Az abszurd és a megváltás

„Engesztelhetetlenül s nem önként kell meghalni. Az öngyilkosság félreértés. Az abszurd embernek mindent ki kell merítenie, még önmagát is. Az abszurd pattanásig feszített állapot, melyet azért tart fenn magányos erőfeszítéssel az ember, mert tudja, hogy csakis szakadatlan lázadásával tanúsíthatja egyetlen igazságát: a kihívást.” (Camus: Sziszüphosz mítosza. Magvető Kiadó, Budapest, 1990. 198.)

„Nem is akarod megtudni az igazságot? A maga teljességében? Mert a szerelem csak féligazság. Lehetnek gyönyörű eksztatikus pillanataid, de te is tudod, hogy az élet nem csupa elragadtatás.” (Pályi András: Másutt. In uő: Éltem – Másutt – Túl. Kalligram, Pozsony, 2001. 190.)

Adott tehát három nő; Cséplő Klári, Kelemen Ica és Zengő Zsuzsa, valamint még két másik, a fasiszta ribanc Enikő és a kommunista Gyalu Maris. Van még három helyszín, Budapest, egy bizonyos T, valahol messze, és van Sárszeg. És van egy „főhős”, Baróti Dániel. Cséplő Klári, első feleség, beszélő névvel ellátva, gyakran kiírva a „Cséplő” családnevet, de csak finoman hangsúlyozva, Kelemen Ica, nevében hangsúlyosan semmi különös, leginkább csak „Ica”, második feleségként, és Zengő Zsuzsa, gyönyörű nevével, fokozott hangsúly a „Zengőn”, harsány ellentétben a „Cséplő”-vel. Három nő, három stáció. Kissé egyszerűsítve Baróti viszonyulásait, Cséplő Klári és a vele kialakított létezési forma az apai elvárásoknak és a külvilág követeléseinek való megfelelés megjelenítése. Egyszerű alkalmazkodás, még csak nem is kényszer, szokványos, és mint ilyen automatikus, hazug hétköznapiság, zárt és felszínes pokol. Ica a felszabadulás, a titkos mélység, a szédítő intimitás, odaadásában és testiségében az ellenállhatatlan démon. Ám semmi metafizikus átlényegítés, metaforikus mesterkéltség, hiszen ismerhető minden rezdülése, testi reakcióinak szinte minden részlete, egyébként Baróti második felesége, szül két gyereket. Zengő Zsuzsa pedig a gyönyörű hangú szirén, a beteljesedés irracionális, ám annál inkább áhított, de soha el nem érhető mítosza. Amúgy persze egy helyes vidéki KISZ-aktíva, a helyi orvos takaros kis felesége. Szép haja van.

De hát ki is ez a bizonyos Baróti Dániel? Pártmunkás édesapjának „comme il faut” gyermeke, maga is pártkarriert bejáró szokványos figura, eljut egészen a konzuli rangig, a rendszerváltás idején lapátra kerül, a végén pedig meghal. A szereplőket körülvevő miliő leírása pontos, ám nem meghatározó. Nem gondolom, hogy a „magyar középosztály” egyes alakjainak tipizálásán lenne a hangsúly, a szereplők szociológiai meghatározhatósága nem alapvető. Baróti egyéb kapcsolatairól sem találunk részletező, árnyalt leírásokat, csupán pontos jelzéseket, középpontban a három nőhöz való viszonyulása jelenik meg, valamint apjához és anyjához való kötődésének néhány fontos eleme, emlékképe. A külvilág (munkahely, család, gyerekek, párt, társadalom) bizonyos részei határozott kontúrokkal megrajzolt díszletek, a valódi történéseknek, a személyiség belső világának „arriere plan”-jaként szolgálnak.

Pályi András könyve létbölcseleti alapfogalmak köré szerveződik, a főhős belső, lelki-tudati tartalmait, lázadásainak dilemmáit, útkeresésének feszültségeit, tragikumát vallja meg. Baróti léthelyzete nem Sade márki alakjainak tobzódásával, még csak nem is Don Juan vagy Casanova sorsával rokon. Des Grieux lovag őrlődése, tragikus kettőssége jelenik itt meg.

„Voltaképpen tehát egyetértünk, s ha van valamelyes különbség kettőnk gondolkodása között, ez az én javamat szolgálja, mert az a boldogság, amiben én reménykedem, közeli, a magáé viszont távoli, az én boldogságom hasonló a fájdalomhoz, azaz testileg is érezhető boldogság, míg a maga boldogságának természete ismeretlen, és létezését csak a hit biztosítja.” (Antoine-Francois Prévost: Manon Lescaut. Magyar Helikon, Budapest, 1978. 72.)

Des Grieux szerzetes barátjával (és persze önmagával) folytatott vitája a teljességért vívott emberi küzdelem tragikus választási kényszerét fogalmazza meg: az Isten, a transzcendencia, az abszolút iránti feltétlen odaadás, a hitnek és reménynek lankadatlan izzása vezet-e el a teljességhez, vagy a szerelem, a testiség, a szenvedély, a másikban való felolvadás e világi elragadtatottsága emel fel? A képlet ekkor még világos, bár nem egyszerű: az első válasz aszkézist és erényességet követel, cserébe az üdvösséget ígéri, a második a bűnnel, az esendőséggel jár és a porba hullást eredményezi. „Nem tudom, hogy mi vagyok – válaszoltam –, én nem látom nagyon világosan, hogy mivé kellene lennem, de a janzenisták igazságát nagyon is átérzem” – mondja Des Grieux.

„…nincs másnak igaza, mint azoknak, akik nyögve keresnek” – vallja Pascal.

Végül a regény Manon Lescaut halálával zárul, a lovag pedig immáron reménytelenül, a kétségbeesésre is feljogosító tudás birtokában kénytelen tovább bolyongani.

Baróti Dániel, ez a megkésett „lovag”, egyben ízig-vérig kortársunk, a szüntelen lázadás és kielégítetlenség megtestesítője. Folyamatosan perel; perben áll az Istennel, önmagával, a teljesség, a tökéletes lét igézetével és a kétségbeesés irgalmatlanságával. „Micsoda iszonyat, mikor a léleknek minden csak terhére van: a földön nem tud megnyugodni, az égbe pedig nem lehet fölmennie” – olvashatjuk Pályi egy korábbi művében (Másutt). A szerzőnek (Barótinak) állandó vitája van az egzisztencializmus következtetéseivel, azok megélhetőségével is. Az egzisztencialisták felismeréseinek komor kérlelhetetlensége nem válik ugyan polemikussá a regényben, ám a konklúziók végiggondolása további kérdésekhez, gyötrelmekhez vezet.

„Hát nem értitek, hogy e sebezhető univerzumban égetően fontos minden, ami emberi?… Az intelligencia csodálatos lehet. Bevilágítja és uralja a pusztaságot. Látja és megvilágítja a szolgaságot. Egyszerre fog meghalni a testtel. De tudja, és ezért szabad” – állítja Camus. De hát mi az értelme annak, ami emberi? És főleg: mit kezdjen az ember az így elnyert szabadságával? Mire jó a „gondolkodó nádszál” árvasága? Hova juthat, hová érkezhet tudásával és szabadságával?

Witold Gombrowicz nagyot nevet az egzisztencialisták megállapításain, ám éppen azért, mert azonosul azokkal. Az általa megfogalmazott paradoxonból kiindulva hangsúlyoz egy javaslatot a létbölcseleti feladvány megoldása és a filozófiai megújulás érdekében, nevezetesen az ember ember általi újrateremtésének gondolatát, spirituális élményét ajánlja. Pályi elfogadni látszik a javaslatot, mintegy kipróbálja annak „használhatóságát” egy izzásig hevített életközegben, ám végkövetkeztetése nem igazolja azt maradéktalanul. A lázas keresés, a folyamatos lázadás és hányattatás zaklatottságában Baróti számára egyetlen sziget tűnik föl időnként, egy bizonyos balatoni utazás emléke, amikor is a vonaton az anyaöl közelségéből származó meghittség a gyermeki önfeledtség biztonságát, már-már boldogságát jelenti. Emlékeiben feltétlenül. A regény egy bizonyos jelentésrétegében a Zengő Zsuzsa iránt érzett szerelem, a vele való teljességélmény utáni vágy és annak hiábavalósága a valamikori bensőséges bizonyosság felidézésének, átélésének szinte kétségbeesett kísérlete. Kétségbeesett és sikertelen kísérlet. A valamikori jelenet ugyanis az alaptörekvés megvalósíthatóságának érzékelhető lehetőségét hordozta, a megváltás, a megválthatóság ígéretét.

„És Pályi hősei, ha nem is mindig a jóra törekszenek, de legalábbis meg akarnak szabadulni a rossztól. Érzelmi hierarchiájuk csúcsán a megváltás vágya áll” – írja Nádas Péter.

A tragédia egyik meghatározó eleme épp a megismételhetetlenség megrázó felismerése. Kudarcot vall az újrateremtés és a teremtés elszánása is. „Az én kiskorúságom épp az, hogy se teremteni nem tudtam, se ismételni” – olvashatjuk Pályi egy korábbi művében. A megistenülés és a megváltás vágya egyszerre jelenik meg a regényben. Ebből fakadóan a fájdalom és a gyönyör, a kétségbeesés és az eksztázis, bűn és megtisztulás (Des Grieux) végpontjai között csapódik le s föl Baróti, pontosabban e kettősségek egyidejűségének izzásában emésztődik.

A szerző igyekszik távolságtartással kezelni hősének sorsát, ezt szolgálja a többszörös áttételekre épített függő beszéd narrációs megoldásainak váltogatása. A szinte erőszakolt distinkció eredményezi a kissé mesterkélt, következetesen ismétlődő, majd elmaradó fordulatot az interpretációban („mondtam, mondta”). A könyv mindezek ellenére vallomás. Csak így hagyja olvasni magát. Vallomás az abszurd ember szakadatlan lázadásáról, a lázadás esélyeinek, hozadékának kíméletlen végiggondolásáról. Valóban csak „lélegzet-visszafojtva” ajánlott olvasni. Éppen arról van szó, hogy a test nem lesz igévé, nem lehet azzá. Sem a megistenülés, sem a megváltás nem érhető el általa. A megfoghatatlan máshol, egy másik dimenzióban keresendő, talán „…szavak között bujkál, mint Chantillyban a hajnali köd”.

Igaza van Esterházy Péternek és Nádas Péternek, amikor a katolicizmus jelentőségére hívják fel a figyelmet Pályi műveinek olvasásakor. A szakrális sztereotípiák sajátságos újraértelmezése, mindenféle kánontól független kezelése ellenére, vagy inkább ezekkel együtt, Gombrowicz egy másik gondolatát érzem reveláló erejűnek a regény végkifejletének értelmezésére vonatkozóan:

„Azt, ami a büszke nietzsche-i időkben a dionüszoszi élet iránti hűtlenségnek számított, vagyis a katolicizmus óvatos politikáját a természeti erőkkel szemben, közelebb érzem magamhoz, amióta az élet akarása, mely elérte a maga maximális feszültségét, elkezdte felfalni önmagát.”