Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. október / semmi nincs (ami ne volna)

semmi nincs (ami ne volna)

Györe Balázs verseiről

   

Györe Balázs arra késztet, hogy verseit olvasva az alkotás folyamatára gondoljak. Van ebben a késztetésben egy nagy adag tudatosság. Nem biztos, hogy van, csak feltételezem; az ő részéről – hogy komponál. A megszakítottam egy regényt a versek főcímeként akár egy tervbe vett kötet címe is lehet. S akkor a bőr alatt halovány árnyék a kompozíció nyitánya, az [öregkoromban akartam] a zárlata. A kezdet és a vég, egy feltételezett könyv első és utolsó fejezete. Mindkét vers ugyanarra a mozdulatra irányítja rá a figyelmet: az írásra, a versírás gesztusára. Egy alkotótevékenység folyamatának két sarkpontjára: az elsőre, mely mintegy kijelöli a költői szerepet, s a végsőre, mely lezárja – „és nem morgok többet”. E felütés és zárlat csaknem olyan tervszerű és normatív tartozékai e mű szerkezetének, mint az eposzénak vagy a szónoki beszédnek: propozíció és peroráció, ami pedig a kettő között elmondható, az az idő általi szorongatottság függvénye. Meglehet, ez biztosít epikai kiterjedést a műnek.

Van tehát ebben a tudatosságban egy nagy adag kényszerűség, s ez már nem feltételezés: a bőr alatt halovány árnyék második pár sora („a próza most túl lassú neki / idő nincs pepecselni”) megnevezi az alkotás folyamatának elkerülhetetlen felgyorsulását, idejének lerövidülését, egyben visszautal a versek főcímére. Az [öregkoromban akartam] végig a kényszerűséget beszéli el, az időnek való kiszolgáltatottságot. Az idő úgy kárhoztatja versírásra a szerzőt, hogy az alkotásnak ez a módja szükségmegoldásként, korlátozásként, megrövidítésként jelenik meg, erre utal a „megszakítottam egy regényt”, a „nem tud húst harapni”, a „be kell avatkozni”, az „előrehoztam”, de az „újra pisilnem kell” (a kié? című versben) is, mely a felgyorsultan múló idő, a megtízszereződő gyorsaságú öregedés, tehát az alkotásra kiszabott idő rövidsége mellé a betegség, pontosabban a betegség által kiszolgáltatott test képzetét rendeli. Egyben az elmúlásét, az alulmaradásét is – mint olyan perorációét, mellyel a testnek számolnia kell; legdirektebben a kiterít címűben. Ez a spontán hétköznapiság tartományaiban megszólaló, közvetlenségével ható vers a címét is rövidüléssel kapja. Míg a „kártyáim kiterítem” – a játék zsargonjában – a játszma felfüggesztése s az ellenfél színvallásra kényszerítése önreflexív keretek közt, a verscím, a kiterít az egyes szám első személyt azonosító rag elhagyásával új beszédhelyzetet teremt, az ellenfélként tételezett idő („az idei ellenem fordult”) beszédhelyzetét. Az időét, mely a betegséget hozta s állítja a képbe. Így a kiterít az egyes szám első személyű beszélőt helyezi tárgyesetbe, maga pedig, címmé emelve, vizuálisan is felülkerekedik tárgyán.

(Felülkerekedik, ráíródik, de finoman, vizuálisan, ahogyan a test rafinált részei, ahogy a körvonalak kirajzolódnak a szövegtesten, tünetszerűen: a bőr, a hólyag, a haj, a köröm. Gottfried Benn stílusdefiníció-átirata – le style c’est le corps – értelmében Györe Balázs arra késztet, hogy szövege költészetként, egymásra vetülő képekként olvasódjék. A regényírás felfüggesztése és a költői nyelv felvétele itt lépheti át a gesztus érvényét.)

A redukció nem feltétlen nyelvtani csökkentés és nemcsak nyelvi leszállítás, bár az is, hanem befejezetlenség és töredékesség, visszafogottság és önkorlátozás. Ami a szerző részéről jelentések ütköztetésének módszere, a befogadó számára: jelentésbővülések lehetősége. Lásd még: „hólyag és hó” (kié?) vagy „3” és „30” ([öregkoromban akartam]). Györe Balázs feltételezett könyvének versei e fragmentumszerűségüket illetően is versszerző technikát sejtetnek – a nyelv uralhatóságának feladását. Ugyanez biztosít az olvasó részére tágabb teret: érdekeltté teszi a (jelentés)alkotás folyamatában. A szerző beéri a közvetlen azonosítással, mint a kiterítben („a betegség valóság”); vagy éppenséggel „poundi” kép helyett, képalkotás gyanánt Pound nevét írja a versbe, mint az [öregkoromban akartam]-ban, s idézi Ezra Poundot. A képalkotás nagyobb terét is a befogadónak engedi át.

Ami a bőr alatt halovány árnyékban retorikának látszhat (felfedés: program és technika), vagy a megszakított regényírás utórezgésének (bevezetés: harmadik személyű elbeszélése az elkövetkezendőknek), mely az alkotást adott (meglevő, ismert) művek felhasználására, beolvasztására redukálja, valójában olyan erőteljes beindítása a befogadó képolvasó és képalkotó fantáziájának, mely indukció a kötet (maradjunk most már ennél) következő darabjaira is kiterjed. Az azonos című József Attila-vers felidézéséhez a cím átvétele is elegendő lett volna (amiként a kiterítből is hallatszik a Két hexameter). A „beavatkozás” azonban radikális: az intertextus ebben a kompozíciónyitó versben meghökkentően felülíródik. A József Attila-verset indító sor talányos képe („Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között”) nem konkretizálható, azaz vagy a semmi maga, vagy az elképzelhető bármi, a minden – s ebben képződik meg Györe Balázs (narrációjának) dühe. A „vicsorít” ugyan csak leheletnyit szűkít a képen, éppenséggel az „él” helyébe lép, de újraolvastatja az 1927-es előképét, egyéb sorait is dialogizálva („nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem”, „nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni”).

A kié? ehhez képest nemcsak a vers címét, hanem – az [öregkoromban akartam]-hoz hasonlóan – a szerző nevét is a képbe lépteti, valamint a Keresztury Dezső-vers (Kiserdő) két sorát (az eredetiben: „Egy bánatos isten görnyed / a tűnt idő kútja fölé.”), s rögtön cáfolja-ütközteti is őket: „szép de nem igaz”. De nem felülírja a verset, hanem rejtve idézi tovább azáltal, hogy a magáé fölé írja láthatatlanul – az enigmatikus címbe bújtatva. Györe Balázs versének címe (kié?) és persze a vers is a hozzáhallatszó (-látszó) Keresztury-vers nem idézett képével, pontosabban egy sorvégi kérdőszóra és -jelre redukált kétsorosával teljesedik ki. A Kiserdő „hiányzó” két sora: „Vérhullató lombok, tölgyek / néma bucsúja kié?!” A kié? tehát áttételesen, mivel annak technikáját is mozgósítja, a bőr alatt halovány árnyék című József Attila-verset is felidézi. A Györe Balázs versében megképződő jelentéstöbbletet a versben szó szerint nem olvasható idézet, egy nem látszó kép adja.