Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. szeptember / Elméncségek

Elméncségek

Csehy Zoltán fordításai

         

II. Egy orvosról, aki őrülteket és elmeháborodottakat gyógyított

   

Sokan társalogtak azokról, akik hiú mániából (hadd ne mondjam őrültségnek) kutyákat és sólymokat nevelnek vadászat céljából. Ekkor szólalt meg a firenzei Paolo: „Joggal kacagta ki őket az az együgyű milánói!” Azonnal megkértük, mondja el a történetet: „Élt egyszer – kezdte – Milánóban egy őrülteket és elmeháborodottakat gyógyító orvos, aki a hozzá hozott betegeket egy bizonyos idő után meggyógyíthatóknak vélte. A következőképp zajlott a kúra: volt a házában egy térség, rajta egy bűzhödt és pöcegödörszerű tó, ahol a hozzá került elmeháborodottakat meztelenül egy karóhoz kötözve tartotta, volt, aki térdig, volt, aki ágyékig, volt, aki még ennél is jobban merült a vízbe, hiszen mindez a betegség mértéke szerint történt, s egészen addig szenvedtek az éhségtől és a víztől, amíg meg nem gyógyultak. Hoztak hozzá többek közt egy embert, akit egészen a combjáig belemerített a vízbe, s aki tizenöt nap után már kezdett kigyógyulni, s érdeklődött, ki hozta ide, hogy szabadulhasson a vízből. Erre a férfit az orvos megszabadította a kínoktól, de kikötötte, nem hagyhatja el a terepet. Miután néhány napig szót is fogadott, az orvos megengedte neki, hogy járjon-keljen a házban, csak az utcára vezető kapun ne lépjen ki. Társai, voltak jócskán, a vízben maradtak. Ő pedig az orvos valamennyi parancsát betartotta. Egyszer a kapunál ácsorgott, félt, hogy visszakerül a tóba, ha kimegy, ezért amikor meglátott egy ifjú lovast egy sólyommal és két, rendkívül kifejlett szaglású vadászebbel, magához hívta, teljesen meglepte ez az újdonság, lévén, hogy egykor bolond elméjében az ilyesminek nem maradt nyoma. Odajött az ifjú, ő meg így szólt: »Figyelj már, kérlek, mi az, amin utazol, és miért tartod?« »Ló – válaszolta –, vadászni megyünk!» Majd folytatta: »Hát ami a kezeden van, az miféle szerzet és mire szolgál?« »Sólyom – felelte –, vadliba- és fogolyvadászathoz kell!« Aztán: »És akik kísérgetnek, micsodák, mi hasznod van belőlük?« »Kutyák – mondta –, vadászatkor kiszimatolják a madarak rejtekeit.« »És azok a madarak, melyeknek a levadászásukhoz ennyi mindenre szükséged van, mennyit érnek, mondjuk egy esztendőnyi vadászidényre átszámítva?« »Nem tudom pontosan – szólt –, nem többet, mint hat aranyat.« »Hát a ló, a sólymok és a kutyák ára?« »Negyven aranyat« – felelte. A bolond elcsodálkozott az ifjú butaságán: »Jaj, jaj, menj innen gyorsan, még mielőtt az orvos hazaér!  Mert ha itt talál, lévén, hogy minden élők legbolondabbika vagy, beleültet a gyógytóba, de úgy, mint még senkit, hogy a torkodig ér majd a víz!«” Paolo megmutatta, hogy a vadászszenvedély tulajdonképpen őrültség, hogyha nem dúsgazdagok vagy testgyakorlók művelik.

   

   

V. Egy együgyű emberről, aki azt hitte, hogy feleségének két pinája van

   

Egy helyi, nem éppen pallérozott elméjű parasztember, aki járatlan volt a szeretkezés művészetében, megnősült, és egyszer, mikor az asszony az ágyban altestét az ura felé fordította, és a fara a férje ölébe tapadt, a férj fölmeredő dárdája véletlenül az asszonyba csúszott. Miután elcsodálkozott a dolgon, megkérdezte az asszonyt, hogy valóban két pinája van-e, mire a nő rábólintott. „Jó, jó – felelte –, nekem egy éppen elég, a másik teljesen fölösleges!” Erre a leleményes asszony, aki egyébként a helyi plébános szeretője volt, így szólt: „Akkor még adakozhatnánk is, ajánljuk fel az egyháznak és a plébánosunknak, aki biztosan megörül majd neki, téged pedig kár nem ér, hiszen mint mondtad, eggyel is megelégszel!” Részint a pap iránti szeretete miatt, részint hogy szabaduljon fölösleges terhétől, a férfi beleegyezett. Ezért hát a papot meg is hívták vacsorára, s miután meghányták-vetették az ügyet és belakmároztak, hármasban bújtak ágyba, méghozzá úgy, hogy a nő kerüljön középre, a férj elölről, a pap pedig hátulról (hadd élvezze az adományt!) láthasson a dologhoz. A kiéhezett plébános felgerjedve a vágyott étek láttán hamarabb fogott az ostromhoz, mire a nő szuszogva felnyögött. Ekkor a férj, félve, nehogy a pap az ő osztályrészébe hatoljon, így szólt: „Tartsd be az egyezséget barátom! Élvezd a saját részedet, az enyémben ne garázdálkodj!” Erre a plébános: „Az Úr legyen hozzám irgalmas! Ne gondold, hogy a tiédre fáj a fogam, ha egyszer az egyház javait is kamatoztathatom!” E szavakkal megbékélve az együgyű ember önként hagyta, hogy a pap bármikor kedvét töltse azzal, amit úgyis az egyháznak adományozott.

   

   

XXIV. A megzavarodott feleségről

   

Egy városombeli asszonyt, aki úgy tűnt, mintha megzavarodott volna, férje és közeli családtagjai elvittek egy jósnőhöz, akitől azt remélték, hogy tudományával meggyógyítja. Amikor átkeltek az Arnón, egy kifejezetten izmos férfi hátára tették fel az asszonyt, aki nyomban hányni-vetni kezdte a farát, épp úgy, mintha közösülne, és nagy hangon, megállás nélkül kiabálni kezdett: „Baszni akarok, baszni akarok!” Szavaiból kiderült betegsége oka, a férfi pedig, aki a hátán cipelte, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy terhével együtt a vízbe esett. Miután a betegség ellenszerét ily módon megtudták, mindannyian nevetni kezdtek: nem kell ide jósnő, egy-két szeretkezés is elegendő a gyógyuláshoz!  A férjnek pedig azt mondták: „Te vagy a feleséged legjobb orvosa!” Miután odébbálltak, és a férj végre magáévá tette az asszonyt, csakhamar meg is jött az esze. Asszonyi elmezavarra, lám, ez a legjobb orvosság.

   

   

XLII. Egy férfiról, aki beteg felesége bocsánatáért esedezett

   

Egy férj, vigasztalván halálosan beteg feleségét, emlékeztette, hogy eddigi élete során milyen kiváló férje volt, és egyben bocsánatát is kérte, ha netán valamikor is vétett volna ellene. Elmondta, hogy egyéb kötelességei mellett házastársi kötelességét sem hanyagolta el soha, leszámítva azt az időszakot, amikor az asszony beteg volt, hiszen akkor nem akarta a szerelmeskedéssel még jobban kifárasztani. Ekkor az asszony, noha halálosan beteg volt, megszólalt: „Hát épp ez az, amit sohasem fogok megbocsátani neked! Hiszen soha se voltam olyan gyönge és elcsigázott, hogy ne fekhettem volna kényelmesen a hátamra!” Résen kell lennie a férfinak, hogy ilyesmikért ne kelljen felesége bocsánatáért esedeznie, hiszen meglehet, hogy az asszony egyszerűen sose bocsát meg neki.

   

   

XLIII. Egy fiatal menyecskéről, aki azzal vádolta férjét, hogy pirinyó a micsodája

   

Egy nemes és jóképű ifjú feleségül vette egy firenzei lovag, Nereo de’Pazzi lányát. Pazzi kora kiváló és kimagasló férfijai közé tartozott. Néhány nap múlva, ahogy a szokás megkívánja, az újdonsült menyecske meglátogatta édesapját, ám nem vidáman és elégedetten, ahogy általában lenni szokott, hanem búsan, lehorgasztott fejjel bámulta a földet. Miután édesanyja a szobájába hívta, titkon megkérdezte tőle, rendben van-e minden. „Minden úgy történt, ahogy akartátok” – válaszolta sírva a lány. „Csak egy a baj: nem igazi férfihoz adtál feleségül – folytatta –, épp az a tagja hiányzik, jóformán alig látszik belőle valami, ami a házasság értelmét adja.” Fájlalva lánya sorsát az asszony, azonnal beszámolt minderről a férjének. Aztán, mint ahogy az lenni szokott, a rokonok és az asszonyok között, akik egy lakomára gyülekeztek, elterjedt a hír: az egész ház szomorúsággal és fájdalommal telt meg, mondván, hogy a gyönyörű lányt nem is kiházasították, hanem tulajdonképpen föláldozták. Ezután megérkezett a férj, akinek a tiszteletére a lakomát rendezték, és miután észrevette, hogy mindenki szomorú és elkeseredett arcot vág, elámult ezen a hirtelen változáson, s kérdezgetni kezdte, mi is történt valójában. Senki se akadt, aki felfedte volna a keservek okát: egy aztán, aki bátrabbnak bizonyult a többieknél, elmondta, hogy a lánytól tudta meg, hogy hagy némi kívánnivalót maga után a férfiassága, ha férfi egyáltalán. Majd a szemfüles ifjú így szólt: „Hát ez aztán igazán ne szítson indulatokat, emiatt ne menjen tönkre a lakoma! Egykettőre tisztázódik majd a helyzet!” Amikor mindannyian, mind a férfiak, mind pedig a nők már az asztalnál ültek, és az ételt is már-már megették, felállt az ifjú férj: „Atyák! Egy vád alól akarom tisztázni magam, legyetek tanúim és ítéljetek!” Erre előkapta nagyon is megtermett szerszámát (akkoriban meglehetősen kurta ruhákat hordtak), és kitette az asztalra. Mindenki ledöbbenve bámulta a különlegesen derekas példányt, ő pedig megkérdezte, vajon jogos-e a kesergés és az elutasítás. Az asszonyok nagyobb része vágyakozva nézte, hiszen férjeiknek távolról sem volt ekkora. Jó pár férfi, akit a nyomós érv meggyőzött, az ifjú ara ellen emelte fel a szavát, korholva őt együgyűségéért. Erre a lány: „Miért szidtok? Miért korholtok? A szamár, amelyet nemrég láttam vidéken, csak egy állat, mégis akkora… akkora… (két tenyerét alaposan eltávolította egymástól) nagy micsodája van, bezzeg a férjemnek, pedig ember, feleakkora sincs…” Ez az együgyű lány ugyanis azt gondolta, hogy az állatoknak csak kisebb micsodájuk lehet, mint a férfiaknak.

   

   

XLIV. Egy prédikátorról, aki inkább választotta a tíz szüzet, mint más feleségét

   

Tivoliban egy eléggé meggondolatlan pap beszédet intézett a néphez, bőséges szidalmakkal kárhoztatta és átkozta a házasságtörést. Többek közt azt hangoztatta, hogy az akkora bűn, hogy inkább meghágna tíz szüzet, minthogy egy ujjal is más feleségéhez érjen. A jelenlévők nagy része ezzel egyet is értett.

   

   

CXXXIII. Francesco Filelfo látomása

   

Francesco Filelfo, aki féltékeny volt a feleségére, a legnagyobb gondok közt hánykódott, nehogy neje mással is csinálja, s éjjel-nappal a nő őrzésén járt az esze. Álmában (hisz gyakran előfordul, hogy ami nappal kínozza elménket, álmainkban is felbukkan) megjelent neki egy démon, s azt ígérte, ha teljesíti, amit kér, sose lesz többé gondja az asszony hűségét illetően. És miután álmában megígérte, hogy szót fogad, még jutalmat is kínált cserébe. „Most húzd fel ezt a gyűrűt – mondta a démon –, és a világért se vedd le az ujjadról! Hogyha ezt így fogod viselni, soha nem csal meg a feleséged mással a hátad mögött!” Örömében felébredt álmából, s látta, hogy ujja felesége puncijába fúródott. Féltékenység ellen ez a fajta gyűrű a legkiválóbb gyógyszer, hiszen így a nők férjük tudta nélkül sosem törhetnek házasságot.

   

   

CXXXIV. Egy iszákosról

   

Egyszer egy megrögzött boriszák belázasodott, és a láz a szokásosnál is szomjasabbá tette. Miközben az orvosok a láz és a mérhetetlen szomj csillapításáról tanácskoztak, így szólt a beteg: „A láz leverésének terhét rátok hárítom, de a szomjúsággal magam is boldogulok!”

   

   

CXLII. Egy remetéről, aki valósággal falta a nőket

   

Hetedik Francesco padovai herceg idejében élt Padovában egy Ansimirio nevű remete. Lévén, hogy szent embernek tartották, sok asszony kereste fel még a nemesasszonyok közül is. Gyónás színe alatt a remete azonban szerelmeskedésre csábította az asszonyokat. El is terjedt a vétek híre (hiszen a képmutatás előbb-utóbb lelepleződik), s miután a városi rendőrkapitány előállította, s mindent be is vallott, Francesco elé vezették. A fejedelem, magához rendelve egyet írnokai közül, puszta mulatságból kérdezgetni kezdte a remetétől azoknak az asszonyoknak a neveit, akikkel együtt volt. Miután számos nőt megnevezett a fejedelmi udvar köréből is, a titkár felírta a neveket, hogy később majd tréfák tárgyává tehesse. Ám amikor a felsorolás véget ért, a fejedelem megkérdezte, nem hagyott-e ki még valakiket, a remete határozottan kijelentette, hogy nem, de a titkár egyre szigorúbban faggatta, sőt meg is fenyegette, hogyha nem mond el mindent, erővel csikarja ki majd belőle az igazat. Ekkor a remete felhördült: „Hát akkor vedd föl a listádra a te feleségedet is!” Amikor ezt kimondta, a titkár kezéből fájdalmában még a toll is kiesett. A fejedelem hahotázni kezdett, és így szólt: „Nagyon helyes, hogy aki olyan nagy kéjjel hallgatta mások szégyenét, maga is kivegye a részét belőle!”

   

   

CXLVI. Egy paraszt válasza földesurának

   

Egy itteni paraszttól egyszer azt kérdezte a földesura, hogy melyik időszakban van a legtöbb munka. Mire a paraszt azt felelte, májusban. Menten kérdezgetni is kezdte az okot, hiszen a választ módfelett különösnek találta, lévén, hogy épp az idő tájt szoktak pihenni a parasztok. „Azért akkor – válaszolta a paraszt –, mert májusban nemcsak a saját feleségeinket kell boldoggá tennünk az ágyban, hanem a ti asszonyaitokat is!”

   

   

CL. Egy zöldfülű ifjúról, aki nászéjszakáján elhanyagolta a feleségét

   

Egy sótlan és bugyuta bolognai ifjú egy gyönyörű fiatal lányt vett feleségül. A nászéjszakán, mivel fogalma se volt, mit tegyen, hiszen még sosem volt nővel, nem tette magáévá a lányt. Reggel, miután egy barátja megkérdezte, hogy hogyan sikerült a nászéjszaka, sóhajtva felelte: „Rosszul! Bár fürkészgettem a szerelmeskedés módját, nem találtam meg azt a női rést, amiről azt tartják, hogy arra való!” Barátja fölismerve bugyutaságát így szólt: „Csitt! Az égre kérlek, meg ne mukkanj! Ha ez kiderül, óriási szégyent és veszedelmet hozhat rád!” A férj azonnal barátja segítségét és tanácsát kérte. „Fölvállalom a munkát helyetted – szólt a barát –, felderítem azt a lyukat, ha cserébe pazar vacsorát is fizetsz: ám nyolcnapnyi időmbe telik, míg ezt a módfelett bonyolult ügyet elintézem!” A bugyuta férj rábólintott, és éjjel titokban a felesége ágyába fektette, maga pedig egy másik kerevetre dőlt. Miután letelt a nyolc nap, s az út megnyílt a férj számára, méghozzá olyannyira, hogy többé nem volt mitől félni, magához hívta a férfit, aki elmondta, mennyit kellett izzadnia helyette, míg végre kifúrta a lyukat, amit keresett. A ravasz asszonyka együtt örvendezett férjével, és nem győzte magasztalni barátja rátermettségét. Amikor pedig a bugyuta férj megtapasztalta, hogy felesége alaposan kitágult, boldogan köszönte meg barátjának, és kifizette neki az ígért vacsorát.

   

   

CLI. Egy pásztor feleségéről, akinek egy paptól lett gyereke

   

Egy hideg hegyi településen lakó rivói pásztor felesége összeszűrte a levet a pappal. Annak rendje és módja szerint teherbe is esett, szült egy fiút, akit a pásztorkunyhóban nevelt. Amikor a fiú betöltötte a hetet, a pap barátságos hangon beszélt a pásztorral, végtére bevallotta, hogy ő a gyerek apja és végre szeretné magához venni. „Szó sem lehet róla – válaszolta a pásztor –, a fiú a házamban született, nem adom. Igencsak ráfizetnénk én és az uram, ha minden olyan bárányt, amelyik idegen kostól született, átengednénk a kos gazdájának!”

   

   

CLVI. Egy orvosról, aki egy szabó beteg feleségét tette magáévá

   

Egy firenzei szabó, mivel a felesége ágynak esett, megkért egy ismerős orvost, hogy látogassa meg az asszonyt. Az orvos a férfi távollétében fel is kereste a beteget, akit – bár ellenkezett – letepert és megerőszakolt. A hazatérő férj épp összefutott az elmenőben lévő orvossal, aki azt állította, hogy az asszonyt meggyógyította, ám a férj a feleségét könnyárban úszva, szétzilált hajjal találta. Amikor felfogta, mi is történt valójában, hallgatott az esetről. Ám nyolc nap múlva egy értékes szövettel felkereste az orvos feleségét, és azt állította, hogy a férje küldte, aki egy alsószoknyát akar neki csináltatni (amit errefelé cottának hívnak). Hogy a szabó megfelelő módon elkészíthesse a ruhát, és ehhez levegye a méreteket, az asszonynak, aki egyébként gyönyörű teremtés volt, szinte meztelenre kellett vetkőznie. Mikor már az asszony pucérra vetkőzött, és elhárult minden akadály, a szabó egyszerűen – megfizetve az orvosnak – megdugta. Persze, mindezt még el is dicsekedte neki.

   

   

CLVII. Egy firenzei ifjúról, aki egy özvegyasszony lányát jegyezte el

   

Egy firenzei ifjú, akinek megvolt a magához való esze, eljegyezte egy özvegyasszony leányát, s mint szokás, gyakran betért a nő házába, s amikor az anyja nem volt otthon, szeretkezett a lányával. Az anya már a lánya tekintetéből kiolvasta a dolgot, azonnal iszonyú szidalmak áradatát zúdította lányára, mondván, hogy meggyalázta a házat, s hogy már egyáltalán nem valószínű, hogy a házasságkötésre sor kerül, sőt, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megakadályozza azt. Miután a jövendőbeli anyós ismét elment, visszatért az addig lesben álló férfi, s mert szomorúan találta kedvesét, megkérdezte, mi az oka, s megtudván, hogy a lány anyja fel akarja bontani a jegyességet, így szólt: „És te mit teszel?” „Engedelmeskedem anyának!” – válaszolta a lány. „Ahogy szeretnéd” – felelte amaz. Miután a lány a jegyesség felbontásának módjáról faggatta, ezt mondta: „A múltkor alattam voltál, most te leszel fölül, így, hogy megfordítjuk a szerepeket, semmissé tesszük a jegyességi aktust.” Bele is egyezett a lány, és fel is bontották a jegyességet. Később az egyik megnősült, a másik férjhez ment. Az ifjú lakodalmán a korábbi jegyes is jelen volt, és amikor feltűnően mosolyogni kezdtek egymásra, mintegy fölidézve a közös múltat, gyanút keltettek az újdonsült arában, aki a nászéjszaka kellős közepén faggatni kezdte a férjét, mit is jelent ez a sok mosolygás. A hátát ütögetve követelte, hogy fedje föl a valóságot, mire a férj meg is tette, a nő pedig ezután a korábbi menyasszony ostobaságát szapulta. „Hogy a jó Isten nyomorítsa meg azt a lányt – mondta –, amiért olyan ütődött volt, hogy elmondta az anyjának! Mi szüksége volt arra, hogy ez az ostoba feltárja az anyja előtt, hogy együtt hált veled? Engem bezzeg a mi szolgánk több mint százszor kefélt meg, anyám mégsem tudott róla egy kukkot sem!” A férj hallgatott, és érezte, hogy csak a megérdemelt jutalmat kapta meg viselt dolgaiért.    

   

   

CLX. Giannino szakács vidám meséje

   

A pistoiai Baronto szakácsa, Giannino, aki Velencében is gyakorolta szakácsművészetét, mesélte ezt a tréfás kis történetet a pápai titkárok lakomáján: Volt egyszer egy tökkelütött velencei, akit egyszer jogtalanul irgalmatlanul összevertek. Elfogta a vágy, hogy fiakat nemzzen, akik majd bosszút állnak a jogtalanságért, ám felesége meddő volt, megkérte egy barátját (akit egyébként a gyerekcsinálás mesterének tartott), hogy szívességből ejtse teherbe az asszonyt. A barát megígérte, hogy fáradságot nem kímélve mindent meg fog tenni, s azonnal átvette a férj szerepét. Egyszer, hagyván a férfit, hogy művelgesse az ugart, s hogy nehogy megzavarja munka közben, a városban sétálgatott, amikor ismét felbukkant ellensége, aki iszonyúan megfenyegette. „Vigyázz, vigyázz – rázta a fejét –, kussolj inkább, te megátalkodott! Nem is sejted, mi készül ellened a házamban! Ha sejtenéd, nemhogy fenyegetnél, de felkötnéd a nyúlcipőt! Hidd el, lesz, aki bosszút áll még értem!”

   

   

CLXI. Egy bolond velenceiről, akit egy vásári sarlatán kikacagott

   

Elmesélt még egy történetet, amelyen még jobbat derültünk. Elmondta, hogy egyszer egy vásári sarlatán érkezett Velencébe, akinél volt egy rongydarab, melyre egy farok volt rajzolva különféle mértékig belemerülve a közösülésbe. Odalépett egy velencei, aki rákérdezett, miért különbözik a behatolás mértéke. A sarlatán tréfából így válaszolt: „Az én farkam olyan jószág, hogy ha csak a hegyét dugom be, kereskedőt nemzek, ha jobban, akkor katonát, ha még jobban, akkor hadvezért, ha meg tövig, akkor pápát!” Minden egyes változat kivitelezéséért más-más árat kért. A tökkelütött velencei be is dőlt neki, hazament, megbeszélte az asszonnyal, majd hazavitte a sarlatánt is, akinek kifizette egy katona árát.  Miközben a közösülésre sor került, a férj úgy tett, mintha elment volna, ám titokban az ágy alatt húzta meg magát. Míg a sarlatán és a nő egy katona nemzéséhez fogtak, előugrott a bolond, és a sarlatán farát olyan erősen kezdte nyomni, hogy a farka tövig becsússzon. „Isten szent evangéliumára, azért is pápa lesz!” – kiáltotta, miközben azt hitte, túljárt a sarlatán eszén.  

   

   

CLXX. Egy szerzetesről, aki átdugta a farkát egy deszkarésen

   

Picenóban van egy Iesi nevű kisváros. Itt lakott egy Lupus nevű szerzetes, aki beleszeretett egy zsenge szűzbe. A lány, akit szerelmeskedésre csábított, lassanként elállt a húzódozástól, ám rettegett a döfések fájdalmától, ezért azt tanácsolta, ekképpen késleltetve a mély behatolást, hogy a szerzetes döfje át a farkát egy deszkadarabon, s az legyen kettejük között. Ezután az a kívánt és átlyukasztott, meglehetősen vékonyka deszkadarabkával titokban felkereste a lányt, átdugta a lyukon a farkát, mely akkor még álmatagon csüngött, a lányt lágyan kezdte csókolgatni, majd a ruháját felemelve keresni kezdte az olyannyira vágyott husikát. A vesszeje pedig, a száj kellemes kéje és az altesti tapizás következtében duzzadozni kezdett a lyuk méretét meghaladva, s már-már beleszorult. A gyönyör fájdalommá vált, a szerzetes pedig elszenvedve a nem mindennapi kínokat túlságosan elkezdett kiabálni és jajgatni. A halálra rémült lány, miközben a férfit csókjaival akarta vigasztalni (illetve a vágyott szerelmeskedést befejezni), nemhogy csökkentette volna, de még növelte is a fájdalmat, hiszen minél merevebb lett kedveskedései révén a vessző, annál elviselhetetlenebbül nőtt a kínja is. Kínlódott is szegény, hideg vizet kért, hogy azzal megmoshassa, hátha lelohadna. A szűz, aki félt, hogy a háziak felfedezik titkát, nem mert vizet hozatni. Végül azonban megindította a férfi kiabálása és fájdalma, ő maga ment vízért. Lelocsolta az ágyékát, és azon a részen, ahol a deszkadarabot nyársalta, egy kissé lappadt is a dagadás. A szerzetes, miután már hallotta a háziak mozgolódását és menni akart, kihúzta farkát a deszkából, mely tele volt a szorult helyzet nyomaival. Amikor az orvos „betegsége” okát firtatta, akkor derült ki ez a történet. Ha másokat is így szorongatnának a bűnök, az emberek sokkal visszafogottabbak lennének.