha van kinek – napokon át, ha meg nincs más hallgatósága, Lénának).

A félprofi színész olyan, mint a félprofi bérgyilkos: drágán dolgozik, a megbízási díjat bezsebeli, de mert célozni nem tud, mindig melléje lő a kiszemelt áldozatnak. A drágán dolgozás azt jelenti, hogy a valódi profi társulatoknál megszokotthoz képest itt százszorta több a tréning, a helyzetgyakorlat, a „próba”, tömérdek nyavalygással, tököléssel, hisztériázással, álintellektuális vetyengéssel, önagyonülésezéssel, mindenekelőtt pedig a társulati tagok teljes lelki, szellemi, fizikai, anyagi kizsigerelésével, hogy aztán álló esztendőig tartó fene nagy nekikészülődések után kirukkoljanak valami szépelgő kutyagumival vagy hightech ordenárésággal, aminek a megtekintése merő időfecsérlés, nem juttat semmiféle ’flow’-élményhez,bármi mással hasznosabban töltheted el a drága idődet, dologtalan olvasó.

Akár amatőr, akár profi, minálunk a színház már csak ilyen: nem tükör, nem csillár, nem a nemzeti csinosodás eszköze, hanem koncentrált kábítás, neurotikus izgágaság, a játszó személyek magamutogatása. Nagy dérrel-dúrral feltörnek egy tojást, rögtön kiderül, hogy záp, persze hozzávágják a közönséghez – merthogy a közönség éppen azért csődül be a színházba, hogy meghajigáltassa magát záptojással, rohadt káposztával és döglött macskával. De hogy is lehetne másként, hiszen ebben az iparágban hemzsegnek a hőzöngő, ego-rákos akarnokok, akiknek a társadalomban való jelenléte nem kevés hátrányos következménnyel jár. A mai csepűrágók, még ha időnként el-elragadják is őket a közös játék örömei, a feszes egymásrahangoltság ejakulatív élményei, jobbára már csak ’nekrológusok’, a halál hírnökei, szemben az antik mímesekkel, akiket ’biológusoknak’, az élet hírnökeinek is neveztek.

Aki embernek hitvány, az lehet akármekkora „művész” a teátrumban, emberi hitványságával szubliminálisan megfertőzi a közönségét, emiatt ha kijössz egy színházi előadásról, valamivel ostobább és romlottabb vagy, mint előtte, muszáj vízpartra vagy fák közé menned, hogy tisztító légzések segítségével regenerálódj – arról a halálosnál is halálosabb fertőzésről nem is szólva, ha történetesen egy harmadrangú bolsevik spicli pojácáskodik miniszterelnökként az ország színpadán, ami ellen semmilyen tisztító légzésnek sincs foganatja.

Mindig csordultig van telítődve az élete: egyszer véres gyolcsot kell mosni a patakban, másszor lisztet lapátolni a malomban, egyszer szökni muszáj, másszor megnémulni; szerepet tanulni és tanítani, jelmezeket készíteni, kellékekről gondoskodni, ölelkezni, szeretkezni, maszturbálni, vérzéseket, spontán elvetéléseket kiheverni, a zabigyerekét ide-oda dugdosni, színpadácsoláshoz olcsó deszkaanyagot vásárolni (aztán pedig, vendégszereplésük végeztével, a deszkán minél jobb áron túladni); szüntelenül csatározni hatóságokkal, riválisokkal, ellenfelekkel; bepanaszolni, kiigényelni, megkérvényezni, fellebbezni; szálláshelyet keríteni, lovakat abrakoltatni és patkoltatni, járomszeget szerezni, orvoshoz juttatni a társulat megbetegedett tagjait, partnereinek részegeskedését elviselni, megbámulni, ahogy egy kutyatetemből döglegyek lakmároznak, kamaszokkal incselkedni, szénapajtában hancúrozni, lavórba hányni, cigánytáborban éjszakázni, frissen fejt kecsketejet inni, egy pohár bortól megszédülni, böffentéseket és szellentéseket álcázni, macskát simogatni, orrát alaposan kifújni, esőben meztelenül futkosni, szekércsikorgást hallgatni, tengerszemben fürdőzni, bozótba gabalyodott rókakölyköt kiszabadítani, Hadik-huszárokkal snóblizni, mély kutakba belefülelni, katonahullákon átlépdelni, lyukakat pisilni a talajba, téli estén tüzet rakni, fák közt lovagolni, fogfájását fenékig megélni, túljutni sikereken, megemészteni kudarcokat; étkezni, pihenni, ürítkezni; örökké tisztálkodni, öltözni, vetkőzni, átváltozni, elrejtőzni, lázadozni, megalázkodni, lehetőleg szabályszerűen létezni, a szabályszerű létezést föl-fölrúgni...

Az ilyen társulatok körül mindig nagy a csinnadrattás médiahandabanda, a rendjelekkel, kitüntetésekkel korrumpáló hatalom egy-egy díjat is pottyant rájuk néhanapján.Bár sokba kerülnek, közösségi hasznuk valahol a szappanbuborék, a túró és a nagy büdös lófasz között van, a kár viszont, amit a szektatagok lelkében és emberi környezetében okoznak, jóvátehetetlen.Mert a kívülről nézve szeretni valóan dilettáns mókuskerék-trupp (a színen mindig ugyanaz a tucatnyi ember, ugyanaz a tucatnyi áporodott manír, és persze ugyanaz a tucatnyi díszletelem) valójában „semmiért egészen” alapelvű sátánista szektaként – vagy ami a sátánista szekták legsátánistábbika: pártként – működik; modellszerűen megtalálható benne a szektaképződés összes eleme.

Többnyire egy nagyravágyó, fontoskodó hímnemű kékharisnya vezeti a csepűrágó szektát: holmi filoszból-népművelőből-amatőr szavalóból, netán Harkovban végzett vörös narodnyikbólkutyulódott törpediktátor.Minden hatalmat a saját kezében tart; a csoport szerkezete szigorúan hierarchikus; a pénzügyek kezelésébe és a stratégiai döntésekbe (darab-választás, szereposztás, próbarend, vendégszereplések, a társulat nyári „táborozása”) legföljebb egy-két bizalmi ember van bevonva (őket a „miniszterelnök úr” időnként „segédrendezői” feladatokkal jutalmazza, a csoporttól való függésüket így húzva még szorosabbra; a legmagasabb kitüntetés és rang, melyre a társulati tag áhítozhat: az Aranygyapjút, a Grált vagy a térdszalagrendet is elhomályosító Vasgyűrű). A „Mester” minimális tekintettel sincs a tagok magánéletére, a műkedvelő színészkedésből eredő munkahelyi és családi gubancaira.

Anya, ne bánts, ne üvölts, ne utasítgass.

Ne egrecíroztass még az utcán is.

Engedd, hogy beléd karoljak.

Engedd, hogy a válladra támaszkodjam.

Figyelj rám, hogy szerethess.

Nem gyűlölködésre és rombolásra,

hanem szeretetre és alkotásra teremtél.

De ha megkérdezném: miért nem e szerint élsz,

rögtön nekem esnél. Talán belém is rúgnál.

Ha csak magadra figyelsz,

nem tudod meg, ki vagyok.

Ne korlátozz. Hagyj élni.

Hagyd, hogy kinőjelek.

Nem akarok olyan lenni, mint te.

Nem a tulajdonod,

hanem a vendéged vagyok.

És mert más akarok lenni, mint te,

nincs messze a nap,

amikor elhagylak és megtagadlak.

– Mindig csak tróba, mindig csak tróbálod, meg tróbálod! Ha látod, hogy nem megy, mért nem hagyod abba? – durcáskodott egyszer Léna, mikor Zelma megint próbára indult, és rá akarta zárni a lakást a kislányra, hogy kettesben hagyja a televízióval, ámbár megesik az is, hogy magával cipeli, mert Hülyeapád éppen nem ér rá, vagy Zelma eltiltotta a gyerektől; leülteti egy zsámolyra, ítélet-végrehajtói hangon rárivall: – RAJZOLJ! –, és Léna órákon át, miközben folyik körülötte a „tróba”, szinte moccanatlanul, bepisilni is alig merve gubbaszt a sámliján, és firkálgatja búbánatos krikszkrakszait.Csúnya nagy verés lett a bon mot jutalma. Zelma persze nem tudja, hogy mihelyt a gyerekek magukra maradnak a tévé előtt, előjön a készülékből egy iciri-piciri láthatatlan óriás, azoknak az óriásországi kősziklaevőknek az ükunokája, akiknek János vitéz a gégéjükre forrasztotta az ebédet, és kiharap egy darabot, egyetlen galuskányit csupán, a gyerekek lelkéből. János vitéz emlékezetes vizitációja óta Óriásországban is megháromszorozódott a népesség, a kőszikla viszont elfogyott, mert a Wall Street Journalban igen sok amerikai vállalkozó olvasott János vitéz dicsőséges gyarmatosító expedíciójáról, és ennek az lett a következménye, hogy röpke egy évszázad alatt Óriásország összes szikláját szétrobbantották és „hasznosították”, a hoppon maradt bennszülöttek meg, mármint az óriások, miután az amerikai vállalkozók bérrabszolgáiként kitermelték az utolsó kőszilánkot is, kénytelenek voltak más élelemforrás után nézni; az óriáskirály nagy fekete várát is lebontották, kövenként becsomagolták, átszállították Kaliforniába, és újra fölépítették egy médiamágnás birtokán. A vár harangját az óriások kútba temették; éjféltájban néha kikondul a föld alól, szerte a világon föl szoktak rá riadni a gyerekek.Az óriások közt, majdnem egy nemzedéken át, az ukrajnaihoz hasonló nagy éhínség pusztított. Hogy életben maradjanak, és egyúttal megtorolják a rajtuk esett irdatlan sérelmet, azt találták ki végül, hogy a törpénél is törpébbre zsugorodva, integrált áramkörként beköltöznek a tévékészülékekbe, és a gyerekek finom, üde, porhanyós lelkén élősködnek.

Éjféli délibáb:Léna virtuális monológja. „Szerva itt, szűnjetek meg! Van róla fingotok, milyen köcsög volt a muterom? Baromi égő volt csámpázni vele az utcán vagy akárhol, örökké verte a nyálát, hogy én milyen töpörtyű meg gizda meg tápos vagyok, meg hogy nem vagyok komplett, mert fejre ejtett a bába. Az is tök ciki volt, hogy a legkisebb gáztól is bedurrant az agya, rögtön nekilátott arénázni, és leugatta az atyaúristen fejét is. Mindenkit kiakasztott, mint a rosseb, ment is ám a szöveg, hogy nincs még egy ilyen stikkes spinkó, húzzon el az ilyen a búbánatos francba! A fél világnak tele lett vele a töke, hugyozzam le a lábam, ha nem igaz. De az öreglánnyal otthon lenni volt a legszarabb: ha rájött a hoppáré, vagy elkúrtam valamit, azonnal a plafonon volt, kicsipkézte a pofámat, és üvöltött, mint az állat. Muszáj volt kuksolni a seggemen egy helyben, kussba vágni magam órákon át, nehogy fölmenjen a cukra. Akármit kértem tőle, mindig mindenre az volt a genya válasza: »NEM!« meg »TAKARODJ, MERT HAZAVÁGLAK!«. Attól meg tisztára összefostam magam, ha esténként benyögte, hogy »Nyomás gyakorolni!«, és iszonyúan rikácsolva, hármasával osztogatva a maflásokat, elkezdett fingatni a másnapi leckével, pláne a matekkal meg a svábbal, pedig mind a kettő magas neki, mint disznónak a kottatartó. Na, most dobjátok el az agyatokat: egyik napról a másikra, hipp-hopp, oltári rendes lett hozzám, és totál takarékra állította magát, nem vicc! Csontig érezni, hogy komál, figyuz is rám frankón, csavargunk orrba-szájba, és annyit marhulunk, hogy betegre röhögjük magunkat. Kurvára bírom az anyócát, tök király, hogy ő a muterom. Most mit jojózik a szemetek? Mi a túró van? Hogy amiről nem lehet hinteni a púdert, arról kussoljon az ember lánya?”

A „Mester” indoktrinációja és a szüntelen önmanipulálás oly hatásos azonban, hogy a szektatagokban föl sem merül a csoportból való kilépés lehetősége, ehhez nincsen bennük elegendő belső szabadság, mert már halálos függőségbe kerültek, mindent a maguk kis vérszopó, kutyagumi-termelő szektájának rendelnek alá (a kórházak magzatgyilkolászati osztályán művileg abortáló nőktől levett vért, a Red Cow-t isszák „védőitalként”), és életük összes vonatkozására a szekta értékrendjét vetítik rá. Úgy járnak-kelnek a világban, mint a tetszhalottak; másodlagos énjük ormótlanul nagyra puffad, valóságos énjük viszont elsorvad.

Azt mondják, a társulatot már régóta nem a kicsorbult taligakerekek miniszterelnökének tekintélye, hanem a Zelmától való babonás rettegés tartja egyben. Azt is mondják, hogy Zelmának a kóros nyiszlettségében, főként pedig a púpjában van a gonosz ereje. Nem tudják a szerencsétlenek, hogy elég, ha megköpöd a tenyered, aztán rásózol egy isteneset arra a gyalázatos púpra, és közben varázsigét mormolsz (állítólag Rákosi Mátyástól is így szabadultak meg az oroszok):

Kotródj, kurva, távolabbra,

tágíts, tűzre való ringyó!

Eredj sátán szurdokába,

büdösköves picsájába!

Hátad púpja lelappadjon,

többet ne árts, rusnya ringyó!

Hátul rácsapsz, elöl kijön. Legalább lesz EGY normális melle.

PÉNTEK

Kiragadhatom-e a gyehennájából, hiszen, ahogy mondják, az ostobákat Jézusnak sem sikerült, holtakat támasztott bár föl, kigyógyítania ostobaságukból? Mire ez a nem szűnő lidércnyomás, ez a kútmérgező szappanoperett? Küldetés, erőpróba, genetikus átok, karmikus büntetés? Beleszerettem a bolsevizmusba? Mi ösztökél, hogy nem hagyom faképnél? Az ő kétségbeesett, polipszerű ragaszkodása tart vissza? Az tart vissza, hogy lehetetlen nem érzékelnem pislákoló reménykedését: általam, mellettem vagy ellenem egyszer csak megváltozhat? Vagy csak azért ragaszkodik hozzám, mert autista, és része vagyok a kirakójátékának?

mondják sokan hogy rongy ember vagy

kiközösítést és megátkozást érdemelnél

ilyenkor csak hallgatok

és imádkozom érted

és feloldozlak és megáldalak

Naponta feloldozva és megáldva Zelmát, kényszeresen sikálva a kehes és asztmás, adás- és szeretetképtelenségtől fulladozó kivénhedt nimfa koszlott és töppedt lelkét, akárcsak ő a saját tönkrezsúfolt, bábszínházi kelléktárhoz hasonlatos odúját, olyasmire, Zelma „sorstitkára”, „belső tervére” ocsúdok rá, amit jobb lenne talán nem tudnom, s ha már ráocsúdtam, mielőbb elfelejtenem: Zelmára, ha így – balvégzetű haláljáték tehetetlen bábfigurájaként – folytatja, irgalmatlan mennyiségű szenvedés vár: hangszálainak súlyos károsodása, masszív alkoholizmus, lélegeztetőkészülék, gégemetszés, tüdőrák – vagy zárt osztály az őrültek házában.

Ez a tudás végzetes felelősséget ró rám. Hinnem kell Zelma gyógyulásában, hinnem kell, hogy újjászülethet, és a nyirkos semmiből följuthat a létezés napvilágára. Hiszek Zelmában, anyám lumpenproli reinkarnációjában, mást nem tehetek. Hiszem, hogy Isten magába leheli. Credo quia absurdum. Önpusztítás és önépítés, megszállottság és abszurdum, nirvána és megdicsőülés, hogy szeretem – mint örökké forgó kerekét Ixión, mint Sziszüphosz a szikláját, Tantalosz a kínjait. Hiába vittem el imádkozni a Szűzanyához egy Szentkút nevű búcsújáró helyre, hogy megtisztuljon a magzatgyilkosság terhétől. Rücskös lelke alól nem tört föl imádság. Talán rá kéne vennem, hogy taposson vagy korbácsoljon meg, vagy hugyozzon rám, de csak módjával: „jóból is megárt a sok”. Vagy inkább az lenne a jó, a terapikusan sokkalta gyümölcsözőbb, ha ő kérne meg, hogy tángáljam el szép lassan és finoman, netán bocsássak forró húgyzáport a pucér testére? Talán éppen ettől esne extázisba, és közben megtanulná, hogy eredendő erőszakosságunkat a szerelem aktusává konvertálhatjuk; megtanulná, hogy az isteni áldás mily gyöngéden locsol mindeneket… Atyámfiai, megbaszhatjuk! Hiába minden terapikus szándék: a pesellet gargantuai Niagaráit zubogtathatjuk alá az üdvösséges fütyülőnkből, magzatgyilkos nőszemélyt soha, de soha nem hugyozhatunk szerető társunkká, odaadó asszonyunkká.

Megmérgeztél, fényességes,

megmérgeztél, gyönyörű.

Ereimben láva izzik,

lángoló sivatag a testem.

Eszelőssé tettél, földönfutóvá,

de benned se irgalom, se részvét.

Napjaim nyargalva enyésznek,

szíved zúzmarája: végső italom.

Kínjaimra nincsen ír,

életemnek se miértje, se iránya.

Megöl a szépséged.

„Megöl a szépsége…” De hisz egyáltalán nem is szép. Rövidlátó, púpos – és mint egy tüdővészes sakál, olyan csenevész. Sanda tekintetében zavaros pocsolyalélek – a bolsevizmus nyálkás börtönfalai közt tenyésző falanszterlények pocsolyalelke. Hiábavalóság, verses ráfogások, csodás ráaggatások rettentő hiábavalósága! Rozsdás vasból nem kovácsolsz nemes szablyát, fertőzetes, holt talajból nem nő tulipán – és mégis: hit, rendületlen hit, a megtapasztalás bizonyosságává érő hit az isteni erő mindenütt jelenvalóságában, hit, hogy ez az erő megvilágosíthatja az egója gúlájához éjjel-nappal követ hordó és hordató, méhe gyümölcsét is ebbe a járomba kényszerítő Zelma szívét, látását, hallását, jobb kezét és bal kezét, megvilágosíthatja, ami fölötte és alatta, háta mögött és előtte van.

Mindig elámulok, ha átengedem neki a kormányt: nahát, milyen jól vezet (kifogástalanul megvilágított, néptelen, nyílegyenes útszakaszokon…), pedig a volán mögött ülve olyan töpörtyű, hogy alig lát ki a szélvédőn.

SZOMBAT

Megérdemli ez a kicsit sirály (a mocskos sirályok fajtájából: beszennyezték a defektes tankhajókból tengerbe ömlő olajszőnyegek) és nagyon görény némber, hogy imádkozzanak érte? Nem csákánnyal kéne agyoncsapni az ilyet? De ha nem szeretem meg, hanem mindjárt az elején agyoncsapom, kanálisba fojtom, megeszem, vagy célra vezérelt levegő-föld rakétával telibe trafálom, talán azt se tudnám most, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ha nincs Zelma, akkor útvágás és eszmélkedés sincs.

„Te Istok, veletlenul nem ferfi ez a Zelma? Kivancsi volnek a kromoszomaira! Nem lepodnek meg, ha rejtett hereju him volna. Vagy legalabbis leszbikus, a leheto legmaszkulinabb ’butch’ fajtabol, csak eppen nem meri kielni a homoszexualitasat. Nem artana magadba fordulnod es megvizsgalnod, neked meg nincsen-e rejtettpinajusagod. Gondolom, te is tudod, hogy csakis a biszexualis hajlamaid terelhettek egy ilyen no fele. Ha ferfi vagy, legy ferfi, s ne hitvany, gyonge bab… Hagyd a fenebe az ilyen noket, inkabb tanulmanyozd a matematikat!” (Frank Marcell Rijádból küldött egyik villámleveléből)

Parányi mellei hányszor, de hányszor dalra fakadtak a tenyeremben:„Kicsi vagyok én, majd megnövök én, esztendőre vagy kettőre bögyös leszek én!” Ha leveti magáról az én kényszerzubbonyát, és táncra perdül: micsoda érzéki tombolás, micsoda ünnepe az életnek, ahogy Zelma megelevenül, és – tökéletes összhangban a mindenség táncával – valamennyi porcikája mozgássá, ritmussá, zenévé oldódik, arca a teremtés lázában izzik, lángoló türkiz a szeme, kozmikus lobogás a haja: micsoda pogány karneválja a nőtermészetű létnek, micsoda időtlenné táguló orgia és orgazmus!A rárakódott rücskös kéreg alól ilyenkor kitündököl Zelma legmélyebb titka: egy gyönyörű gyermek dionüszoszi életereje, játékossága és alkotókedve.

Merész zarándokútra indul Zelma, és

a Mester színe elé ily szavakkal áll:

– Türelmetlen vagyok, számból szitok fröcsög,

hiéna módján, fosztogatva létezem:

az emberektől lopkodok energiát.

A férfi, aki megölel, elsorvad mind;

akik szeretnek, őket gyilkolászom. Jaj,

de zúzmarás az én kezem, ölem, álmom!

A szívem nyugtalan, a lelkem csupa kín,

és szenvedek, mert élni mint kell, nem tudom.                            

– Ha kelsz, ha fekszel – válaszol a Mester –, vagy

ha nap közben történik véled valami,

mondd: „Mindent köszönök, és nem panaszkodom.”

Úgy is tesz, miként a bölcs tanács sugallja:

reggel ha kel, ha fekszik este, és ha őt

akármi éri bármikor, ha jó, ha rossz,

szól: „Mindent köszönök, és nem panaszkodom.”

Ám szíve nyugtalan, a lelke csupa kín,

és szenved, nem tudván, miként kell élnie.

Esztendő múltán újra útnak indul, és

a Mester színe elé ily szavakkal áll:

– Amit mondtál, hiába hajtogattam én,

az életem nem változott. Nincs benne más,

csak kín, zavar és önzés most is. Mit tegyek?

– Ó, mindent köszönök, és nem panaszkodom –

a Mester így felel. És Zelma lát és ért.

Szívében szárnyalás: „hát minden így van jól”.

Zelma – én vertem föl – én uszítottam magamra – a mélyedben szunnyadó szörnyeket – hús és vér lidérces invázióját – a folyvást újrakezdődő rémálmot – hogy nukleáris jelenléteddel besugározd – profi módra gyöngéd tündérkezed rafinált cirógatásaival fölhevítsd és gúzsba kösd az életem – és erőid nagyra horgadásakor – ha pezsgett benned a kalandvágy és az izgágaság – kiröpíts a kozmoszba – milyen üde és friss voltál ilyenkor – csupa képtelenség – mint egy kompjútertomogram egy egyiptomi fáraósírban – az éppen-ilyenség lehengerlő igaza – csodája – cáfolhatatlansága – kikezdhetetlensége – de most már eredj odébb – teremj meg nélkülem – csupa óperenciás viszketés a talpam – újabb bugyrok sejlenek körös-körül – nem maradhatok a közeledben holtodiglan-életediglen – nem várhatom meg, míg rákháton begördülsz a temetőbe – Isten veled, Cipollina!

Istók leteszi a szívcsákányt.

Istenem, Hozzád folyamodom, tudásért a tudásodból, erőért az erődből.

Istók ismét munkára fogja a szívcsákányt.

Határtalan kegyelmedért könyörgök – mert Te bővelkedsz erőben – aminek én híjával vagyok – bővelkedsz tudásban – amiben én szűkölködöm – Te tudója vagy a láthatatlannak – Istenem – ha a Te tudásod szerint – az ilyen sziszifuszi csákánymunka – anyagi és szellemi tekintetben – az emberek javát és végső üdvét szolgálja – tedd könnyűvé – segíts és áldj meg benne – de ha a Te tudásod szerint – kárukra van és nem szolgálja végső üdvüket – téríts el tőle és segíts meglelnem a jót – akárhol van is – és áldj meg benne.

Áldd meg Lénát – és áldd meg Léna leledzésének páraburkát – az éterikus testű lumpenangyalt – a perzselően megfoghatatlan Zelmát – világosítsd meg látásunkat és hallásunkat – jobb kezünket és bal kezünket – világosítsd meg – ami fölöttünk és alattunk – hátunk mögött és előttünk van – vígy át minket a kísértésen – vedd le rólunk a karmikus púpot – és lehelj minket magadba!

Gyönyörűm

be vagy már etetve

mennyei kukoricával

Isten horgát már bekaptad

tekeri föl szép lassan a zsinórt

és napról napra közelebb húz magához

hogy a tenyerére vegyen

és bejuttasson

a szavakon túli

illuminációba

ahol nem bőszít kutyaszőr lepte lépcsőház

sokgyerekes szomszéd

üres nézőtér

rengő mellű színészkollegina

félkegyelmű rendező

az ölelésedre vágyó férfi

ahol nincs közüzemi költség

latyakos mellékutca

szörnyeteg főnök

tébolyító kölök

szeretetkényszer

örökös résenlét

ahol nincs szükség szűkölő éned sok bőröndnyi bűvészkellékére

nincs szükség az énedre sem

megváltódsz muszáj-pojácaságod kínjaitól

eggyé válsz a név és méret nélkülivel

az ősforrással

ahonnan vétettél

és mindig is táplálkoztál

VASÁRNAP

Tojásmágia: Két kezünkbe fogunk egy megtermékenyített tojást, tekintetünket a hegyes végére szegezzük, erősen koncentrálva magunk elé képzeljük Zelmát, és háromszor ráolvassuk: „Kérem a boldogságos Szűz Máriát, tiltson el téged az én fejemből, az én véremből, az én tagjaimból, türkizkék szemű fehérnépállat, aki megigéztél. Menj ki a határba, Zelma del Toboso, azokat a nagy fákat, azokat hasogasd, azokat nyilalltasd, az én testem maradjon tőled tisztán, ahogy az Isten adta világra. Parancsolok neked, türkizkék szemű fehérnépállat, az Atya, Fiú és Szentlélek Úristen hatalmasságával. Parancsolok neked a Mindenható Isten igaz Isten voltával és hatalmasságával. Parancsolok a Názáreti Jézus hatalmasságával. Parancsolok a megfeszült Jézus Krisztus vére hullásával és hatalmasságával. Parancsolok szent keresztfájának méltóságával és hatalmasságával. Parancsolok neked nemes asszonyunk, Szűz Mária hatalmasságával és méltóságával. Parancsolok szűz szent koronája méltóságával és hatalmasságával. Parancsolok nemes asszonyunk, Szűz Mária szent tejével, mellyel e világnak urát, Jézus Krisztust táplálta. Parancsolok mind a mennyországbeli szentek dicsőségével és hatalmasságával. Parancsolok neked, türkizkék szemű fehérnépállat, az utolsó ítélet rettenetességével és hatalmasságával, hogy se nekem, se másnak többé ne árthass, hatalmat senkin ne vehess.” Melengessük a tojást a kezünkben, míg el nem éri a tenyerünk hőmérsékletét. Majd az ekként feltöltött tojást göngyöljük fekete kelmébe, vagy helyezzük fekete dobozba, és tegyük a szekrény mélyére. Jól rejtsük el; gondoskodjunk róla, hogy senki ne érhessen hozzá. Hagyjuk rejtekhelyén legalább egy évig, s akkor dobjuk ki. A mágia csak megtermékenyített tojással foganatos. Legyünk nagyon óvatosak!

BOLONDOK VAGYTOK STOP ELVESZTEK EGY SZÁLIG STOP ELBORZADTAM A ZORDON MŰ FELETT STOP BÁNATOMBAN ŐSZ LETTEM ÉS ÖREG STOP AZ UTOLSÓKAT RÚGOM STOP

Magyarok Öregistene

bábmozgató művész és cirkuszi illuzionista

BÚCSÚKUKORÉKOLÁS

A tékozló fiú párbeszéde holt apja szellemével

– Apám!

– Tessék, kisfiam!

– Vaddisznók közt kiskakas, egyre csak kapaszkodom, de a trágyadombra sohasem érek föl. Egyébként elmúltam ötven, te harminc éve meghaltál, már nem a kisfiad vagyok! Szeretnék elszámolni veled, túljutni rajtad, felnőni már végre. Állandóan kikukorékolsz belőlem. Akármit írok, csak ügyefogyottra és oktalanra sikeredhet. Különben meg aki az irodalmat komolyan veszi, az hülye, és aki írás közben nem csinál magából hülyét, az még nagyobb hülye. Amit eddig írtam, az színtiszta, merített hülyeség. Akad olyan hülye, aki egyetlen szót is komolyan vesz belőle? Csak egy szót szólj, és megvirrad az én lelkem!

– Az a legfontosabb, kisfiam, hogy el tudd választani a világosságot a sötétségtől. Ha hírül akarod adni, hogy pitymallik. Egyébiránt mindegy, mit csinálsz, ha éber tudsz maradni. Én a látszatvilág kakasa voltam, te legyél Isten hülyéje. Írjál hülyeségeket, műveidben fejezd ki a hülyeséged, és reménykedjél, hogy az emberek ellenszenve és szigorú ítélete átformál, sőt újjáteremt majd. Így keveredhetsz ki abból a karmából, hogy én voltam az apád.

– Értem, apám. De a létező írás nem Isten választásának az eredménye, nincs tehát abban a helyzetben, hogy a lehetséges írások közül a legjobb vagy a legrosszabb legyen…

– Szóval hülyeség, amit a hülyeségről meg a karmáról mondtam, mert szerinted a textuális munka mozgás és játék/játékos mozgás a jelszórás végtelen terében? Csak nem akarod megderridultan azt szajkózni te is (éljen a szajkószabadság!), hogy a szövegtevékenység nem illusztrál semmit/a semmit illusztrálja, és végtelenül sok univerzum/multiverzum adódik e tevékenység közben, és mind kapcsolatban van egymással? Kisfiam, járj inkább kakasverőt, ragassz kakasleppentyűt az állad alá, kakassarkantyút a bokádra, kakasláb-mohart a lábad közé, és búbolj, benderéssz, petélj, tojózz, babozz, fékj, cicerélj! Kakasolódjanak és tiporodjanak és percselődjenek a tyúkocskák, míg a posztmodern civilizáció kasztrálógépe ki nem heréli a legutolsó kakast is!

– Jó, akkor lemegyek népibe. Úrapám, micsoda nyomorú kínlódás lett az élet ebben a megcsonkolt, legázolt, kiherélt, széttolvajlott, eltahósodott országban! Hej, egy jó kis pallosjogunk ha volna: de karóba húzatnék, fölnégyeltetnék sok hitvány tolvajt, cenket, hazuglárit! Az a rusnya kis vipera is, akit Zelmává stilizáltam, rettentően megérdemelné, hogy négybe vágassam, és kutyákkal nyalassam föl a vérét…

– Irgalmas szívvel legyél hozzá inkább, anyád is ezt mondaná szegény, ha élne, és ezt mondja holtában is. Mert hálás lehetsz a „rusnya kis viperának”, meg a „sok hitvány tolvajnak, cenknek, hazuglárinak”. Közöttük élhetsz igazán inkognitóban, Bolond Istók képében. Rajtam se vette észre szinte soha senki, hogy ki vagyok. Te is folyton félreértettél és ok nélkül gyaláztál, kisfiam. El is árultál, nem háromszor, hanem százszor.

– Miért nem adtad át nekem a tudást, amit a te apád rád hagyományozott?

– Mert nem lehetett, és mert a tudás nagy részét, amit apám rám hagyott, elkótyavetyéltem. De te meg fogod lelni a módját, hogy visszatalálj ahhoz a tudáshoz, amire szükséged van.

– Legalább az öreg Matula keze alá adtál volna néhány hónapra, hogy megtanuljam, hány hét a világ, és mitől döglik a légy…

– A gyerekkorod tele volt tanítómesterekkel, hiszen te magad írtad:„Mérhetetlenül gazdag és sok tekintetben boldog gyerekkorom volt, szinte mennyeien boldog, bár időnként felettébb mozgalmas. Jó nevelésemről leginkább háziállatok gondoskodtak: kutyák, macskák, kacsák, kecskék, egy ló, egy tehén, bivalyok… Virágok és fák, a kert és az erdő lényei avattak be az élet mélyebb értelmébe; szitakötők, cserebogarak, csigák, gyíkok, vízisiklók, viperák, borzok, nyulak, sünök, rókák, szarvasok meg százféle madár. Kertünk egyik-másik fája többre tanított meg, mint amire bármilyen »guru«, nevelő vagy tankönyv valaha is megtaníthat. Soha nem fogom elfelejteni a gyerekkorom felett őrt álló nemes fenyőfákat, meg azokat a nagylelkű diófákat, melyektől barátságot, búvóhelyet és táplálékot kaptam. Megszámlálhatatlanul sok tanítóm közt legigazibb a lányom, Nella – az ő kimeríthetetlen életkedvével.Ő értette meg velem, mindenki másnál jobban, a lényem legbensejéig hatóan, hogy a világ csodálatosan lakható hely – minden ellenkező értelmű szóbeszéd dacára. Otthon vagyok mindenütt. Úgy látszik, mégiscsak a legjobb helyen és időben jöttem világra.”

– Ezt olyan kulturális környezetben írtam, de nem magyarul, amelyik tele volt biofil késztetésekkel, olyan országban, ahol úgy tartják, hogy a gyerekek az emberiség szárnyai, és eszerint is rendezik be az életüket. De itt, Nekrofíliában, ahol elvásik a lélek, összelappad az elme, kiszárad a szellem, ez, amit idéztél, a mi Auschwitzaink után így nem mondható már, kivált magyarul nem: mert szemenszedett hazugság volna.

– Hazugság volna: de „biofil” hazugság.

– Ötven, száz, kétszáz év múlva láthatják majd az utánunk jövők, mivé terebélyesednek Zelma sárkányfogveteményei – ha az ilyen kan nők sárkányivadékai addigra el nem pusztítják a világot.

– Másféle erők is működnek ám a világban, kisfiam! Cseperedő Nella lányod, a vele egykorúak s a nála fiatalabbak – ha megtanulják, hogyan tegyék – visszaszerezhetik kozmikus rangjukat: a lelkükben szabadok, szívükben megvilágosultak ’köztársaságának’ polgáraiként.

– Értem én a csíziót, sőt a dörgést is ismerem… De azt is te testáltad rám, apám, hogy borzalmas, aljadék nőcskékkel kínlódjak életem fogytáig.

– Mert gaz fallokrátor vagy, akárcsak én.

– Tudom, tudom, ne is mondd, ezer okból nem kerülhettem el, hogy be ne szippantsak egy ilyen vulvokrata halálmadarat, mint gácsér a taknyot…

– Ugye, most azt hiszed, hogy mert azzal a „tojásmágiával” ráolvastál Zelmára, elegánsan le is amputáltad magadról?

– Nem a tojásban, hanem a szólalkozásban, a kibeszélésben rejlik a mágia. Ördög bújjon a bocskorába! Zelma olyan megbocsáthatatlanul belerondított az életembe, olyan jóvátehetetlenül összekaristolta a szívemet…

– Te meg az ő életébe rondítottál bele, az ő szívét karistoltad össze.

– Ha nem írhatom ki magamból, aligha kerülhetem el, hogy a reménytelen szerelem végső gesztusával magamba ne leheljem, el ne emésszem – magyarán meg ne öljem. A „kiírás” a gyilkosság dörzsölt, úri válfaja. Minden író: elvetélt tömeggyilkos.

– Vagyis minden gyilkos, aki megöli a szeretőjét: elvetélt író?

– A gyilkosság a legfeszesebb műnem, egy jeles angol narrátor a szépművészetek egyikeként tárgyalja; a legpontosabb, legkoncentráltabb narratíva. ’Narratíva’ ugyebár azt jelenti: bolond beszély, mesüge mese, a tale told by an idiot… Zelma megölése persze gyerekgyilkosságnak számítana. Tudod, hogy ennek a leharcolt nimfának még megvan az egyik tejfoga? Sőt anyagyilkosságnak is, hiszen…

– Tévesen hiszed őt anyád reinkarnációjának. Anyád sokkal nemesebb anyagból vétetett, és egészen másféle módon létezik most a világban. Ez a nőcske a történelem elefánttalpai alatt nyomorékká trancsírozódott tömegember karikatúrája; széllelbélelt mitugrász, de Isten titka és hajléka is. A kondicionált énjébe dermedt, gépi lényként kattogott volna át az életén, ha nem találkozik veled. A sziszifuszi csákánymunkád nem vész kárba: Zelma szenved attól, hogy olyan, amilyen. A szenvedés megérleli, egyszer csak fölébred a tetszhalálból. Léna majd életre kelti benne a belső indiánt.

– Vagy a belső oroszt, aki alól, ha megvakarom, előbújik a legbelső tatár… Legvalószínűbbnek persze az látszik, hogy Lénából Ludas Manci lesz, de ő nem háromszor, hanem hetvenhétszer torolja meg, és nemcsak Zelmán, hanem az egész világon, amit az anyja elkövetett ellene. De azért ez a senkiházi, repedtsarkú kis ripacsnő mégiscsak…

– Őszintén szólva, rád is fért ez a „szappanoperett”, kisfiam. Olyan volt ez neked, mint a sebészkés, ami föltárja az elgennyesedett sebet. A „türkizkék szemű fehérnépállat” volt a te gyógyászod, te meg az ő klinikai sebésze. Hogy mást ne mondjak, szépen kihozta belőled az ontológiai szamárköhögést.

– Én meg a rengeteg lelki zavart, a teljes tébolyát szivattyúztam föl belőle, mint egy nagy teljesítményű szarszippantó. Nem incifinci, papírkötésű zsebkönyvet, hanem méretes lexikont, több kötetes Encyclopaedia Zelmaicát tudnék összebütykölni az eszelős játszmáiról.

– Mégiscsak különleges tanítómester volt ez a széllelbélelt mitugrász!

– Téged hallgatva ocsúdok rá igazán, hogy Zelmáról meg a csámborgásaim többi útitársáról azért narráltam, hogy kiderüljön: minden így van jól. Mindent köszönök, és nem panaszkodom…

– Útitársaidról szólalkozván isten- és istennőtiszteletet végeztél, föloldoztad és megáldottad őket. Abbahagyhatod a „narrálást”: leszáradt már rólad a karmikus púp.

– Akkor hát csakugyan a legjobb helyen és időben jöttem világra?

– Szabad vagy. Ha óperenciás bugyrok hívogatnak, csak megtörlöd a szemüveged, fejedre csapod a kalapod, és mehetsz, amerre látsz, mind a vízig szárazon… Tudván tudhatod: ha bomlott és gonosz a társadalom, ez valósággal trágyája a lélek épülésének. Nem hagyni, hogy bepálljon rajtad a piros-fehér-zöld dunyha, hanem naponta megszellőztetni; folyvást működtetni a humorérzéked; „nekrofil” ázaléklények közt rangrejtve élni, és megőrizni a nemességed: ez az igazi „nagy tett”. Pokollal táplálkozni, és belenőni a mennybe…

– Mondd csak: te kommunista voltál?

– Krisztusi vagy marxi értelemben? Nem voltam eléggé „együgyű”, vagy inkább a bátorságom hiányzott, hogy igazán az legyek. Pedig szerettem volna Lengyel József elv- és bajtársa lenni, vagy talán a sorstársa is. Mert a glóbusznak ezen a fertályán legalábbis illetlenség volt úgy élni a 20. században, hogy az embert nem hurcolták el se koncentrációs táborba, se a gulágra.

– A legilledelmesebbeket mind a kettőbe… Száz szónak is egy legyen a vége: köszönöm neked, apámuram, hogy nem voltál „stukócs”, nem voltál tégla. Köszönöm, hogy nem születtem spiclifinek, és nem a te besúgásaidról kell szátyárkodnom. Köszönöm, hogy te voltál az apám. De ha jól hallom: kukurikú. Pitymallik. Mehetsz vissza az árnyak birodalmába. Au revoir!