Éjszaka

Előszó:

Tovább írja magát az este. Dugába dönt néhány keresetlen szándékot: a rakoncátlan fekete betűk önálló élete nem áttekinthető. A bíbelődő szöveg hátramarad.

Még távolról szemmel tartjuk egymást. Az egyszerűsítés vegyi folyamatában van. Szándékot keres magának az indulat, a kéjelgő telihold. Nehéz és árnyékkal teli a háttér. Vállamra a maradéktalan és a csenevész akasztja terhét. Takarója nehéz.

I

(Hang): Az arányokat óvatlanul kezeled. Ezért: gondosan beleszövöm magam az emlékeidbe. Átjárhatatlan és beláthatatlan folyosók lesznek helyszíneink. A számtalant gyakoroljuk. A tanulság már most átviláglik: (megoszthatatlan a kéj). Ritmusa nem az enyém, átvilágít rajtam, mint aki csak átutazóban van.

II

Most már minden kétséget kizáró, hogy azonos vagyok a tragikus sorsú Barbóczy Rozáliával. Már a kezdeteknél feltűnt a sorsunkra vonatkozó egybeesések, véletlenek sorozata. A párhuzamok sokasodtak és egy tragikus augusztusi napon átfedni tűntek egymást. Szavak szűrődtek át, kifejezések és hangulatok. Ott volt egy villanásra az idegenség érzete, az ismerős állapot. Valami fesleni látszott. (Hang): Az idő összemosott partja hangtalanul omlik be.

A test iránya: keletről nyugatra. A kézfej a nyak hajlatába ágyazva. Természetellenes? Ám legyen – mozdulat. A meghittség egy változata. A szép. Mozdulni se. Ennek oka az azonosság. Pár hónapja jelent meg. Ha beszélek róla (mert beszélek róla) a hallgató nevet. Számtalan helyzet. (Ennek látványa megsokszorozza a történet lehetőségeit.)

A végkifejlet (nehézkedés, minek lenyomatát sejteni lehet) jelent meg. A gondolat végre hozzánk férkőzik. Ennek nyomán a hasonlóság áttetszőbbnek, egyenes vonalúnak tűnik. A válasz kivonás tárgya. A történés.

Ennek nyomán sokasodtak a kérdések és válaszok permutációi. A valószínűség fertőzte meg a dolgokat!? Egy burjánzó, fékezhetetlen indulat. És a kétségek nem-jelenléte. A hiány nem jelenléte. A lehetőség.

Jó hely. Mint aki a nevét hallja egy ismerős hangon, csak a közelben senki nem látható.

III

A konyhába jövet magamhoz vettem a hűtőre mágnesezett bevásárló cédulát. Ismerősnek vélt betűkkel írt listáján ez állt: méz, narancs, koriandernek víz! A koriander ott állt az ablakban, kis porceláncserepének kék indái elvegyültek az ég kékjével. A látványhoz nincsenek referenciák. A tárgyakhoz sem. Ez is, meg az is lehet. Az effajta, következtetések nélküli állapot (súlytalanság) nem áll sokáig érvényben. Ezt várom: az érvényt. Keresem. Lassan csomagolok. Óvatosan, kimért mozdulatokkal (mint aki csak ismerkedik a mozgás tapasztalásával), hogy ne engedjem be a pánikot. Ennek lassított mozdulataival rakom egymás mellé a ruhadarabokat, melyeknek se színére, se tapintására nem emlékszem. A csomagolás szándéka csupán ennyi: megtölteni a bőröndöt. A felmerülő kérdések összemosódnak és elhullanak. A telített bőrönd tetejére egy ébresztőórát teszek. A szekrényből egy vékony anyagú kék és fehér madeira ruhát öltök magamra. A fiókból előveszem a fehér kalapot és a hozzá illő fehér kesztyűt. Mielőtt kinyitnám az ajtót, kezem a kilincsen. A gömbölyű kilincs tapintása, a fém simasága és hőmérséklete. Vajon miért ilyen meleg? A tapintás nem gondolat. De vajon hol vagyok? A válasz túlságosan sietős és kézenfekvő, ezért – most – kikerülöm. Egy gondolat, nekifeszülve a számtalan lehetőségnek. Az éjszaka számtalan színének. Erre figyelek.

Az ajtó túloldaláról áthallatszik a lépcsőn lerohanó lábak dübörgése. A pánik pár centiméterre tombol. Ha az ajtót kinyitom, én is része leszek.

A rádió el-elhalkuló közvetítése már csak az érkező ciklonról beszél. A parton lévő épületeket már kora reggel kiürítették. Utolsóként hagyjuk el a házat. A tenger felől már megérkezett a viharos szél, maga előtt tolva a jeges vízszilánkokat a levegőben. A süvítő szél egyre nagyobb erőre kap, tépdesi az emberek ruháit, a fák ágait, a koriandert az ablakban. Átjár mindent: a kinnt és a bennt mossa egybe. Ez a tény fokozza a pánikot. A pánik: elutasítani valaminek a tudását. Az emberek úgy vélik nincs idő és mód az artikulálásra: a természeti erővel szembeni ellenállás a téboly. Nagygallérú esőkabátjuk se így, se úgy nem nyújt védelmet.

A lépcsőn lefelé dulakodó, ziháló, gondolkodni már nem képes embermasszában szabadság van. Érzem az ízét. Érzem ahogy megsokszorozódnak a lehetőségek. A ciklon szele birtokba vesz, a tömeg fölmorzsol, ereje a szándékaimmal biliárdozik. (Neve is van.) Hát így történt.

IV

Az intarziás falak mintha elszívták volna a szoba, a lakosztály fényét. Az óriási ablakok ellenére a fény itt eltűnik. Csapdába esik. A tenger látványa kifakult. A lakásban a munkások utolsó simításaikat végzik. Amint meglátnak, könyökükkel megbökik egymást, így jelzik egymásnak jelenlétem, mert megismernek, ahogy – akár egy álomban – járok egyik teremből a másikba. Nincs múltam, tehát emlékeim sincsenek, mégis tudom hová tartok. A sorsszerűségnek eme megtapasztalása mámorító. A legsötétebb szobában az apró, csillámló lámpák alatt, mint egy biliárdszobában – ahonnét hiányzik a leeresztett nagy lámpa, a játék izgalma –, új, vaskos bútorok állnak. Emiatt a szembetűnő újság miatt mindegyikük kirí a környezetéből, mindegyik magára akarja hívni a figyelmet. Eme hangzavar tölti be a termet.

(Hang): Mint állatok a sötétben: a mi érzékeink kifejlődtek, idomultak – így tudjuk egymás közelségét: a csontjainkkal, lázas ízületeinkkel, mindig ugrásra kész idegeinkkel megérezzük egymás létét.

Ez az én házam. Az apám háza volt, a testvéreim háza. A szóbeszéd nem érdekelt. Behorpadt arccal néztek el a tények mellett. Senki nem akart nyíltan beszélni. Igazuk volt: az igazságnak nem volt értéke. Ott maradtam volna az igazsággal az üres szobában ülve, vagy hogy ott ültem annak hiányában? Nem volt különbség a két tény között. S ez érvényes volt mindaddig a levonulásig a lépcsőn. A szél szétmarcangolta eligazított ruhámat, a hajamat az arcomba verdeste, és egy ideig a le- és fölfelé tolongó tömeg masszájába olvadtam bele. Az őrületükbe, ami a bőrömnél megállt, mint a zsibongás. Aztán frekvenciát váltott ez is. Mintha hangot hallottam volna, mintha a nevemet hallottam volna egy ismerős hangon. Megálltam. Mintha szándékom lett volna ezzel a mozdulattal. Így emlékezzek rá, amikor látom: szándék vagy akarat nem kalkulusa a történésnek. Az emberek bútoraikat mentették. Állataikat és könyvtáraik becses darabjait. Festményeket és ékszeres dobozokat szorítottak a hónuk alá.

A lakosztály az épület önálló részét alkotta, az egész földszintet betöltötte. Tizennégy hálószoba, kilenc fürdőszoba. Ez a húgom hálószobája volt. Mellette a nevelőnőé. Ő ott volt a medencében, amikor a baleset történt. Húgom (Eliza?) 12 éves volt. Lassan, észrevétlenül csúsztatta testét a vízbe. Úszni nem tudott. A víz megsokszorozta a fürdőzők kiabálását, aztán elringatta azt is. Vajon előre kitervelt szándékkal vagy hirtelen jött ötlet alapján, nem tudom. Ő volt az első.

Ezt a hangot hallottam, a medence locsogását, ahogy közelítettem hozzá, lassan, mint aki nem tapasztalt területen jár. Minden a helyén volt: összekuszált hajam, összekuszált ruhám, csak még én nem tudtam a szerepem. Ahogy közelítettem, a bizonytalanságból egyre kevesebb maradt. Ám helyét semmi nem vette át. Mindig egymásra ismerünk.

A szoba közepén állt. Arca alig látszik. Nincs rá szükségem: így is tudom a gondolatait. Az alakja mintha testesebb lenne, mint amilyenre emlékezhettem volna. A ruházata viszont meglep. A bútorok is. A nagyzolás és a pompa lep meg. A gazdagság lep meg és ennek mutogatása. Mellette a menyasszonya és annak húga. Milyen szép az alig leplezett félelmével, a csodálatával. Már most minden ízével a férfié. (Ahogy egyik fantazma a másikba olvad.)

Hangtalanul állok előttük, akár hosszú ideig is. Végre tudomást vesz rólam, így megvonja a vállát: „Mire ideér, már kifogy a szuszból.” A nők elhiszik neki. A munkásai is elhiszik. Idegesek, de elhiszik. Én is elhiszem. Ahogy mondja, elhiszem neki. Ennek nem adom jelét. Érzem a küldetéstudatot az arcvonásaimon. A csomagom a kezemben, útra készen, mintha köszönni jöttem volna, elbúcsúzni, jókívánságokat kívánni. (Vajon hová tartottam?) Nem tudom, hogy miért, de nem ezért jöttem. Ezt pedig tudja.

Egyenesen nézünk egymásra, hosszan, várjuk, melyikünk mozdul elsőnek, hogy követhessük, tükrözhessük, visszafordíthassuk a másik indulatait. Ez egy pillanatra egyenlővé tesz minket. (Lám az ő nagysága és az enyém egészen másban van!) Ez az egyenlőség terebélyesedik ki körénk, választ le szobáról, térről, időről. Ekkor jut eszembe a kép, talán egy álomból. A rohanás. Vajon kinek a bűnténye tolakodik hozzám és miért? Egy nő vére, ennyi bizonyos. Mintha a színéből derülne ki vagy a nyomok mintájából. Koreográfiájából.

Egymásra ismerünk a vastag falakon keresztül is, gondolataink időnként súrolják egymást ebben a véget nem érő, gyönyörű táncban. Mint egy tény két állítmánya, mindegy milyen az arc/helyzet. Ezen már túltettük magunkat. Most ezt tesszük megint.

A szeretője voltam. Ő volt apám munkatársa és bizalmas embere. Ez pedig lenyűgöző ritmusérzékre vall. Időzítésre. Van benne valami a hüllők ridegségéből. Talán éppen ebben van az ereje. Vagy a magába vetett hite miatt? Mintha mindig pontosan tudná, hogy hova akar eljutni, és tévedhetetlenül oda jut el az érveléseivel. Nem ismerem a dialógus helyzetében. Hozzá nem szűrődik át semmi. Ám ez vonzott is. Nem tett hozzá a dolgokhoz soha semmit. Legalábbis ő így fogalmazta meg... magát. Ez volt az egyetlen hely, ahol közelíteni lehetett hozzá. Ahogy lefordította, magára szűkítette-szabta a tényeket, embereket, reakcióikat.

Ez a szövetség tartósabbnak és szilárdabbnak bizonyult minden másfajta kötődésnél.

Nem mondom, hogy minden tisztázódott. Nem érdekeltek a részletek. Nem volt jelentőségük. Birtokában voltam a tudásnak. Ennek ténye. Legalább indulatot érezhettem volna, gyűlöletet, lázadást. Mindez minden lépéssel fogyott belőlem. A felismerés leegyszerűsítette a dolgokat. A rád ismerés, anélkül, hogy akár egy emlékem is lenne. Mintha ez is egy tőről fakadt volna: egy örvény volt, ahol minden összekeveredett és elillant. És valóban: a dolgok olvasata kézenfekvő. Ahogy így álltunk egymással szemben, valóban azok voltunk, amik. Nem tettünk hozzá vagy vettünk el belőle semmit. Igazad van.

A biliárdszoba félhomályába érkezve üres voltam. Nem volt bennem szándék vagy indulat.

Elhúzott a szoba egyik kiszögellésébe. Jóindulatúnak tűnve próbálkozott, kért, hogy menjek el. Azonnal. Hogy ne keverjem össze a lapjait. Így mondta. És milyen jó volt ezt hallani, mert annyira oda nem illő volt, annyira nem illett hozzá ez a mondat, hogy ettől megint azt éreztem, hogy élek, hogy életben vagyok, mert csak a valóság képes az ilyen ficamokra. Nem tudta elképzelni, hogy valaki szembeszáll az akaratával, pedig a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb. Talán fenyegetett, de még magyarázkodott: „Amint látod, a konvenciók embere vagyok.” A szőkére gondolt. A lekövetendő, megnyugtatóan előre fölvázolt lehetőségekre, helyzetekre. És nekem nem fájt ez a gondolat, ahogy lassan fészket rakott benne, először mint döntés, idővel mint megszokás, mindkettő pecsétes szövetség önmagával. Vajon tudja ezt a szőke? Egy másik életet juttattam az eszébe. A túlzásokat. „Túl vén vagyok én erre!” Mindegy, kinek a csapdájába estünk, az ellenállóképességünk bizonyult gyengének. Hát így: nem érezte magáénak a felelősséget a történtekben. A tények és összegek nem érintették. A saját gyengeségünkért és nem az ő csalásáért fizettünk. Tiszta volt. Ami történt, nem hagyott rajta nyomot, nem voltak logikus következmények. Ennek bizonyossága volt a hangjában.

A válla mögött látszik a világítótorony. A sziréna már órák óta jajveszékel. A düh és az indulat végre utat talál hozzám, hogy segítségemre siessen. A hangom pedig ennyit mond: „Vegyél magadhoz!” Aztán eldől a test. Mint egy nehéz, egyenletesen kitömött zsák.

A frissen csiszolt padló pora ütemesen (lassítva) felszökken és visszahull. Egy ideje már figyelem ennek táncát, amikor ráismerek a hangjára. A porszemcsék meg-megcsillannak az apró lámpák fényében, aztán visszahullnak.

Az értés akarása hagyott cserben. Így döntött. Hát vége. Pedig amióta a világ világ, én az övé voltam. Két oldala voltunk egy valóságnak. Egymáséi voltunk, így vagy úgy. Talán így.

A lakásban a jelenettől mindenki elborzadva és értetlenül állt. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon én, Barbóczy Róza most a tengerbe vetem magam, vagy sem. Mármint hogy ez a kérdés így felvetendő!... Innen kezdve nem hallatszott át semmi. Se meghalni, se életben maradni nem volt... fontos. Mintha a kettő csak összemosódott volna. Mintha az egyikben csak kicsivel több lenne ebből, a másikban meg abból.

Én, Barbóczy Róza.