Kérdések Jiří Kolářhoz

Tisztelt Kolář úr,

Vladislav Zadrobílek megkért, hogy írjak valamit arról a rég elveszettnek hitt s váratlanul mégiscsak előbukkant „leletből” készülő kötetről, mely az Ön hatvanas évek elejéről származó „nonverbális verseiből” áll majd. Azt javasoltam, legyen inkább beszélgetés. Nem is igazán kérdéseket küldök most, hanem előzetes témaköröket, amolyan kiindulópont-féléket, melyekhez szólhatna-írhatna valamit, ha lesz hozzá kedve és hangulata. Csupa olyan dologról van szó, ami már régóta foglalkoztat, amit tulajdonképpen rég meg akartam már kérdezni, de találkozásaink során valahogy mégsem került rá sor. Megpróbáltam őket néhány témakörbe sűríteni; biztosan akad köztük feleslegesen ismétlődő dolog, s van olyan, ami utólag jutott csak eszembe – nézze ezt el nekem. Szeretettel üdvözlöm.

                                                                                                         Miloslav Topinka

Plebejus jellegű-e a cseh költészet, a cseh művészet?

Byron, Puskin, Mickiewicz – ezek mind a nemesség köreiben mozognak. Mácha boldog, ha „egyszer-egyszer istenigazából jóllakhat”. Maga tartja rendben nadrágját és untertrikóját, s naplójában felsóhajt, hogy Puskin háromezer rubelt kapott a Bahcsiszerájért. „Az első köztársaság idején, kladnói gyerekkorunkban »kisangyalok módjára«, a hátunkon cipeltük iskolába pajtásainkat, akiknek nem tellett cipőre” – meséli Ön egy beszélgetésben. Chalupecký egy Önről szóló szövegében ezt mondja: „A szegények ismerik a dolgok árát, semmit sem kapnak ingyen.” Az ínséges körülmények között felnövő Seifert írja 1921-ben: „Brünnbe a siralmas žižkovi bérkaszárnyákból jöttem. A nyomor sok arcát megismertem és megéltem ott, de olyan szegényes lakást, amilyen Halasé volt Brünn peremén, még Žižkovon sem láttam. Idős nagyanyjával lakott. A folyosóról nyíló egyetlen kis helyiségben nem volt semmiféle bútor. A falban két kampósszeg szolgált ruhafogasként. A nagymama két összetolt ládára helyezett, nyűtt szalmazsákon aludt. Halas a földön hált, hasonló nyoszolyán.”

Az éhség megtapasztalása, a valódi éhségé, meg az átvitt értelemben vetté is – a szerelem, az igazságosság, a szabadság éhségéé. Meghatározó az Ön számára a cseh költészetnek ez az élménye? Bridel, Mácha, Němcová, Klíma, Halas, Holan, Seifert... Csak azt nem tudom, mi legyen mondjuk Ivan Blatnýval, aki, mikor a háború alatt Ön először kereste fel Brünnben, „még a budira is úgy járt, mint egy költő”.

Mi a költészet? „Tán valami, tán semmi” – mondja Ön 1965-ben. („Inkább valami, mint semmi – mondják a mai kozmológusok, ha a világűrről kérdezzük őket. – Szinte semmi, nem több. Ennyi.”)

Költészet. Mindent akarunk tőle. Pedig tudjuk, hogy „a világon semmit nem tud kiverekedni” (Chalupecký), bebizonyítani s valószínűleg megváltoztatni sem. „Valakinek valami, mindenkinek semmi” – írja Holan. Persze, nem a vers teszi. Nem is a szavak (1961 végén Ön rábukkant egy statisztikára, mely szerint az emberek zöme nem tud írni, sem olvasni; ez után analfabetogramokat készített). Megszülettek a tiszta tudattal íródott diligramok, bolondoknak való versként, mintegy önkéntelen folytatásaként annak a zilált absztrakt írásnak, mellyel Henri Michaux kísérletezett már 1927-ben, ecuadori útja előtt. Létrejöttek tárgyversei, zsilettpengeversei, az inkák írása ihlette csomóversei. A nyilvánvaló költészetnek nincs már szüksége szavakra, Ön meg akar „szabadulni a nyelvtől, a beszédtől”. Próbálta ezt már Hlebnyikov a csillagok és csillagzatok nyelvével, Morgenstern a halak nyelvével s mások. Költészet bármiből csinálható, s beletartozik minden. Minden, amit az ember megél, ahogy önmagát és a környező világot érzékeli. Naplók, puszta feljegyzések, nyomatok (Vladimír Boudník egy egész budiajtót akart kinyomtatni a kézisajtón), az úgynevezett autentikus költészet. De meddig mehetünk így? Honnan költészet, s honnan nem az már? Hölderlin őrülten írott töredékei még poézisnek számítanak? Mindemellett Ön pontosan tudja, hogy a modern költészet már nem bír a világ borzalmaival. Talán, amint Ön azt megjegyezte, Dante sejtett meg valamit dologból. Valaminek a nyoma tehát a költészet? Valaminek, ami fontos? Tanúság? Üzenet? De honnan? Kitől? Halas mondta, hogy a vers az csalás. Mit tehet hát a költészet? Mert nyilvánvaló, hogy a poézis valami elemi, hogy nemcsak egy extázis, transz vagy misztikus megvilágosodás szántotta barázda. Valóban kell valamit mondani? Miért? S van egyáltalán értelme kutatni a dolgok értelmét? Meddig, hol a határ?

Szavak; szavak mint tárgyak. Ez már Rilkénél is megjelent a Dinggedichtében, nyilván Cézanne hatására. A tárgyak mint ember hagyta nyomok, mint anyag. Úgy tekinteni a dolgokra, mintha (tényleg csak mintha?) lenne tudatuk, mintha beszélgetnének egymással. Miben állt az Ön „privát felmérése a tárgyakról”?

Az Očitý Svědekben, az 1949. július 19-i feljegyzésben František Halast idézi: „Valami más gyötör, valami, ami mindig megmarad a vers után. Mintha egy kimondhatatlan sorsú ember állna ott, aki ha szólna, megváltozna a világ. Nem tudom, miféle kődarab nehezedik nyelvére, és miért, miben áll a hatalma... Nekem már nem a költészet számít, és nem is az igazság; van valami ezeken túl, ami több, mint mindez együttvéve, az életnek a fontosabb része.”

De mi az, ami ezeken túl van? Mi az, amivel a művészet, a költészet nem bír? Ezt a „túlt” látom például az Ön sztratifiáiban, a lapperforálásban: hogy mélyebbre lehessen látni, a felszín alá, hogy újabb és újabb rétegek táruljanak fel. Nemcsak kíváncsiság ez, hogy mi van a dolgokon túl, mindennek a belsejében („A képek és szövegek tépését, gyűrését, metélését nem éreztem destrukciónak” – mondta Ön egyszer), hanem egyre intenzívebb tudatosítása annak, hogy csődöt mondtak a szavak, csődöt a költészet. Néha kettészelt csendre emlékeztet, olyasmire, amiről hallgatni kell (Chalupecký az Ön alkotásai mögötti különös csendről beszél). A poézis tulajdonképpen csak egy nyom, tanúság: „léptek nyoma a homokban, szárnyrezdülés”, noteszlap, skicc, odavetett szó. De talán nem is annyira a költészet csődjéről van szó (nyilván innen a lemondás a szavakról), mint inkább a mezsgyék megbolygatásáról, egyre élezve a dolgot. De meddig, s meddig viselhető ez el?

„A technika és a mesterség másodrendű” – írja Roger Gilbert-Lecomte. Ezzel Ön bizonyára nem ért egyet. De Lecomte pontosít: „Az a fontos, hogy az ember mit lát meg – a célhoz vezető eszközök nem számítanak.” Novalis ezt a „szellem kísérleti fizikájának” nevezte. Lehet, hogy ez a lényeg. Meglátni. Megpillantani, legalább egy villanatra. „Meglátni az Istent saját szemünkkel” – ahogy azt Hölderlin írta.

De ezt néha nem lehet kibírni. Ahogy azok se bírják, akiket a túl erős fény vakít meg. Valami elpattan, széthasad. Hölderlinnél huszonhárom évesen, a visszaúton Bordeaux-ból Frankfurtba, Diotimához menet. Rimbaud-nál Livornóból Sienába tartva, vagy tán valamivel előbb. Vagy Nervalnál. A kor nem számít. Šíma haláláig tudatában volt ennek a veszélynek. Visszajutottunk hát Halashoz: „van valami ezeken túl, ami több, mint mindez együttvéve...” Valami, ami meghaladja a tudását annak, aki „csak” költő.

Lehet, hogy nem is annyira a költészetről van szó, mint inkább a költőről. „Annál nagyobb a vers, minél nagyobb a költő, nem pedig fordítva” – mondja Holan az Éjszaka Hamlettelben. De kicsoda a költő? Művész? Próféta, látnok, szent jós, sámán, mágus? Netán áldozati bárány? A szabadságot hirdesse, szolgáljon valami magasabb eszmét? Legyen a lelkiismeret, legyen a hír hozója? Vagy mindez csak a romantikus ízlés maradványa? Legyen esetleg a változás fundátora? A tudat, az ember, a világ változásáé? Az „ismeretlen” felszínre hozásával, ahogy azt Rimbaud akarta, a titok „zárjának” felpattintásával? Valóban olyan különleges dolog a költészet? Innen a vélelem, hogy a költőn Isten áldása van? Vagy Platónnak volt igaza, amikor a poétákat, kiket megszállottnak tartott, ki akarta zárni a közösségből?

És mi a helyzet a költő moráljával? Mi az erkölcsös, és mi nem az? Halas számára a poéta jelleme néha többet jelent, mint a tehetsége. Hát igen, az etikai kódex. Ön ilyet mond valahol: a tisztességes viselkedés szükségessége. Miféle költő vagyok én, kérdi Halas, mennyit gyötröm én az agyamat? De hol a határ az erkölcs, a dalnok néha „rémisztő morálja” és a moralizálás között? Már csak a glória hiányzik. Igen: jogos erkölcsi felháborodás, harag, de mindez oly könnyen csap át valami másba! Mi van Pounddal, Céline-nel? Marinettivel vagy Majakovszkijjal? Mi van Gottfried Benn-nel, későbbi, jórészt esztétikai undorával a fasizmussal szemben? Mi van a mi Demlünkkel („ha valaki azt mondja, hogy a zsidó is csak ember, azonnal üsse ki vagy négy fogát az illetőnek...” – Šlépěje, 1940)? Poundnál ez csak afféle „humán csőd” lenne? És elválasztható mindettől a poézis?

Roger Gilbert-Lecomte, a Grand Jeu költője, mellyel szemben Ön mindig is kissé bizalmatlan, tartózkodó volt, ezt írja: „A költő csakis saját művének hihet. Senki sem lehet látó – Lecomte itt Novalisból indul ki, akinél a látó a teljes tudatosságot jelenti, s természetesen Rimbaud-ból – és egyúttal valamely vallás vagy gondolati rendszer apostola, mert ezzel elárulná látó mivoltát.” Lényegtelen most, hogy az ember hívő-e vagy sem, a költészetről, a költőről van szó. Valóban csak a művére támaszkodhat a poéta, semmiféle vallás nem lehet segítségére?

Egy beszélgetés során Ön azt mondta, hogy legfontosabbnak, isteni léttel szembeni kötelességének a „makulátlan életet” tartja, ennek próbál a lehető legjobban megfelelni. „De ez nem mindig sikerül” – tette hozzá. Visszatértünk tehát a költő moráljához: mi erkölcsös egy költőnél, és mi az, ami már nem? És a „nem sikerülés” megmutatkozik azon is, amit csinál, vagyis a művein?

Több mint negyedszázada Ön ezt írja az Odpovědében: „Várom az új művészetet, melynek lehet, hogy nem sok köze lesz ahhoz, amit ez a fogalom ma jelöl.” „Más lesz a látószög.” „Nem költészet, festészet vagy szobrászat lesz, hanem talán valami egészen más. Most még magam sem tudom, hogy micsoda.”

Ezt én is így érzem. Annak, amit költészetnek, művészetnek nevezünk, át kell alakulnia. Más szemszög, más érzékek, újfajta érzékenység, új tudat. Ön közel járhatott ehhez, amikor a következőket jegyezte le: „Mindig felkavart, ha megsimíthattam egy halat vagy madarat, izgalmas volt a toll struktúrája, a pikkelyek elrendezése, a séta az avaron, a lehullott levelek kompozíciója.” (Ebből született annak idején az Ön első „kiazmázsa”.) Valahol így ír: „A költészet az érzékelés különös fajtája.” Mit gondol minderről ma? Érzi legalább első, bátortalan rezdüléseit annak az „egészen másnak”? Vagy ez a remény is elveszett? Persze lehet, hogy valami hihetetlenül egyszerű dologról van szó, karnyújtásnyira csupán...

Valószínűleg nincs ma értelme rákérdezni Lautréamont-ra, arra, hogy egyszer majd mindenki alkotója lesz a művészetnek. Inkább Duchamp-ról alkotott véleménye érdekel, aki élete végén azt állította, hogy a jövő művészének le kell majd mondania a művészetről, névtelenségbe kell burkolóznia, vissza kell térnie a föld alá. Épp ő volt az, aki tudatosította, hogy olyan elemi történés is lehet művészet, mint például a lélegzés. Egyébként Halasnál is találunk hasonlót: „A művész számára a legszebb állapot minden bizonnyal a névtelenség lenne... merem állítani, hogy eljön az idő, amikor minden művész örülni tud majd annak az újfajta szabadságnak, az új lehetőségeknek, melyeket ez az anonimitás biztosít neki.”

Ön 1957-ben a következőket jegyzi fel: „Eliot Átokföldjének kiadása óta a költészet egyetlen centimétert sem haladt előre... Az Átokföldje az utolsó modern vers.” Ekkor persze a kollázs elvére gondolt, ami olyannyira lényege ennek a versnek. De Eliot valóban megvalósította a lényeget az egy-két év múlva véget érő huszadik század[*] költészetében már annak az elején? Ugyanezt írná Ön ma, több mint negyven évvel később is, vagy bővítené a listát még néhány névvel?

Ovidiust tartja minden idők egyik legnagyobb költőjének. Vágya korunk átváltozásainak megírására tulajdonképpen azóta tart, hogy kezébe került Edgard Lee Masters Spoon River-i holtakja. Hasonló bűvöletbe ejtette Joyce Ulyssese. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az igazán mai „átváltozásokat”, melyek ahhoz a „vadonatúj, másféle érzékeléshez vagy tudathoz” kapcsolódnának, még senkinek sem sikerült megírnia. Meg lehet ezt egyáltalán csinálni? És elegendők hozzá a szavak? A poézis?

Alkotásaiban a „nem lehet visszatérni semmihez, ami már volt” elvéhez tartotta magát. Másrészt viszont minden volt már talán. A költészetben valószínűleg nem beszélhetünk „haladásról”, „új dologról”. A Gilgames eposz töltete semmivel sem kisebb, mint a Milarepa-daloké, az Isteni színjátéké, Nerval szonettjeié, Rimbaud Színvázlatokjáé, Eliot Átokföldjéé vagy egyes Michaux-szövegeké. Nem, visszatérni nem lehet, semmihez sem, de lehetséges, hogy ugyanarról van szó, mióta ember az ember. Altamirától mindmáig.

A nyolcvanas években (illetve, ha jól emlékszem, még a hetvenes évek végén) születtek első „lyukversei”. Az egyik oldalukon „lyukas tárgyak”, a dolgok vége, mint valaha a közép-amerikai civilizációkban. A lyuk folyosó a semmibe, a halálba, az ürességbe. („Amit részecskékként érzékelünk, azok tulajdonképpen lyukak az üresség energetikai síkján” – mondja a fizikus Paul Dirac.) A lyuk továbbá jelen-nem-lét, olyasvalakié, aki már nincs, akit szerettünk. Azok a „lyukak bennem”, melyekről néhány évvel ezelőtt beszélt... „Lyukacsos ementáli sajt vagyok. Nem ismerem például a kottát, nem értek a matematikához, nem beszélek idegen nyelveket, meghalt a nővérem, haltak meg barátaim, s mindebből lyukak maradtak bennem.” Ezek eleinte talán csak apró kráterek voltak, „nyomai annak, amit kitéptek belőlünk”. A hasadék egyre tágult, feltárult a lyuk. A csendbe, valamibe, ami mindezek mögött van, túl azon, ahol még költészetről beszélhetünk. Tehát akár „a poézis hagyta lyuk” is lehet?

Újra és újra felbukkan a művészet és az élet közötti különbség eltüntetésének vágya. Próbálkozott vele Baudelaire, Rimbaud, sokan mások. 1965-ben Ön is érintette a témát kivitelezhető használatiutasítás-verseiben. Nem, nem happening volt ez, inkább csak szakítási kísérlet a szavak, a költészet értelmére vonatkozó bizonytalansággal. Egy darabig tán egyensúlyozhatunk a művészet és az élet közötti keskeny mezsgyén, de összefolyhat-e a kettő, feloldódhat-e egymásban? Érdemes egyáltalán ilyesmivel kísérletezni?

„Amit teszek, azért a legnagyobb felelősséggel tartozom” – írja Ön valahol. A műveimért felelnem kell mindennel, amit teszek. Még az életemmel is, bármily patetikusan hangzik. Különben nincs értelme az írásnak, festésnek, zeneszerzésnek, semmiféle művészetnek. Már Novalisnál kategorikusan megjelenik a hitelesség követelménye. Ehhez a felelősséghez hozzátartozik a leszámolás a közönnyel. „Aki költő – írta Ön egykor –, tudja, hogy a Föld másik oldalán történik valami, s hogy ő semmit sem tehet ellene.” De nem maradhat közönyös. „Nem közömbös számomra – írja Holan –, ha valahol egy gyermek megbotlik, és a csalán közé esik.” Amikor arról kérdezték, van-e ennek a világnak valami értelme, Ön így válaszolt: „Szerintem ez mindegy. Semmi iránt sem vagyok közömbös. Ez a dolgok értelme.” De egy költőnél ehhez kullancsként tapad a kérdés: igen, de mit tehet a költészet? Mit tehet mindezekkel a borzalmakkal? Van-e még értelme ezek után írni, próbálkozni? „Mintha némely riportfotó nem utasítaná a Vietnamról szóló összes verset valahová a leggyengébb provinciális skriblerek munkája mögé...” – sóhajtott fel Ön. Másutt viszont leszögezi: „A tárgy mint dokumentum sosem pótolhatja teljesen a költő vallomását.” Vagyis inkább e vallomás, a költészet csődjéről, mintsem magáról a lehetetlenségről van szó?

Amikor valaki egyszer megkérdezte Öntől, miben látja a művészet lényegét, van Goghot idézte: „Azért jöttünk, hogy csináljunk valamit, nem másért.” Ez azonban befogadást, a magunk munkálását is jelenti. Járni, észlelni, figyelni. „Azt gondoltam: »Valamire rátalálni. Bárhol, bármikor és bármire: ez az!« S aztán ebből megpróbálni valamit csinálni” – írja Ön. Nemcsak a szó, a vers megmunkálásáról van szó, amit úgy szeretett Baudelaire-nél, Mallarménál, hanem a munka, a kézzel érintés egyre sürgetőbb kényszeréről („keményen dolgozni, akár egy kalapáccsal vagy lapáttal”) – talán épp ezért nem ollóval vágta, hanem kézzel tépte kollázsainak szövegeit. A véletlennel is dolgozni kell, csalogatni, felkészülni rá. Valóban ennyire fontos az Ön számára a munka?

Gyakran hangoztatta a „mesterségbeli” tudáson alapuló „tisztességes munka” fontosságát. A „verscsinálás” szükségességéről írt, miként a tárgyakat is „csinálják”: „A poézist azonban másképp kellett csinálni.” Sőt: „A művészetben nem az eredmény, hanem a munka és a befektetett igyekezet számít.” Talán meglepő a kérdés: Le tudna szokni a „dolgozásról”? Úgy értem, a művészet „csinálásáról”? Hogy csak saját magán dolgozzon? Hol a különbség a poézis, a művészet, az irodalom, a mesterség, az alkalmazott művészet és aközött, ahol a művészet műtárgyak „gyártásába” megy át?

Hol a határ a költészet, a kollázsok és a kézimunka között? Felismer minden leselkedő veszedelmet? Ott, ahol poézisről lenne szó, olykor csak ornamentum, dekoráció, játék, csecsebecse van. Néha ez nem lépi túl az ügyességet, találékonyságot, egy „jó ötletet”, melynek lehet ugyan bája, de mégis felszínes marad, vagy szétmállik. Fenyeget a fellengzősség, az ékesszólás, az álpátosz, a moralizálás vagy az „alkalmazott művészet”, a „műtárgyak” gyártásának veszélye. Nem értem az Ön egyik kijelentését: „A művészet számomra fogyasztási cikk. Az embernek szüksége van rá az élethez.” Lehet, hogy ez így nagyon sok, lehet, hogy nagyon kevés – az a fogyasztási cikk ugyanis roppant közel jár a szóban forgó alkalmazott művészethez.

A költészet tényleg csupán szavakkal, tárgyakkal s egyebekkel végzett „tisztességes munka”? 1972-ben írja: „Önmagában a legzseniálisabb ötlet is kevés – sorozattá kell fejleszteni, keresztül kell vinni, propagálni kell.” Igen, ez érthető a variációk esetében, de miért nem elég egyetlen almát körberagasztani? Mi a különbség az alkalmazott művészet és a művészet, költészet között?

A régi képeslapokban, fényképekben, illusztrációkban s mindazon dolgokban, melyek tegnap még banálisnak számítottak, ma „poézist” fedezünk fel. Ön Picabiát idézi egy helyütt, aki rámutatott arra, hogy ötven év elteltével egy csomó dolgot költőinek találunk. De hol a határ a költészet és a pusztán szentimentális vonzalom között, mi a különbség a poéta s mondjuk a lepke- vagy bélyeggyűjtő között?

De térjünk vissza az Ön asszamblázsaihoz. A legelején ott van az auschwitzi múzeumból hozott élménye. A ráeszmélés arra, hogy mire nem elég már a művészet, a költészet. „Életem egyik legnagyobb megrázkódtatása volt: óriás üvegfalú termek, teli hajjal, cipővel, bőrönddel, ruhával, műfogsorral, edénnyel, szemüveggel, gyerekjátékkal és más holmival. Mindenen rajta a sors iszonyú pecsétje, olyasvalami, amivel a művészet nem bírt, s talán soha nem is fog bírni.” Valóban ez az egyik meghatározó tapasztalata?

Az auschwitzi múzeumélmény így folytatódik: „Itt tetőztek kétségeim minden iránt, ami mesterséges sokkal operál, minden iránt, ami valaha is meghökkenteni, exhibicionizmusra ingerelni, provokálni akart.” A bóvlival, felszínessel, esztétizálóval szemben tanúsított undor szorosan összefügg a hitelesség kategorikus igényével. „Rombolni” nagyon olcsó megoldás; Ön egyszer kijelentette: „Akik le akarták rombolni a könyvtárakat, azok ostobák, vagy csak hencegtek, mint a futuristák.” De a költészet, a valódi költészet változást hoz, az élet, az ember, a tudat változását; bizonyosságokat kell tehát szétzúznia, a legalapvetőbb érzékelt bizonyosságokat is.

Tehát újra: mit tehet a költészet? 1965-ben Ön ezt írja: „Mit tehet a művészet azonkívül, hogy előhozza belőlünk a hevületnek, a tiszta örömnek vagy a felhőtlen mosolynak legalább egy rezdülését?” Nem kevés ez? A poézisnek, a művészetnek tényleg nem lenne más célja? Csak emiatt kellene a költőnek életével kezeskednie mindazért, amit leír, amit létrehoz?

Ez a könyv, benne a hatvanas évek elejéről származó „nonverbális versekkel”, puszta véletlen folytán keletkezett, váratlan fellelésével valaminek, amit rég elveszettnek hitt, s amit azóta nem látott. Mintha egyszer csak nyomok bukkantak volna elő a homokból. Hogyan érez ennyi év után ezekkel a dolgokkal kapcsolatban? Talált bennük valamit, amit már elfelejtett, vagy olyasmit, ami annyi év után meglepte? (Jut eszembe, a homoknyomos asszociáció tulajdonképpen megtévesztő, veszedelmes: Mikor több mint harminc évvel ezelőtt átutaztam a Szaharán, néha nehezen találtuk meg a homokban az utat. Olyan nyomokra is rábukkantunk, melyeken, ha az ember nem akar eltévedni és szomjan halni, nem szabad elindulnia. Ezeket a római légiók nehéz kocsijai hagyták. Századokon át borította őket a finom por, s csak nemrégiben takarhatta ki őket egy váratlan széllökés. Sehova sem vezetnek. Néhány kilométer után eltűnnek, vagy pedig egy kört leírva visszatérnek oda, ahonnan indultak.)

1998 októberének végén levelet kaptam Běla Kolářovától:

Párizs, 1998. október 26.

Tisztelt Topinka úr,

férjem műtermébe szeptemberben levél érkezett Vladislav Zadrobílek kiadótól, benne az Ön levelével és szövegével... Férjem szeptember 9-e óta súlyos beteg, de a napokban végre mindent elolvashatott. Azt üzeni Önnek, hogy a szöveg csodaszép, s kár, hogy nem egy évvel korábban kapta; azt ajánlja, jelentesse meg úgy, ahogy van.

Közvetlenül Önnek írok; kérjen elnézést a nevemben Zadrobílek úrtól. A címét tartalmazó borítékot sehol sem találom, s az Önét is Grögerová asszonytól kellett elkérnem.

A férjem még mindig kórházban van, kezelése hosszadalmas lesz. Megkért, hogy adjam át üdvözletét Zadrobílek úrnak és Önnek is, melyhez csatlakozom.

Běla Kolářová

Nem akartam kérdéseimet, illetve a beszélgetés vázlatpontjait kiadni anélkül, hogy Jiří Kolář valamilyen módon válaszolt volna rájuk. Nem ezért írtam őket. Eredeti elgondolásom így csupán torzó maradt volna. Nem volt más választásom, mint várni és remélni, hogy állapotában javulás áll be. Még annak árán is, hogy a hatvanas évek elejéről származó, váratlanul megtalált „nonverbális verseiből” készülő kötetének kiadása valamelyest késik majd.

[*] Az eredeti írás 1998-ban született. (A ford. megj.)