Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. október / Szeretet és melegség

Szeretet és melegség

Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal Budapest, nőváros című új kötetéről

             

A könyvet csinos, barna szalag öleli körbe, rajta ez áll: Édes Anyanyelvünk Pályázat ELSŐ DÍJ. Mi jut eszedbe róla?

Egyrészt nem illendő, főleg egy nyertesnek, a pályázati kiírást minősíteni. Másrészt az utólag is látszik, hogy kicsit talán elsietett volt ez a kiírás. Azt hiszem, hogy a kiírók valami olyasmit gondolhattak, mint amilyen elképzelések lebegtek a Móricz Zsigmondot a Hét krajcár novellával felfedező pályázatot kiíró nyugatosok szeme előtt. De hát tudjuk, hogy Móricz Zsigmondok sem teremnek minden pályázatra, másrészt meglehetősen homályos volt ennek a kiírásnak a megszövegezése. Tulajdonképpen semmi nem zárta ki azt, hogy akinek éppen összeállt egy kötetnyi kézirata, az el is küldje. Amennyire én láttam, az 1300 beküldött prózai pályamű között jócskán voltak a mostani könyvhétre megjelent könyvek is. Más kérdés, hogy az eredeti célja a pályázatnak, miszerint a nem professzionális írók közül ismeretlen tehetségeket fedezzenek fel, magának a kiírásnak a pillanatában már lehetetlenné vált.

Szerintem az is kizárt, hogy a zsűri ne ismerjen rá egy-egy jól ismert, kiérlelt „hangra”.

Két dolgon gondolkodtam a pályázati anyag beadása előtt. Az egyik a jelige volt, a másik pedig az, hogy ez a beküldött anyag – mintegy százoldalnyi anyagot, körülbelül a könyvemnek a felét küldtem be – az utolsó betűig megjelent vagy az ÉS-ben, vagy a Népszabadságban. Eszembe jutott, hogy ez vajon okoz-e majd valamilyen problémát a zsűrinek. S mert láthatóan nem okozott, ez viszont nekem hozott fejtörést, hiszen innentől a következőket gondolhatom: nem olvassák a legnépszerűbb magyar napilapot, illetve a legnépszerűbb magyar irodalmi hetilapot. Mindezt természetesen nem feltételezhetem egy hivatott zsűriről. Gondolhatom azt is, hogy olvassák, de eltekintettek az azonosítástól. És gondolhatom azt is, hogy olvasták és felismerték ezeket a szövegeket, és ennek tudatában hozták meg az ítéletüket, ami persze a jeligés pályázást egyből idézőjelbe teszi. Megvallom, nem tudom eldönteni, hogy a lehetőségek közül melyiket szeressem. És ráadásul nem is olyan fontos ez az egész.

A Horánszky utcában, a K. Petrys galériában tartott, vetítéssel egybekötött könyvbemutatón azt mondtad, hogy ez a munkád inkább regény, mint novelláskötet. Miért?

Nem inkább regény, hanem az: két embernek a regénye. Az egyiket Kőrösi Zoltánnak hívják, aki Ferencvárosba költözött, a másik meg a Ferencváros nevezetű személy regénye, ahogy egy Kőrösi Zoltán nevű ember barátkozik vele. De valóban, ha prózapoétikai szempontból közelítjük meg, akkor három szövegfajta van ebben a könyvben. Az egyik a klasszikus novellaforma – tulajdonképpen ezek a kötet pillérei –, a másik egy tárcanovella-sorozat, ami fel-felbukkan, és harmadikként vannak a személyes bejegyzéseim. A könyv szerveződésében viszont az a döntő, hogy a történetek egymásba játszásán túl, a szövegekben is vannak átfedések, illetve motívumvándorlások, és ez egy olyan háló, ami az egész művet összefogja. Ami nem jelent többet (kevesebbet sem), mint azt, hogy a rövidebb szövegek a hosszabb novellák folytatásai és viszont. Szeretném hinni, hogy ez egy érvényes prózapoétikai megközelítés, bár azt hiszem, a könyv lényegéről nem sokat árul el.

Sajátos ritmust adnak a hosszabb novellákkal induló, majd egyre rövidebb szövegekkel záródó fejezetek.Mintha a gyorsuló időt érzékelném ezáltal, és azt, ahogy az elmúlás utolsó észleleti pillanatait igyekszed megörökíteni.

Szerettem volna egy olyan belső prózaritmust megcsinálni, ami egyfajta zeneiséget, váratlanságot és, ez utóbbi segítségével, magát a meglepetés élvezetét is adja az olvasónak. Végül is – ha nem hangzik nagyképűen – a kiszámíthatóság, az egyfajta rutinnal végzett mesterség ellenében igyekeztem elmozdulni egy picit. Mit jelent ez? Maguk a történetek meglehetősen erős sűrítettségűek. Olykor egy mondat nyolc-tíz évet jelent egy szereplő életében – majd ezek a történetmondások állnak meg néhol egy-egy pici motívum részletesebb kibontására. Ezt a fajta hullámzást, ezt a  fajta ritmust szerettem volna a könyv egészére is érvényesíteni. Ez volna a szerepe a klasszikus novellákhoz és tárcanovellákhoz képest a személyes bejegyzéseknek a szöveg egészében. De mielőtt még valaki azt hinné, hogy valamifajta őrületes konstrukciót akartam, akarok én az olvasó elé tenni, hozzáteszem, hogy legfőképp egy zsigeri szinten is élvezhető prózanyelvre törekedtem.

Nos, hát ez a legmesszebb menőkig sikerült is…

Azok, akik olvasták már ezt a könyvet, azt mondták, hogy ebben a könyvemben van az eddigiek közül a legtöbb szeretet és legtöbb melegség. Kicsit fanyarul válaszolhatom erre, hogy ez tán nem is nagy kunszt, hiszen az előzőkben nem sok volt, legalábbis nem ebben a közvetlen formában. Egyébként igazad van, valóban értelmezhető úgy a kötet szövegeinek sorba állítása, mintha valamifajta aprózódást, darabolódást akarna modellálni az egyes fejezeteken belül. Sok fejtörés előzte meg a kötet megszerkesztését. Ezt nemcsak magamra, hanem a Kalligram Kiadóra, Mészáros Sándorra és Szigeti Lászlóra is értem. Kétségtelen, hogy van egy ilyen fajta felépítettsége a szerkezetnek, de nem hiszem, hogy ez valami veszteségérzetet akarna kelteni. Éppen ellenkezőleg. Azt mondanám, hogy a klasszikusnak nevezhető novellaformától haladnak a belső kis bejegyzésekig, és bizonyos fajta megnyugvásig. De hogy tudatosság és szerkesztés korántsem működik olyan egyszerűen, arra elmondom példának, hogy ezeket a személyes bejegyzéseket az elmúlt év során külön-külön kis csokrokba gyűjtve publikáltam. Általában noteszba írtam fel, aztán vittem fel számítógépre, úgy és annyit, hogy egy ívbe, egy jelentésbe szerveződő egésznek érezzem őket. Nem tudom, mi az oka, soha nem terveztem előre, de minden egyes alkalommal tizennégy oldalra rúgott ezeknek az apró bejegyzéseknek a léte. Ennyit a tudatosságról és a véletlenről.

Nem jellemző rád a misztikum, de ezek után nehéz lenne megállnom, hogy ne tegyek szóvá néhány szembeötlő összefüggést. Édesapád hentes volt, és Ferencváros a „tápláléklánc megtestesült példája”, írod. Az Üllői út régen Kőrösi út volt. A 14-es ismétlődésről már nem is beszélve.  A Jelzés című bejegyzésedben pedig szó esik a jelek figyeléséről.

Várj csak, édesapám mindössze hentes lett volna, ha nem alakul másként a sorsa, a Ferencvárost minősítő bejegyzést pedig ironikusnak szántam…

Egyébként meg ki ne tudná, hogy a ránézés, a tekintet azonnal meg is szervezi a látványt… A könyvemhez, ehhez a regényhez egy Hrabaltól kölcsönzött és Pepin bácsitól származó mondatot választottam mottóul: „Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom…” – többek közt azért, mert az élet élvezni akarásán túl itt Pepin szerintem erről a figyelő, átalakító tekintetről is szól.

Egyébként nem értem, hogy senki másnak nem tűnt föl, hogy ennek a különös sorsú városrésznek, ahol minden az élelmiszerről szólt közel százötven éven át, a térképen összetéveszthetetlenül lapockacsont formája van.

A Véletlen című novellában viszont valaki olyasvalamit vesz észre magán, amire csak az „érthetetlen” a legjobb válasz. Az eltűnés folyamatosan ismétlődő motívum a kötetben. Egy kicsit a hiány könyve is lehetne.  Szívszorító a Pápa-féle tejivó eltűnésének a története.

Az biztos, hogy nem akartam melankolikus, nosztalgikus könyvet írni. Más kérdés, hogy nagyon nehéz Budapest történetéről melankólia és nosztalgia nélkül beszélni. A húszas-harmincas évek irodalmát tanuljuk az iskolában, a világvárossá épülő Budapestet emlegetjük, s a régi képekről egy lakhatónak ható, barátságos város néz vissza ránk. Már ez is elég volna. És az is igaz, hogy számtalan régi ember, régi épület, történet tűnik fel ebben a könyvben. Meglehet, egy régi történet elmesélése rögvest nosztalgiát és melankóliát hív elő. Csakhogy a melankólia teljesen normális állapot (lásd Hamvas), éppen ezért nem is féltem én ettől, viszont tartózkodni akartam az édességétől.

Sok-sok történetre bukkantam, szinte húzták elő egymást, valóságos rajzással bukkantak elő. Én meg azt szeretném, hogy a bennük meglevő nosztalgia, melankólia mint valami méz csalogassa az olvasót, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a méz alatt egy kócból készült, keserű madzag is ott lapul.

Meghagyod az érzelmeket az olvasónak, miközben aki ilyeneket ír, az maga is érzelmes ember.  Hogyan és miért vagy képes erre a távolságtartásra? – gondolok itt a Légy című írásra.

Sokat sétálok notesszal a zsebemben. Sok mindent feljegyzek, amit látok és hallok.

Ha odafigyelsz a történetekre, akkor a történetek megkeresnek. Hrabal írja egy helyütt, hogy teljes joggal feltételezhető, hogy legalább annyi legenda létezik, mint ahány ember él körülöttünk. Profán módon azt is válaszolhatom Neked, hogy mindössze feljegyeztem ezeket a történeteket, és az a vicc, hogy akkor még nem is füllentettem.

De ha kicsit okoskodhatok: gyakran olvasom, látom, milyen bosszantóan egyhangú sok magyar rövidprózában a szövegek lezárásának mikéntje. Tulajdonképpen azt hiszem, ezekben egy bevett írástechnika egy kényelmes olvasói magatartást szolgál ki. Sajnos, túlságosan erős a lekerekítés, a katartikus befejezés akarata. A mai novellairodalmunk legjavában is mintha szántszándékkal csapná hátba egy-egy ilyen lezárás a szöveget. Úgy hiszem, ez a gátlások nélküli, omnipotens írói habitus lemetszi, beárnyékolja azt a területet, ahol az olvasó megteremti magában újra a szöveget. Ráadásul manapság sok történet csúszik el a félreértelmezett anekdotizmus miatt is. Miért süket a mai magyar próza Füst Milán, Szép Ernő, Mészöly szövegeire?

Tehát őket tartod előképeidnek?

Mondjuk úgy, hogy a Budapest, nővárosban, mint ahogyan például az előző, a Télidő című könyvemben is, egy olyan novellatípust szerettem volna megalkotni, ami egyfelől – szövegszerűen is – kerek és befejezett, másfelől képes arra, hogy valami jóleső nyitottságban, lebegésben tartsa az egyébként befejeződő történetet.

Engem meglepett a könyv tipográfiai, nyomdatechnikai merészsége. A lapokon alkalmazott színezés és a fotók elhelyezése szinte minden oldalt külön esztétikai élménnyé varázsol. Ennek ellenére nemhogy a szöveg ellen dolgozna, hanem magába simítja a szövegek hangulatát. Nagyon jó érzés kézbe venni.

Az archív fotók megtalálása, a mostaniak elkészülése és a mindezekkel való foglalatosság számomra sok örömöt okozott. Létezik egy fantasztikus gyűjtemény, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, ott kutakodtam mintegy négyezer archív fotó és képeslap között. Aztán Czabán Gyurival nekiindultunk Ferencvárosnak, az Iparművészeti Múzeum kupolájától a Dzsumbuj drótkerítéséig. Miután összeállt a megrostált képkollekció, a szövegekkel együtt bevittük a kiadóba, és szabad kezet adtunk nekik. Ők pedig egyszerűen belefeledkeztek az anyagba, és rendkívül megható módon, hihetetlen energiákat fektettek bele. Alkotótárssá léptek elő és egy külön jelentésréteget adtak hozzá a szövegekhez. Olyan átgondolt motívumrendszert hoztak létre a maguk eszköztárával, ami egyértelműen felelt a szövegeimre. Ez a fajta könyvgondozás, kiadói gondolkodás ez ideig ismeretlen volt az életemben. Ezúton is köszönöm nekik, megemlítve a fantasztikus pozsonyi Hrapka Tibort.

Mint ahogy az ember szeme állandóan visszatér egy jó fotón valamely neki tetsző pontra, ugyanúgy térsz vissza az írói pozíciót tekintve a teret megfigyelő állásaidba: az erkélyre vagy a lakás ablaka mögé. De ugyanígy kap értelmet a szövegi ismétlődés is.  Mintha egy író és egy kamerás ember prózáját olvasnám.

Elmondható, hogy ebben a könyvben, ha pusztán a történetek vázát figyeljük, rendkívül kevés fikció van. Persze az, hogy ezek az esetek megtörténtek a valóságban, senkit ne tévesszen meg, ez nem azt jelenti, hogy az itt leírt történetek azonosak az előképükkel.

Van egy novella ebben a kötetben Tulipán címmel, aminek az egyik szereplője, egy férfiember, egy négytagú női család minden egyes tagját előbb-utóbb élettársul vagy feleségül veszi, kizsigereli és tönkre teszi őket. A napokban mondta nekem valaki, hogy őt ez mennyire megrázta, merthogy az a férfi mennyi rosszat és gonoszságot követett el ezekkel a nőkkel, de ő, mint olvasó, egészen biztos benne, hogy ez a férfiember egyébként ezt nem akarta és nem tudta, hogy rosszat tesz. Kevés olvasói megjegyzésnek örültem ennyire.  Ez az a fajta nyitottság, eldöntetlenség, amit én szeretnék ezekkel a szövegekkel, illetve ez az a viszony a megtörtént és az elmesélt között, amire törekszem.

A nő szépsége romlásával a pusztulást, életadó képességével a halhatatlanságot szimbolizálja. Ferencváros is egyszerre pusztul és épül. Emiatt lett nőváros?

Sokan megkérdezik, hogy miért nőváros. Nyilván van benne valami vicces is, hogy egy férfinevet viselő városrész nővárosnak nyilvánítódik, s van a címadásban játék is a főváros és nőváros között. Hozzáteszem, egy olyan városban élünk, aminek a legmagasabb pontjáról folyton egy feltartott kezű nő bámul ránk, csak mi nézünk vissza rá…

Egyébként tényleg azt gondolom, hogy a tereknek, a házaknak, a körülöttünk épített tájnak igenis van valamifajta neme. Ha megemlítem Berlint és Rómát, egy férfivárost és egy nővárost, akkor szerintem érthető, hogy mire gondolok. Az Orrocskák (nagy-budapesti-szerelmes-regény) című regényemben használtam először ezt a metaforát, ahol Budapestet egy középkorú, erősen hervadó félben levő asszonyhoz hasonlítottam, mondván, hogy a hosszan elnyúló és még sudár combjai volnának a pesti oldal, a kúpos formájú budai hegyek a melleket formázzák, és valahol középtájon bozontosodik a Margit-sziget.

Más kérdés, hogy a magyar nyelv nem használ nemeket, s emiatt ez is, mint annyi minden más, első hallásra talán túlságosan egyértelműnek, direktnek hathat.

S hozzáteszem, hogy természetesen játszani sem lehet veszélytelenül. A későbbiek folyamán úgy szerveződött a kötet, hogy már nincsen is benne olyan novella, amiben ne nő lenne a központi alak.

Alaposan megismerted ezt a városrészt. A megismerés folyamata minél mélyebb, annál megállíthatatlanabb.  Egy nő megismerhető ilyen alapossággal?

A várossal is úgy van az ember, hogy minél többet sétálsz benne, minél több történetet jegyzel föl, annál inkább érzed a magad kicsiségét és a magad történetének a típusosságát a többihez képest. Így van ez a nőkkel is. Ha mindazt a véletlent akár misztikumra hajlóan, akár nagyon is racionálisan megközelítve összeveszed, ami elvezet/elvezetett egy nőhöz… Vagy amiről azt hiszed, hogy valamit is megismertél belőle, akkor is tudod, hogy ez egy teljesen reménytelen vállalkozás. És addig jó, amíg reménytelen. Füst Milánt idézve – hazamész és mi marad végül más, mint a titok. De hát ez az egészben a legjobb.

Titok az is, hogy mi lesz a jelenlegi változások vége. Ugyanis a Heverő című novellában kirajzolódott előttem egy folyamat. Megjelenik a városrészben a rend, a szépség, és ezzel együtt begyorsul az idő, és lehajtott fejű emberek sietős léptekkel szelik át a teret.

Egyáltalán nincs bennem értékítélet ezzel kapcsolatban. Hogy egy profán példával éljek, mondjuk évekkel ezelőtt lehetett szidni a gyorsétteremláncokat, hogy bejöttek Magyarországra és milyen undorító junkfoodot adnak, ami igaz is, csak hát az a helyzet, hogy ezekben mindig tisztaság volt, és letörölték az asztalt. A tiszta asztal szerintem jobb, mint a koszos asztal. Vagy, hogy ezt egy másik példával mondjam, Krúdytól származik az a mondás, aki varrógép hangú utcáknak nevezte a ferencvárosi utcákat, mivel szintén Ferencvárosban élt jó ideig, és Cholnoky barátjával sokat sétált mifelénk, nos, ő mondta, hogy a női érdekességhez, jegyezzük meg, bizonyos értelemben azért mégiscsak hozzátartozik egy szép új cipő is.

Vagyis, valami attól, hogy rendesen meg van csinálva, legyen az női cipő, díszburkolat egy sétálóutcán, vagy mondatok sorjázása egy szövegben, attól feltehetőleg jobb, élvezhetőbb lesz. Ennyit gondolok erről. Egyébként meg figyelek és jegyzetelek.