Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. szeptember / Életjáradék

Életjáradék

 

A pléd

   

XI/3/d        Egy üvegtábla, az ablakkerettől szinte teljesen külön; elengedte a gitt, és elengedte a gondviselés, valami azonban mégiscsak tartja; talán az eldöntetlennek vélt helyzet, hogy az utcára zuhanjon vagy a sötét és dohos szobába, akárha az arcomba. Rezgő sík, időtlen idők óta, mintha a hallásom része lenne; itt van a fülemben, vagy ide van állítva az agyamba. Azt gondolod, külső segítség, egyfajta igyekezet a minden hangot elnyelő és hangtalan rémület ellenében, mely benned elnémította a kétségbeesést is, mely abból az egyszerű tényből következett, hogy szerelmed számolt szerelmével, és te onnantól kezdve nézhettél egy másik ablakkeretet, ugyanazzal az üveglappal a fejedben, hogy hangot adjon a végtelennek a végessel szemben, mely tehát elnémította a kétségbeesésnek azt a (számodra akkoriban ismeretlen volt, most mégis azt írod) játékautomatákra emlékeztető, kísérteties, az infantilizmusig fenyegető hangját, hogy „Nem tudsz élni. Élni most már nem tudsz. Sohasem tudtál élni.” És így tovább. Plusz beléd öltek ennyi meg ennyi, ilyen meg ilyen tehetséget, és nem adod ki. Nincs az az Isten!

   

XIII/3/f      Megrémültél attól, hogy nyilvánosságot akarsz és erőszakot, és hogy neked ez tetszik.

   

I/3/d           Egyedül voltam, egyedüllétemet a legtermészetesebb dologként vettem, így aztán semmiféle gondot nem jelentett számomra, amikor a szememet kinyitottam, és megállapítottam, hogy anya és apa visszajött, de nem bírnak együtt maradni, tehát velem sem; nem foglalkoztatott különösebben, ugyanis akkoriban csak és kizárólag a szépséggel voltam elfoglalva, közelebbről – az én szépségemmel. Mint egy izgatott műértő járkált matematikai pontosságra törő, mikroszkopikus részletekre vágyó fantáziám a körül a tejfölszőke, szeplős, májbetegségétől felpuffadt, tízéves kisfiú körül, aki szenvedélyes viszonyban élt azzal a bizonyításra váró tétellel, hogy „Miért vagyok szép?” Éjszaka volt; lerúgtam magamról a súlyos dunyhát, és odalopóztam a verandára nyíló ajtóhoz. Az üvegnek szorítottam arcomat; tiszta fejjel, némi félelemmel, de közönyösnek maradva kémleltem a félhomályba. Az udvari lámpa égett csak; mint titkos kombináció megfejtését kereső kézujjak, árnyak mozdultak, nem igazán láthattam mást a függönyök tavaszi szél izgatta játékán kívül. Visszavettem arcom az ajtó üveglapjáról, megjelent rajta saját tükörképem. Tetszett is meg nem is. Egyszerre volt értetlen és ismeretéhes, és csak hosszabb állingózás után merültek fel azok az elengedhetetlenül fontos vonások, melyek a nyugodt és derűs elszántságot rajzolták ki, vagyis a szépség hátterét.

Felébred a gyerek, ne kiabálj!

Azt csinálok az én házamban, amit akarok, luvnya!

A te házad? Akkor rohadjál el egyedül a házadban, te csoze! Elmegyek!

Fel akarod ébreszteni a gyereket? Na már csak ez hiányzik neki; így se normális, azt képzeli, hogy szárnyai lesznek, vagy vannak, nem figyeltem, mint egy sólyomnak, felszáll, siklik és lecsap!

Mikor anyám a világoskék, lüszter utánzatú kosztümjében éppen csak annyira uralkodva önmagán, mint egy hosszabb utazás során átszálláskor illendő, benyitott, már akkor én szürke nadrágban és ingpulóverben ültem az ágyam szélén, felé semmiféle érdeklődést sem mutatva, feszült figyelemmel pakoltam be egy nagy, az osztálytársaiménál jóval méretesebb műbőr aktatáskába a füzetek és könyvek mellé az én illatos (?) szappanomat, törülközőmet meg a fogkefémet.

Átmegyünk a tatáékhoz. Elköltözünk.

Leült vagy inkább leroskadt hozzám az ágyra, a mindent elsöpörni látszó érzelmi fölindultságát olyan ellenállhatatlan s természetszerű gyakorlatiassággal leküzdő mozdulatokkal, hogy egyszeriben értelmet nyertek a nem annyira lelkemtől, mint testemtől idegen fogalmak; „melegség”, „ölelő karok”, „szalagos fánk”, „tornaóra”, „izzadt hősök”. Azok voltunk, izzadt hősök mindannyian; apám is, aki a keverttől és a sörtől már majdnem boldognak érezte magát, és tessék, aránylag semleges, álomszerű éjszakába torkoll az ő féktelen jókedve. Mint akinek kiforgatták a zsebeit, sajnálkozva és boldogságának küszöbéről mintegy meghatottan integetett utánunk a frissen felállított villanyoszlop fényköréből visszahúzódva. Nyilvánvaló volt, hogy apám John Wayne, egy rusnya állat, aki azért vonult ki a tiszazugi sívó pusztaságba, tette ki magát az üvöltő szélnek és a síri csendre emlékeztető „moisinger-féle” pálinkának, hogy immúnissá váljék a nőkkel szemben, kik emiatt aztán káprázatként élték meg a vele (az apámmal) való együttlétet, mintha abban a pillanatban, amikor meglátták, szikrázó aranyfény lobbant volna fel az utak, a fák és a házak fölött, hogy majd tőle soha ne tudjanak megszabadulni.

A szélesebb lécekből szerkesztett kaput nem vágta be, mégis túl hangosnak tűnt csapódása; arra kellett gondoljak, hogy most már akkor tényleg menjünk. Mentünk, olyannyira vakmerőn, hogy én kóborlásnak vettem, mert hideglelősen üresnek tűnt az éjszaka, és egy végtelenül üres éjszakában nem lehet eljutni sehová. Jól tudtam azt, hová tartunk (az út végére), nem is volt ellenemre, azonban az már képtelenségnek látszott, hogy a hontalanságot vagy a gazdátlanságot a szabadság érzetére vagy akár könnyű mámorára cseréljem föl. Nem mintha apám otthon lett volna bármiben is, nem mintha apám gazdája lett volna bárminek is. Nem voltam vigasztalanul hülye, igazából kedvetlen se voltam, anyám mégsem tett kísérletet felvidításomra. Mondjuk már csecsszopóként arra szoktatott, hogy semmiségekkel ne foglalkozzak, és ami egyáltalán segíthet – az talán a magány.

   

II/3/d          A szegény ember elkülönböződött ember, magányos farkas mind, hiába élnek előszeretettel családban vagy más közösségekben, ez csak az egymásra vagy az Úrra való szükségszerű hagyatkozásuk formája. Mondta nagybátyám, az öreg Sándor. Ezek a formák a legkínosabbak és a legszerencsétlenebbek számukra, hisz egyetlen pillanatra sem tudnak szabadulni e formák büntetésjellegétől.  Anyád ugyanúgy elkülönböződött volt és magányos, mint apád, meg a többi szegény, de ő fel akart kapaszkodni a gazdagok közé, egy életen át nem tett le erről a gigászi és egy pillanatra sem szánandó tervéről; annak ellenére nem volt hajlandó engedni, hogy tudta, születésétől fogva kudarcra ítéltetett, és hogy apáddal való házasságkötése magával az otthontalansággal, a nélkülözéssel, a kisemmizettséggel és a mindennel való szembeszegüléssel kötött frigy. Anyád felelőtlen, fényűző, a velejéig romlott és hazug, nagyvonalú és erkölcstelen életet szeretett volna élni, amilyet csak a gazdagok tudnak élni, eljutva egészen az adakozás napjáig.

Szóval szép életet akart.

Lehet mondani. Mondta nagybátyám, az öreg Sándor.

   

V/3/e          Lázongani szép dolog, de nem dicséretes.

   

II/3/e          Életem egyik legcsodálatosabb reggelére ébredtem nagyapámék házában; és bár fogalmam sem volt még arról, hol is fekszem, az nyomban világossá lett, hogy az önmagamat vesztés lidérces vágya és rémülete távozott lelkemből. Viszont helyét elfoglalta egy addig ismeretlen érzés, mintha anyám fáradt és gőgös reflexiója volna – tönkrementünk. Mindent összevetve kellemesebb volt, mint a korábbiakban és a későbbiekben is minduntalan elém álló feladattal való szembenézés – a kiút megtalálása az önazonosság-keresés ingoványos terepéről. Ennek az érzésnek a határozottságában, a kijelentő módjában volt valami utolérhetetlenül férfias, amit meg kellett előzzön a felelősség méltósága, és a kockáztatás delejes játéka, hogy végre ugyanúgy nyerhetek, mint ahogy veszíthetek, bár egyelőre csak ez utóbbi élményben szerencséltettem. Anyám is kockáztatott az éjszaka a tatáékhoz vezető úton. Ugyanabban az utcában volt apám anyjának a háza, az iskola és nagyapámék háza; ahol ez utóbbi állt, a falunak azt a végét „ludasnak” hívták. A nemrégiben felszerelt közvilágítás az utat még félelmetesebbé tette, ha lehet; traktorok és munkagépek kerekei vágta méteres kátyúk, salakhalmok és lószarkupacok csillantak meg, illetve sötétlettek, és a szélein pedig trágyalé folydogált, az éjszakai lámpafényben úgy lehetett látni, a beteg égnek zöld és bíborszín nyála. Ezen az útvonalon egy perc volt az iskola attól a háztól, ahol éjszakáig laktunk, amíg a „ludas” felől négy perc kellett, hogy beérjek nyolc órára az osztályterembe, a tanárok égő szemű, őrjöngő elnézése közepette. Nem mentem aznap reggel iskolába. Ezzel a rizikóval anyám tisztában volt, tudtam, méghozzá úgy, hogy az intézményes rendszerek létformáló erejébe vetett bizalma semmit sem változik, míg a saját maga győzelmének hite a világgal szemben sírnivalóvá lehet. Mindegy, végtagjaim mozdíthatatlanságából eléggé könnyen rájöttem, hogy a tükrös paplanhuzat tükrén át az ágynemű belsejébe jutottam, és mintegy köpenyként magamra tekertem, majd a padlóra vethettem magam ájulásszerű álmomban. Nahát, így alulnézetből volt csak igazán érdekes a világ, amely elém tárult. Mindjárt nem is a látvány, hanem hogy nem fogtam szagot apám után; nem éreztem a Kossuth szagát, nem éreztem a gumicsizma büdösét, a rothadást közvetlen előidéző „moisinger-féle” italok bűzét, és lágy, mégis férfias stichjét bársonykabátjának, bársonynadrágjának. Ehelyett a padlófixnek meg többféle, különös női szépségápoló szernek az illatát szívhattam be. Miután némi sajnálattal konstatáltam, hogy nem a mi bútoraink vannak a szobában, és hogy azok mégis csak személy szerint engem vesznek körbe, elhatároztam, hogy nem kelek fel, el kell süllyedjek abban a furcsa, okkersárga időben, amely nem volt más, mint annak a térnek a vonzása. Minél inkább élesebb és barátságtalanabb lett a hang, hogy „Indulni kell, nagyfejű, az oskolába!”, annál mélyebbre jutottam, majd sátort vertem ott a paplanhuzatban, a finom észlelések világában. A fejemet elődugtam, először egy alacsony könyvesvitrint láttam, tetején likőrösüveggel (talán Club ’69), és benne szivacsvirágok, fehérek és rózsaszínűek; drótszálak tartották őket, és mint lisztes arcú harlekinek, mereven bámultak rám. Szörnyű volt, mondanám, de inkább hihetetlen; mintha e tekintetek emelnének ki a sötét lyukból, fölálltam és lábamat a nagypapa félcipőjébe csúsztattam. Akkor vettem csak észre, hogy a szobában mindenfelé szivacsvirágokat helyeztek el. Kivettem egyet valahonnét és hajlítgatni kezdtem a hosszú, drótból készült szárát. A drótszál a gyengém volt akkoriban; mindegy volt, hogy vágni, hajlítgatni vagy csévélni lehet, hogy acél, réz vagy alumínium, imádtam vele játszani. Nyilvánvaló volt, hogy e közönyös világban, e siralomvölgyben a dróthoz kötődöm leginkább, Old Shatterhand és a fülbemászók után. Előtt. Mellett. Mi volna, ha most kislánnyá változnék? Kérdeztem magamban, tata ladiknyi cipőjében, sötétkék klottgatyában ácsingózva, kezemben szivacsvirágot tartva, és csak bámulva merőn anyám legkisebbik húgát. A húst. A rengeteg húst. A szép húst. Claudia Cardinalét. Mert akkor rájöhetnék a szépség titkára. Gondoltam. Most. Azonnal. Mert akkor meg is tudnánk beszélni. Anyám a legszebb nő, ez a napnál világosabb volt, de ő Ingrid Bergman, vagy Greta Garbo. (Csak most tűnik föl, hogy nem is annyira jól hangzó nevek, mint az Ilona!) Szépsége szikrázó, messzi elegancia, éteri nonchalance, alakuló köd, valószerűtlen magárahagyottság, ártatlanság, a nő in floribus. Viszont a húga – pont jó. Megelevenedett, kiszínezett, szagos fotográfia, mintha épp most lépett volna elő a tükörlap szélére csúsztatott, aggatott képek egyikéről; ott áll a tükör előtt (én még ilyen bugyit nem is láttam!) és vékony ujjaival, melyeken halványpirosra lakkozta körmeit, lassan igazgatva húzza föl rózsaszínű harisnyáját. Már majdnem sok lesz a rózsaszínből, mikor végre szelíd megkönnyebbüléssel föllélegezhetek, a sötét ágyékhoz, majd a hashoz ér, hol szőrpihék vannak csak és bőr, olyan gyönyörűséges színű, mint az akácméz. Köldökének metszése gyémánt, titkos légyott. Szavak nélküli hangok keltek életre szívemben; a Téli palota ostroma, az Aurora cirkáló, Hogy Júliára találék…, Kudlik, Marx, géprombolás…, Rolling Stones. Az elnyomottak hangja. A népemnek hangja. És csak néztem őt, „halálos küldetésem” bánatos fényével szememben. Miért vagyok szép? Talán mert ő is az? Már a felmerülő ötletet is megalázónak találtam, úgy tűnt, fogalmam sincs arról, hogy miről beszélek. Annyit kellene mondjon csak: „Gyere!” Azt is mondhatná talán, hogy „Szeretlek”, de az nem volna őszinte. Álltam tovább ott hülyén, életlehetőségeimtől megfosztva, az otthonomból kiűzve, megnyomorítva, kegyetlenség és igazságtalanság áldozataként – de élve és reménykedve. (Mint majd annyiszor máskor, ha szép nőt látok.)

   

XI/3/g         Miért nem lett szebb a világ Naomi Campbelltől? És a többitől? Vagy az lett? Mondjad! Nézett rám kérdőn nagybátyám, az öreg Sándor.

Nem értem a kérdést.

Ingerelsz? Játszol velem? Mindenki ismeri ezeket a kifejezéseket, hogy „Szép új világ”, „Szebb jövőt”, „Széppé teszi az életet”, „Sok szépet láttam” stb.

„Szépen vagyunk.”

Azt mondom! Dühöngött nagybátyám, az öreg Sándor.

Azért talán, mert túl jó megjelenésűek, s a jó nem képes megjelenni általuk, így tehát szépségük nem vonatkozik a világra, a világra mint nőre, és a világra mint férfire sem. A férfire nem mint világra irányul a nő szépsége, hanem annak birtoklási vágyának, uralmi ösztökének felébresztésére és önnön kellésére. Magam is gyakran azt tapasztaltam, ha egy nőnek nincs szándékában tetszeni, tehát hogy nem akar kelleni, akkor nem csinosítja magát és nem lesz ingerlő, és csak kétféle érzet hajtja; egyfelől az elveszettségnek, másfelől a termékenységnek érzete.

Ezek viszont a világnak tényei. És szép dolgok.

Azok. Ezek a lányok viszont az iparnak akarnak kelleni és megfelelni, és az ipar a maga törvényei szerint elfogadja, nem is őket, hanem az ő felkínálkozásukat. Azt írja Wittgenstein, hogy „Ami csinos, az nem lehet szép.”

Ne baszd…!

Nyilván az általános ízlésre gondolt, a fogékonyságra. Őt magát egyébként, úgy látom, idegesítette a „szép” fogalma, és zavarónak találta használatát.

Nem is csodálom!