Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. október / Bánki Éva Esőváros című könyvéről / Macondo a Csallóközben

Macondo a Csallóközben

   

     

(Fiktív időtapasztalatok és a regény időtudata) Bánki Éva regénye egy lehetséges világ határán kezdődik, amely egy lehetséges – a megelőzőtől eltérő, felgyorsult – időtapasztalatot helyez kilátásba, és egy másik lehetséges világ határán ér véget, amelyről azonban tapasztalattal nem rendelkezhetünk, legfeljebb a várakozás bizonytalanságával. Az elbeszélő, Torma Imre élettörténetének első epizódja, a galántai vásár már-már mesés távlatokat nyit meg a Torma fiúk előtt. Egy váratlan esemény azonban keresztülhúzza számításaikat, és a felsejlő jövő helyett egy másikat enged érvényesülni. A dolgok rendje megsérül, s az eseményt a szereplők az idő folyamatosságában bekövetkezett törésként élik meg. Nem véletlenül mondja az elbeszélő az első fejezet végén: „tudtam, egy pillanat alatt semmivé lesz minden.” (13) Az erős fogalmazás jól érzékelteti a történtek kiváltotta megrázkódtatást, de ennél jóval többet is, hiszen az elbeszélő immár a megélt tapasztalatok birtokában tekint vissza az eseményre, s ez lehetővé teszi számára, hogy az utólagosan megértett elvárások fényében értelmezze életének történéseit.

A rend felhasadását előidéző esemény – a cséplőgép felrobbanása – nemcsak újféle viszonyulást kényszerít ki a dolgokkal szemben, hanem a rend általános természetéről is fellebbenti a fátylat. A felismerés, hogy a rend minduntalan megsérül, átalakul és új rendeknek adja át a helyét, a későbbiekben az elbeszélő alapélményévé válik. Az elbeszélésben a cséplőgép felrobbanása egyfajta eredetként tűnik fel, olyan eseményként, amely megalapozza a Tormák idejét. Ezzel az időtapasztalattal helyeződik szembe a másik család, a Bujdosók ideje. A két idő találkozását és hozzájuk fűződő viszonyát Torma Imre ekképp jellemzi: „én kétféle családban gondolkodom, kétféle időben. Az egyik családban mindig valami felrobban, az idő újra és újra erőszakosan megszakad, a másikban az öregek és a szellemek élnek a fiatalok helyett.” (83) Mindkét családnak megvan a maga ideje, és ezek között nincs átjárás. Bujdosó Anci példája, akit az elbeszélő bátyja, Torma Béla vesz feleségül, kiválóan szemlélteti ezt. Amint elhagyja a Bujdosó-házat, többé nem találja a helyét, megreked a két idő közötti senkiföldjén.

Ám a családi idők pusztán mitikus absztrakciók, amelyek hajlamosak feledtetni, hogy a szereplők mindegyike saját idővel rendelkezik. A regény idejét – a szereplők közvetítésével – az elvárás és a tapasztalás összefüggései szervezik. A Torma család három férfi tagja három különböző időélmény hordozója. A családfő ideje lassú, egyenletesen áradó. Alakja ennek köszönhetően allegorikus jelentést is kaphat: rögtön a regény elején meghal, s vele együtt örökre eltűnik az általa „képviselt” folytonos időtudat. Ifj. Torma Béla ideje a vágyaké és a csalódásé; számára Amerika a lehetőségek földjéből fokozatosan egy soha meg nem valósult jövő metaforájává válik – az örök lehetőség és beteljesületlenség birodalmává. Az elbeszélő, Imre ideje merőben más természetű, leginkább azt mondhatnánk rá: mozdulatlan. Hiszen hiába követik egymást a történelem menetét befolyásoló események, az elbeszélő – úgy tűnik – változatlan marad. Viszonylagos kívülállására magyarázatot adhat erős vonzalma az elképzelthez. Torma Imre a történelem viharos évtizedeit a fantázia időtlen birodalmában vészeli át.

Az alábbi szövegrészben a háromféle időélmény egyszerre, ugyanazon tapasztalatra – a galántai vásárra és az ott látott gépekre – adott különböző válaszokként van jelen: „Előbb szerezzünk egy katalógust, könyörgött a bátyám, hisz még egy-két év, és az emberek mindenhová a levegőben röpködnek. Nem félek én ettől, nevetett apuska, ennyi haladáshoz száz év kell, mondta, és elvette tőlem a léggömböt, elvette a János vitézt, és a nagyhangú angol gépészek között a kijárat felé tolt minket. Talán amerikaiak, nézett utánuk a bátyám. De nem bámulhattuk őket tovább, sietnünk kellett, mentünk apám után, még János vitéz is apám zubbonyához simult engedelmesen. Talán az ő lova is motorral jár, gondoltam rémülten, és elképzeltem, hogy mire nagypapához érünk, leugrik a címlapról, otthagyja János vitézt, és egymaga bóklászik az ipari vásár területén, vagy szálldos, mint egy léggömb az önjárók fölötti tömegben.” (8)

A tapasztalás által felülírt elvárások magát az időt teszik megtapasztalhatóvá az alakok számára. A megváltozott, felgyorsult idő mindannyiuk számára tartogat meglepetéseket. A regény többféle időtapasztalat egyidejű jelenlétével számol. A regény időtudatát azonban nemcsak a szereplők cselekedetei közvetítik, hanem – mivel az elvárás és a tapasztalás dialektikáján alapuló műveletsort az olvasó maga is elvégzi – a szöveg narratív felépítése is. Az idő megtapasztalásának a tematika csupán az egyik összetevőjét adja, lényegi része a formai architektonikából következik. Az Esőváros e tekintetben nem él olyan látványos megoldásokkal, mint a huszadik század nagy időregényei. Visszafogottabban s egyúttal nehezebben megragadható módon artikulálja az idő tapasztalatát. A regény ideje az átmenetek és a rend állandó felhasadásának ideje, mely egyszerre elmúlás és keletkezés, s egyben a megszűnőben levő bensővé tétele.

   

(A rend-kívüli és a határ tapasztalata) Az idő rejtelmes természete visszatérő motívuma az elbeszélő elmélkedéseinek. Legfőbb talányát abban látja, hogy – noha „nem mozgatja senki, nem hajtja előre gőz, és nem hajtják lovak”, mégis – feltartóztathatatlanul „mozog előre” (9). Másutt az idő úgy jelenik meg, mint egy „titokzatos önjáró” (57) – a linearitás metaforája. Úgy tűnik, az elbeszélő számára az idő elsősorban előretartó mozgásként mutatkozik meg. A szemléletes metafora áthelyeződése azonban felhívja a figyelmet az idő másféle, eleddig lappangó természetére: a körkörösségre. „Olyanok vagyunk, mint egy önjáró az örökösen körben forgó időben.” (58) A felsejlő anomália csupán látszólagos; az idő linearitása és rekurzivitása nem zárja ki egymást. A regény időszerkezetének az előrehaladást és a körkörösséget magukban rejtő időelemek egyaránt részei. Az alapvetően metonimikus, tehát folytonosságra épülő regényszerkezetet olyan metaforák egészítik ki, amelyek az időnek egy másik rétegét képviselik. Ilyen például a vadászatot ábrázoló faliszőnyeg Bujdosóéknál. „Eszembe jutottak a vadászok, akik reggel elindulnak, este hazatérnek ugyanoda, most hát a mi sorsunk is belekerült a körforgásba.” (80)

Ezzel együtt az olvasó mégis elsősorban az előrehaladás dominanciáját érzékelheti. Az előrehaladás azonban nem valamiféle erőszakolt folytonosságtudat formájában nyilvánul meg. Az idő visszafordíthatatlan áramlása itt inkább olyan erő, ami nem hagyja nyugodni a dolgokat és minduntalan változásokat idéz elő. Azáltal, hogy újból és újból feladat elé állítja a regényalakokat, egyben új impulzusokat is ad a történetmondónak. Egyszerre működik a cselekményszövés motorjaként és a szereplők életét alakító tényezőként. Ez a mozgás, amelynek egyedüli állandója a változás és az átmenet, nem esik áldozatául egy teleologikus történetmodellnek. Sokkal inkább úgy jelenik meg, mint a fennálló rendet felbomlasztó „rend-kívüli” (B. Waldenfels), mint hívás, amelyre felelni kell. A regény a rend megbomlásának folyamatát a történeti időbe vetíti vissza, és az átmenetek jelentőségét hangsúlyozza a mindent felülíró jövendő zsarnokságával szemben. A dolgok „eseményjellegét” (M. Foucault) oly módon domborítja ki, hogy az átmeneti helyzetekben adott/adható válaszlehetőségekre összpontosít.

A rend megbomlása és egy új rend keletkezése olyan helyzeteket teremt, amelyek a határ kérdését többféleképpen felvetik. „[A] legtisztábban soha nem egy rendszer közepén lehet látni, hanem amikor a rendszer megszületik vagy elmúlik.” (275) A kiragadott mondat egyszerre beszél a határ térbeli és időbeli vonatkozásairól. A rend/rendszer keletkezése és elmúlása a határ időbeliségének tapasztalatát közvetíti, az idézet első fele pedig a határ térbeliségét és a perspektíva kérdését tematizálja. A regényben mindkettő tágabb összefüggésekbe rendeződik. Időbeli és térbeli határok egyrészt törésvonalként, cezúraként jelennek meg, s egyértelműen jelzik, hogy ami a vonalon túl van, az már egy másik rend, egy másik világ. Összefonódottságuk jól látható az olyan események következményeiben, mint a galántai vásár, amit az elbeszélő egy helyen az „idők vége” kifejezéssel illet (76). Ennek folyománya a családapa halálát okozó tragikus esemény, amely „egybeesik” olyan történelmi változásokkal, amelyek országhatárok átrendezését vonják maguk után. „És aztán a cséplőgép felrobbant, gondoltam, és mi átsétáltunk egyik történetből a másikba, ott találtuk magunkat egy másik világban.” (56) Habár az elbeszélő itt könnyedebb hangütéssel próbálkozik, a határvonal átlépése olyan esemény, amelyre a rend-kívüli kényszerít.

A határ tapasztalata azonban nem merül ki ebben a vonalszerűségben. A regényben a határ egyúttal határsáv is: a rend pereme, egyfajta senkiföldje, ahol ellenőrizhetetlen folyamatok zajlanak, ahol el lehet időzni. „[A] Határsávban túl lehet élni mindent.” (57) A szándék, amely e viszonyok fenntartására irányul, (legalább) kétféle forrásból táplálkozik. Időbeli vonatkozásban abból a körülményből, hogy a regényalakok nemcsak elszenvedői az eseményeknek, hanem maguk is aktív részesei, alakítói a rend feltételeinek. Ahogy Lotman mondja: az alakok „mozgásukkal”, cselekedeteikkel határokat jelölnek ki; erre pedig leginkább akkor van lehetőségük, amikor „belekerülnek” a határsávba. Térbeli vonatkozásban ugyancsak megnő a határsáv jelentősége, hiszen – s itt megint csak Lotmanra hivatkozhatunk – a periféria olyan feszültségmező, amely az új lehetőségét hordja magában, ez a „folytonos dialógus tere” (Kultúra és intellektus, 108). Utal erre a fentebb idézett mondat is: „...a legtisztábban soha nem egy rendszer közepén lehet látni...”

Milyen lehetőségeket nyújt tehát a határsáv a regényhős számára? Mindenekelőtt megajándékozza a másként látás képességével, annak elgondolhatóságával, hogy a rend alakítható, hogy minden lehetne másképp is. A perifériáról másféle rálátás nyílik a történésekre, s ez még akkor is igaz, ha a periféria sosem marad állandó (mint ahogy a centrum sem). Sőt igazából pontosan ez a szükségszerű mozgás – amelynek folytán a periféria és a centrum áthelyeződnek – a biztosítéka mindenfajta rend(szer) felbomlásának, az egymást felváltó rendek ökonómiájának. A regény szembesít a határok elmozdíthatóságának és viszonylagosságának a tapasztalatával (148), s egyúttal autentikus választ ad a rend-kívüli hívására. E válasz legfőbb jellemzője, hogy immár nem idomul a fennálló rendhez, hanem megpróbálja áthágni annak határait. Az alábbiakban azt fogjuk megfigyelni, hogy miként teszi ezt.

   

(Másként látás és teremtő fantázia) Jól ismert tapasztalat, hogy egy újonnan keletkezett irodalmi mű sohasem „légüres” térbe érkezik. Még akkor sem, ha történetesen a szerző első könyvéről van szó. Amint megjelenik (pontosabban: amint olvasni kezdik), párbeszédbe lép a hagyomány szövegeivel, azokkal a művekkel, amelyeket a mindenkori olvasó megelőzően olvasott és szellemi könyvtárában elraktározott. E párbeszéd különböző szempontok és rendezőelvek szerint bontakozhat ki. A legkézenfekvőbbek talán a tematikai és modalitásbeli hasonlóságok és különbségek.

Bánki Éva regényében a másként látás vagy ennek legalábbis egy mozzanata megragadható a korábbi, hasonló tematikájú regényekhez viszonyítva is. Durva, de esetünkben hasznosnak tűnő sarkítással élve azt mondhatjuk, hogy a felvidéki magyarság közelmúltjának történetét tematizáló epikai hagyományt egészen a közelmúltig két, egymástól jól elkülöníthető és – az átfedések ellenére – egymással könnyedén szembeállítható beszédmód határozta meg. Az egyik a nyelvnek puszta ábrázoló funkciót tulajdonít, s a nagyepikai eszköztárat szociografikus elemekkel dúsítja (pl. Duba, Mács). A másikra pedig főként a nyelv erőteljes metaforizálódása és az ironikus szemléletmód jellemző (ide sorolható a korai Grendel és a „kései” Talamon). Mindez ugyan puszta absztrakció, mely legfeljebb az irodalomtörténész kategorizáló hajlamát hivatott kielégíteni, a mögötte álló szemléleti különbség azonban valóságos. Az Esőváros egyik érdekessége, hogy nem írható le maradéktalanul sem az egyik, sem a másik tradíció fogalomkészletével, noha mindkettővel fenntart némi kapcsolatot. A megélt történelem jelentőségét hangsúlyozza, de nem akarja „ábrázolni” azt. Nem idegen tőle a parodizáló hajlam, ám az iróniát sem tartja mindenre jó orvosságnak. „[A] történelemben vannak napok, amikor az irónia mégsem lehetséges...” (122)

Szembeszegül azzal az axiómával, hogy a téma eleve meghatározza a megszólalás módját. A könyvnek mindenképpen erénye, hogy megpróbál úgy beszélni a témáról, ahogyan azt korábban még senki sem tette. Ehhez persze fel kell forgatnia bizonyos konvenciókat, át kell hágnia bizonyos határokat. A regényben ennek tükröző alakzataként értelmezhető az elbeszélő Petőfiről írt iskolai dolgozata. Noha a mai olvasó számára a dolgozat hangvétele és cselekménybonyolítása nem okvetlenül okoz meglepetést – hiszen a kortárs irodalom (pl. Tőzsér, Parti Nagy) szívesen foglalkozik Petőfi „utóéletével” –, a regénybeli Zalán tanár urat mégis megbotránkoztatja. Az implikált szerző nemcsak a nemzeti mítoszokat (Petőfi, Trianon) igyekszik rombolni, hanem az egyéb sztereotípiákat is. Ilyen például az a mélyen gyökerező előítélet, hogy a felvidéki ember mentalitásától távol áll a misztikum. Az Esővárosban a szeánszok a mindennapi élet részei, a halottak pedig nem halnak meg igazán. Ebben a világban a képzeletnek és sejtetésnek nagy szerep jut, itt „elég mindent egy másik nyelv mögül megsejteni” (84).

A regény a rend megbomlására a fantázia segítségével, a képzelet teremtő erejével válaszol. Rombolja a hagyományos mítoszokat, s helyükre újakat állít (csallóközi Új-Amerika, a részecskék felszabadítása az új gyorsítókban stb.). Azonban ezek is pusztulásra ítéltettek. „Minden mítosz elveszett...”, régi és új egyaránt (184). Mégsem maradunk mítosz nélkül; a képzelet kiapadhatatlan forrás: sorra teremti az újakat. A regény szellemiségétől nem idegen az a gondolat, hogy a képzeletet a borzalmakra adott válaszként értelmezze (Vö.: „...az eljövendő borzalom felszabadította a képzeletet...”, 129), képzelet és történelem ekként fonódik össze. A szöveg egyes helyein a Petőfi Oroszországban modalitása átüt az elbeszélő szólamán, és az eseményekről szóló beszámolónak hangsúlyozottan fiktív jelleget kölcsönöz: „Egy somogyi fiú látta az Alpokból leereszkedő, Szombathely felé masírozó ENSZ-csapatokat, a csizmájuk havas volt, hisz most érkeztek a hegyekből, a nép közé csokoládét szórtak, és a magyar szabadságot éltették.” (212) A valós történelem felszabadítja a képzeletet, a képzelet pedig átírja a történelmet – ezt a mozgást bízvást nevezhetjük a teremtő képzelet paradoxonának.

„Forrt a város, senki sem aludt, Somlyó ezredes minden szállodában új és új haditanácsokat tartott; 1918 végén egyesítette a fehéreket és a vörösöket, az egyesült haderő révén visszaszerezte a Felvidéket, parlamentáris kormányt alakított, a franciákat diplomáciai és katonai úton meggyőzte a trianoni határok módosításáról, a húszas években földosztást végzett, iparosított, demokráciát alapított, gombamód szaporodtak a gyárak, középbirtokok és az egyetemek, mire biztosította a jogokat a nemzetiségeknek, a harmincas évek végére értünk, és már semleges országként vártuk a kitörni készülő világháborút.” (128) A képzelet mindent elsöprő erejét demonstráló passzusok nem véletlenül a legsikerültebb részei a regénynek. Az Esőváros a maga szolgálatába tudja állítani, teremtő módon fel tudja használni azt a feszültséget, amely a mondottak – a nyelv tételező erejéből adódó – itt és mostja, valamint a társadalmi-történeti kontextus megkerülhetetlenségének tapasztalata között áll fenn.

A regény nyitott az olyan kurrens kérdésekre, mint a történelem textualitása vagy a fikcionalitás. Noha az olvasó minden bizonnyal tudatában van annak, hogy fikciót (regényt) olvas, s ez a tudás eleve meghatározza a befogadás módját, a szöveg arra törekszik, hogy erre külön felhívja a figyelmet. Például azáltal, hogy egyes szöveghelyeken elkülöníti egymástól a fikció különböző szintjeit. „A repülőgépgyár, az angolkodás, mind csak elképzelt valóság volt (...), de a vonat nem volt elképzelt vonat, amire Igéző Anci felszállt...” (108) Az olvasó számára természetesen a vonat ugyanolyan elképzelt volt, mint a repülőgépgyár, a két dolog szövegben elfoglalt helye azonban korántsem ugyanaz.

Ennél zavarba ejtőbb az az eljárás, amelynek során az elbeszélés különböző szintjei bogozódnak össze szétválaszthatatlanul. Az elbeszélőről megtudjuk, hogy regényt ír a Magura hegyről, miközben lehetetlen eldönteni, hogy a második rész első fejezete az ő regénybeli regényének része-e. A Magura középpontba állítása és a moduláció emellett szólnak. A beékelt történet egyik szereplője (František Novák) azonban feltűnik a fikció előző szintjén, magában az Esőváros című regényben, mint az elbeszélő-szereplő Torma Imrével azonos szinten mozgó figura. Még ha el is fogadjuk azt a feltevést, hogy az elbeszélő egyszerűen „beemelte” egyik ismerősét a készülő regénybe, akkor is szembesülnünk kell azzal a dilemmával, hogy a két regény olvasójaként nem tudunk különbséget tenni az egyszerre két szinten mozgó František Novák(ok) között. Ugyanez érvényes a beépített fikció többi szereplőjére is. Az olvasó, miután elfogadta, hogy Rafi, Aron és Cipi csak a Magura-regényben léteznek, igencsak meglepődik, amikor azok – mintegy kilépve a regényből – feltűnnek a fikció előző szintjén. E „zavart” maga az elbeszélő sem képes feloldani, önkommentárja csak még jobban összezavarja az olvasót: „Ez nem lehet igaz, gondoltam, Cipit én találtam ki, ő csak egy regényhősnő, ő nem süröghet-foroghat a kanizsai művelődési házban, ő nem mozoghat olyan könnyen, mint a többiek, az igaziak.” (243) Ezek az áttűnések a szöveg különböző narratív szintjei között kidomborítják a szöveg fikcionált jellegét, s egyúttal módosítják a befogadás feltételeit is.

A regény egyszerre érzékelteti a valós történelem súlyát és a róla szóló beszéd eredendően fiktív jellegét, eközben pedig megalkotja saját történelemértelmezését. Ennek legtömörebb összefoglalását egy Márquez-parafrázis szolgáltatja, amely azért is fontos, mert egyértelműen jelzi azt a – korábban kifejtetlenül hagyott – különbséget, amely a két világot (Dél-Amerika/Felvidék) elválasztja egymástól. Míg Macondo polgárait évszázados magány sújtja, addig az Esőváros lakója elmondhatja magáról: „százötven éve nem voltam egyedül.” (292) Ez a megállapítás pedig egyaránt érvényes lehet a magyarság történelmének utóbbi százötven évére is.