A szép Eusebia

VII. nap. VI. novella: Niccolo gróf és a szép Eusebia románca, azaz felejthetetlen történet egy határ menti grófról, egy vitéz költőről és nagyúrról, akinek a szívét a szerelem megsebezte. A hűtlen asszony meggyilkolása után hogyan kereste a mély érzésű gróf és országos főkapitány, Zrínyi Miklós a halált

– Mily sérelmesnek találom – szólt Fiametta –, hogy a Határvidék kóbor kutyáiról, macskáról és egyéb rossz életű egérkékről hallgatunk szerelmi történeteket. Előző vendégünk is jó bizonyság arra, hogy a nyomor, a túl nagy társadalmi különbség nem vezethet igaz szerelemhez, az irigység és a kiszolgáltatottság nem tanít távolságtartásra és nagylelkűségre. – Fiametta elnevette magát, mert bölcs önismerete eszébe juttatta, hogy ezeket a szavakat is a határvidékiektől tanulta. – Miért mi hallgassuk az egérkéket, ha mások rájuk ügyet sem vetnek – és vidám hangocskája együtt csilingelt a Körszálló előtt robogó villamossal. – Mi csak nemes átutazók ezen a vidéken – Pampinea bólintott, és a kristálygömbhöz fordulva egy erényekkel ékes, nemes politikusért imádkozott. De a Hang, a kristálygömbben ágaskodó nemes lángocska megsértette őket azzal, hogy nem feléjük fordulva beszélt magáról. – Talán a tekintete a láthatatlan tengert keresi – mondta Dioneo.

Graz és Velence illatos hölgyei, gyermekkorom parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők, ezek a női ruhás démonok elfeledtették-e velem e szilaj erdőket, amit a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? De a vörösség még ígéret volt, lábaim előtt sötétszín violák nyíltak, a mozdulatlan, titkolózó tavasz – és éreztem, befed a kék ég, mint egy hatalmas koporsó. Apró vadász a Dráva-part mocsaraiban, körülöttem veszedelmek, a háború, ami úgy parázslik, mint a szikra az augusztusi bozótban vagy a féltés, a szerelemféltés, ami a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.

De még nem volt augusztus, messze volt még Trakostyán, a mulatós Draskovics birtoka, a hadügyek bírtak itt maradásra, az aggodalmak, mert könnyebb volt a háború, a rontások, mint a szállingózó hírek, amelyek megkötötték a lábamat, megkötötték a kezemet. A mocsarak mélyén vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát, szép hölgyemet, Eusebiát, kit a versekben Violának neveztem, elképzeltem a tivornyákat, a részeg kiáltásokat, a hajnali vadászkürtöt, ami szólingatja a férfiakat. Beh egyedül vagy, Esusebia, sóhajtottam, lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű, titkos életű ibolya, csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. De nem a füveket simogató éjjeli szél jött el, hanem a háborúé, amikor még nem csapnak össze a fegyverek, csak a várakozás érik a levegőben. Elképzeltem a horvát erdők mélyén Eusebiát, a bánatos arcú violát, milyen egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában, de nem indulhattam se ősszel, se télen, se a következő tavasszal, csak versekben vigasztaltam az én szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedők és boldogak, mert a tél a februári esőkben lecsupaszította a földet, a földön elszórt tetemeket, és lecsupaszította a vágyakat; láttam fátyol, párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát urak felosonnak a szobájába, a falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél szaggatja.

De ez az éjszakai virág más volt, más, mint ahogy napközben, tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjszaka gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran lesett, engem figyelt a termek mélyén. De nem indulhattam el tavasszal, mert újrakezdődött a háború, nem indulhattam el nyáron, mert Bécsbe mentem Péter öcsémmel, nem indulhattam el ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg. Talán forral valamit ellenem, talán Trakostyánban más mátkát várnak, talán Draskovics más vőlegényt, talán a Frangepánt látná szívesen. Nappal elképzeltem bánkódó Violámat, éjszaka a félelemben, az aggódásban a sötétet, a kegyetlent, a titkos mátkámat, akinek kamrácskájába – ettől féltem – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett, Draskovics még nem adott végleges választ, én magam nem mehettem, visszatartott a háború télen, nyáron, magam helyett verseket küldtem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár, a magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén titkos, félelmes, ismeretlen.

De a kutya Draskovics nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban, engem türelemre intett, követeimet álnokul etette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök mind eltakarodtak, talán dörzsölgették a fagyos ujjaikat, én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Most nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert mozdulatlanok maradtak a fagyos ég alatt a gondolatok, és én, a vadász, ki mindenkinél csüggedtebb, mindenkinél magányosabb, kerülgettem köztük magamat. Mintha álmot látnék, úgy emlékezem, fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három friss vércseppet látok az úton. Semmi se mozdult, szellő se rebbent, csak tündökölt a vércsepp a nagy fehérségben, de én nem sebesült őzre gondoltam, nem sebesült vadkanra, hanem tudtam, ez csábítás, a domb mögött valami rettenetes fenevad leskel. Megfordultam, és hogy szabaduljak a félelemtől, Violám halvány orcáira, szép derekára gondoltam.

De vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, Violámtól hír nem jött, követeket hiába küldtem, azokat Draskovics mézes szavakkal megetette. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Viola a kegyetlenséggel, a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba, váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés, a virtus művészetét, mint egy becsvágyó hangya, tanulmányoztam az erősítés-, utánpótlástant, a hadviselést, a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat, ez a szép, beteg asszony jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics Gáspár a követeimnek megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.

Készült hát a kerek világ és az én szívem a menyegzőre. De bármit is főztek ki a Draskovicsok, bármit is tett vagy mondott Draskovics Gáspár, az én Violám, az én hallgatag, komor Violám csak tovább kegyetlenkedett. Lovagoltam vele a trakostyáni rengetegben, de az én mátkám egy szót se szólt, ha kérdeztem valamit, csak rám villantotta gúnyos, megvető szemét. De nem volt ez a szem meleg, kék fények villogtak benne, sürgető, de hideg kék fények, és míg én szép olasz szavakkal becézgettem, míg Marinót idéztem lelkesedve, megéreztem, ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre ledönteném. Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat, Eusebiát gyanús népség vette körül, dalmát, horvát, olasz lovászai, tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodott.

Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a menyegző után az ágyasházamba vezettem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nem csak ölelni tudom, gondoltam, ha lecsillapul, olasz verseket olvasok föl, majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, de idegen nyelv, majd látni fogja, majd megtanulja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a paripák vágtájában, az erdő túlvilági neszeiben, nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor őt először öleltem, a kéj tudatlansága, asszonyom hörgése, a havon látott három vércsepp, melyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe juttatta, hogy nőm a szavaknál is erősebb.

De nem törődtem bele ebbe oly könnyedén. Ha hazatért a vadászatról, hol lovászai élén – kék fényekkel sötét szemében – riogatta az erdőt, magamhoz vontam, olasz szavakkal, horvát szavakkal, magyar szavakkal becéztem, de ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Talán ily sebes szívet a szavak nem nyugtatnak meg, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehet, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, még tökéletesebben, mint a Szigeti Hektór. De Eusebia megrázta a fürtjeit, láttam, ahogy nekivág az erdőnek, kopják, lándzsák, vadászkürtök csábítják, még idéztem pár verssort Marinótól, de Violám a karomban elaludt.

Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár, a háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe, minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam, harcoltam – de Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáérek, de elaludt, ha verssorokat idéztem, rideg volt hozzám, a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje. Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a mogorva, szilaj asszonyt megöleltem, ahogy az ajkán új és új kéjeket szívtam be, eszembe jutott, miért nem siettettem jobban az esküvővel Draskovics Gáspárt – Eusebiától mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös: még szebb; már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállát simogatta.

Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Hirtelen leszakadt a tájra a hideg, én hadvezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallottam a vadászkürtök hangját, láttam az ablakomból, hogy Eusebia a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczy Balázs, de én most nem láttam a háborút, csak nejem vöröses ruháját, a lovászfiúk pökhendi, víg arcát. Folytatjuk, urak, mondtam Trankóczynak, utána megyek, őutána megyek, talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában, talán örülni fog, ha lát dárdásan. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz, ahhoz a dombhoz, ahol régen a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött az egyik vadász csókolta a feleségemet, a keze belemarkolt a mellébe, nőm nevetett.

A vadászokat (mind a hármat) a tisztáson megöltem, irdatlan dühömben leszúrtam a lovászgyereket is, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek – akik tegnap még bókoltak a feleségemnek – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat odaállítom az udvar közepére. Nyilvánosan, mindenki előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt. Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat, vagy a mérget választod, mondtam, akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha rimánkodik, ha a szemében a kék fények is megijednek, de Eusebia, a sírást legyőzve, csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet, a gyóntatópapot várta. Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam háttal az ablaknak, ne is lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Boldog, vad gyönyört éreztem, katonáim elnémult ajakkal tiszteltek, nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak fél füllel, unott szájjal hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.

Megtettem, mert szabad volt megtennem, második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadtam meg, és próbáltam Viola emlékét belefojtani a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. De Viola szembejött velem minden álmom mélyén, szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy a vonásait mindjárt halálos méreg torzítja el. Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de tudtam, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket; és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, egy sólymot, szilaj feleségem jutott eszembe, a bánat, akármerre mentem, összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem, inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába kerestem a rengeteg, az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, nem veszett el minden, amíg én emlékezem, az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a trák Orpheusz Eurüdikére, könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz.

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz, úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt! Avagy most, avagy sohasem: Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, egy kék pártás, szépséges viola, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. De lettem bár a dicsőség rabja, az álnok arcú Fortuna igába hajtója, mint a legnemesebb szerelem, úgy kísértettek a vércseppek. Nem beszéltem senkinek róla, de Eusebiára hol mint csalogató, kék pártás violára, hol mint a mocsarak mélyén élő, vad szörnyre, felbőszült vadállatra emlékeztem. Talán engem kísért, gondoltam, ha a tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezem ügyében, én tudtam, tehetetlen leszek vele szemben.

Ahogy Filostrato a grófot hallgatta, eszébe jutott egy részlet az isteni Alighieritől. Bár nem volt szokása, mégis dalra fakadt, és elénekelte a hölgyeknek:

Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,

mely vadságban a korbáccsal vetekszik:

virradattól napestig

tartom, kegyetlenül marokra fogva,

s nem kímélem e szép gyilkost, e tolvajt:

cirógatom, mint őzikét a medve.

Most még úgy tartja a kedve,

hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!

Akkor közelről nézek ám szemébe,

a vergődésnek vége:

körmei több sebet már nem hasítnak,

megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.

Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,

s míg karjaim közt béke száll szívére.

– Nemes Filostrato – szólt Emilia –, oly félelmetes, oly könyörtelen ez a dal, hogy nem vágyom másra, csak egy vidám, kellemes történetre – mondta, a szívében még mindig Eusebia szomorú sorsára, a végzet réges-régi masinériájára gondolva. A hölgyek helyeseltek, és minden szempár a kristálygömb fölé hajoló Dioneóra szegeződött, aki hízelkedve, ravaszkás mosollyal egy új, vidám történetért rimánkodott a lángnyelvecskéhez.