Az apa témája mint irodalmi és jelentéskategória

A férfi és a női princípium minden kozmogóniában az univerzum alapvető mozgatóerejének számít; a pozitív és a negatív pólus megkülönböztetése az anyagi világban történő tájékozódás kiindulópontjaként szolgál. Az ember szempontjából a létezés vertikális tengelye az apa princípiumán alapul, amely olyan értékeket konkretizál, mint a teremtő, a tekintély, a védelem, a biztonság, a családalapító, a példakép, az azonosság záloga, valamint a „nyelv ura”.[1] Elképzelhetünk egy egységes értelemmel bíró világot, ahol a felsorolt értékek különféle megvalósulásai a vertikális tengely különböző szintjeinek felelnek meg: a családalapító beteljesíti a Teremtő akaratát, az apa a fiára hagyományozza a házat és a törvényt, a fiú azonossága pedig az apáéból következik. Az emberiség története eme ideális egység megbontásának a története, amely egység azonban – mint a dolgok univerzális mértéke, s nem mint törvény – mégis állandóan jelen van. Már a görög mitológia istenei is elkülönülnek ettől az ideális egységtől. Az Ószövetség világának logikája ezzel szemben feltétel nélkül azonosul az apai tekintély princípiumával, és a kereszténység megalapítója kizárólag fiúként határozza meg önmagát.

A vertikális „apai” értéktengely közös alapot szolgáltat a deviációk fenomenológiájának, valamint a szellemi, az intézményes és a családi tekintéllyel szembeni lázongásoknak. E konfliktusok fellelhetők már az európai kultúra gyökereinél is, a történelem folyamán pedig olyan vallásellenes és programszerűen materialista állásfoglalások formájában öltöttek alakot, amelyekben döntő szerepet játszott a törvény, az állam és a vezér személyisége. Az egyén tudattalanjának olvashatósága – Freudnak és a pszichoanalízisnek köszönhetően – ugyancsak az apa és a fiú közötti konfliktus felismerésén alapul. Az apa kérdéskörének szinkron vizsgálata során az emberi történelem egyetlen fejezete sem hagyható figyelmen kívül. Vajon el tudnánk képzelni egy olyan jelentésdimenziót, amelyből hiányzik az apa paradigmája, amelyben az alkotás, a teremtés, a tekintély, a hagyomány vagy a nevelés logikájának nincs köze a vertikális jelentéstengely értékeihez, s amely – éppen ezért – radikálisan más lenne?

Az apa nélküli apa maga a káosz.

Az apa instanciáját a romantikus hagyomány – Schiller Haramiákjától Mácha erdejének „rettentő uráig” – az apának való ellenszegülés révén tagadja (e tagadással azonban mint „negatív tartalmat” meg is erősíti). A modern regény az apai tekintély lealacsonyítását helyezi középpontba: lásd a haldokló Goriot apót, vagy a lezüllött Fjodor Karamazovot. Kafka Levél apámnak című szövege felfedi e tekintély destruktív arcát; Roth Radetzky-indulója – s még inkább Jób című műve – pedig melankolikus emlékművet állít neki. A közép-európai példák közül mindenekelőtt Hašek feltétel nélküli és minden autoritástól mentes anarchizmusát kell megemlítenünk: Švejk az apa tökéletes ellentéte. Musil Tulajdonságok nélküli emberében a hagyománytisztelő apa halála után Ulrich ahelyett, hogy a császári ünnepséggel foglalkoznék, vérfertőzésre készül. A 20. század első felében – elsősorban a káosz felújításával és a véletlen jelentésteremtő tényezővé történő felmagasztosításával – a dadaizmus válik le az apai értéktengelyről. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az intézményesített rendhez fűződő viszonya nélkül nem volna érthető.

A megelőzőek tagadása, Lyotard szerint, a modern művészet minden műalkotásának posztmodern fázisát jelenti.[2] Ha a posztmodern fogalmán a jelentések pluralizmusát, az egységes értelem, az elfogadott tekintélyek, a megbízható azonosságok, valamint a tartós hagyományok hiányát értjük, akkor a kísérlet, hogy átlépjük az apai értékek koordinátái által jelölt világot, az egyik legradikálisabb „posztmodern” tettnek minősül.

Az apa kérdése az utóbbi évtizedek cseh irodalmának egyik kulcskérdése. Vaculík Fejsze (Sekyra, 1966) című regénye a „papa” tekintélyével, a saját lelkiismerettel és a bürokratikus hatalommal való szembenézés kérdését egy olyan történelmi pillanatban teszi fel, amikor egyértelművé vált az értelem ideális egységének összeomlása. Az 1993-ban megjelent Hogyan kell fiút csinálni (Jak se dělá chlapec) című regényében arra tesz kísérletet, hogy – mint apai feladatot – felvállalja a felelősséget a patriarchális értékek tiszteletben tartásáért.[3] Tárcák és naplók szerzőjeként Vaculík az evangélikus típusú patriarchális intézmény meglehetősen széles körű és nagyon energikus modelljét képviseli. Úgy jelenik meg, mint a családi hagyományok és szokások őrzője, mint „verejtékező arcú” gazda, aki elszántan küzd a gonosz ellen. Olyan férfi, aki ellenáll a kísértésnek és felel tetteiért.

A Vaculíkkal hagyományosan szembeállított Kundera Tréfa (1967) című regényében szintén egy olyan történelmi pillanattal szembesül, amikor az egyéni és a társadalmi élet ideálja alapjaiban rendül meg, s az értékek, a hagyomány és a tekintély illúzióként és csalásként lepleződik le. Ő azonban Vaculíkkal ellentétes irányban halad. Nem vállalja magára a létezés elveszett egységének helyreállítását, mindössze a felbomlás folyamatára összpontosít. Az élet máshol van című regényében a főhős apja már meghalt, s mindent, ami testi és szellemi létezésével állt kapcsolatban, az anyja ragadott el. A Búcsúkeringőben Kundera a biológiai apaság kérdését problematizálja, pontosabban azt mutatja meg, hogy miként tűnt el a mindennapi életből. A trombitás Klíma apasága egy alkalmi szerető döntésének köszönhető, meddőnek hitt asszonyok férjei pedig azáltal lesznek apák, hogy egy különc orvos – fittyet hányva a természet törvényeire – laboratóriumi úton termékenyíti meg pácienseit. A Búcsúkeringő elsősorban a felelőtlenségről, a vertikális értéktengely széteséséről és a „nem létező isten” tekintélyének paradox működéséről szól.

Egy másik regényében, A nevetés és felejtés könyvében, Kundera olyan helyzetekre jellemző motívumokat bont ki, amelyekben nincs jelen semmiféle tekintély, törvény vagy hagyomány. Ilyenek a promiszkuitás, a múlt elfeledése, a gondtalan és kegyetlen gyerekek szigete vagy az édeni ártatlanságot színlelő nudista játék. A nevetés és felejtés könyvének, szintúgy, mint a Halhatatlanságnak, a központi témája az apa halála és haldoklása. Az előbbiben az apa elmúlása a tonális zene végével kerül összefüggésbe. A zenész papa fiának adott magyarázatában a hangnemet egy szigorúan elrendezett királyi udvarhoz hasonlítja, ahol mindenki tisztában van a hierarchikus viszonyokkal, a zene ennek köszönhetően válik beszéddé, a zenemű pedig történetté. Azáltal, hogy Schönberg egy forradalmi dekrétummal eltörölte a tónusok hierarchiáját, létrejöhetett az egyetlen olyan birodalom, amely egyenlőségen alapul, s az apai princípium immár végérvényesen kiveszett a zenéből.[4]

A Halhatatlanságban a nagyapa haldoklik; élete fokozatosan a családi történetek keretein kívülre kerül. Noha egész életében család vette körül, mégis olyan magányosan élt, mintha valamely tudománynak szentelte volna életét vagy szótlansági fogadalmat tett volna. Vagyonát titokban a lányára akarja hagyni, hogy az gondtalan és független életet élhessen, Agnes tragikus halála után azonban mindez értelmét veszti. Agnes és az apja párbeszéde azon ritka szöveghelyek egyike, ahol Kundera nyíltan felteszi a Teremtő létezésére vonatkozó kérdést. Az apa kijelenti, hogy hisz a Teremtő komputerében; miközben nem is sejti, hogy a program tartalmazza lánya idő előtti halálát s egyúttal jövőbe vetett hitének hiábavalóságát is.[5]

Az apa témája nemcsak a történet szintjét érinti, kifejezésre kell jutnia a mű nyelvezetében s mindazokban az alkotóelemekben, amelyek a művet egésszé szervezik. Kundera azon módszere, hogy a történetet bizonyos témák ismétlődő variációiból állítja össze, Beethoven művészetében leli meg eredetét; a kompozíció kidolgozottsága révén még mindig a „tonális hierarchia”, vagyis az apai princípium világába tartozik. Vaculík módszere, első pillantásra, ezzel ellentétesnek tűnik: a napló autentikusságához közelít, s a szerző személyén alapuló benső igazság elvét érvényesíti, amely nem gátolja az irodalmon kívüli tényezők beáramlását a szövegbe. Míg Vaculík a családi hagyományra és a személyes tapasztalatra helyezi a hangsúlyt, addig Kundera számára az érték garanciáját – mint ahogyan azt esszéiben is megfogalmazza – az európai regény hagyománya szolgáltatja. Az irodalomnak e két, homlokegyenest ellentétes felfogása nem is annyira a különbözőképpen értelmezett és megélt írói tevékenységből ered, mint inkább a regény szerepéről vallott eltérő vélekedésből. Vaculík elmossa azokat a különbségeket, amelyek saját etikai álláspontja és a műben kifejeződő értékek között létesülnek. Regényeiben Kundera tartózkodik az értékekkel kapcsolatos nyílt állásfoglalástól. Felkínálja olvasóinak a jelentések polifóniáját, amelyben a szerző hangja csupán egy a többi között. Vaculík prózájában megmarad – még ha nem is valósul meg teljes egészében – az értelem egysége; a belső összefüggésrend, valamint az irodalmi tradíció tekintélye azonban csorbát szenved. Kundera „viszonya a regényhez már-már a vallásos regényesség alakját ölti”, állítja Jiří Kratochvil.[6] Ám ami egy felsőbb egységesítő elem hipotézisét illeti, az olvasó támasz nélkül marad: a paradoxonok és az ironikus tükrözések rendszere meghiúsít minden egyértelműsítő törekvést.

Ugyancsak érdekes összefüggésekre engednek rálátást Bohumil Hrabal művei, ha az apai princípium szemszögéből vizsgáljuk őket. Az „önvilágámítás” (pábení) módszere, a véletlen események feljegyzése és a kollázstechnika mintha a dodekafónia családjából származnának. Olyan ez, mint Varese zeneműveiben „a zajok rafinált szerveződése, ami megragadó, de már valami másnak, valami más nyelven szólónak a történetét nyitja meg”.[7] Az új irodalmi nyelvnek, amelynek alapjait a cseh prózában Hrabal rakta le, a történet szintjén Pepin bácsi alakja felel meg, akinek az elbeszélésben betöltött szerepe messze meghaladja az apáét. A tökéletlen, vitatható tekintéllyel felruházott nagybácsi alakja Putík Férfi borotvával (Muž s břitvou) című regényében is felváltja az apai mintát.[8]

A tradíciótól való többirányú elszakadás szándéka főként Hrabal korai műveire jellemző; olyan ez, mint valamiféle „előremenekülés”, amihez aztán a későbbi művekben visszatér. A kulturális múlt apokalipszisének reflexiója az Őfelsége pincére voltam című regényével veszi kezdetét és a Túlságosan zajos magányban éri el tetőpontját. Az öreg Haňťa könyvek bezúzásával foglalkozik, miközben ő maga is egyre inkább egy könyvhöz válik hasonlóvá. Testileg és lelkileg egyaránt vertikális tengelyen mozog: munka közben lejár a pincébe, majd feljön onnan, monológjában alacsony és magas témák váltakoznak. A kulturális tradíció, amelyet magában őriz, egyszerre nyilvánul meg felemelkedésként és bukásként.  

A negyvenes években született nemzedék művészetében az apa alakja már nem magától értetődő. Karol Sidon Álom apámról[9] (Sen o mém otci) című művében egy halott apa emlékével, valamint négy nagybácsival és egy mostohaapával szembesül. (A tizenkét évvel idősebb Ota Pavel a zsidó hagyományból meríti a derűs természetű apa alakját.) Daniela Hodrová a Thétában a tér, az idő és az elbeszélő én kohézióját vizsgálja az apa halála utáni szituációban.[10] Jiří Kratochvil két regényében is foglalkozik az „apaszindróma” témájával: Éjszakai énekszó (Uprostřed nocí zpěv) és Avion.[11] A több mint egy generációval fiatalabb Zuzana Brabcová két prózájában úgy köti össze az apa problematikus alakját a kanonikus elbeszélésmódok radikális átgondolásával, hogy közben – mintegy az analogikus és szimbolikus összefüggések javára – lemond a kronológia törvényszerűségeiről és az okozati felépítésről.[12] Úgy tűnik, e témát a fenti szerzők saját tapasztalataikból eredően választották; nem feltételezzük, hogy hatottak egymásra, sem azt, hogy valamiféle közös irodalmi programot követtek. Valójában nagyon is különbözőképpen dolgozták fel az apa témáját. Mégis van egy figyelemreméltó közös vonásuk, ez pedig abban áll, hogy az apa keresése a szövegben egyszersmind egy új forma keresését is jelenti.

A továbbiakban e szemszögből kíséreljük meg szemügyre venni Jiří Kratochvil Éjszakai énekszó című regényét. A regény két, látszólag ellentétes és komplementer elbeszélő történetéből tevődik össze (e tekintetben rokonítható Italo Calvino A kettészelt őrgrófjával). Mindkét elbeszélő első személyben szólal meg, és mindkettő az apját keresi.

Az első – fantazmagórikus – elbeszélő fogantatásának körülményeiből adódóan többé-kevésbé ördögi természetű; anyját a háború idején katonák erőszakolták meg. A fiú – Kundera alakjaihoz hasonlóan – maga választ apát magának, ám nem a „kínálatból”, hanem az álom világából. A mágikus tulajdonságokkal rendelkező fantáziaapát teljes körű tekintéllyel ruházza fel, hallgat a tanácsaira és teljesíti minden képzeletbeli kérését. Minél képtelenebbek és valószerűtlenebbek az apa létezésének bizonyítékai, annál nagyobb fontosságra tesznek szert az elbeszélő életében.

A másik elbeszélő, az életrajzi elemekből szőtt Petr, rendezett pedagóguscsaládban nőtt fel az ötvenes évek Brünnjében, de az apja disszidálása után hirtelen törvényen kívül találja magát. Az isteni és az emberi törvények szerint ugyan származása feddhetetlen, és erkölcsös életet él, mégis száműzik a társadalomból. A két ellentétes fiúalaknak két ellentétes apafigura felel meg, akik közül egyik sincs fizikailag jelen, és mindkettő kívül áll a társadalom és a természet törvényein. A fantasztikus és a valószerű világban az apa eltűnésével párhuzamosan teret nyernek az irracionális és abszurd jelenségek.

Az apa alakjának önazonossága mindkét világban kétségessé válik. A fantasztikus apa hol kóborló mágusként, hol pedig a legendás Prudencius atya képében tűnik föl: nemcsak tartózkodási helyét változtatja meg, hanem identitását is. Mágikus képességeit – például, hogy miként lehet felhasználni a patkányokat a nemkívánatos személyek eltüntetésére – a fia is örökli. A valószerű apa, aki tanító és ornitológus (ebben hasonlít Velimir Hlebnyikov apafigurájára), távozásával minden bizonyosság eltűnik a családtagok életéből.

Az űr, amit az ellentétes apafigurák maguk után hagytak, mindkét esetben hasonlóan viselkedik: előhívja a gonoszt. A fantazmagórikus elbeszélő, miközben apja után kutat, fokozatosan a társadalmi és erkölcsi törvényeken kívülre kerül. A valószerű elbeszélő szintén elveszíti azt a lehetőségét, hogy pozitív figura legyen: az apa eltűnésével a család életébe különféle alakban (rendőri felügyelet, anyagi nélkülözés, félelem és bizonytalanság) belépett a rossz. Az apát megillető hely azonban egyik esetben sem marad üresen, amennyiben azt a vonzás cáfolhatatlan törvényének engedelmeskedve hívatlan és bizarr apaalakok igyekeznek betölteni.

Petr apjának helyére egy rendőr pályázik, aki az évek folyamán a család életének részévé válik. Beleszól a családi ügyekbe, igyekszik óvni Petrt, s a halálos ágyán egy „varázserejű ajándékot” ad az immár felnőtté lett gyámfiának. A fiú az apja helyének bitorlását perverziónak tartja, a rendőr ajándékát azonban elfogadja, sőt a hátrahagyott útmutatások alapján az összes megtakarított pénzét egy titkos projektbe fekteti.

A fantazmagórikus elbeszélő tevékenységét úgy is felfoghatjuk, mint az elhagyott gyermek kompenzációs képzelgéseinek gyümölcsét: az örökbe kapott varázsereje miatt a „fattyú” nincs ráutalva az apai védelemre. Társadalmi téren sem igényli az apai törődést, sőt ő maga használja ki az ál-apafigurákat. Gyakorlatilag egyáltalán nincs szüksége apára – és mégis fanatikusan keresi az apját.

A két elbeszélő világa úgy viszonyul egymáshoz, mint képzelet és valóság, mint ugyanannak a dolognak a színe és visszája, miközben a két történet összecseng. Az emigráns családjáról szóló realista történetben az apaság kérdése ugyanúgy oldódik meg, mint az elképzeltben – a döntéshozatal síkján: a szereplőnek el kell döntenie, hogy feladja vagy vállalja az apa szerepét, hogy elfogadja vagy elutasítja az apát.      

A valószerű történetbe olyan fantasztikus elemek épülnek be, mint a bűvös útvesztő, ahol megszámlálhatatlanul sokan tűnnek el; a titokzatos „alak”, aki egy fényképen és a rendőrségi kihallgatáson az apát helyettesíti; a sebhely, amely akkor jelenik meg az anya nyakán, amikor az apa eltűnik. Fantasztikus motívumok kísérik Petr gyógyulását is: a szanatórium udvarán a nemrég elhunyt Sztálin szellemalakjával találkozik, aki fiává fogadja őt. A Petr elbeszélésében szereplő apáknak közös ismertetőjegye, hogy egy nem kívánt szerepet vagy küldetést erőszakolnak a „fiukra”.

Feladatok és küldetés nélkül az élet beteljesületlen maradna; a küldetésnek azonban „igazinak” kell lennie. A fantasztikus elbeszélő minduntalan a fantasztikus apa utasításaira vár. Meggyalázza az apa szerepére pályázó szovjet ügynököt, Lopuhint, és mágikus erejét felhasználva kiéhezett patkányok ezreit szabadítja rá. Közben kiderül, hogy Lopuhin valójában férfiruhába bújt nő. Lehet-e bármi is megalázóbb egy fiú számára, aki egész életét az apa keresésének szentelte? Vagy annak tudata sarkallja bosszúra az elbeszélőt, hogy apa nélkül nem válhat valódi férfivé?

A „fejesek” szintén olyan kategóriát képeznek, amely mindkét történetben az apai tekintély paradigmájához vagy annak elferdített alakváltozatához tartozik. Az ironikus Boldog háború utáni esztendők címet viselő első fejezetben „fontos funkcionáriusok” egy kirándulás alkalmával a hegyekbe invitálják az apát, aki – miután odaadta nekik élelmét és ivóvizét – a fiát ajánlja fel „hiúzcsaléteknek”. A pap nem felel meg a parodizált bibliai történet elvárásainak, de a gonosz telhetetlen angyalaival szembeni tehetetlensége és kiszolgáltatottsága sejteni engedi, hogy apai feladatát képtelen lesz betölteni.

Úgy tűnik, az apa eltűnése – környezettől függetlenül is – bizonyos törvényszerűségekre utal, hiszen a realista történet alapjában véve nagyon hasonlít a fantasztikusra. A mágikus, mesei, társadalmi, történelmi és vallási elemek végső mérlege kiegyenlítettnek mondható: a fantazmagórikus elbeszélő is kap egy varázserejű ajándékot (egy meseházikót) a mostohaapjától.

Az nem deríthető ki, hogy az apa–Isten analógiát a szerző szándékosan helyezte-e bele a regénybe, mindenesetre nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Már csak azért sem, mert többről van itt szó, mint az általánosan elfogadott szimbolikus összefüggésről. Az eltűnt apáról szóló regény számos olyan szituációt ír le, amelyek a modern ember szellemi látókörét jellemzik: kezdve a voltaire-i „ha Isten nem lenne, nekünk kellene őt kitalálnunk” gondolattól az Istent önmaga képére teremtő emberen át egészen Horkheimer „valami másféle”, kibontakozó és létrejövő rend „iránti vágyáig”.[13] Röviden: az érzéstől, hogy Isten eltűnt vagy elfordult tőlünk, az arra irányuló kísérletig, hogy az ember maga legyen teremtő.

Az adott helyzet megoldásának kulcsát továbbra is az elbeszélés vizsgálatában kell keresnünk. Kiindulhatunk abból a megfigyelésből, hogy mindkét szövegben fontos szerepet játszanak a fantasztikus és groteszk motívumok. Általában véve a történetek dinamikája okok és következmények láncolatában bontakozik ki, amely logikus és racionális éppúgy lehet, mint fantasztikus, mese-, álom- és véletlenszerű vagy hihetetlen. Az okozatiság minden fajtájának a történetben egy-egy irodalmi műfaj felel meg, s mindegyik egy meghatározott világképet rejt. Elegendő, ha arra utalunk, mennyire eltérő okozati törvényszerűségek uralkodnak olyan szerzőknél, mint Sterne, Balzac, Poe, Breton vagy éppen Márquez. Az elbeszélő teremtő és démiurgosz, mivel – kifejtett vagy látens módon – a fikció révén képes addig ismeretlen okozati összefüggések feltárására, s így befolyásolhatja az olvasó világérzékelését.    

Mint mondottuk, Kratochvil prózájában a fantasztikus elemek döntő szerepet töltenek be az okok és következmények láncolatában. Ám mintha éppen itt, a szöveg felépítésében lenne csekélyebb a szerepük. Egy hagyományos kánonokhoz ragaszkodó olvasót mindkét elbeszélés frusztrálhat. A történet logikai konstrukciójában található egyenetlenségek azonban kulcsot adhatnak az elbeszélés „másféle” logikájához. A fantasztikus elbeszélő felkeresi Kamilkát, az apuka barátnőjét, hogy az ő segítségével férkőzhessen a megálmodott apa közelébe. Közben embert öl, számos nyaktörő kalandot él át, mégsem kerül közelebb az apához. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen a motivációja leplezetlenül abszurd: a brünni postán dolgozó Kamilka révén igyekszik protekcióhoz jutni brazil postai kézbesítőknél. Feleségül veszi Kamilkát, mert így reméli, hogy az ismeretlen apának írt levelei ismeretlen címekre juthatnak el. A fantazmagórikus motívumok logikája megfelel a valós történelmi események groteszk mivoltának; a mindennapok valósága mellett egy párhuzamos világot nyit meg, s egyenes összefüggést teremt az apa távolléte és az abszurditás között. Még Petr valószerű cselekedetei is abszurd eredményre vezetnek: fáradsággal megtakarított pénzét egy titkos vállalatba fekteti, amelyről egy magnószalagon a haldokló rendőr beszélt neki. Az olvasó azonban nem tudja meg pontosan, miről is van szó, s hogy honnan ered a bizalom az apa helyén élősködő alak iránt.

A történet logikai egyenetlenségei széles spektrumban reflektálnak az apa hiányának sajátos ontológiai szituációjára: „Ismét, mint már annyiszor, hamis nyomra bukkantam. Vágyakozással telten haladok egyik helyről a másikra, s ez a vágyakozás készít fel újabb utakra, könyörületesen eltörli a csalódásokat, s én mégis mindig csak igaztalan embereket és hamis nyomokat találok.”[14]

Az apa nélküli világban megbomlik a kauzális rend. Vágyakozástól elhomályosult világ ez, amely álmok révén sajátítható el. A regényben a két elbeszélő mellett egy harmadik is jelen van, egy „metaelbeszélő” vagy szövegen belüli „szerző”, aki a regény felépítéséért, valamint az okok és következmények kapcsolódásáért felel. Mindössze egyszer tűnik föl a regényben – a szöveg-ének-éjszaka közepén, mint egy tengely, határvonal vagy tükör a könyv terében – , s a készülő művét olvassa fel barátjának. Az apa (az értelem, a hagyomány, az érték, az azonosság, a biztonság és – miért ne – a transzcendencia) iránti vágyáról nem tudunk meg semmi közelebbit. Ehelyett egy regény tervezetét látjuk, s nem többet. Regényt írni eszerint annyit tesz, mint szerencsés véget találni egy szomorú történetnek: eljutni a katarzisig, a megértésig, az egyensúlyig. Megtalálni az értelmet és belépni egy hagyományba. Értéket teremteni. A regényírás az egyetlen tett, amely e többsíkú történetben beteljesedik. A szerző ennek folytán válik a vertikális értéktengely részévé, s egy meghatározott világ, rend, logosz apjává és teremtőjévé.

A szerző jelenlétének köszönhetően a szövegben láthatóvá válnak a jelentésteremtő eljárások az olvasó számára. Ez különösen a váratlan és döntő jelentőségű lépések esetében figyelhető meg. Sokat közülük a szerző homályban hagy: nem derül ki például, hogy mi lett a rendőr varázslatos ajándékával, vagy hogy mi a jelentősége annak a titokzatos tárgynak, amelynek hatalmában áll feltámasztani a halottakat és elpusztítani a meg nem születetteket.

Vajon mi lehet a szerepe ezeknek az elbeszélői eljárásoknak? Kratochvil olvasója hamar rádöbben, hogy naivitás lenne meseszerű megoldását adni egy meseszerű talánynak, ezért készségesen aláveti magát a szerző intenciójának. Engedi magát elvarázsolni a képzelet által, amely egy fantazmagórikus álomnak a valós szocializmus kulisszáját kölcsönzi, s úgy hallgatja a brünni dialektust, mint egy rég elfeledett anyanyelvet. A „megfejtés” nem más, mint maga az elbeszélés, a szerző játéka a történettel. Másféle megfejtés nem is képzelhető el: az apa kereséséről szóló történet ugyan lehet fantasztikus (vagy fantasztikusan előadott), de semmiféle értelemben sem lehet fantasztikus a befejezése. A megálmodott elbeszélő nem találhatja meg a megálmodott apát. A „meseszerű” megoldás nem lenne kielégítő, nem felelne meg az eltűnt, a megálmodott, az ismeretlen, ám mégis megszüntethetetlen apa üres helyének. A valós elbeszélő azért sem találhatja meg apját, mert az apa szerepének megüresedett helye végleg eltűnt a gyermekkor soha vissza nem térő idejében.  

A valóság két síkján (a történelmi és a fantasztikus síkon) játékba hozott történetnek tehát a megoldást – az apát – magasabb szinten kell keresnie: a történet felépítésének szintjén, a metaelbeszélés síkján, a regény és a szerző ontológiai státusában.

Ha összevetjük a fenti elemzés tanulságait Lyotard elméleti belátásaival a modern művészet posztmodern fázisáról, amelynek – mint emlékezhetünk rá – legfőbb jellemzője a megelőzőek tagadása,[15] érdekes dolgot figyelhetünk meg: az apa kategóriáját – amely univerzális jelentésének köszönhetően túllépi az időbelileg meghatározott „megelőzőeket” – a modern irodalom ugyan folyamatosan kétségbe vonja, végleg megtagadni azonban mégsem tudja. A megszüntetésére és a meghaladására irányuló kísérlet mindig nyomot hagy maga után, s meglehet, e nyom csak még inkább kiemeli, amit eltörölni vél. Míg a történelmi időben forradalmak és restaurációk váltakozásának lehetünk tanúi, a pszichológia síkján pedig az apa megdöntésére és helyének elfoglalására tett egyidejű kísérleteknek, addig a regény történetében a formai szabályok folyamatos megsértését s egyben az elbeszélő tekintélyének erőteljes hangsúlyozását figyelhetjük meg. Helyzetek bonyolult halmaza tárul így elénk, amelyben az apa alakjának affirmációja éppúgy szerepet kap, mint jelentőségének tagadása. Nem kell eldöntenünk, hogy Kratochvil regénye melyik pólus felé hajlik, az erre vonatkozó kérdés fel sem merül.

Mi következik mindebből? Ha igaz, hogy a kortárs művészet tagadja azokat a válaszokat, amelyek még nem is oly régen általánosan elfogadottak voltak, akkor ehhez azt is hozzátehetjük, hogy egyúttal óvakodik az olyan kérdések felvetésétől is, amelyek előfeltételezik vagy akár csak sugalmazzák az egyértelmű válaszokat. A negáció/affirmáció és a religiózus alapú vagy-vagy kétosztatú rendszere helyett az egzisztenciális szituáció többértelmű modelljével találkozunk, amelynek felismerésére, kifürkészésére és átgondolására az elbeszélés ad lehetőséget. Az adott kérdéskör egyes elemei e modellben mintha szélsőségek felé hajlanának: az életkörülmények, a tettek következményei, a hősök viselkedése és a képzelet felhasználása egyaránt szélsőséges, csakúgy, mint a regényforma, amely saját határaihoz érkezik. Szélsőséges a vágyakozás és az üresség is. De miből fakad ez az üresség? A tekintély, az értelem, a rend, a hagyomány vagy az apa hiányából? Az ismeretlen, a csupán sejtett, a nélkülözhetetlen vagy megkérdőjeleződött értékek hiányából? Az elképzelt, a megálmodott vagy egy felsőbb törvény által adottakéból? A teremtettekéből vagy a megteremthetőkéből?

Lehet, hogy a káosz egyszer apa lesz maga is...  

Forrás: Sylvie Richterová: Téma otce jako významová a literární kategorie. In Jan Schneider szerk.: Slovo, struktura(lizmus), příběh. Pocta Květoslavu Chvatíkovi. Olomouc, Aluze 2000, 195–209.

[1] Deleuze, Gilles: „Présence et fonction de la folie dans la recherche du temps perdu.” In Saggi e ricerche di letteratura francese. XII. kötet, Roma, Bulzoni 1973, 379–390.

[2] Lyotard, Jean-François: Le postmoderne expliqué aux enfants. Paris, Editions Galilée 1986.

[3] Lásd még Kratochvil, Jiří: „Nesmrtelný chlapec”. In uő: Příbéhy příběhů. Brno, Atlantis 1995, 163–169.

[4] Kundera, Milan: Kniha smíchu a zapomnění. Toronto, Sixty-Eight Publishers 1981, 187–188. (magyarul: A nevetés és felejtés könyve. Budapest, Európa 2002, 225–226. ford. Zádor Margit).

[5] Kundera, Milan: Nesmrtelnost. Brno, Atlantis 1993, 19., Kratochvil, Jiří: „Nesmrtelný chlapec”. 165.

[6] Kratochvil, Jiří: „Nesmrtelný chlapec”. 165.

[7] Kundera, Milan: Kniha smíchu a zapomnění. 188.

[8] Putík, Jaroslav: Muž s britvou. [1986] Praha, Práce 1991.

[9] Sidon, Karol: Sen o mém otci. [1986]. Praha, Mladá Fronta 1992.  

[10] Hodrová, Daniela: Théta. Praha, Československý spisovatel 1992.

[11] Kratochvil, Jiří: Uprostřed nocí spěv. Brno, Atlantis 1992; Kratochvil, Jiří: Avion. Brno, Atlantis 1995; Az apa témája e tanulmány írójának némely prózai művében is domináns elemnek számít, l. Richterová, Sylvie: Slabikář otcovského jazyka [1985]. Brno, Atlantis – Arkýř 1991; Richterová, Sylvie: Druhé loučení. Praha, Maldá fronta 1994.

[12] Brabcová, Zuzana: Daleko od stromu. Köln, Index 1987; Brabcová, Zuzana: Zlodejina. Praha, Československý spisovatel 1995.

[13] Lásd pl. Horkheimer, Max: Die Sehnsucht nach dem ganz Anderen. Hamburg, Fruche Verlag II. Rennebach 1971.

[14] Kratochvil, Jiří: Uprostřed nocí spěv. 113.

[15] A modern, a posztmodern és a hagyomány kérdéséhez lásd még Chvatík, Květoslav: Svět romanů Milana Kundery. Brno, Atlantis 1994, különösen: 121–122.